Azt hiszem, neked mondom el elonek a kivulallok kozul, hogy mintegy egy oraval ezelott, onhibamon kivul, sikerult tonkretenem egy kurva draga gepet, es most istentelen lelkifurdalasom van.
Volt kertem, nyirhattam benne fuvet, jo volt, de aztan tonkrement a kapcsolat, el kellett adni a hazat, es visszajottem a varosba.
Köszönöm, hogy válaszoltatok és szóljatok bele nyugodtan, kitüntetve érzem magam. A csoportterápiának is az az egyik hallatlan előnye, hogy ha valaki megerősít a hülyeségemben azzal: ő is így gondolja, akkor már nem is érzem olyan kócosnak magam.
És azért kérdeztem rá: egyedül vagyok-e, mert 1-2 bejegyzéssel lejjebb feltettem egy kérdést, amire nem válaszolt senki. Lehet akár mailben is.
Az ilyen vasárnapokat komálom is meg nem is. Jó volt a kertben ronggyá dolgozni magam és napról-napra élvezni a növényeim fejlődését, azt ahogy meghálálják a törődést, jó hogy gyakran kell elővennem a madárkatalógust, hogy ma milyen újabb ismeretlen szárnyas látogatott meg, jó az, amikor a szomszédom, aki rajtunk kívül már mindenkit feljelentett, akinek a köszönését senki nem fogadja, átjön, és nem csak elmagyarázza, hogyan kell a szőlőt metszeni, hanem meg is csinálja az egészet és még a gyümölcsfákon is igazít egyet-kettőt és semmit nem fogad el érte.
Jó az, hogy belaktam a kertet és kezd kialakulni hogy mit kell átrakni, hol ritkítok és hova kell újabb növényeket beszerezni.
Gyönyörű a sok nárcisz és jácint, és mi lesz itt egy hét múlva, amikor támadnak a tulipánok. Most ebből még csak egy nagyon korai törpicsek nyílik.
Nem vagyok már mai gyerek és a nap vége felé levegőt is nehezen veszek, de haló poraimból akkora élvezet végignézni az elvégzett munkán, amit pénzért nem lehet megvenni.
A bimbókban, a virágokban, a rügyekben, a madárdalban a fantáziától a kéz munkájáig minden benne van. Még a derékfájás is.
Minden ember számára az egyik legfontosabb dolog az elismerés. Az ilyen pozitív visszajelzés, vagy ennek a reménye szárnyakat adhat.
Érdekes, nekem talán akert az egyetlen olyan az életemben, amiben a másik ember őszinte elismerése kevesebbet jelent, mint a saját gyönyörködésem.
Tegnap vendégeim voltak, közöttük számomra fontos emberek, és az elismerő szavaik leperegtek rólam.
Ebben és csak ebben az esetben az elismerésnél is többet ér a jóleső fáradtság, amikor pl (2-3 hét ilyen is lesz) a frissen nyílt fű illata keveredik a virágillattal, a madárdalt pedig a szivattyú tompa, csendes búgása, és a locsolófej sziszegő hangja festi alá. Néha a szomszéd kislányok visonganak, átmásznak az átesett labdáért és mindez marha természetes. Ez a másik szomszéd, velük is jóban, majdnemhogy baráti viszonyban vagyunk.
Ami nem tetszett: egyedül élvezkedtem, a családomat az ilyesmi hidegen hagyja. És ami még kevésbé tetszik: most egy iszonyú lapos filmet néznek, benne lövöldözés, ócska poénok, és már nem volt erőm alternatívát kínálni. A jövő hétvégén megteszem, vagy legalábbis próbálkozom. Mindannyiunknak jobb lenne, ha a térkép előtt mesélnék a lánynak, vagy zenét hallgatnánk közösen, kitárgyalva a hangokat.
Be is írom a naptárba, mert holnap kezdődik a munka és biztosan elfelejteném.
A hideg futkos a hátam a gyönyörű tavaszi (koranyári?) nap ellenére, hiszen megint abba a társaság ba készülünk, amelyik a legutóbbi bejegyzésemet ihlette. Súlyosbító körülményként kétszer annyian leszünk, a nagy család távoli csatolmányokkal kiegészített részeivel együtt.
Sok emberrel 2-3 évenként találkozunk, talán egymás neveit sem tudjuk, és akár nem szólunk egymáshoz, mert egyiket sem érdekli a másik, esetleg a megjelenése alapján még taszító is, akár udvariaskodó csevegésbe kezdünk, borzalmasan tudok szenvedni tőle. Nagyon nehéz úriembernek maradni, alhárítani a bizalmaskodó kérdéseket, ugyanakkor barátságosnak látszani, hiszen nem akarok senkinek sem kellemetlen pillanatokat okozni.
