bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Ez meg az enyém, Nektek, mert megtaláltam, teljesen "véletlenül" - azaz semmilyen kereső-segédeszközt nem használva:)
Horgas Béla FÜVÉSZKÖNYVBŐL EGY CONSOLIDA
A másfél éves Dávidnak
Farkasfog, szarkaláb és kakastaréj suttognak lágyan, ne bánd, ha csak nevek. Álmodnak légből szőtt vendégek veled, zsibong a nyelv háza, áramlik a tér.
Lelőhelyünk Nádasdaróc és Türe. Lép a láb, röppen a szarka, tolla hull. Az idő eltelik irgalmatlanul. Virágzik Váralmás, Zsobok kék füve,
Gyergyóban sebre ír a consolida, szemre font gyógykoszorú, illatkarika. Mákó, Gyermonostor, Kótyuk, Kiskapus,
Szucság és Zsibó rétjén nyílik, szeresd, sarkanyús szirma, meglátod, elvezet. Talpad alá terül hűs útilapu.
szarkaláb latinul: consolida
Amikor a Liget szerkesztői elfogadták az áprilisra tervezett tematikus szám hívó szavát - szarkaláb -, szigorúan meghagyták, hogy a mintegy három évtizede írott A szarka és a szarkaláb című, úgynevezett gyerekversemmel nem vehetek részt az összeállításban. Bólintottam, de megérintett a hajdani vers szójátékos könnyedsége, s félig önironikusan gondoltam, hogy olyan verset ma már nem is tudnék írni, s erre máris elhatároztam, hogy mégis: amit akkor apa, most nagyapa-fejjel próbálom, és legifjabb unokámnak ajánlom. Így is lett, mint fent olvasható, de mindez még nem indokolná a jegyzetet. Hanem a legifjabb unoka négy és fél éves nővére, Johanna megtanulta és elmondta nekem a régi verset, hozzátéve, hogy valami hiányzik a közepéből. Aztán mi? Hát a körtefa... Hmm, gondoltam, még aznap estére pótoltam a hiányt, szigorú megrendelőm kívánságára a két négysoros szakasz közé betoldottam egy harmadikat:
A szarkaláb egy kertben állt, a szarka éppen arra szállt. A szarka mondta: Csörr! Segíts! a gazda üldöz, rejts el itt!
A körtefa meg hallgatott. Jobb, ha magamban így vagyok. Alig értem, mit beszélnek. Elmondom a déli szélnek.
A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát. Mit ér a név, te névrokon?... Én rózsákkal barátkozom.
Csali, gratulálok az ezredikhez, nagyon jó a vers. Azt hiszem Csorba Győzőt kikiálthatjuk topicunk legizgalmasabb és legnépszerűbb költőjének (legalábbis szerintem). Hála Neked!:-)
A vidrát az Animal Planet találta ki, hogy belőhessen egy víz alatti kamerát. Új, friss arc, a szemétlakó róka ejtve. A dizájn rendben van, a fellépés korrekt. Nem játszik ki rögtön minden ütőkártyát – előbb egy közelkép jön, hogy és mint harapja át egy hal fejét –, és provokálja máris bárki veszélyérzetét.
*
Követik egymást a snittek, komoly karakterszerep a víznek: a mély komor, felül csillog a fényben. A vidra fel- és alábukik, mellső lábaival pancsol, akár egy játékos angol egy nonszensz-költeményben.
*
A TV-Shoptól átcsábul a néző, a vidra leköröz pár fitneszbajnokot. Akárki találhat rá ezer okot, hogy maga helyett őt küldje csatába, ha egy vidra moccan, s rámozdul a lába; olyan, mint a lift helyett a lépcső.
*
A magány maga, ahogy most elúszik a naplementébe egy forró nap után. Titkokat cipel magával könnyedén, amelyeket ha kérdezik se fejt meg; ott születnek benne mindahányan készen, ott találja őket teste belsejében.
*
És a mindig visszatérő kérdés, hogy a vízben vagy a szárazon. Lassan elméláz azon, hogy könnyebben bejön egy kanalas gém, egy újabb arc a csatorna egén. Az óriáskivetítő elsötétül, a vidra víz alá merül utolsó menedékül; szóval menedék a víz és vad kaland a száraz (vagy tán fordítva) – mindkettő kell tehát, meg az, hogy öljön úgy, hogy ne veszítsen el csatát, se háborút. Ez a biztonságpolitikája.
*
A vidrát az Animal Planet találta ki. Aligha győzik már a reflektort barátai. Közben ő meg álmodik a vackán, átizzanak a képek vidraarcán.
Nem pattant fel még a hársfa olvadékony mézvirága, még nem hömpölyög az illat mint az áradó folyó, de a fényzöld lombozatban mézgásan csorog a dallam: füttyöget és csetteget egy szürketarka léprigó.
Énekében nincs cikornya: mintha aprókavics volna torka mélyén, úgy csereg fel először, csak próbaképp, megáll aztán, vetélytársa távoli válaszát várva, figyelmesen hallgatózik, félrebillenti fejét.
