Kezdem a lényeggel, vagyis hogy nekem a sajnos nyilvánvaló, sokak által jogosan felrótt hibáival együtt is kimondottan tetszik a FEAR.
A jellemző dalszerkezetek többtételes, hosszú, epikus trackek szempontjából persze más, mint bármelyik előző album, de azért mégiscsak minden pillanatában tipikusan marillionos. Így ha csupán a szerintem az ezredfordulótól datálható megújulást, a modernebb Marilliont veszem, nekem nagyjából egy szinten van az amúgy leginkább a nagyot ütő Gaza és a Montreal okán - erős Soundsszal, elmarad a mérföldkő Marbles mögött, viszont az Anorakot és a Happinesst picit megelőzi (a Somewhere-t pláne, és igen, a Happiness egy jó anyag).
A hivatalos beharangozókban, promóanyagokban az elmúlt 25 év legjobbjaként állítják be a FEAR-t, szerintem ezt maguk Hogarthék sem gondolják komolyan. Az viszont erre az albumra nagyon igaz, ahogy Hogarth jellemezte nemrég valahol a Marillion zenéjét: a Radiohead és a Floyd ötvözete, persze a stabil, markáns és egyedi saját alapokra épülve. Lassú, építkezős, epikus dalfolyam, erős hangulatú, hosszú gitárszólók, valamint magába fordulás, melankólia, csöndes elmerengés, és persze társadalmi-politikai kritikai attitűd Hangulatában leginkább a Brave-re emlékeztet, ám a Brave azért eléggé más anyag: többek közt mert ami dolog itt problémás, az ott még nem (vagy nem ennyire erősen) volt jelen.
Az egyik gond a FEAR-rel, hogy Hogarth és az ő sajátos, drámai művész stílusa - az ehhez igazodó dalok jellegén keresztül már valóban túlontúl rátelepszik a zenére. Nem hagyja igazán kibontakozni, élni. És részben ebből következik a zene gyakran egysíkúvá válása, az önismétlés, a sajnos ha egyáltalán nem is minden ízében, mégis - túlságosan gyakori kiszámíthatóság; és ez az egyes dalok zenei komplexitása mellett is így van. Mert vannak itt bőven drámai magasságok és mélységek, mégis a legtöbb zenei fordulatot, megoldást, hangulatot hallhattuk már, ismerjük már, sőt gyakran számítunk is rájuk. Aki csak pont ezzel a lemezzel ismerkedne a bandával, és vevő mind erre a fajsúlyra, mind erre az atmoszférára, annak akár letaglózó is lehet a FEAR; de nekünk, akik jól ismerjük h-éket, nekünk ez a kiszámíthatóság erodálja az összképet.
Mindenkinek másképpen persze, az én füleimben speciel annyira azért nem: hallottam már ezt tőlük, igen, éreztem hogy most ez jön, igen. Nem döbbenek le, nem sokszor kapom oda a fejem (párszor amúgy de, bizony odakapom), ám ez szerintem pusztán annyit jelent, hogy nem most újult meg a Marillion, mint tette azt legutóbb 2001-ben és részben három évvel rá. Számomra sem ez a kiszámíthatóság, sem Hogarth már túlzott jelenléte nem vesz el lényegesen az élvezetből, valószínűleg mert a két jelenség mögött egy nagyon régóta tartó folyamat áll. Magyarán beleszoktam.
És mert részleteiben szerintem egészen rendben van a dolog.
Az El Dorado egy tipikusan lassan és fokozatosan építkező, drámai csúcspontot (You cant see into my head) is elérő, igen atmoszférikus, a The Invisible Man-hez sokban hasonlító, erős dal, az album egyik nagy dobása. A rövidebb és egyszerűbb Living in FEAR-ben is megvan ez a végére-felpörgés, de ami igazán tetszik a dalban, az egyrészt az, ami Hogarth vitathatatlan erénye: a stílusának erős dinamikája, azaz a csöndes elmerengés és az elsöprő szenvedély közötti spektrum gyakori és hibátlan bejárása; másrészt a háttér fantáziadús szintihasználata.
