Ady Endre
Dal a rózsáról
A szép leány a búcsuzáskor Egy rózsát tűzött fel nekem. Piros volt lágyan feslő szirma, Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája S mint álomkép már messze szálla S én fájó szívvel, könnyes szemmel Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó, Amit a szép leány adott. Hervadtan őrzöm, hisz' a multból A sors csupán ennyit hagyott... Pedig a lányka könnyü csókját Könnyeim már régen lemosták, De most tudom, hogy ez a csók volt Sejtelmes, végső »Isten hozzád!«
A szép leány a rózsabimbót Most más legénynek tépi le, Most más legényért dobog, lángol Szerelmes, forró, kis szive; Más csókolja kicsiny - kacsóját, De megőrzöm a hervadt rózsát: Én kaptam annak a kis lánynak Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Safárik Gabriella
Kék világ születik a Földre
Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem. Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak. Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja, nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül – hű társam. A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve. Egyszer… a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem. Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem, honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang. - Igen, innen… Ott van! Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket. De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt. Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam – én… S most hirtelen – magamat éreztem – magamat láttam valahol, valakiben. - Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott? Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant. Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek, ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed. Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat, mert mennem kell… hívtál… hát itt vagyok… lejöttem vándorlásaimból a Földre, asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem – Te… Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád, leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni… Mert engem is bántottak. Várom a reggelt, várom napunk virradatát… Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban. S akkor megéreztem, hogy jössz… Először csak nagyon halkan. Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe. A szívemmel hallottalak… s odasimultam a falhoz…
És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben, úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról érkeztek és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba. Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben, kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony karjaimban ringatlak és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj, amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe. Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk. Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt? Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed kékje fölverje az üres teret? Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolygsz rám. És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz álmukat aludták.
Somló Tamás (LGT) Nagyon kell, hogy szeress
1. Ha már nincs erőm a szép szavakra, Ha már nem izgat a szép primadonna, Ha a szerephez már semmi kedvem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
2. Ha már nem dob fel se harc, se játék, Hogyha nem akarom már a másét, S hosszú szünet van a jókedvemben, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
3. Ha a jobb napok sem érdekelnek, Mikor vége van a türelmemnek, Ha a szerelmedet nem érdemlem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
4. Ha a kedvességed bosszant, fáraszt, Mikor nem adok és nem várok választ, Mikor szeretni már nincs mit bennem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég, oly édes annak, hogyha belelát a mennybe s oda lehel egy imát, hol telt mosollyal kék szinű az ég. A szíve boldogabb lehet-e még, mint ha hullámzó réteket talált s olvas, gyepágyon nyujtva derekát, egy szerelemtől epedő regét. Ha este otthonába tér, a fül még sejti a madár dalát, a szem még rejti a kék, tág eget s örül. S ő búsul, hogy a nap oly sebesen száll, mint a tiszta űrön át röpül egy angyal könnye, hullva csöndesen.
HatosMártaTartsmegmagadnakGyulladnak csaló, villanó fények, Millió szeme virraszt az éjnek: Betűk kattognak, bús szavak fakadnak... Tarts meg Magadnak!
Legyen bár tiéd a világ kincse, És utadat virágszirom hintse, Ha téged talán mások is akarnak: Tarts meg Magadnak!
Hullanak könnyek? Rád szakad átok? Életed immár sötétnek látod? Elsodor vad ár? Felhők szakadnak? Tarts meg Magadnak!
Omlanak sziklák, pusztulnak népek, Pusztulnak rosszak, pusztulnak épek, Polipkarja van a búnak, s a bajnak: Tarts meg Magadnak!
Sorsod legyen dús vagy elátkozott, Napod kelőben vagy leáldozott, Fejedre babér hull vagy eltaposnak: Tarts meg Magadnak!
Hatos Márta Bezárt időSzerettem az időt elveszteni benned, Holdat csodálni s lesni csillagokat, Hinni szerettem nem múló varázsod, Mindent szerettem ami te vagy.
Kietlen puszta volt a lét nélküled, S te nőttél bennem mint a szürkület. Lassan éjszakává terebélyesedtél, Mindent beborító sötét egem lettél.
Kezdtem elveszni ebben a magányban, Sötét, hideg éj vett körül mindenütt, S ha néha lélektársamra találtam, Hittem a szabad időben, a csodában.