Bár ligetnyi madárdal szól, kihallja a madárdalból, hogy távoli revírjéből a másik mit válaszol, s megereszt egy könnyű trillát – úgy pereg le, mint a csillám: villódzik a levegőben, s mire leér, nincs sehol.
Megint szünet. Most a kedve megjön, s belemelegedve cifrázza és hajlítgatja a bonyolult íveket – de egyszerre abbahagyja, és tetű után kutatva szárnya viszketős fonákján, gyorsan tollászkodni kezd.
Az anyag ilyen-olyan változatban százezer mód: szokásosan s szokatlan csak ki ne vonjam belőle magam öröklétem már biztosítva van hiszen másképp mindenképp képtelenség: vagyok végképp beiktatott jelenség ki valahogy s valamivégre lett
A pókfi hálót szőtt magának a falon. Körűle büszkén repkedett egy cincogó, S csufolta a szorgalmas állat kis müvét; Mivel belőle néhány gyenge szálakat Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész Hálókat is fog eltapodni gőgösen. Így új erőt vesz, csattogatja szárnyait, És majd középig tolja döntő mellvasát. De ott akadt: kicsiny párája nem birá A nagy vitának tetteit, s midőn kevés Váratra ismét hánykolódván még szorosb Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló. Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsőn Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó, Jer csak, kötözd le jobban hősi testemet: A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog. A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál, Csak vérszopónak vére kedves ételem. S ím foglya meggebedve dől el szálain.
*
O emberekből vért szivó gaz emberek, Hol, hol találok néktek ilyen pókokat?
Rákos Sándor: CHARLES DARWIN ŐSÉNEK LEVELE A MASZTODONHOZ
tisztelt uram! van szerencsém kövülettársi üdvözlettel tudomására hozni miszerint a) már a pleisztocén időszakot megelőzően szükségessé vált agyar-ésszerűsítés valamint egyéb sajnálatos körülmények miatt a közénk rétegződött korokon Ön kihalás következtében aligha léphet át b) gyakorlatilag tehát semmi valószínűsége annak hogy whisky mellett golfpályán vagy bárhol is találkozzunk mivel a közbe- vetőleges tíz-húszmillió év nemcsak a löncsölésnek de a komolyabb sportnak is nagymérvű akadálya c) később ugyan majd köztudottá válik hogy É.-Amerikában a pleisztocén Önt élve találja még csakhogy mi az őskorban köztudottan mit sem tudunk É.-Amerikáról s így arról sem hogy uraságodban (noha távoli) kortársunkat tisztelhetnők d) másrészt szerénytelenség nélkül szabadjon magamról annyit mondani hogy sajnos én is kihalok mielőbb mert (talán említettem legelső Krisztus előtt kétszáz- ezervalahányban kelt levelemben) neandervölgyi vagyok s annak most régen rossz igencsak ránk jár a rúd aminthogy kegyedékre is rájárt a miocénben-pliocénben - mivel az Önök geológiai rétegébe most a pleisztocénből ritkán megy a posta sürgősen zárom levelem hogy ne késsen s minthogy feleségem lady ős-Darwin a költőnő itt áll mögöttem s ő is üzenni kíván máris átadom neki a festéket meg a kővésőt
:
(NEANDER-KŐ-SANSZON)
megbocsáss e néhány szóért édes ur bunkós orrod négy agyarad ugye hozzám édesül? vakargatnám füled tövét hiszen jól tudom a légynek se ártottál te kedves masztodon magas fűben mint a lángok vagy piros napok lobognak vörös virágok kötnék szalagot virágokból megszagolnád nyakba vennéd talán bizony meg is ennéd azt hinnéd hogy fű a virág és amíg világ a világ annak ki füvet legel mindig terem eledel s ez a hited tragikus mért nincs itt botanikus akármi vagy akárki hogy segítne belátni bár a fűszál milliárd szegény urám ki ne várd miocénben pliocénben amíg felkopik egészen óh masztodon az állad és nem marad utánad más mint e húszmillió éves csont-konvenció azonkívül ez a kő- vers mit egy poétanő sziklára hímezgetve mond el miközben haldoklik Neander
Sokat kerestem olyat, amit a költészet napjára betehettem volna, de csak most találtam:
Jorge Luis Borges: Ars poetica [Arte poética]
Nézni a folyót, mely idő meg víz, és tudni, hogy az idő is folyó, s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, s az arcok is elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom, mely csak álmodja álmát, s a halál, melytől a test retteg, az a halál, a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép, jelképe csak a napnak és az évnek, s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek, mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony jő, benne bús aranyt, ez a költészet, szegény és halhatatlan. A költészet, mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc, ránkvillantja egy homályos tükör, a művészet, akár ez a tükör, s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat, sírt örömében, látva Ithakát, a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó, mely megy s marad, s tükrében ugyanaz a Hérakleitosz látszik, ugyanaz s mindig más, mint a végtelen folyó.