A The Leavers emlékeztet leginkább a Brave-re, a hangszerek megszólalásai (Rothery síron túli hangzású, megunhatatlan pengetései!), a hangulat, a leülések-melankolikus elmerengések Sikerében, koncerteken lehetne ez a szám akár a hosszában (is) hasonló This Strange Engine-dal 2 is, de szinte biztosan nem lesz az: túl azon, hogy az Engine-t a különlegesen személyes hangvétele már önmagában hallatlan szimpatikussá teszi (és most ennyit az Engine-ről), túlságosan széttöredezett az egész, túlságosan sokfélék az egyes, önmagukban amúgy teljesen rendben lévő témái. Dallamaikban, zeneileg, dinamikailag. Igen unikális például az első rész (Wake Up in Music) szintipopos lüktetése, de aztán már nem térünk ide vissza; a harmadik és a negyedik részt (Vapour Trails és The Jumble of Days) összefogó Brave-es csöndesség, leülés túl hosszúra nyúlt, egyszerűen kettétöri a folytonosságot; a záró One Tonight végének (ami egyébként a h-éra jó negyedszázadának zenéjében talán a leginkább nyúl vissza a Misplaced Childhoodhoz) pedig nincs zenei előzménye. A dalban itt-ott előbukkanó The Remainers-téma lehet ugyan egy összekötő szál (az is), de igazából sajnos nem elég erőteljes, karakteres Azt hiszem, ezek miatt lehet ennyire nehezen emészthető (merthogy az) ez az egyébként zenei kincsesbánya-dal.
Az egyetlen szám az albumon, ami nem különösebben hat meg, a White Papers. Tetszik ugyan a dinamikája, a hirtelen leállásai és újbóli beindulásai, de nemigen tudnék róla ennél több jót mondjuk rosszat se mondani.
A The New Kings a FEAR egyértelmű erőssége, magasan a legjobbja. Ha már az előbb szóbahoztam a koncert-sikereket, nem csodálkoznék ha ugyanolyan kötelező kellékké válna, mint a Neverland, és az Any fool can see/I want to be someone hoz hasonlóan ugyanúgy mindenünnen zengene a Why is nothing ever true?, a Youre living for the NK, és persze a Were too big to fall , vagy a magányos, klasszikus pengetésből berobbanó We are the new Kings, we had the keys Klasszikus, tökéletes progresszív rock a Marilliontól. A négy tétele teljesen harmonikusan illeszkedik egymáshoz, még az első hallásra kissé elállónak tűnő, ám lúdbőrözős katarzist hozó utolsó is. A majd 17 perce ellenére is kerek, homogén, kompakt egész, lehetne a Marbles egyik ékköve is.
Az albumot záró nyúlfarknyi, zongorás-énekes, rezignált Tomorrows New Country szerepe talán csak annyi, hogy feloldja a TNK epikus drámaiságát ha így van, azt teljesíti is.
Valóban megosztó lesz az új Marillion! Szerintem egy zsákutca. Sehova sem vezető dalok. Nem is dalok már. Sajnálom, mert szeretem őket bár az utóbbi lemezeik mind azt mutatták valami elfogyott belőlük, mondjuk a dallamok és dalok írásának képessége? Nem tudom. Meg lehet kövezni érte, de hol van már egy This is the 21th Century vagy egy When I Meet God! Nem tudom mi fog rávenni, hogy hallgassam még egy párszor (akár az elmúlt pár albumot).