A menetrend a mexokott lesz: egyik család érkezik a másik után, húderégláttalak, desokatfogytál, dejólnézelki, agyerekekhogyvannak, ésazunokáknahátcöcöcö, mostmibenutazol, hogymegyazüzlet Brrrrr. Leülünk és beszélünk a nagy semmiről, Torgyán, hírek, Zámbócsimiképzeldellopták a fejfáját, nemonddakutyafáját, aztán jönnek az idétlen viccek, amit a csapat egy része kínjában mond, a másik része kínjában nevet rajta. És erre elmegy egy fél nap, ahelyett hogy befejezném a gyümölcsfák metszését, újrapácolnám az erkélyeket és a kapukat, kigyomlálnám amit ki kell. Vagy írnám a könyvemet.
Vagy aludnék.
Vagy csak dögölnék a tévé előtt.
Most volt a lányom születésnapja. Szerettem volna együtt lenni vele, lélekben is, nem csak fizikailag. Felajánlottam neki az összes kedvenc programját. Egyiket sem akarta. Harry Potter győzött. (még midig jobb, mint mikor a tévét kapcsolgatja) Legalább ő jól fogja érezni ma magát ezen a fujabelemjönki bulin.
Végre itt a tavasz, érezhetően hosszabbodnak a nappalok és nagyszerű, hogy sokat süt a nap. Nyílnak a krókuszok és rengeteg a kerti munka - ezért egy kicsit kapkodva írok.
Néha nevetnem kell, hogy majd minden alkalmat megragadok annak biuzonygatására, hogy mennyire helyesen fordítottam hátat a világnak.
Látom-hallom a sok siránkozást, hogy az idősebb korosztály milyen nehezen tud elhelyezkedni és nagyon örülök, hogy ez engem továbbra sem érint. Lehet hogy az, aki 50 éves korára még mindig rászorul arra, hogy munkahelye legyen, az elcseszett valami az életében?
Miért nem lehet függetlenedni minden szempontból.
Nem arról van szó, hogy én az átlagnál többet tanultam, az átlagnál jóval többet dolgoztam és sokszor nagyon nagy szerencsém volt, gyakorlatilag 35 éves koromra megcsináltam magam, hanem amikor az elmúlt két hétben a jövedelmem egyik fő forrása meginogni látszott, nem hogy nem estem kétségbe, hanem az okozott problémát: a sok lehetséges dolog közül melyikhez nyúljak?
Valamennyit legalább akkora élvezettel csinálnám, mint a mostanit, és egyik variáció sem arról szól, hogy elhelyezkednék.
Nem is tudok elképzelni annál rosszabbat, minthogy naponta BE KELL MENNI valahova, időre, tülekedni a csúcsban és elviselni egy csomó olyan ember pofáját, akihez semmi közöm.
Lassan 12 éve, hogy összedobtam egy kis könyvet arról, hogy mit tehet az, aki elvesztette az állását. Akkor az új válllakozói hullámban sok ember egyszerűen nem vette észre, hogy hatalmas lehetőségek nyíltak meg előtte, és - kényelemből, félelemből, igénytelenségből, vagy ki tudja, mi miatt - ragaszkodott a korábbi korlátokhoz.
A könyvem az utosó darabig elfogyott, tele volt egy csomó vállalkozói ötlettel, de nagyon keveset valósítottak meg belőle a vásárlóim.
Néhányat megcsináltam én magam, néhányat elkezdtem - majd mind működő projectet eladtam másoknak.
Ma éjjel azzal aludtam el: megírom újból.
Megint tele vagyok ötletekkel és megint sok az amúgy ütőképes ember, aki nem tud magával mit kezdeni.
Amúgy meg összjött egy kis tőkém, be kéne fektetni, mert rohad a bankban. Nincs valami ötleted?
Dante kábé 700 évvel ezelőtt rótta papírra a következő sorokat:
"Miként a Filozófus mondja, minden ember természetesen vágyódik a tudásra.
Ennek oka csak az lehet, hogy minden létező saját természetétől ösztönözve törekszik a tökéletesedésre, amelyben felülmúlhatatlan boldogságunk rejlik, magától értetődően mindnyájan erre áhítozunk. Az ilyen magasztos tökéletességnek azonban sokan híjával vannak különféle ok miatt, amely az emberben magában vagy rajta kívül van, és a tudás elérésében gátolja.
