akkor mondd már meg nekem drága hogy van az hogy a prostik a tök hülye prostik akik nem értenek semmihez csak a keféléshez máshoz hülyék mint a seggem tök jól élnek?!!!!!!!
pedig a kurvasághoz nem kell végzettség ahogy te is mondtad csak szép test
pl. egy orvost hiába van esze hiába tanult 5-6 évet nem talál munkát ha talál is mit keres?
max. 100 000 ft-ot
a tehetséget meg az eszet nem fizetik meg de a dugást igen!!!!
Áhh semmi. Csak mások életével foglalkozom, miközben a sajátomról fingom sincs. :( Ez az igazság valójában.
Miért érdekel a szoknya dolog? Szerintem azt nem tudod feldolgozni, hogy kurva lettél, nem akarod átélni. És mondjuk azt, ami a társadalmi megbélyegzés ezzel kapcsolatban. Ha nem mondtad el másoknak, akkor is, mert beléd épült, mint "norma". de nem a társadalmi megítélés, mert szerintem ha valaki bírja, akkor a kurva csak olyan emberekkel foglalkozó szakma, nem az utcasarki mondjuk. De ahhoz is gyomor kell. Ha nincs benned elég energia, hogy újratermeld, akkor rossz, mert a kurvulás az eleve meglévő energiáid elpazarlása, nem fektetsz be semmit, nem kell hozzá végzettség, gondolkozás, csak egy szép test, ami hozott anyag, nem a te érdemed, nem dolgoztál meg érte. (persze ápolhatod, de érted, mire gondolok?)
tavaly volt egy pasi akivel tartottam a kapcsolatot ruhákat árult és szexeltem vele cserébe adott ruhákat egyszer megbeszéltük hogy másnap talizunk de arra kért hogy miniszoknyába legyek mert azt csak fel kell húzni nekem nem volt kedvem abba menni ezért beraktam a szoknyát egy szatyorba és magammal vittem gondoltam hogy átveszem ha hív a srác pl. bemegyek egy nyilvános wc-be pl. Csaba center vagy a Mcdonalds de nem hívott bementem a Centerbe hogy kipróbáljam az új szempillaspirálomat a mosdóba de a szoknyámat ott felejtettem a szatyoban visszaértem már nem volt ott vki kilopta azóta olyan lelkiismeret-furdalásom van mert nem kapok ugyanolyat rá voltam szorulva akkor azokra a ruhákra úgy éreztem hogy megéri a sráccal szexelni de mostanra már nem vagyok rászorulva megfogadtam hogy többé nem tartom vele a kapcsolatot soha többet ha hív (ismeretlenül hív) meghallom a hangját lerakom a telefont írtam is neki hogy hagyjon békén esküszöm hogy ő volt az egyetlen srác akivel hagytam magam így lealkudni ruháért szexelni soha többet nem alkuszon senkivel miatta hagytm el a szoknyámat én voltam a hülye minek kellett magammal vigyem ilyen hülyeség miatt hagytam el nem bírom túltenni magam ezen a hülyeségen! Kérlek segíts! Neked mi a véleményed erről?előre is köszönöm!
Van nekem egy munkahelyem. Közszférában dolgozok, nem közalkalmazott vagyok, hanem úgynevezett közszolgálati tisztviselő.