A TSE-t én is nagyon szeretem ( kivéve 80 Days), ezen kívül Brave, AOS, Marbles. (A Marillion aranykorszaknak nem a Fish-időszakot tartom, nem szeretem az akkori hangzást (különösen a szintit és a dobot), nem szeretem annyira Fish hangját, nekem az egész túl rockos, hanem az 1994-97 közötti időszakot. A Brave-Afraid Of Sunlight-This Strange Engine-Trilógia csodálatos. Ezért is érthetetlen az utána következő Radiation.) Ezek közé a vezető albumok közé került be most nálam a FEAR. Megvannak a hibái, de együtt tudok velük élni. Éppúgy, mint a korábbi lemezekkel is. Tény, nem sok újat nyújt. De én ezt már nem várom. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ez az utolsó lemez, annak ez megfelelő. /Istenem, ha a Yes is abba tudta volna hagyni időben :) /
Más és oFF: A Pineapple Thief prágai jegyét most vettem meg, bár volt egy kis nehezítő tényező: a csak cseh nyelvű honlap csak azért ment, mert az orosz-szakot befejeztem annak idején :) De várom a január 27-ét!
Szerintem Hogarth-fanoknak biztosan bejön majd, aki bármi újdonságot várt, annak csalódás lesz. Mondom, főleg annak fényében, hogy azért rendes hype előzte meg az egészet.
Én nem vagyok Hogarth-fan, és sokszor sok volt nekem az előző jónéhány albumon. A Marillion feelinget szeretem, abból meg itt rendesen van, illetve egy ideje már a nagy világmegváltások helyett "csak" a jó kis dalokat szeretem, ilyen szempontból is rendben van ez az új album számomra (a 2 rövidebb is teljesen jó, főleg a White Paper). Hogarth megint sok, de ez még elmegy.
Aztán, hogy mennyit fog forogni a jövőben, az majd elválik. Az új Big Big Train is nagyon tetszett elsőre, ott is jók a dalok, aztán úgy a 10. hallgatásra totál meguntam, túl steril, langyos, dinamikátlan az egész.
Ma is lement párszor a F.E.A.R. és sajnos időnként beugrott valami hasonló érzés....
Persze, ízlés dolga. Nincs is ezzel baj. Mármint, hogy sokaknak tetszik az új album. Érdekes, hogy a hasonszőrű hangulatok az új Radioheaden engem sokkal jobban megérintenek.
Egyébként nekem kell, hogy legyen egy albumon valamennyi "igazi" dinamika, mondjuk nem feltétlenül Hooks In You-féle, de "legalább" Man of a 1000 Faces szerű :-)
Bár a The Guardian azt írta, hogy ez az utóbbi 20 év legjobb M. albuma, nekem inkább a TSE az.
Hát nem tudom, ez innentől kezdve abszolút ízlés dolga. (A Progarchives-t nem tartom sokra, hajmeresztő kritikák vannak ott, szerintem.) Nekem ez a Marillion jön be, ez a nyafogós. (A Radiohead-et is nagyon szeretem). Pont azért jön be az album, mert nincsenek rajta szimpla rockdalok, "Univited guest"-ek, "Hooks in you"-k, "This Town"-ok vagy "most Toys"-ok, nem is beszélve a Fish-korszakbeli Incommunicado-król. Ezeket én nem csípem.
Nekem ez a Marillionom. Persze megvannak a lemez hibái, némileg túl sok Hogarth, Kelly megint nem szólózik, hangzás néha tompa, stb. De ez nem számít, szeretem ezt az albumot. A Brave óta ezen van a legkevesebb unalmas, rossz rész.
Pour My Love, Most Toys és társai ezúttal nincsenek. De én értem a véleményedet, és azokét is, akik kemény 2-es osztályzatot adtak a progarchives-en. Főleg úgy, hogy hatalmas hype volt az album körül, Brave 2 meg a korai Marillion lett emlegetve. Hát ez nem az.
Viszont az én elvárásaimnak megfelel, hattyúdalnak ez teljesen rendben van, aztán majd az idő eldönti, hogy hányszor veszem elő.
Ezzel együtt remélem, sokaknak tetszik a F.E.A.R. (ez kell ahhoz, hogy még néhányszor élvezhessük a koncertjeiket) és talán az én véleményem is árnyaltabb lesz még néhány további hallgatás után.
De most inkább hallgatok The Pineaple Thiefet pl. és várom a Kaipa Da Capo megjelenését.