(...)
A test részéről akkor, ha az egyes érzékszervek nem hibátlanok, s így semmit fel nem foghatnak, amint a süketek, némák és hasonlók esetében látjuk.
Lelki akadály akkor keletkezik, amikor a gonoszság hatalmasodik el rajta, és bűnös élvezetek hajhászójává teszi, amelyek végleg megtévesztik, és mindent megútáltatnak vele.
Az emberen kívül ugyancsak két okot találunk, az egyiknek előidézője a kényszerűség, a másiké a lomhaság."
Dante nyilván nem gondolta, hogy a harmadik évezred elejének mesterségesen előállítani kívánt alattvalóját rajzolta meg, és nevezte gonosznak.
Mindez arról a szellemi sötétségről jutott eszembe, amibe a ma embere egyre inkább belesüllyed.
Elképzelésem sincs arról, hogy élhetett egy átlagember az 1200-as évek Magyarországán, de azt nem tudom elhinni, hogy 24 órában a megélhetésén és a túlélésen fáradozott.
A paraszt nyilván dolgozott mint a gép, de munka után nyilván csinált valamit, és valószínűleg nem a tévét bámulta tajtrészegen.
A huszadik század első feléig még volt szellemi élet, és ebbe a színielőadásokon, operákon és hangversenyeken kívül beletartozott az is, amikor egy mészáros fia "befordúlt a konyhára és rágyújtott a pipára", vagy a szegény prolicsalád gyermeke libasültet szeretett volna enni.
Mindezt két esemény juttatta eszembe.
Az elmúlt héten egy elegáns szállodában bírók részére tartottak fejtágítót, az európai únióhoz való csatlakozás kapcsán. A kiváló előadók szinkrontolmácsok segítségével adták át a tudást gyakorló bíráknak. A bírók közül néhányan jegyzeteltek, a többség azonban bambán nézett ki a fejéből, keresztrejtvényt fejtett, bulvárlapot olvasott, aludt, vagy szóval tartotta a szomszédját. A nyelvbotlásokon hangosan röhögtek. Az étteremben úgy viselkedtek, mint valami csürhe. Némelyikük szabadidő ruhában és papucsban közlekedett a Boss öltönyös vendégek között. Az ismerkedési estre egyikük sem ment el. És általában, nem volt közöttük semmi kommunikáció, a program végén megvacsoráztak, és mindenki elvponult a szobájába, egyedül, tévét nézni.
Döbbenet!
A másik: két társasági eseményen is megjelentem. Mindkettő az átlagon felüli műveltségű emberek összejövetele. Az egyikre különösen készültem, hiszen olyan emberek voltak ott, akikkel korábban jókat lehetett vitázni mindenféléről, és képben voltak, bármire is terelődött a szó.
Mindkét helyen csak ültünk, ettünk-ittunk, és a következő témák szerepeltek:
viccek
valaki/valami szidása (ezt mondta a főnök, becsaptak a piacon, átment egy terepjáró a záróvonalon, megbüntetett a rendőr)
Torgyán
Zámbó Jimmy
Heti Hetes
Vágó/Jakupcsek
Ki vagyok akadva!
Értelmes emberekkel nem lehet értelmes dolgokról beszélgetni?????? Senki nem foglalkozik a munkáján kívül semmivel, csak amit a tévében lát?
Legalább tudom, miért kerülöm a társaságokat.
A régmúltban élt ember beszélgetett a többiekkel és volt miről. És irigylem érte.
Barátom megkért, hogy nézzem meg a vasárnapi Napkeltét.
Megnéztem.
Kizárólag a kedvéért.
Lakat T. Károly vezette a műsort. Volt egy beszélgetés a Sinkovits család néhány tagjával. Egyedül ültem a tévé előtt egy teával a kezemben és sírtam. (tiszta depressziós jelenet)
Sajnos mindjárt utána ki következhetett volna, mint Zámbó Jimmy. Szerkesztési baklövés.
Csak egy kicsit nagyobb, mint amikor a műsorvezető összefoglalta a bűnühyi tudosítók által közölteket: tehát nem tudunk semmit "Fülig Jimmy" haláláról.
Básti Juli, akit ennek az ostoba sportriporternek majdnem sikerült megríkatnia, hiszen nagyon tapintatlanul feszegette a Básti Lajos halála körüli eseményeket, temetés, sajtóvisszhang, mit szólt a család, és hogyan élte meg Sinkovits halálát.Majd kijavította, hogy nem Fülig, hanem Zámbó Jimmy és elnézést kért az elszólásért.