Asszisztens vagyok egy állategészségügyi diagnosztikai laborban. Nem sokkal keresek többet, mint egy ugyanennyi munkaviszonnyal és ugyanilyen végzettséggel (érettségi) rendelkező közalkalmazott. A problémám a következő: nagy dilemma ... alapvetően ez nem egy rossz munkahely, eltekintve attól, hogy nagyon kevés kerül a számlára hó elején. Sőt mondhatom, hogy jó munkahely, legalábbis ezen az osztályon. Állandó délelőttös vagyok, de nem 6-tól 2-ig, hanem némileg kényelmesebb: 7-től 3-ig (+/- fél óra eltérés lehet). A munkába nem szakadunk meg, sosem kell túlórázni, se kapkodni, ebédidő biztosítva, nem kapkodós, nem áll a főnökünk a hátunk mögött korbáccsal, mi pedig nem egy gyártósori szalag mellett állunk. Akkor megyünk vécére, bagózni (én mondjuk nem), kávézni stb. amikor szükségét érezzük. A 8 órás munkaidőt nem nagyon tudom kitölteni. A munkatársak is inkább jók vagy semlegesek, mint rosszak, összességében nem olyan rossz. DE: több, mint 8 éve vagyok itt, egy pillanatig sem érdekelt ez a munka, csak a körülmények miatt maradtam itt, de már nagyon unom. Semmi új, semmi változás, ami feldobná a dolgot. Nem szükséges kreativitás sem, azt mondhatom, hogy egyik képességem sincs semmilyen szinten kihasználva, és a leépülés jeleit érzem magamon. A magánéletem sem valami fényes, egészségügyi problémáim vannak, gyanítom, hogy pszichoszomatikus eredetűek, már annyira nem akarok itt lenni, hogy ez testi tünetekben nyilvánul meg. Szóval szenvedés, pedig egy kényelmes munkahely. Tudnék értékelni egy olyan munkát, ahol kb. 2x ennyit kell dolgozni (még akkor is bőven beleférne a 8 órába), viszont kreatívabb, érdekesebb és esetleg legalább ennyit keresnék. Sajnos már a lehetőségeimet sem látom, annyira beszűkültem itt.
Mit tehetnék? Figyelembe véve, hogy depressziós vagyok, érdektelen minden és mindenki iránt és zsibbad az agyam az ürességtől.
A rohadt életbe... mi ez a faszság? :P már, ez a legutóbbi. efem tanácsadó oldala?
Ha higgadt akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nem a szoknyával van baja, hanem azzal, hogy a ruháért cserébe kúrogatták, csak a szoknya mögé menekül. Ennyi.
De ezt valaki biztos jobban tudja nálam, hogyan kell az ilyen lelkeket ápolni. Na léptem!
tavaly volt egy srác akivel tartottam a kapcsolatot ruhákat árult és szexeltem vele cserébe adott ruhákat egyszer megbeszéltük hogy másnap talizunk de arra kért hogy miniszoknyába legyek mert azt csak fel kell húzni nekem nem volt kedvem abba menni ezért beraktam a szoknyát egy szatyorba és magammal vittem gondoltam hogy átveszem ha hív a srác pl. bemegyek egy nyilvános wc-be pl. Csaba center vagy a Mcdonalds de nem hívott bementem a Centerbe hogy kipróbáljam az új szempillaspirálomat a mosdóba de a szoknyámat ott felejtettem a szatyoban visszaértem már nem volt ott vki kilopta azóta olyan lelkiismeret-furdalásom van mert nem kapok ugyanolyat rá voltam szorulva akkor azokra a ruhákra úgy éreztem hogy megéri a sráccal szexelni de mostanra már nem vagyok rászorulva megfogadtam hogy többé nem tartom vele a kapcsolatot soha többet ha hív (ismeretlenül hív) meghallom a hangját lerakom a telefont írtam is neki hogy hagyjon békén esküszöm hogy ő volt az egyetlen srác akivel hagytam magam így lealkudni ruháért szexelni soha többet nem alkuszon senkivel miatta hagytm el a szoknyámat én voltam a hülye minek kellett magammal vigyem ilyen hülyeség miatt hagytam el nem bírom túltenni magam ezen a hülyeségen! Kérlek segíts! Neked mi a véleményed erről?előre is köszönöm!
Szerintem, ez főképp önbizalom kérdése. Állítólag, akkor nem érezd nyomasztó tehernek elvégzendő feladatod, ha tudod, hogy olyan szintű nehézséget fog okozni, melyet képes vagy áthidalni.
A bűntudat pedig, írtani való érzelem. Az ember a hibáiból tanul(hat), ésszel, nem bűntudattal. A bűntudat a pszichológiai-lelki struktúra, végső soron a személyiség ámbár nem túl magas, de hatékony leépüléséhez vezethet, ami akár depresszióba is fulladhat.
Ez biztosan olyan nálam, mint a Te halálról való gondolataid.
Szerintem, a társadalom írtózatosan képmutató, és az emberek szeretik sokkal magasabbra értékelni magukat, mint amennyire kellene, egyébként is, ha megfigyeled, az emberek 99,9%-nál az van, hogy a lét határozza meg a tudatot, és nem a tudat a létet. Értsd, csak példának okáért, többnyire azok tudnak magas röptű beszédeket szónokolni az anyagiakról, akiknek az átlagnál több pénzük van - de ha ugyanezek, teszem azt, egy kiszolgáltatott helyzetű, csóringer senkivé válnának, a szájuk máris kisebb lenne, és egy idő után átállnának a „másik oldalra”. Nem tudom perpill jobban megfogalmazni.