De elegem van ebből a világból, Hol hiányod már térdrekényszerít, Emberi nyelven nem tud szólni senki, S az őszinte szó is időbezárt semmi.
Pogány Zoltán
Ha legközelebb szólsz
Ha legközelebb szólsz, ajkadra öltöm vágyam, felruházom nyelved szóvirágos ágyban, paplant is húzok rá, melegedjen meg benne minden apró szavad, mintha szavam lenne: Hogy mennyire szeretlek...
Ha legközelebb szólsz, megfürdök dallamában, szólamodba dőlök mély sóhajjá váltan, úgy szólok majd vissza mint kit mézbe forgatnak mézes-mázos hangon igémmé fogadlak: Hogy mennyire szeretlek...
Ha legközelebb szólsz, mást többé meg sem hallok, másnak ajakáról bármilyen szó csillog, csak a te szavaddal mondhatom el még szebben mit képtelen voltam ebben az egy versben: Hogy mennyire szeretlek...
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy Megtalálod."
szeretlek... volt utolsó szavad a legszebb érzés mi elringatott ahogy öledbe fontál meztelen s csuktad le szemeim édes csókjaiddal fölénk aztán néma pillanatok szálltak a szemhéj fedett puha sötétjében remegve vittél el magaddal
Egy csöpp pillanat, míg soraim olvasod, észre se veszed, s én huncutul mosolyt rajzolok. Mert lopva suhanok át mindenen, a téren, időn, s a képzeleten. Csendes, titkos árny vagyok, ki elűzi a gondot, bánatot.
Minden vagyok... a szél simítása arcodon, a könnyedben megbúvó fény, takaród meleg ölelése, szíved minden rezdülése. Mert sóhajod vékony fonalát követem, s bárhol is légy, titkos bánatod, rejtekét én fölfedem. S mint lágy érintés, jelenek meg arcodon én a suhanó csoda, arcod kedves illanó mosolya.
Csak nézem, ahogy pattog az eső tavam lapulevelein. S oly kitárulkozva ékes hófehér ruhájában az a számtalan rózsa, melyet mintha tündérek varázsoltak volna a kékben játszó, lassú vízhullámokra. Szürkére borult fellegemben az álmok most mind elém szállnak. Beléjük markolhatok, tenyeremből fújhatom csillámló könnyedségüket. Ezúttal még az sem zavar, hogy ruhám lassan átázik a kövér vízcseppek súlyai alatt. Friss és annyira hideg, hogy mellkasom köré fonódott karjaim sem védenek. Hagyom, hogy arcom vonalában patakok csobogjanak, s kissé hunyorgó szemeimmel örvendezve állapítom meg, azok a virágcsodák mind nekem nyíltak.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Arany Tóth Katalin
Mielőtt...
Mielőtt elnyelnek a lángok, a tűz még bennem ég; lelkemben apadnak s duzzadnak az árkok - olykor taszít, majd röpít e földi lét.
……
Mielőtt elnyelnek a lángok, a tűz még bennem ég! Hát legyek szavakkal ölelő remény! Vagy szelíd mosolyod rejtett kacagása ajkad szegletén...
Neked, ki Sorsomnál is jobban fájsz talán, s ki átléptél már ezerszer a kínok kapuján. Neked, ki hűen szeretsz, követsz, vagy vársz reám... Neked, ki velem lépkedsz a végtelen átjárhatatlanságán.
...
Mielőtt megpihen testem a puha csend ölén, míg a bánat könnyé folyik s a vágy porrá törik, itt hagyom létem szikráit a szavak szent földjén. Csendben. - Neked.
(Nem érezted ,feléd áradó
Szeretetemet ! Itt minen rólad szól !)
Ecsedi ÉvaHiányzolMily messze vagy tőlem. A holdfényén repülnék hozzád, Szelek szárnyába kapaszkodva A szivárvány bíborán, Csak odaérhetnék, és betölthetném Magányod, nekem adnád az álomvilágod.
Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít, Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt Sötét angyal, bánom is én mivé lettem Érted eladnám az ördögnek is a lelkem! Emelj magadhoz, és ne engedj el soha. Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha...
Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam. Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését. De ha nem kell már, dobd el és taposd szét. Inkább a halállal egyesülök akkor. Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal, Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja(Szívem szakad meg , nem érezted mennyire Szeretlek !Ebbe bele pusztulok.)