Aztán beszélgetés Horn Gyulával, a téma többek között Kövér László, majd három nő, akik közül Szegvári Katalint és Albert Györgyit ismertem fel, a harmadikat a fekete turbános bűbájkát nem: összevissza beszéltek, főleg egyszerre és nehezen volt követhető.
Ez volt az a pont, ahol majdnem elzártam a tévét.
Mi a fenének épít az ember kerítést a háza köré, miért zárja kulcsra az ajtaját, miért tesz az ablakra függönyt, ha azután tízezreket költ arra, hogy élményeknek tegye ki magát a saját otthonában?
Vajon mi a jó abban, hogy egy fél ország kuksol vasárnap délelőtt a tévé előtt és ellenszenves emberek véleményét hallgatja közömbös dolgokról?
Kinek érdeke az, hogy mindez így legyen?
Elkéstem a számvetéssel, amit egy évforduló kapcsán a legtöbben megtesznek.
Mi volt amit jól csináltam az elmúlt évben és mit rontottam el?
Milyen célokat akarok kitűzni a következő évre és hogyan fogom megvalósítani?
És talán mindenek előtt: hol tartok most?
Nem könnyű, különösen az utóbbi, hiszen ilyenkor nincs helye az általános önámításnak, sőt, kíméletlenül őszintének kellene lennem önmagamhoz – félretéve a máskor oly elmaradhatatlan elnézőséget, a kifogásokkal takarózást, a tehetetlenség és a lustaság szépítgetését.
Nem fog menni egyszerre, de szépen apránként nekikezdek.
A legfontosabb az egészség, de ezzel foglalkozom is éppen eleget minden nap, tudom a tennivalókat és nagy ívben mellőzöm is őket. Ezért előbb utóbb benyújtják a számlát, de ezzel számolok és vállalom a következményeket.
Besorolás nélkül a következő az emberi kapcsolatok kérdése.
Nagyon fontos a számomra a családom, az kifejezetten jó, hogy sikerült felszámolnom a korábban bevett gyakorlatot, ami szerint én éltem a magam életét és néha találkoztam velük. (Most eszembe jutott szegény Déri János, aki a cinizmusáról volt híres, ám az utolsó interjúben az egyik mondatától sikerült elsírnia magát. Ez a mondat így szólt: amióta haldoklom, egy kissé családcentrikus vagyok...)
Különösebben nem hiányoznak a külső kapcsolatok. Jól elvagyok a szűk és a tágabb családban, jó a viszonyom a szomszédaimmal és van egy nagyon jó barátom, meg néhány kedves nőismerősöm. Akikkel a munkám során kapcsolatba kerülök, különösen jó, majdnemhogy baráti viszont alakítottam ki. Igyexem minden viszonylatban többet adni, mint amennyit én kapok, így érzek valami egyensúlyt, amolyan harmónia-félét.
Ez azért fontos, mert 15 éve szinte megfeszültem azért, hogy naponta kapjak leveleket, hogy szerepeljek mindenféle listákon és meghívjanak fogadásokra és egyáltalán, ha megjelenek valahol, akkor sok embert ismerjenek. Baromira nem tudtam elviselni a nímandságot, a középszert.
Talán 10 éve jártam egy kicsit gyakrabban a Magyar Királyi Tévében, és volt szerencsém közelről látni-hallani, ami ott folyik. Egyből megértettem, miért múlja messze alul a tévések átlagéletkora a többi emberét. Madách klasszikussá vált mondata ugrott be akkor: „qtyáknak harca ez egy konc felett” – azzal, hogy a tévében (és a többi médiumban) marakodó embereknek fényévnyit kellene fejlődniük ahhoz, hogy alulról megközelítség egy bolhás eb erkölcsiségét.
Isteni érzés volt ebben az, hogy KÍVÜLRŐL nézem, azaz semmi közöm az egészhez.
Ebben az időben már itt-ott jegyeztek. Meghívtak mindenféle fogadásokra. Volt lehetőségem fotnos emberekkel kapcsolatokat építeni, és szépen profitáltam belőle. Nevetségesnek is tűnt néhány ember erőlködése, akik bár minden szempontból többet tudtal felmutatni egy témában, mégsem ők lettek a kiválasztottak, mert nem voltak benne a brancsban.
Én nem azért lettem vezérigazgató, mert van két diplomám és beszélek két nyelvet, hanem kizárólag azért, mert ismertem a Tibort, a kelet-európai igazgatót.
No ez lett életem egyik legundorítóbb szakasza.