Akinek van bármilye, máris túlságosan sokra értékeli önnön magasságát, miközben gyakran csak a sorsok szerencsés összjátéka vezetett arra, hogy ilyen helyzetbe került - azok pedig, akiknek rendszerint balszerencsésen alakult a helyzetük, mindenáron mást akarnak hibáztatni azért, ami lett belőlük. Érted, a felelősségvállalásról van szó. Az ember, ha érdekében áll, ha nyerészkedhet belőle, vállalja a felelősséget, ellenben, ha erősen károsítja a dolog, máris másra terheli a felelősség kérdését.
A pofája, mindenkinek csak addig jár, amíg van hova, aztán pedig kuss, adott esetben mélységes megalázkodás van.
Kicsit olyan ez, mint a bűntudat. Kriminálpszichológusok regényeket tudnának mesélni arról, hogy működik ez - bizonyos szintű bűntudatot mindenki képes elviselni, viszont, amint mélyül és terebélyesedik ez az érzés, egy pont után az ember semmiféle bűntudatot nem vállal, egyszerűen azt mondja, „én nem tettem semmi rosszat”. Gyilkosoknál főképp, de kisebb bűnöket elkövető embereknél ez könnyen megfigyelhető, de a hétköznapokban is előfordul, kisebb terhelhetőségű idegrendszerrel rendelkező egyéneknél.
Igazad van, pedig még egyszer én is megfogalmaztam valamikor, hogy semmit sem tudhatok, ami odaát van, az újjászületés sem biztos, hogy úgy van, ahogy elképzelem. Például mi a garancia arra, hogy valami energia ugyanúgy egyben megmaradjon belőlem, hogy aztán azt mondhassam, hogy mindig én vagyok az, aki újjászületik, holott talán úgy esem szét, mint egy köddel kötött homokvár, és ebből a homokból sok új testnek fog jutni. Az egó, az agy, ami meg fog halni mindenképpen, nem bírja felfogni ezt a nemlétet, szétesést.
Olyan bizarr ez az öngyilkosság. Berögződés, mindig volt egy ilyen gondolat, hogy vagy korán fogok meghalni, betegség, baleset miatt, később kamaszként konkrétan az öngyilkosság, akkor azért. Most már inkább csak bekapcsol néha, mint egy gép, tehetetlenül is figyelem, meg kívülről, bár ez nehéz. És az jár a fejemben, hogy ez egy pótcselekvés, egy rossz konfliktuskezelési mód. Így sajnos nem tudok olyan drámai hős lenni és lefújódik az előadás. :)
Köszönöm, ez elég pontos meghatározás. Valami effélét próbáltam elmagyarázni Neked, de nem igazán ment át, szerintem.
Aztán mégis csak lehet, hogy butaság az egész, mert a minap a kisgyerekeken gondolkodtam, és ugye náluk van az a dackorszak, meg az a rész, mikor a tesó hiába kér az öcsi/bátyó akármilyéből (tetszőlegesen behelyettesítendő: ropi, chips, cukorka, stb), de a tesó csakazértsem ad, mert „ez az enyém!”... vajon ez is az egó lenne már, ilyen fiatalon? Ha igen, miért alakul ki?
Lehet, elképzelhető, nincs is semmilyen egó, csak megpróbálok szeparáltan definiálni valamit, ami az emberi fejlődés/létezés/személyiség teljesen természetes része. Néha arra gondolok, az ego nem hogy elválaszthatatlan, de igenis szükséges és fontos része az emberiségnek.
A halálról kijelenteni én sem tudok semmit sem, csak hinni hihetem, hogy nem hiszek benne. Egyébként, arra jöttem rá, a vágyak olykor jók, mert úgy sarkallhatják az embert jelentős teljesítményre, hogy nem nehézségként, hanem kihívásként éli meg a történteket. A múlt héten, és annakelőtte héten, egész végig így voltam a munkámmal, most viszont valahogy csak fáraszt, nyilván a kurva meleg miatt is.
