Aki vagy és aki vagyok. Jó nem félni veled. Jó mindent kinyitogatva lenni egy történetnek híre-hamva. Összezárni egy szál hasonlatot. Míg egy a kettőt megjeleníti.
Azt hisszük élünk vergõdünk csupán kopogó esõ zaján át muzsikaszó a lét órák megszámlált percek viharában dobál ide-oda dönt fát virágot világot embert gyermeket s apát anyja ha voltál is elvesztél csendesen szemerkélõ esõáztatta nyugalom ha volna de jó volna csak egy pillanatra...
Van ami van van ami nincs nyüglődnek fák és kispapok fejünk búbjára esnek és összetörnek a csillagok mi aztán földig hajolunk ragyog az isteni hideg és szedjük mint a koldusok csillogó cserepeinket.
Elmúlt hetek éhe hűvös reggeleket szül az ég peremére, falon az óra alázatosan körbejár, - gyanítom, a mélykék csöndet megszegő halk muzsikára vár, vagy arra, hogy meghozzon végre a vonat, várok rád... - Napok kopognak el, az idő halad, finoman, - mint a hímzés, - csöndes sóhaj szakad; ...és már látlak a peronon, elindulsz felém, - "Szia..." - mondom én, de nem válaszolsz rögtön, csak állsz...,- a hallgatás olyan nekünk, mint a szó; - "Jó itt lenni" - szólalsz meg, - "te semmit sem változol" - , megyünk a körúton, a járda fölött remeg a pára, és a kép előttem olyan, mintha ősidőktől lángoló tükörben állna mindaz, mi most a sugaras fényküllők gyűrűjébe zárva mindig csak erre az egy pillanatra koncentrálna. - "Olyan jó látni téged..." - hallom saját hangomat, és elcsodálom, mert ez a hang szinte idegen, - mint lassú patak álma vén tölgyek alatt, - Szeretem, ha itt vagy; ha akarod, elmesélem a tegnapi nélküled napomat..." - - "Már ismerem, hiszen az este is beszéltünk..." - mondod, s látom: mosolyogsz... - "Gyere, nézzük meg a Négyesy-könyvet, talán valahol megkapjuk."
Sétálunk, átnézünk a Duna fölött, szelíden napfénybe fordul lustálkodó napunk, avar füstje szállja Buda szép szívét, az ég kapuja csikorogva nyílik, és túl a hegyen jó eső pihéz. - "Mesélj, mi volt, míg nem voltam...?" - "Semmi, Kedves, nélküled semmi sem voltam" -, de már tudom, minden kialakul, szemed sötétjét most meríted szemembe akaratlanul: tekinteted bőröm alá bújik, arckrémmé és balzsammá változik, - mandragóra igézhet így meg valakit, - "Mondj valamit..." - - "Mit szeretnél hallani...?" - "Gyönyörűek az őszi fák, hisz tudod...," - nevetsz, majd újra csönd füröszt, csipkés, déli fény ölel, már cseppet sem búsulunk, - a maradandóság újra itt van - és fogja homlokunk.
Szeretlek égi áhitattal, Hiven, örökké, igazán. Oly tiszta, mint a nap, szerelmem, És mély, miként az óceán. Mert legdicsőbb te vagy a földtekén, Szebb, mint az égnek minden csillaga; A mennyet én már itt megízlelém, Az én szerelmem az élet maga.
Szeretlek forró indulattal, Lobogva, kéjjel, lángolón. Oly forró, mint a tűz, szerelmem, S minként a tűz, oly romboló. Te vagy a legkivánatosb nekem A pazar összeség csodás ölén; Nem céltalan, nem álom életem, Ha te hajolsz áldólag én fölém.
Szeretlek rémes szenvedéllyel, Vihar kél csókjaim nyomán; Hervasztó, mint a nap, szerelmem, S háborgó, mint az óceán. Önön világát nem szeretheti Jobban az Isten, mint én tégedet; A láng, mely a világot élteti, Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.
Szeretlek titkos rettegéssel, Marcangol egy sötét talány: Hogy hirtelen nem oszlasz-é el, Te fényes égi látomány? Hogy üdvömet meg nem sokallja-e A boldogságra írigy, gúnyos ég? De hiszen örök lelkünk élete, Az égbe is utánad szállanék!
Szeretlek mélységes gyönyörrel, Lelkem csak benned s érted él, Ember nem vágyhat magasabbra, Érted szenvedni, sírni kéj. Látásod üdvén sápad a merész, Szivem a kéjtől majdnem meghasad, Ölelni, bírni téged szinte vész, Nem bírják el a testi, csontfalak.
Szeretlek élő szerelemmel, Nem múlik el e láng soha, Hervasztó bár, de hervadatlan, Örök, mint az Isten maga. Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok, Nagy szíveden a mennyet élvezém, Szivünkben halhatatlan láng lobog, Hiszlek, szeretlek és reméllek én!
Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét, az éjszakai friss levegőt, a csendet, köszönöm, bárhogyan is - az életemet. Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában: kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.
Köszönöm, hogy éltem. A füveket, madarakat, a folyókat, tengereket, testvér-embereket és testvér-könyveket, a templomokat és menedékhelyeket.
Köszönöm a Helyet és az Időt. Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened, próbaidőre bocsátottál, s látod, a nevedben énekelek. Köszönöm, bárhogyan is - az életemet. Köszönöm anyámat, apámat, feleségemet, gyermekeimet, barátaimat, ellenségeimet, köszönöm, hogy most is Veled lehetek. Látod, Neked énekelek. Köszönöm, bárhogyan is - az életemet.
Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó ize van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: Te voltál mindig mindenben minden, Boldog szimatolásaimban, Gyöngéd simogatásaimban S éles, szomoru nézéseimben. Ma köszönöm, hogy te voltál ott, Hol éreztem az életemet S hol dőltek, épültek az oltárok., Köszönöm az énértem vetett ágyat, Köszönöm neked az első sirást, Köszönöm tört szivü édes anyámat, Fiatalságomat és bűneimet, Köszönöm a kétséget, a hitet, A csókot és a betegséget. Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked. Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó ize van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm S hogy te leszel a halál, köszönöm
Nagyon jó ez a kép, meg a vers is!:-)Köszönöm szépen!:-)
Vasas Mihály: Van mikor. . .
Van, mikor kék az ég, Csendes. S van, mikor ez épp elég! Van, mikor látsz egy madarat, mely suhan. S jó tudni, hogy szabad. Van, mikor az erő hatalom! Vagy érdem? De ez csak egy múló alkalom. Van, mikor tudni veszélyes, s káros. A tudás jó! de kényes. Van, mikor tűrni bölcs dolog! S lám: Ki ezt tudja, mindig boldog. Van, mikor a szerelem fáj, Tép, Éget, mar, sötét, homály... Van, mikor az élet szomorú s kemény! De nem! Ez nem háború! Van, mikor nem süt a nap, S hideg van. De benned élet... élet van! S van, mikor elcsüggedsz... Ne tedd! Az élet szép! s Te élvezd ezt!
A lázas szeretők és a szigoru bölcsek ért éveik során egyaránt szeretik a macskákat, a ház nagy, puha díszeit, melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai, a homály rémeit keresik és a csöndet; gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket, ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani. Ha merengenek, oly nemes szobor alakban nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban, melyeket az örök álom deleje fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság, s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok, kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Tárd ki a szíved, lelkeddel láss, hallgasd az erdőt, a madár dalát, alázattal nézd a környezeted, önzetlen hittel az embereket!
Számtalan apróság: fű, fa, pici virág, levegő kell nekik, tőlük szép a Világ. Botra támaszkodót vezetni is lehet. Éhező embert látsz? Adj neki kenyeret! Ha csak egy parányit számít is lelkednek, saját kicsiny morzsád kérlek, mind ehhez tedd!
Építsük szeretetből egymás között a hidat, ez teszi boldogabbá a jövő világunkat!
Ha azt kérded, hogyan találhatod meg ÉN-edet, halhatatlan ÉN-edet, számomra már a kérdésed is jelzi, hogy nem hallgatsz lelkiismereted szavára. Az ÉN ugyanis folyamatosan beszél hozzád! Beszél álmodban, beszél ébren, akkor, amikor csendben vagy, s akkor is, amikor megszólalsz. Figyelmeztet, hogy nem azt mondod, amit kellene. (...)
A legjobb barátod, a legszorosabb szövetségesed, a leghűségesebb társad és a legbölcsebb tanácsadód te magad vagy önmagadnak. És a legkitartóbb is, mert a többiek jönnek-mennek, kísérnek egy darabig, majd elhagynak, de ÉN-ed születésedtől halálodig, sőt azon túl is elkísér.
Önmagad tanítója, bírája, mestere, orvosa, pszichológusa te magad vagy - minden külső segítség csak saját ÉN-ed hangját teszi hallhatóvá számodra. Rossz közérzeted, depressziód, félelmed s gyakorta betegségeid oka, hogy ÉN-ed elégedetlen veled, mert méltatlan dolgokat művelsz, s átadtad magad olyan negatív hatalmaknak, amelyekhez semmi közöd.
Minden díszharmóniád oka, hogy önmagaddal rossz viszonyban élsz - és erre semmiféle külső megpróbáltatás nem ad felmentést. Külső körülményeid csakis akkor rendeződnek, ha előbb magaddal kerülsz harmóniába.
Ha önmagad kezét megtalálod, ha önmagaddal végre egyetértesz, olyan biztonságba kerülsz, amelyet soha semmiféle külső védelem nem tud biztosítani.
Ha sorsod nehéz: könnyűnek fogod érezni.
Ha küzdened kell, győzelmed biztosítva van, mert legnagyobb harcodat, önmagaddal vívott háborúdat már sikerrel megvívtad. A lelkiismereted az ÉN hangja. (Müller Péter)
Mindenemet magammal hordozom. És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon, Mert lélek vagyok, végtelen, szabad. Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak, A fák, s a lombok - s az aluvó rét, Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet! Felidézem a hegyek szellemét És a fűszálak kicsiny lelkeit, S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég, Vagy véletlenül más foglalta el? - A kémény most már bennem füstölög, És illatot a kert bennem lehel. Bennem hallik az eső kopogása, Amint veri a hű öreg tetőt. Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa, Aminek temetője lett az élet, Bennem jár az angyal a harsonával, És hirdeti az örök üdvösséget. Mindenemet magammal hordozom, És ami enyém volt, enyém marad Innen is, túl is a csillagokon.
Hollósy Tóth Klára
Augusztusi nyár
Olyan virgonc még, ég a nyár,
csupa napfényzuhatag,
szitálja drága aranyát,
lángol az isteni nap.
A világ tündöklő álmodás,
úgy simogat, úgy ringat,
tűzi ránk büszke sugarát,
még csókjával is elkap.
Jókedvű, virgonc még a nyár,
félő, nem soká marad,
még úgy tüzel a napsugár,
még oly aranyló a nap,
szél szárnyal és lomb kacag,
az idő haladékot ad.
