Izgalmas téma, sok-sok képpel tálalva. Szinte minden jöhet, ami tudományos. Hatti, szumír, urartui kapcsolatok, etruszk--magyar rokonság, a Villanova-kérdés, és így tovább...
Faustus Cornelius Sullának, a dictator negyedik házasságából született fiának a denariusa Kr. e. 56-ból, rajta az augurok lituusával. Az auguri hivatal időben az első volt, amelyet Faustus viselt.
Ha jól látom, Angliában a szó a XV. századtól adatolt.
Middle English crocer 'crosier bearer', from Anglo-French crosser, from croce, crosse 'crosier', of Germanic origin; akin to Old English crycc 'crutch'. Vagyis inkább a 'mankó, (járó)bot' szóból eredhet. Az idős auguroknál a lituus valóban a járás segítését is szolgálta.
In some languages there is only one term, referring to this form, such as German Krummstab, Dutch kromstaf. Ném. krumm 'görbe', semmi köze a kereszthez.
Egyébként elég sok római pénzen feltűnik ez az etruszk papi kellék, Caesar, Pompeius Magnus, Octavianus és mások érméin is... A Római Biroalom területén mindenütt jól ismert volt.
A stólával kapcsolatban egyébként a parthus topik 2369. hsz.-ában idéztük Harmattát:
Kiemelt figyelmet érdemel a második álló alak bal vállán látható pánt. Harmatta ennek is külön fejezetet szentel.
A Hong-e Nouruzi-ihoz hasonló különös ruhadarabok más ábrázolásokon is feltűnnek az egykoron parthus uralom alatt állot térségben, s minden esetben valamely imádkozó vagy kultikus cselekményt végző személy – akár papkirály – viseleteként. A tenyérnyi széles, többnyire összecsavart textília elöl is, hátul is a ruházat alsó szegélyéig csüng le.
"Ezeknek az ábrázolásoknak az alapján az látszik legvalószínűbbnek, hogy ugyanolyan stólával állunk szemben, mint amilyet a katolikus papok a miseruha felett viselnek. Ez egy tenyérnyi széles díszes szalag, amely a papi joghatóság jelképe. Elképzelhető, hogy a katolikus papi stóla végső soron a párthus papok tárgyalt viseletére megy vissza" – írja Harmatta.
A lituus és a pásztorbot eredetét kutatva egyesek visszamennek a babiloni időkig: egy ábra a Kitto-féle Bibliai Enciklopédiából (vol. 1., p. 272.), illetve annak Illusztrált kommentárjaiból (vol. 4., p. 31.)
... mások egyenesen a neolitikumba: The crosier, a simple, repetitive motif, often evokes the first shepherds' crook and symbolizes the 'gentle' control of humans over animals (and in a wider sense, the 'political' power of human beings over other humans). The crosier symbol first appeared in the early Neolithic period. It was used in many civilizations (in Egypt or in ancient Rome for instance). In the Christian world, it led to the notions of 'Good Shepherd' and the bishop's crosier. Isolated crosiers are not frequent on Armorican megaliths. Most of the time, several were represented together, either back to back or one above the other (with reversed curves). This pattern was followed even in the most complicated decorations, where patterns were symmetrical (the slab of the Table-des-Marchands in Locmariaquer for instance). The elaborate association of the crosier and the axe motif is visible in old carvings like the ceiling of the Table-des-Marchands, but is not always clearly identifiable in later ones, like the 'beak' on top of the 'shield' on the Roudouallec menhir.
It is uncertain at what period use of the pastoral staff was introduced; but the evidence tends to show that it was about the 5th century, in Gaul or Spain. The pastoral staff was certainly in use in Gaul in the 6th century (Vita S. Caesar. Arelat. ii . 18), in Spain at least as early as the 7th, and in Ireland also in the 7th; in Italy, so far as the available evidence shows, its introduction was comparatively late. It had originally nothing of its present liturgical character; this was given to it in the post-Carolingian period . As regards the development of the form of the pastoral staff, there are four principal types: (1) staves with a simple crook, 4 2 the oldest form, which survived in Ireland until the 12th century; (2) staves with ball or knob at the top, a rare form which did not long survive as a pastoral staff; (3) staves with a horizontal crook, so-called Tau-staves, used especially by abbots and surviving until the 13th century; (4) staves with crook bent inwards . These last already appear in miniatures of the 9th century; from the 1th onwards they predominated; and in the 13th century they ousted all other forms.