Komáromi János:Kívánságaim
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak... Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek... ...és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak...
Erdős Olga: Torinó, õsszel
Mert nem számít tér, idõ, mozdulat - csak a derengõ napfény a langyos október rõt levélszõnyegén.
Mert nem fontos tegnap, ma, holnap - csak a szürke alkonyon szitáló esõ lágy permetkönnye arcomon.
Mert nincs többé miért, mikor, hogyan - csak egy árkádos utca, hol a sült gesztenye ízében meglelem önmagam.
.... mert meg kell próbálni hinni benne, hogy egymás nélkül értelme se lenne, s menni kell, együtt, fejünk felemelve, ha látszólag már minden elvetélt...
... mert meg kell próbálni napról napra, egymás szemébe, bőre alá bújva, minden hajnalon megszületni újra, érted, értem és a szerelemért...
Zsédenyi Adrienn : Mindhalálig mellettem
Szöveg: Szabó Ágnes
Ugyanúgy minden új napon, futok végig a városon, s e monoton világ már egyre többet kér.
S ha semmi nincs már a zsebemben, de te látszol a szememben, mégis szép a reggel, veled bárhol ér.
S ha nem látnám többé, hogy felkel a nap, s olvad a jég, u-u! de tudnám, hogy vársz rám a felhők alatt, az nekem elég. Hát bárhol és bárhogy Ébredj vagy álmodj mindhalálig mellettem, s nem hiába léteztem.
A földön s az égben, a ködben, s a fényben mindhalálig éreztem, semmi nincs, mit vesztettem.
Ha minden tervem a porba hull, csak egy gondolat éli túl, hogy milyen lesz az érzés, mikor átfogsz majd.
Amit hordozok magamban, ami nincs benne szavakban, de valahányszor látlak, tudom sírig tart.
Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek. Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek. Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni, Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.
Szárnyaim kibontva repülnék az égig, Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig. Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket, De kérészéletem te meg nem értheted.
Itt hagyom hát neked levetett ruhámat, Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának. Ti emberek oly gyarlóak vagytok, A pillanatnyi létről ódákat daloltok.
Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet: Egyetlen percig élni... élni szenvedélynek. Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel, Szívedből egy darabot már így is elviszek.
Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon, Nászom után életem a víznek adom. Könnyet se hullajts, majd jövök... Életem a létben így - általad - lesz örök.
Fodor Emese :Amikor a kezed nyújtod felém
Amikor a kezed nyújtod felém, Én ölelő karomat tárom eléd.
Amikor Te szíved adod nekem, Én életemet adom kincsem.
Mikor Te megpihensz mellettem, Én kitárom Neked lelkem,
S én Neked adom a holdat, Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked, Hogy szíved ezzel teljen meg.
Mikor Te mellettem vagy, A szívem mindig megpihen.
S mikor távol vagy, Figyelő szemem Rád tekint, S hosszú utadon kísér aggódva, S ölelő karom örökké Téged segít.
Szép jó éjszakát kívámok Mindenkinek !
Safárik Gabriella
Kék világ születik a Földre
Leleszi Balázs Károly
Szívdobbanás egy ház előtt 
Mészáros Ferenc
Hajnal
Hajnal arccal,friss harmattal
napkorong szemekkel
Te vagy,magad a reggel.
Az ébredés,szárnyasult reményem.
Ujjaim,ügyetlen ekék
barázdálják bőröd mezejét.
Magot kaparnak,életadót,
sóhajt szomjaznak,szárnysuhogót.
Ébredni lelked oltárán!
Bontani zászlót,fénylobogót.
Karom,karodba,szívem szívedbe,
ömlök hűsítő tengeredbe.
Virágba robbant rügyreményem,
fényeken túli fényem,
tündökölsz a harmatos ágon
friss hajnaloddal,néma daloddal
véremben zúgó sóhajoddal.
Somló Tamás (LGT)
Hatos Márta
Bezárt idő
Szerettem az időt elveszteni benned,
Pogány Zoltán
Ha legközelebb szólsz
Ha legközelebb szólsz,
Válóczy Szilvia:
Kellemes szép napot kívánok, Mindenkinek ! :))
Maszong József:
Fodor Emese :Amikor a kezed nyújtod felém
Amikor a kezed nyújtod felém,