Töményen megkaptam az összes emberi negatív tulajdonságot. A legjobban talán a nyalizás irritált. Ráadásul amikor olyan emberek jöttek nyalizni, akiknek nem is lett volna szükségük erre.
Ebben az időben kezdtem ezekről az unalmas fogadásokról elmaradni. Ha jó kajára vágyom, azt meg tudom fizetni, a társaság meg kibaszottul hidegen hagy azóta is. Herótom van az emberektől.
2000-re valahogy túlzásba vittem a dolgot, ebben az új évben azért lazítok majd egy kicsit.
Egyszerűen vicc, hogy másfél nap van hátra ebből az évezredből. És az is vicc, hogy a Földet pillanatnyilag hatmilliárd embertársammal együtt lakom, ami irtózatos és felfoghatatlan szám, de elenyésző az emberiség összlétszámához képest. Milyen kevesen vagyunk, akik megérhetünk egy ezredfordulót és ugyanakkor milyen sokan.
A napokban volt lehetőségem olvasni olyan felmenőimről és -től, akik megérték az előző századfordulót. Döbbenetes, hogy szinte valamennyien betegségekről írtak (köhögtek) és elképesztő szegénységben éltek.
Ez a száz év hatalmas változás, de vajon volt-e, van-e tizedennyi különbség a 100 és az ezer évvel ezelőtti mindennapok között?
És vajon mi lesz száz év múlva?
Nem szeretném megérni, de baromi kíváncsi vagyok.
Ki lakik majd ebben a házban, amit nagy szeretettel építettem a családomnak, és amiben annyi örömet éltünk meg?
Lesznek-e egyáltalán emberek, vagy csak a sugárzást jól tűrő csótányok futkosnak a gizgazban?
Ha lesznek emberek, vajon milyenek? Milyen nyelven beszélnek, hogyan rögzítik a gondolataikat, hogyan kommunikálnak egymással? Mivel közlekednek, és ha kell, mivel fűtenek?
Vajon a kínai, vagy a cigány lesz-e kisebbségben? Lesznek-e még fehér emberek, urambocsá olyanok, akik szótár nélkül is megértik, amit most írok?
Régen volt ilyen szép Karácsonyom.
Bár nem volt fehér és havas, mint tavaly, szép és enyhe volt az idő, virágzott a kertemben a jázmin (!) és ugyanezt tette a nyár végéről ittmaradt mézvirág.
Az ajándékvásárlást nem hagytuk az utolsó pillanatra, ahogy időben megvettük a fát (hosszú idő óta először vágottat és nem tövest, mert nagy fára és fenyőillatra vágytunk) és a menühöz szükséges élelmiszereket is.
Jó újra és újra átélni azt az érzést, hogy a karácsonyi vásárlás során nem kell a pénzünket számolgatni - mint régen - mert bármit megvehetünk szeretteinknek. Arra kell csak vigyázni, hogy ne nagyon térjünk el a szokástól, hogy ne különbözzenek jelentős mértékben az egymásnak átadott ajándékok. Évről évre újból és újból megállapodunk, hogy befejezzük a "nagy" ajándékokat és jövőre csak egy szép gyertyával, vagy egy spéci csomag teával lepjük meg egymást, de soha nem tartja be egyikünk sem.
Szerencse, hogy soha nem szállt el senki agya és nem akarta kivagyiságból túllicitálni a másikat, így a maximum értékben soha nem volt több, mint egy CD.
Huszonnegyedike sütés-főzéssel telt, mint rendesen. Ezt általában nagyon élvezem mindig, igyexem magam csinálni mindent. Négyféle süteményt sütöttem, és életemben először pulyka volt vacsorára, mivel vágytunk valami változatosságra. Régebben rántotthalaztunk, az utóbbi tíz évben hús- és krumplisaláta készült, idén váltottunk. Nem bántuk meg, jól sikerült.
Szüleim vacsorára érkeztek, mint mindig, késő estig velünk voltak, másnap mi mentünk hozzájuk, ahogy szokás.
Itt összejön az egész család, annyian vagyunk, mint az oroszok, csodálom, szegény édesanyám hogy bírja a strapát. Itt újból jön a Jézuska, meglepjük egymást a kis ajándékainkkal és békés beszélgetéssel eltelik a nap.
Karácsony másnapján régebben vendégeket fogadtunk, az utóbbi két évben ezt a napot tertjuk fenn magunknak, amikor együtt vagyunk és egyszerűen nem csinálunk semmit. Nézzük a tévét, beszélgetünk, játszunk, eszünk és alszunk, hogy csak a publikusabb tevékenységeket említsem.