Numa Pompiliust mint augurt jeleníti meg Lucius Pomponius Molo denariusa Kr. e. 97 tájáról: a mítikus uralkodó előtt állatáldozatot mutatnak be
Allard Pierson Museum, Amsterdam
A többi keresztény jelkép eredetét ismerve nem meglepő, hogy az augurok csavart végű botja, a lituus a későbbi püspökök által használt pásztorbot előzményeként tűnik föl, amely a keresztények elképzelése szerint Isten nyájának a terelgetésére szolgált. A mitra közel-keleti átvétel, a stóla parthus – mi jöhet még?
A feleségemmel a Fővám térről néztük a tüzijátékot, akkor még arrafelé laktunk. Amikor váratlanul elkezdett "nyugtalankodni" az időjárás, azonnal kinyitották a Corvinusnak az ajtaját, és a hirtelen kerekedő szél és a meginduló eső elől a tömeget beterelték. Nem vagyok egy hívő típus, de rögtön utána olyan élményben volt részem, mintha az utolsó ítéletet látnám: pillanatokon belül mint egy sárgás agyagfolyam mindent elborított odakint a felkevart por és ki tudja még, micsoda, amit a vihar magával sodort. Olyan elemi erejű szélfúvást én még életemben nem láttam. Egyszerűen csak annyit lehetett észlelni az ajtóból, hogy valami átláthatatlan dolog iszonyú erővel hömpölyög idakinn... Persze előkerültek a mobiltelefonok fényképezkedés céljából, de hiába. Leírhatatlan és megörökíthetetlen élmény volt.
A trójai származás hagyománya szempontjából fontos még a Szibülla-könyvekkel is foglalkozni. Időnk szűkössége miatt maradunk egyelőre a Pecz-féle Ókori Lexikonnál:
A Sibylla-könyvek, melyek Róma állami életében nagyon fontos szerepet játszanak, a hagyomány szerint a hellespontusi Szibülla jóslatainak gyűjteménye, ki a Trója-vidéki Gergisz város Apolló-templomában vala eltemetve. E jóslatok tehát görög hexameterekben valának szerkesztve, s Szolón korában Gergisz városában készültek. Később azonban Erüthreán át Kümébe kerültek, s végre Tarquinius Superbus idejében Rómába. A monda szerint a cumaei Sibylla kilenc könyvre terjedő gyűjteményt ajánlott fel az utolsó királynak, de ez sokallotta az értök kért rengeteg összeget, mire a papnő hat könyvet tűzbe dobott, a többit azután Tarquinius az eredeti áron megvette, és Jupiter capitoliumi temploma alatt egy boltozatban őriztette (Plin. 13, 13. Gell. 1, 19. Lactant, 1, 6, 7). E könyvek Kr. e. 83-ban a capitoliumi tűzvész alkalmával elégtek, s ekkor a senatus követeket küldött, különösen Iliumba, Erythraebe és Samusba, hogy hasonló jóslatokat gyűjtsenek. Ezt az új gyűjteményt italiai eredetű jósmondatokkal (a tiburi Sibylla, a Marcius testvérek latin nyelvű jóslataival és másokkal) egyesítve, a restaurált templomban helyezték el (Liv. 25, 12). Augustus mint pontifex e könyveket Kr. e. 12-ben a Capitoliumról a palatinusi Apollo templomába vitette, ahol átvizsgáltatta és elővigyázatból lemásoltatta őket. E könyvek két arany szekrénykébe zárva (Suet. Oct. 31) itt maradtak Kr. u. 405-ig. A hagyomány szerint Stilicho égette el azokat. E Sibylla-könyvek eredettől fogva az állam céljaira szolgáltak. Nem kértek belőlük jóslatokat, hanem nagy szerencsétlenségek, mint pestis, földrengés idején tanácsot, főleg portentumok kiengesztelése végett. A laikus közönség csak az engesztelés rítusát ismerte, magukat a jóslatokat nem. E könyvek a Trója környékén tisztelt isteneket és szertartásokat elismerték. A hagyomány szerint Tarquinius két patriciusra bízta e könyvek őrizetét (Liv. 3, 10. 