Lehet, hogy bolond vagyok, de néha olyan jó lenne a híd alatt aludni két liter kannásbor társaságában, egy kis fűvel megspékelve, korgó gyomorral futni a yard elől a járókelőktől elzsebelt pénztárcákkal, március 15.-én a zászlót meg a kokárdát széjjeltépkedni, vasútállomásokon aludni, s szép csendben várni a villamost. Jó lenne néha rossznak lenni.
Lehet, hogy kaktuszfüge vagyok, de lehet, hogy fügekaktusz, vagy csak szimplán fügemüge, vagy Hermelina, vagy HPO ... :P
Öngyilkosnak lenni nem érdemes, de a tudat, hogy megtehetem, erőt ad élni. Ha kilépek, kilépek-e valóban? Erről mindenki olyan okosakat tud mondani, úgy beszélnek halálról s azon túlról, mint egy tányér paprikáskrumpliról, pedig ezt aztán tényleg nem tudja senki... Se kaktuszfüge, se Hermelina, se más.
Kedvesem, picit sajnálom, hogy vannak pillanatok, mikor nem tudsz örülni az életnek.
Meglehet, hogy te még a gordiuszi csomónak is prédikálni kezdenél, ami aztán olyan kellemetlenül érezné magát, hogy magától kibomlana. Vagy még jobban összegubancolódna, és akkor fejcsóválva, sértetten néznéd, hogy ezek a mai gordiuszi csomók milyen pofátlanok. A másik a szelid lemondás, hát ennyi, te mindent megtettél, maradjon csak úgy azokkal a ronda göbökkel. De ugyanúgy nem marad, az biztos.
Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, amit elrontottam. Én nem vagyok te. Idő kell nekem, mire kigubancolom magam. Igaz, ez mentegetés is.
Az egót nyilván előbb fel kell építeni ahhoz, hogy legyen mit eldobni, különben csak őrültek keletkeznek. Szükség van az egóra, arról ugrasz a csillagokba. Megpróbáltam eldobni, még pár évvel ezelőtt és most olyan, mintha minden jó lenne, miközben nem tudtam elkapni a csillag szélét és egy kis szemétdombon ücsörgök. Öngyilkos sem tudok lenni, nincs értelme egyszerűen. Mintha átmennék egy másik szobába, és azt hinném, elhagytam a házat. De nem lehet elhagyni, ha ki is megyek, kiderül, hogy egy még nagyobb házban vagyok… nem szokták szeretni a hasonlataimat. :D
Pedig olyan szép volt tegnap a telehold, gondoltam, felveszem a kedvenc blúzomat és kimegyek a patakhoz, ahol jó sok erős fa van, vittem volna a gurtnit… csak tartok tőle, előbb varázsolt volna el a holdfény, a csend, az éjszaka neszei, mint, hogy ilyesmit tegyek. Vagy ez gyávaság? Gyáva vagyok még az öngyilkossághoz is? Nem, ez csak gonosz súgdolózás. Legalább olyan, mint amikor azt mondják, a halál szörnyűség.
A sors szót azok használják, akik már nem tudják, kik is valójában.
Ahova nem akarsz belépni, ott találod meg. Ismerős lehet, ahogy megszólít: - Mi az, amitől rettegsz? Az ellenség beszélte tele a fejedet?! Olyanokra hallgatsz, akik bántani akarnak. Nem a régi barátokra, mint én! Olyanokra, akikben nem szabad bíznod. A legjobb haverod vagyok!
- Le akarsz koptatni? Milyen az élet nélkülem? Az élet nélkülem. Tudod te, milyen nélkülem? Nem?! Azért mert nélkülem nincs élet! Szabadulj meg mindenkitől, csak én vagyok! Örökre! Ők az ellenség, nem én. Ők újak! Én régi vagyok. Én maradok, ők mennek.
- Én parancsolok, te engedelmeskedsz! Nélkülem gyenge vagy. Egy Senki.
- Mi vagyunk ellenük.
- Érted jöttem ide.
- Tőlem akarsz megszabadulni? Tőlem? El akarsz tüntetni? Te engem? Ha ha! Még mindig itt vagyok a fejedben! Nélkülem ezt nem nyerheted meg, semmit se. Nem, nem, nem. Egy nulla vagy nélkülem! És tudod, miért? Mert én Te vagyok... :)
A legnagyobb átverés, életed főműve, hogy elhitette veled, hogy ő te vagy. Nem te irányítasz, én urallak téged!