Nagyjából hasonlóan telik az az időszak, amit a "két ünnep közének" neveznek, azzal, hogy ilyenkor azért meg-megfordul nálunk valaki, vagy mi megyünk látogatóba - bár mióta elköltöztünk Budapestről, ezek ritkábban fordulnak elő.
Most igyexem, hogy ne maradjon túl sok halogatott tennivaló a jövő évezredre és készülök az ezredfroduló pillanatainak megörökítésére.
Boldog új évezredet mindenkinek, aki a naplómat olvassa!
Sok apróságot végeztem el a 7végén, olyanokat, amikhez csak egy kis idő, de annál több lelkierő kell. Ezek azok a feladatok amik egy idő után szinte frusztrálnak, és minél régebb óta halogatom, annál nehezebb hozzákezdeni. Volt az egészben valami olyan, hogy "nem jöhet a karácsony befejezetlen munkákra)
Repedéseket számoltam fel szilikonnal, ajtóhézagokat tömítettem gumiszalaggal, és ragyogóra fényeztem egy csomó bronz- és réztárgyat. Vicc, hogy egy olyan ember, aki anno mások által soha át nem élhetett sikereknek örült, most egy tízperces munka elvégzését éli meg sikerként.
*************************
Megbocsátás.
Karácsony a szeretet ünnepe, az elcsendesedésé, a befelé fordulásé és a számvetésé is. A negatív érzések energiát vesznek el tőlem. Minden karácsonykor igyexem lerendezni magamban egy negatív kapcsolatot.
Vannak emberek, akik egy idő után nem léteznek a számomra, akik valamivel kihúzták a gyufát, vagy átlagon aluli jellemtelenségről tettek bizonyságot. Ők nem foglalnak helyet bennem, sem pozitívat, sem negatívat, egyszerűen nincsenek. Ezokból még példát sem tudnék mondani rájuk ;o).
Van viszont néhány olyan, ami vastagon bennem van. Egy-egy ilyet intézek el minden karácsonykor.
Van egy olyan, ami évről-évre visszatér, és nem tudok átlépni rajta. Ő az egyik unokatestvérem. Gyerekkorunkban évről évre együtt nyaraltunk a nagymamámnál. Ő sokgyerekes, majdnemhogy hátrányos helyzetű család tagja, nagymamám talán még jobban szerette őt, mint a saját unokáit, és szent nagy kötelességének érezte minden nyáron egy kicsit felhizlalni és kistafírozni a huszonkilenc kilós fiúkát. Szülei mindig így fogadták a nyaralás után: de kipofásodtál!
Aztán felnőttünk és a kapcsolatunk meglazult. Korábban több 100 km-re laktunk egymástól, most közel. Kapcsolatunk nincs. Máshonnan hallottam, hogy megnősült, hogy gyerekei vannak, stb. Ez még nem volna baj, de.
Nagymamám, aki őt (is) úgy szerette, közel öt évig haldoklott és nagyon örült minden látogatónak. Emlegette Lacikát is, hogy vajon mi van vele. Lacikának azonban eszébe sem jutott meglátogatni a Nagyit, pedig céloztak rá többen is a családban. Aztán Nagyi meghalt, Lacika pedig a gyászjelentésre sem reagált.
Utálom érte. És nem tudom, szerepelhet-e valamelyik karácsonyi emelkedett pillanatomban. Pedig jó lenne.
Nem vagyok még elég öreg ahhoz, hogy türelmesen viseljem az elmúlást. Vagy az öregedést, nevezzük bárminek a leépülésemet.
Pánik. Szabályos pánik az, amit átélek, ha éppen alkotok és nem vagyok egyedül - legyen szó bármilyen alkotásról, írásról, barkácsolásról vagy éppen főzésről. Félek, hogy rossz időpontban szólnak hozzám, ami megzavar, ami összekuszálja a gondolataimat.
Az hogy ezzel időt veszítek, ott egye a fene, de újból szembesülni kell a szellemi gyengülésemmel. Mind gyakrabban gondolkodom azon, hogy vajon min is töprengtem eddig.
És veszélyesen csak egyetlen dologra tudok figyelni egyszerre.
Tökéletesen megértem azokat, akik hetven fölött halni készülnek, mert elegük van mindenből. Belefáradtak, unják, és nehezen élik meg hogy már nem olyanok, mint régen.
A sok negatív gondolat, a köd, a sötétség, a rövidülő nappalok ellenére jó hetet zártam, túl vagyok sok mindenen, ami fontos volt, amit nyugodtan kipipálhatok. Mégsem vagyok elégedett. Az idő túl gyorsan rohan!!!!!