5, 13), később, Kr. e. 367-ben, a testület 10 tagra szaporodott (5 patricius és 5 plebejus), vö. Liv. 6, 37. 42. A Kr. e. I. században, valószínűleg Sulla idejében már 15 tagból állott a testület, nevük: duoviri, illetőleg decemviri, quindecimviri sacris faciundis, rendszerint volt consulok és praetorok. Tisztük élethossziglan tartott, és minden más kötelezettség alól föl voltak mentve. Ők voltak felelősek a könyvek épségéért és tartalmuk titkáért; ők kértek belőlük tanácsot a senatus rendeletére, s ők értelmezték a bennök talált mondásoka (adire, inspicere, consulere libros), ők voltak továbbá Apollo, a Magna Mater és Ceres cultusának főfelügyelői, mert ez istenségek tiszteletét a Sybilla-könyvek honosították meg.
E könyvek semmiféle viszonyban nincsenek az úgynevezett Sibylla-jóslatok gyűjteményével, melyek 12 könyvben görög nyelven maradtak reánk. Ezekben különböző embereknek és különböző korbelieknek jövendölései vannak egybegyűjtve a Kr. e. II. századtól a Kr. u. V. századig. Részben alexandriai zsidók, részben keresztények írták vallásuk érdekében, s a késő császárság eseményeire szolgáltatnak adatokat.
Augurok, vagy a mint régebben nevezték őket: auspexek, auspices, nevüknek megfelelőleg eredetileg madárjósok voltak (avem spicere ‘madarat nézni’). Papi testületet alkottak, melyet a hagyomány szerint Romulus alapított. A tagok be voltak avatva abba a tudományba, mely meghatározta az auspiciumokhoz szükséges szertartásokat, s irányt adott a jelek magyarázásához. E papok akkor működtek csupán, ha az állam valamely vállalat előtt szükségesnek tartotta, hogy auspiciummal biztosítsa maga részére az istenek támogatását. A collegium a királyok korában három patriciusból állott, de a tagok száma még a királyok korában megkétszereződött. Kr. e. 300-ban az augurok már kilencen voltak (4 patricius és 5 plebejus), Sulla idejében 15-en, végre Julius Caesar 16-ra emelte számukat (Dio Cass. 42, 51), s ennyien maradtak a császárság korában is. A testület a Kr. u. 4. század végeig állott fönn, s politikai befolyásánál fogva a legelőkelőbb származású meg a legérdemesebb férfiak becsvágya volt belejutni. Kezdetben cooptatio útján töltötték be az üres állásokat, Kr. e. 104-től kezdve azonban a lex Domitia de sacerdotibus értelmében előleges candidatio után a tribusok választották az augurokat, a kiknek tisztsége élethossziglan tartott. Az újonnan megválasztott papot nagy fénynyel avatták föl (inauguratio); jelvénye a trabea volt, a bíborszegélyű állami ruha, meg a lituus, egy csomótlan, görbe fogantyús hosszú bot. Az augurok tudománya (jus augurum v. augurium) főleg hagyományos iratokon alapult (Cic. legg. 2, 13. n. d. 2, 4). Emlegetik a Libri Auguralest, a ritualis eljárás legrégibb kézikönyvét, és a Commentarii Auguralest, a senatus krédéseire