Az ego a világon a legaljasabb szélhámos, amit csak elképzelhetünk, és amit el sem tudunk képzelni, mert... láthatatlan. A legegyszerűbb és legnagyobb átverés, hogy én te vagyok. A probléma az, hogy az ego ott bujkál, ahol nem is keresnénk. Önmagunkban. A gondolatainknak álcázza magát, az érzéseinknek. Azt hinnénk, mi magunk vagyunk. Az embernek védenie kell a saját egoját. Nem ismer határokat. Képes csalni, lopni, ölni, bármit megtesz, hogy fenntartsa az ego állapotát. Az embereknek fogalmuk sincs az egojukról, nem tudják, hogy létezik az ego, nem tudnak különbséget tenni. Nehéz elfogadnunk, mert némileg fölöttünk áll. Bizonyos szempontból nagyobb értéket képvisel, és alkalmasabb az igazság megfogalmazására. A vallásban az ego a gonosz megtestesülése. Na persze, senki sem veszi számításba, milyen ravasz az ego, hisz ő alkotta meg az ördögöt, hogy mást hibáztathassunk. Létrehozva egy kitalált külső ellenséget, általában valós ellenséget is szerzünk magunknak, és ez az igazi veszélye az egonak, de ez is az ego műve. Nem létezik olyan, hogy külső ellenség, függetlenül attól, hogy mit sugallnak a gondolataink. Minden ellenségképünk a saját egonk, mint ellenség, kivetítése. És ha ez így van, mondhatjuk, hogy külső ellenségeink 100%-a a saját találmányunk. A legnagyobb ellenségünk, a saját belső érzékelésünk az egonk. A saját egonk."
Ego, a személyes börtönünk. Mindenben keresem a külső okot. Az ego az anyagi világunkat feltételező személyiség.
Eldeformált képet alkot mindenről, míg fel nem ismeri hibáit."
Nem vagyok R., és jajj, úgy látom, Te pedig már senki sem vagy...
R. halott, de emlékét senki sem ápolja. A múlt elmúlt, hét lakat alatt lezárva őrzi egy ordas nagy vörös pöcsét.
Az ivás pedig, kihagyatott már tevékenységeim közibül, bizonyos, itten nem részletezendő okok miatt. Tartós célok felé tartok, nem kajtatok már holmi semmirevaló cseppfolyós nedűk után.
Nem állítok paradoxont, ha azt mondom, az álom néha, sőt, gyakorta valóság. Jézus pedig, annak rendje és módja szerint, álom a valóságban, avagy a legvalóságosabb álom.
Titkok árnya, vágyak pokla, határtalanság dobbanása - de minderről majd máskor!
Én tisztán tudom, hogy az élet mindenkit fogva tart, s hiába hordod ékszerként magadon bilincseid, a lét bizony nem ismer irgalmat! Én tudom, hisz töretlen kegyetlenséggel üldöznek szégyenteljes álmok, a szabadság mégoly távoli, s olykor megadom magam e percnek...
Érzéketlen ördög elmémbe férkőzvén suttogja, jobb volna, ha nem volnék - végzetem kívánja e rút fattyú, sátántól való döbbenet! Halálom óráján síromon táncolna, vígadna a gonosz megveszett kutyája!
S várom áhítattal, egyre-másra, percről-perce csak várom és vágyom a szabadság mámorító ízét, a ködös-szürke szorongás enyhítő balzsamának hűvös fürdőjét - s időm szakadatlan rövidül, hiába ténferegnek álmomban jobbra-balra a csillagok, rám sem hederítenek! Megalkuvás nincs, kiskapuk nincsenek, az eltévelyedés nem megoldás, a menekvés tilos - így hát nem marad más, mint a remény, s a küzdés, a végtelen küzdelem az emberségért, a szépért, a harmóniáért, a boldogságért, a szerelemért - egy új aranykorért!
Élek, ahogy élek, ki kővel-sárral dobál, tegye! - Én elismerem tévedésem, de igazamban határt nem ismerek!
Noha láncaim súlyosak, csörtetnek csak egyre rajtam, s mégoly hamis próféta is a szív olykor, én a kiútat meglelem, s addig éljek - nekem ennyi éppenséggel elég!
Nagy szavak: büszkeség, becsület, bajtársiasság, összetartás - nem, nem! Nem kellenek! Minek?