Egyre kevesebb van belőle, mégis, egyre többet fecsérelek hiábavalóságokra. Képtelen vagyok tudomásul venni hogy ez korral jár, és a pihenés nem időpocsékolás.
Én is tervezek régóta, csak néha felmerül bennem, hogy talán az okosak találják ki az hosszútávú terv, rövidterv, rangsorolt napi feladatlistát. Azért találják ki, hogy amikor én alkalmazom, az ő marionett figurájuk legyek.
Talán kellene csinálni egy hosszútávú tervet a rövidtávú szabadulásomra?
Hat a mozgás. Elkezdtem használni a kondtermemet, amiben hónapok óta porosodtak a vadiúj gépek. Tisztára mint egy újgazdag majom, aki összevásárol minden szart, aztán azt sem tudja, mire való.
De jól esett (esik) az izomláz, jobb mint egy masszázs három bombanőtől.
Egy kicsit javultam közérzetileg is, bár ma este egy nagyon régi ismerőssel beszélgetve beugrott egy rakás áltisk emlékem, aminek nem örültem, és ami visszavetett.
De Istenemre, ki fogok mászni ebből a hullámvölgyből.
Csak ne lenne olyan hamar sötét minden nap!
Ismertem egy bácsit, aki mindig sírt. Amúgy teljesen normális volt, dolgozott és iszogatott, de ha megszólalt, akkor mindig síri hangon beszélt és csorogtak a könnyei.
Sokszor jutott eszembe, hogy "-Istenem, csak nehogy én is ilyen legyek öregkoromra".
Az öregkor még egy kicsit arrébb van - bár már szedek egy agyértágítót - de egyre gyakrabban támad sírhatnékom. Különösen mostanában, ahogy közeledik a karácsony és sűrűn tör rám az emlékezés.
Gyerekkoromban nagyon szégyelltem a sírást, apám mondogatta, hogy férfiember nem sír, meg a sírás különben is a gyengeség jele. Nem is mertem előtte még érzekmeket sem mutatni, hiszen ez nem volt szokás. Meg különben is: állandóan azt bizonygattam neki, hogy én normális vagyok, olyan, mint más gyerek, hiszen többször hallottam tőle ennek az ellenkezőjét.
Ma már nem haragszom rá ezért.
Lehettem harminc, amikor rájöttem, hogy ez nem egészen igaz. Olvastam, hogy a nők azért szívósabbak és élnek tovább, mert sírással kiadják azt a stresszt, amit a férfiak marha keményen magukba szorítanak.
Néhány hónapja társaságban egy halálesetről beszéltem, és egyszer csak váratlanul teljesen leblokkoltam. Kész, totál áramszünet. Kevés híján elsírtam magam, de a blokk ezt sem engedte, még a lélegzet is belém szorult. A társaság egyik tagja látva a helyzetet azonnal átvette a szót és másról kezdett beszélni, de ez valahogy megmaradt bennem, és azóta egyre gyakrabban fordul elő a következő jelenet:
beszélek valamiről (ha nem is szomorú, vagy megható, de régi ügy) és hirtelen rámjön valami furcsa szorítás, a mellkasom hideggé válik, a fejemben lüktetés kezdődik, levegőért kell kapkodnom, és az arcom is megváltozik, azt a velem szemben ülők arckifejezésén látom.
Talán elmúlik, vagy inkább kimarad, ha tudatosan kerülöm a hasonló témákat, de mi lesz még ebből?
Vagy elkezdek szedni valami antidepresszánst, vagy megint elkezdek mozogni, mert bármelyik segíthet. Szívesen elmondanám ezt valami pszichológus-félének, de nagyon rosszak a tapasztalataim, ugyanis ebből a műfajból eddig csak olyannal találkoztam, amelyik vagy totál hülye, vagy egyszerűen egy pénzéhes gazember volt.
Eredményes terápiát pedig csak olyat ismerek, aminek a vége az, hogy fogadd el magad ilyennek.
No ezért kár odamenni.
Randa idővel érkezett az advent.
Ez a ködszitálás kész depresszió, különösen 1-2 órás kerti munka után. Tiszta csatak minden, kérdés hogy megéri-e az a kis eredmény, hogy utána a csizmától a sapkáig mindent át kell tisztítani.