adott feleletek gyűjteményét. Az augurium vagy auspicium a szó szoros értelmében madaraktól adott jelek megfigyelésére vonatkozott, de használták a szót más jelek megfigyelésének jelölésére is, melyeket nemcsak azért kértek, hogy megtudják a jövendőt, hanem azért, hogy megbizonyosodjanak, vajon valamely vállalkozás tetszik-e valamely istenségnek, vagy nem. Minden embernek szabad volt ilyen jeleket kérni és a maga szükséglete szerint magyarázni, de az állam nevében kért jelek magyarázata (auspicia publica populi Romani) az augurok testületének felügyelete alatt állott, mert csak ez ismerte a szertartás hagyományos szokásait, s azt a módot, hogy miképp kell a jeleket helyesen magyarázni. A legfontosabb állami aktusokat illetően a magistratus maiores kiváltsága volt ilyen madárjóslást kérni, a minorok csak az önmaguktól feltárulkozó jeleket figyelhették meg, s azoknak kérhették az értelmezését. A jelek öt osztályba sorolhatók:
a) Signa ex caelo: Legfontosabb a mennydörgés (tonitrua) villám (fulmina) és villogás (fulgura) az augurok nyelvében manubiae Jovis (Cic. div. 2, 18–21. Fest. p. 92 Thewr.), melyek balról jövet kedvezők, a jobb oldalról pedig kedvezőtlenek voltak. Bizonyos esetekben (pl. a népgyűlés előtt kitörő vihar) a gyűlés föltétlen elnapolását vonták maguk után.
b) Signa ex avibus: Ezek voltak az auspicium eredeti jelei, de már a Kr. e. 1. században teljesen elvesztették hitelüket. A madarakat két osztályba sorozták: oscines (holló, varjú, bagoly, harkály, kakas), melyek hangjukkal adtak jelet, és alites (sas, ölyű, stb.), melyeknek repülése volt jelentős. Az augur tanácsot krét tőlük (consulebat) vagy megfigyelte őket (observabat). Ha a vállalkozást a jelek jóváhagyták (addicere, admittere, secundare), akkor additivae, admissivae, praepetes, secundae volt a nevük, ellenkező esetben (midőn abdicebant, monebant, refragbantur) adversaenek vagy szelídebb szóval alteraenek nevezték.
c) Signa ex tripudiis (auguria pullaria): Tyúkokat figyeltek meg, hogy mikép esznek. Ha gyorsan kiszaladtak ketreceikből, és oly mohón ettek, hogy egy-egy szem (offa pultis) csőrükből kiesett, jó ómennek tartották (ez volt a tripudium solistimum, Cic. div.1, 15. 2, 34), de ha nem szívesen mentek ki, vagy egyáltalán nem távoztak ketrecükből, és nem akartak enni, az rossz jel volt. A jóslás ez egyszerű módját különösen hadviseléskor alkalmazták, a hadsereget egy pullarius kisérte menetében, ki a tyúkokra felügyelt. A kedvező jeleket természetesen könnyen kierőszakolhatták éheztetéssel,vagy egyáltalán nem mondták meg a valót. Livius 10, 40.
d) Auguria ex quadrupedibus v. pedestria: Négylábú állatokat (róka, nyúl stb.), melyek az úton fölvetődtek, megfigyelve, hangjukból vagy mozgásukból adott az augur jóslatot. E jelek megfejtése szintén hagyományos szabályok szerint történt.
e) Signa ex diris: Elrettentő jelenségek, melyek ép az auspicatiót zavarták meg: egy tárgy elejtése, lárma, botlás, tüsszentés, a ritualis imában való megakadás, a népgyűlésen egy epileptikus elájulása, mely körülmény rögtön véget vetett a gyűlésnek.
Az égi és madárjeleket meghatározott helyről kellett megfigyelni, s az augurnak a jel megfigyelése előtt az volt a főtiszte, hogy e helyet a magistratus felszólítására megállapítsa. Eljárása a következő volt. Éjfél körül vagy hajnalpirkadás idején az augur a magistratus kiséretében egy kiemelkedő helyre ment föl, honnan messzire nyílt kilátás. Egy helyet kiszemelve, két, egymást metsző vonalat húzott, egyet északról délre, egyet keletről nyugatra; megvonta a nekik megfelelő párhuzamosakat is, s az így alakított négyszög-területet hagyományos szövegű imával fölszentelte. Ez a hely (valamint az égen neki megfelelő tér) volt a templum, s ennek a közepén ütötte föl cölöpökkel, deszka- és vászonkerítéssel sátorát (tabernaculum lineatum, locus saeptus), melyből csak délre volt kijárás. Itt ült le az augur fejét betakarva, elmondta jelkérő formuláját, és várta a jelt. Teljes csend, derült ég és szélcsend elengedhetetlen föltételek voltak az auspiciumnál. Minthogy az augur délre nézett, ennélfogva jobb keze nyugatra, a sötétség felé, bal keze keletre, a világosság és szerencse oldalára esett. Innen van, hogy a rómaiak a baloldalról jövő jeleket (sinistra) tartották szerencséseknek, a jobboldaliakat (dextra) pedig szerencsétleneknek. Verg. Aen. 2, 693. 9, 631. Ov. fast. 4, 833. E tekintetben a görögöknek ép ellenkező volt a felfogásuk; ők ugyanis jóslás alatt északra néztek, s így megfordítva vették a jeleket; felfogásuk hatása néha római íróknál is meglátszik. Pl. Hor. od. 3, 27, 15. Ha az augur madárjelet várva kedvező jelenséget látott, így szólt; aves admittunt, ellenkező esetben azt mondta: alio die. Kedvező jóslatnak nunciatio, kedvezőtlennek obnunciatio volt a neve, s a magistratus mindkét esetben köteles volt a jelet elfogadni. Ezért az augurok politikai befolyása régibb időben igen nagy vala. Minden vallásos épület és pap fölszentelésénél jelen voltak, szintúgy minden népgyűlésen, mely csak akkor volt megtartható, ha az augur kedvező jelet hirdetett. Ha valamely alkotmányos jellegű tényről volt szó, az augurok collegiumának vala kizárólagos joga afölött határozni, vajon nincs-e benne vitium. Ha úgy vélekedtek, hogy van: a dolognak szükségkép el kellett maradnia. Cicero idejében azonban az augurok hatalma aláhanyatlott, s az auspiciumot már nem tartották komoly szertartásnak.
An auspice (Lat. auspicium from auspex, literally ’one who looks at birds’ is a type of omen already familiar to the king of Alasia in Cyprus who, in the Amarna correspondence (fourteenth century BCE) has need of an 'eagle diviner' to be sent from Egypt1.
1 J. A. Knudtzon: Die El-Amarna Tafeln (1915: no. 35.26), idézi Walter Burkert: The Orientalizing Revolution – Near Eastern Influences on Greek Culture in the Early Archaic Age (1992), p. 42.
Haruspices vagy aruspices, áldozatvizsgálók, etruriai papok valának; mert Etruriában ősidőktől fogva ki vala fejlődve a jóslás tudománya (etrusca disciplina), melyet a mythus szerint Juppiter unokája, Tages közölt az etruscusokkal (Ov. met. 15, 553), s rendszeres könyvekben vala feldolgozva (libri Tagetici, Etrusci) Az etruscusok jóslási eljárását a rómaiak korán átvették; de haruspex a köztársaság korában kizárólag etruriai eredetű pap volt, s ilyeneket szükség esetén hozattak. Testületet e papok nem alkottak a köztársaság korában s így korántsem volt olyan tekintélyük, mint az auguroknak; csak Claudius császár alapította meg a haruspexek collegiumát (Tac. ann. 11, 15), melynek 60 tagja volt, egy magister publicusszal az élükön. E collegium a Kr. u. 5. század elejéig állott fönn. A haruspexek teendője Romában három részre oszlott:
a) Procuratio prodigiorum: Prodigiumot ugyan a decemvirek, pontifexek és senatus határozatából a consulok is magyarázhattak és engesztelhettek; mindazonáltal fontosabb esetekben a Sibylla-könyvekhez fordultak, s a legmagasabb forum valának a haruspices ex Etruria acciti. Liv. 27, 39. 32, 1. 24, 10.