Soha nem gondoltam, hogy ha kiszakadok a zajos városból egy csendes faluba (annak is a külterületére), akkor lesz olyan zaj, ami idegesít. Tíz évig éltem egy HÉVvel terhelt forgalmas főútvonal mellett és soha nem vettem észre semmilyen zajt, vagyis nem idegesített semmi, itt meg az egyik szomszédomnak van egy elmebeteg kutyája, ami reggel fél tíz óta megállás nélkül ugat. Az előbb megszámoltam, egy perc alatt 104-szer mondta, hogy vau. Négy és fél órája egyfolytában hallom, már az agytekervényeim is tele vannak kutyákkal, és két órája fontolgatok valami véres megtorlást.
Igazából a tizenéves kölök - a gazdi fia - pofáját kellene szétverni, mert őt ugatja, de talán egyszerűbb a zajforrást kezelni. Még nem tudom, hogy csinálom, de ezt a kutyát egy héten belül elteszem láb alól. Ennyit megér a nyugalmam. Bár mi lenne a világból, ha mindenki eltenné láb alól azt aki/ami idegesíti őt.
Jéé, abbahagyta. Lehet hogy csak rövid szünetet tart.
huhh ilyen az élet, a life.. hamar rá kell hogy jöjjön az ember, hogy barátságot és bizneszt nem nagyon egészséges keverni.. én legalábbis ezt szűrtem le mostanra
Sok öröm ért ma, ami feledtetni tudja, hogy csalódtam két barátomban.
Tulajdonképpen elképzelésem sincs, miért csalódtam, hiszen mindkettőről tudtam hogy milyen gátlástalan tud lenni, ha üzleti érdekekről van szó és racionálisan azzal is tisztában voltam, hogy velem sem tennének kivételt. Sőt, biztos voltam abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, hiszen előre készítettem egy válságtervet, mit kell majd tennem, ha az urak a nyakamra teszik a kést.
Megtörtént, én megtettem amit kellett, de mégis rosszul esett. Elvesztettem egy illúziót, ami fontos volt nekem, ti.hogy ők a barátaim.
A vicc az, hogy már mindhárman tudjuk, mi a dörgés, a háttérben beindult a gépezet, de szemtől szembe mégis kerüljük a kérdést.
Ezaz, amitől "őszinte ember koromban" (by J.A.) hányni tudtam volna, és hála egy öreg barátomnak - aki valóban az volt és ma is az - átestem a tűzkeresztségen azzal, amikor húszéves korom körül belém sulykolta: az élet alakoskodások sorozata.
Isteni szerencse, hogy nem kell benne nap mint nap részt vennem.
Soha nem tudom reggel, hogyan zárom a napomat. Tíz éve szinte naponta elmondhattam: "tervezem az életemet és életm a terveimet". Kitűztem a célt, hozzá egy emberi határidőt, kijelöltem a szükséges lépéseket, és máris tudtam, hogy mit kell tennem a következő órában.
Mindent nagy dolgot elértem, amit akartam. Életem talán legnagyobb döntése volt, amikor az anyagi felívelést mesterségesen megrekesztettem és azt mondtam: elég!
Volt erőm nem belépni egy olyan világba, ami kívülről nagyon csillogó és vonzó, de belülről kész gyilok.
Mit érnek azok a milliók, amiket nem tudsz elkölteni, mert nem érsz rá?
Nem érsz rá, mert vagy hajtasz - a bizniszből egy szint fölött már nem lehet kiszállni - vagy mert benyújtják a számlát.
Vajon mit érnek László András, vagy Fenyő János milliárdjai? Kunos Péter és Lupis József milliói? S hogy ne csak olyanokat említsek, akiknek a kaszás vagy az igazságszolgáltatás nyújtotta be a számlát: gondolok a rettegőkre. Nem nevezek meg közülük egyet sem, mert iszonyú dolog a félelemmel ébredni és az üldözöttség érzetével ágyba bújni.
//////////////////////////////////////////////////
A nagy harcot megvívtam és győztem.
Kicsi küzdelmeim vannak és gyakran veszítek. Legyőz a lustaságom, a hangulatom, a kényelmem, a tehetetlenségem.
Hétfőre bejegyeztem 18 feladatot. Ebből elvégeztem hármat, illetve további két olyat, ami nem volt felírva.
Mára 11 feladat (súlyosítva a tegnapi restanciával) amiből kettőt kipipálhatok, viszont megcsináltam két olyat, ami a hét végéig volt előirányozva, és ALKOTÓ munka!!!!
Közben küzdenem kell az egészségemért. Tegnap én győztem. A mai napból van még 3 óra hátra. Éjfélig kiderül, hogy ma javultam, vagy tovább romlottam.