b) Ars fulguratoria: A rómaiak a haruspexeket leginkább villámok (fulmina) eltemetésével és kiengesztelésével bízták meg. Ugyanis minden villámsújtotta nevezetesebb helyet megjelöltek: a papok a földet itt fölásták és tűzkővel, a villám jelképével együtt az üregbe temették. A helyet köröskörül bekerítették, mely azonban fölül nyitva maradt; ezért volt puteal a neve; bidentalnak is hívták, mert a szertartás alatt egy kétéves juhot áldoztak föl engesztelésül. Az ilyen haruspexek neve fulguratores vala, kik hazájukban a villámokat mint égi jeleket is vizsgálták; Romában azonban e feladatot a római származású augurok látták el.
c) Extispicina: Haruspexek nevüknek megfelelőleg áldozati állatok beléből adtak jóslatokat. Rómában a köztársaság vége felé, midőn az auguriumok iránt nagyon megrendült a bizalom, jött ez a szokás divatba. A papok különösen az epét, májat, a tüdőt, szívet stb. vizsgálták meg, s így jövendöltek.
(Megj.: Az epehólyagot nézte hegyvonulatnak az egyik hazai műkedvelő "etruszkológus")
Templum (a görög τεμνεινnal rokon tőből, τεμενος): (1) Valamely meghatározott, határolt területnek neve. Annak a négyszögű területnek neve, melyet az augur a madárjelek megfigyelése céljából a földön (és megfelelően az égen) magának kijelölt. Délnek fordulva a jobb keze felől eső rész (pars dextra) nyugati, illetőleg délnyugati, a bal keze felől eső rész (pars sinistra) keleti, illetőleg délkeleti irányban feküdt; ha pedig keletnek fordult, bal keze felől volt észak, illetőleg északkelet, jobb keze felől pedig dél, illetőleg délkelet. A bal kéz felől jövő jeleket szerencséseknek, a jobb kéz felől jövőket szerencsétleneknek tartották ... (2) Neve a valamely istenségnek szentelt területnek, mely egyéb profanus környékétől határvonallal el van választva, tehát szent kerület (τεμενος); aztán magának a szentélynek a neve, a mely a szent kerületben emelkedett (templum, naon, aedes). A ligettől boritott τεμενοςt αλσοςnak hívták (Paus. 1, 21, 9), a mely név később általánosan használhatott, úgyhogy oly szent kerületet is jelölhetett, a melyen fa nem volt. A szent kerület határát rendesen határkövek (οροι) jelölték ... Rendesen magát a szentélyt, az istennek emelt házat értjük a templum szón.
"Hogy melyik etruszk szöveg megfejtése által jutott erre az eredményre, legyen az ő dícséretes homálya!"
Nem szükséges ehhez az etruszk szövegeket újraértelmezni, mivel a latin forrásokból közismert, hogy templumnak azokat a megszentelt helyeket nevezték, amelyeken belül az etruszk jövendőmondók a jóslásaikat, szertartásaikat végezték. Lehetett ez egy levegőbe maguk köré rajzolt kör, egy agyag májmodell vagy éppen egy kőből rakott szentély.
"Ilyen primitív népségnek nem lehetünk semmilyen formában a rokonai!!!"
Valóban, alig egy hete vettem vagy 2 kiló – magyar! – libamájat a Csarnokban (a 4 Mancs minden rosszallása ellenére), jól el is csaptam a hasamat vele, de ez itt off. Templomba elvből nem járok, mert nyomaszt és untat. De szerintem térjünk vissza az etruszkokhoz. Mit tudsz az auspiciumokról?
Te ömlesztetted be a moslékot Mesterházytól, én arra reagáltam. Hogy jön ide Trombetti vagy Pallottino? Egyébként gratulálok, hogy ki tudtál kopizni valahonnan egy rövidke bibliográfiát, nem kis teljesítmény! Hát még ha lövésed is volna az ott felsorolt művekről! Ebben a rovatban különben már érintettük az utóbb említett két úriember mellett Grantnak a sorait, Marekét (=Ceram) pedig a hettita topikban.
Alinei könyve, minden erényétől függetlenül, nem egy csúcsteljesítmény, Mesterházy zagyvaságai pedig éppenséggel nem túl elegánsak itt... Ez az a padányikeltás fickó, aki mindenféle zűrzavaros marhaságot összekotyvasztott badinytól kezdve Baráth Tiborig. Lenne kiket idézni, ha mindenáron ez a célod.
The tradition of Gog and Magog (Hebrew גוג ומגוג; Arabic يأجوج و مأجوج) begins in the Hebrew Bible with the reference to Magog, son of Japheth, in the Book of Genesis and continues in cryptic prophecies in the Book of Ezekiel (see War of Ezekiel 38-39), which are echoed in the Book of Revelation and in the Qur'an. The tradition is very ambiguous with even the very nature of the entities differing between sources. They are variously presented as men, supernatural beings (giants or demons), national groups, or lands. The first occurrence of "Magog" in the Hebrew Bible is in the Table of Nations in Genesis 10, where Magog is the eponymous ancestor of a people or nation (without any accompanying apocalyptic symbolism, or mention of Gog, although "Magog" may mean "the land of Gog"):... in Assyrian, māt Gu-gu would be the normal way of designating 'the land of Gugu' ...
1Móz 10, 3: A Gómer fiai pedig: Askhenáz, Rifáth, és Tógármah.
Gómer = kimmer = hun (Prokopiosz szerint)
Mágog = Gugu király földje = Lüdia = Luwia
Madai = médek
Thubál = szabír (Franz Hančar és mások szerint)
Mešek = mušku = baszk = baskír (Craig White és mások szerint)
Thirász = turuša = türszénosz = az etruszk etnogenezis egyik népe = turukku = thrák = török
Tiras was, according to Genesis 10 and Chronicles 1, the last-named son of Japheth who is otherwise unmentioned in the Hebrew Bible. According to the Book of Jubilees, the inheritance of Tiras consisted of four large islands in the ocean. Some scholars have speculated his descendants to have been among the components of the Sea Peoples known to Ancient Egypt as Tursha and to the Greeks as Tyrsenoi.
Josephus wrote that he became ancestor of the "Thirasians" (Thracians). These were the first fair-haired people mentioned in antiquity according to Xenophanes, and were later known as the Getae according to historians beginning with Herodotus (4.93, 5.3). Tiras or Tyras in antiquity was also the name of the Dniester river, and of a Greek colony situated near its mouth.
Lüdia (akkádul Ludu) a Kr. e. VII. században, a Kr. e. 680–650 körül uralkodó Gugu király idején (ezt az asszír névalakot a hellén források Gügésznek írják, vö. bibliai Góg)
Lüdiáról beszélünk: In the oldest texts, eg. the Hittite Code, the Luwian-speaking areas including Arzawa and Kizzuwatna were called Luwia. In the post-Hittite era, the region of Arzawa came to be known as Lydia (Assyrian Luddu, Greek Λυδία). Láttuk, hogy Hérodotosz tudósítása az etruszkok lüd eretedéről nem szó szerint értendő, mert saját korának terminusaival, népneveivel írta le a múltat.
Sötétebb színnel jelezték a központot, ahonnan a legtöbb felirat került elő. Mint látható, a másodlagos elterjedési körzetek között van például Millawanda (Milétosz) vagy lelexek városa, Szmirna, a hellén civilizáció bölcsői (világosabb színnel).
A római Apolló hatti és hurri eredete mellett tör lándzsát egyebek mellett:
Nancy Thomson de Grummond: Etruscan Myth, Sacred History, and Legend; University of Pennsylvania Museum of Archaeology and Anthropology, Philadelphia, 2006
Donald Alexander Mackenzie: Myths of Babylonia and Assyria; Gresham, London, é. n. (1930-as évek)
John Croft (2003) wrote in the Ancient Near East mail list that "Apollo does not have a Greek provenance but an Anatolian one. Luwian Apaliuna seems to have travelled west from further East. Hurrian Aplu was a god of the plague, and resembles the mouse god Apollo Smitheus. Hurrian Aplu itself seems derived from the Babylonian Aplu meaning a 'son of' – a title that was given to the Babylonian plague God, Nergal (son of Enlil)"
A görög Apollón, Apellón tehát inkább a lúvi változathoz áll közel, az etruszk meg a hurrihoz, hattihoz.
Közismert ..., hogy az etruszk nyelv ősi kapcsolatai egyértelműen Kis-Ázsiába vezetnek, elsősorban a hurri nyelvhez, amelynek a latinban található feltűnő párhuzamait J. Friedrich (Einführung in Urartäische) egyenesen a latinra gyakorolt erős etruszk hatásokkal magyarázza (l. I. könyv, 92. old.). Másrészt pedig az I. könyv 1. fejezetében arra is rámutattunk, hogy a Volga–Ural–Ob térségében a Kr. e. 2. évezred első felében tömegesen megjelenő, déli irányból érkező, fejlett bronzkultúrával rendelkező telepesek a Kaukázus és Transzkaukázia vidékéről, azaz a hurri népek legősibb fészkéből származtak. Ezekben a Kaukázuson túli eredetű gyarmatosokban kell látnunk azt az elő-ázsiai etnikumot (vagy etnikumokat), amelynek nyelve (vagy rokon nyelvjárásai) minden jel szerint az akkortájban éppen kialakulófélben levő „előfinnugor” csoportok nyelveinek konszolidálódásában döntő szerepet játszott.
(Götz László: Keleten kél a nap; Püski, Bp., 1994, 424–25.)
Nyertél ! Tehát nemcsak előtt, hanem alatt is. Igazad van, roppant elgondolkoztató. Mondjuk római is lehetne akár, de biztosan nem az. Szerintem. Én is izgatottan várom a választ. Én kevés vagyok ehhez.
Az alak bal lába előtt van a fej. Rád bízom, hogy borjúnak, vagy különlegesen hosszúfarkú birkának nézed-e. (:vagy esetleg egy kölyökoroszlán álarcban:) :)))) )
Faustus Cornelius Sullának, a dictator negyedik házasságából született fiának a denariusa Kr. e. 56-ból, rajta az augurok lituusával. Az auguri hivatal időben az első volt, amelyet Faustus viselt.
Sulla aranypénze Kr. e. 84/83-ból, hátlapján az etruszk lituusszal
A lituus és a pásztorbot eredetét kutatva egyesek visszamennek a babiloni időkig: egy ábra a Kitto-féle Bibliai Enciklopédiából (vol. 1., p. 272.), illetve annak Illusztrált kommentárjaiból (vol. 4., p. 31.)
... mások egyenesen a neolitikumba: The crosier, a simple, repetitive motif, often evokes the first shepherds' crook and symbolizes the 'gentle' control of humans over animals (and in a wider sense, the 'political' power of human beings over other humans). The crosier symbol first appeared in the early Neolithic period. It was used in many civilizations (in Egypt or in ancient Rome for instance). In the Christian world, it led to the notions of 'Good Shepherd' and the bishop's crosier. Isolated crosiers are not frequent on Armorican megaliths. Most of the time, several were represented together, either back to back or one above the other (with reversed curves). This pattern was followed even in the most complicated decorations, where patterns were symmetrical (the slab of the Table-des-Marchands in Locmariaquer for instance). The elaborate association of the crosier and the axe motif is visible in old carvings like the ceiling of the Table-des-Marchands, but is not always clearly identifiable in later ones, like the 'beak' on top of the 'shield' on the Roudouallec menhir.
Numa Pompiliust mint augurt jeleníti meg Lucius Pomponius Molo denariusa Kr. e. 97 tájáról: a mítikus uralkodó előtt állatáldozatot mutatnak be
Lüdia (akkádul Ludu) a Kr. e. VII. században, a Kr. e. 680–650 körül uralkodó Gugu király idején (ezt az asszír névalakot a hellén források Gügésznek írják, vö. bibliai Góg)
A lúvi nyelvterület