Én viszont reménykedtem némi izgalomban, főleg, hogy a Sounds egészen jóra sikeredett és a TNK a nyári wertheimi koncerten nagyot szólt. A koncert szokás szerint energiabomba volt, ezért fáj nagyon Hogarth nyavalygása némi Marillion-ízű kísérettel.
A progarchives-en is meredeken, folyamatosan esik a pontszám.
Persze az teljesen igaz, hogy a világon semmi újat nem hoz az album. Én viszont erre nem is számitottam. Amolyan Hogarth-éra bestof, ezúttal felesleges töltelék nélkül. Nekem ez elég, de értem mások csalódottságát.
Sajnos többé-kevésbé egyet kell értenem azzal a véleménnyel, amit a FB-on olvastam az imént (ld. lentebb). Azzal a különbséggel, hogy a The New Kings menti meg egyedül az albumot, az tényleg tetszik. Ezen kívül van még kb. 5 percnyi anyag, ami élvezhető, de azt is mind hallottam már. Kár :-((((
"Dreadful album. Same old crap, whispering, no tune, nothing to get your feet tapping, I thought the last one was bad too. I'm afraid my life long love for Marillion has now ended. They all sound the same. Can't tell the difference between this album and the last never mind each track!"
Ha nem is a legjobb, mert szerintem a Brave bátrabb, a 80-as évek pedig őszintébbek voltak, de tényleg gyönyörű "utazás". A top 5-ben van, az biztos. Valahogy olyan, mintha mindent eljátszanának, amit én szeretek bennük, és mindent kihagynának, amit nem annyira. Amúgy persze önismétlő, túl sok Hogarth, stb... Már látom a kritikákat. De én pont ezt szeretem bennük, ez az a Marillion, amit szeretek. A Leavers? Nagyon jó, az a hangulat a 3. tétel végén... De igazából én azt szeretem, hogy nincs az, ami az utóbbi 20 év összes albumánál megvolt, hogy bizonyos számokat átugranék. Mindegyik megüti a szintet. És nekem eleinte nem tetszett a New Kings, de élőben, kivetítővel, abban a hangulatban olyan hatást tett rám, amit nem tudok elfelejteni.
Örülök, hogy ezt még megcsinálták. Ez sokkal szebb "hattyúdal", mint a Yes-Genesis-ELP-triónak volt. És ki tudja, náluk még kit hoz a jövő. A koncerten úgy tűnt, van még energia bennük. A jövő évi lodz-i weekend befigyel, azt hiszem.
Sziasztok. Keresem a Marillion-Out of season 2009 weekend dvd kiadványt. Ha valaki tudna ebben segíteni,hogy hol/honnan lehetne beszerezni/megrendelni akkor azt megköszönném! Üdv.minden rajongónak!
A Fish-korszak lemezeit ismertem, és értékeltem, nem lelkesedtem, de néhány részletüket kiemelkedőnek éreztem (főleg a Misplaced childhood-ról).
Azután azt hittem . mert azt olvastam-, kivált az együttes lelke, aki az izgalmat vitte bele. Igy nem is nagyon törődtem a második korszakukkal. Azért az bennem maradt, hogy a gitáros meg a billentyűs olyan érzékenyen játszik, hogy mégis ismerni kéne, mit csináltak a későbbiekben.
Azután valahogy , már a neten elkezdtem hallgatni néhány újkori koncertjüket. És kis érés után - lenyűgözött. Akkor lettek igazán jók, Hogarth-al. PL. a Neverland, a Strange Engine és a többi. Rothery pedig teljesen egyedülálló gitáros, és ő is a második korszakban teljesedett ki.
Nálam már vagy egy hete Marillion szól. Aki ismer (kevesen lehetnek már itt - már hosszú évek óta nem írok zenéről), tudja, hogy nem ma kezdtem a progrock műfajt, amiről a műfajban nem tudok, arról nem is nagyon érdemes tudni. De a Marillionnal melléfogtam, bevallom. Úgy voltam vele, hogy a korai - egyébként jó - lemezeik alapján elkönyveltem egy másodvonalbeli együttesnek, amely ugyan jó, de mégsem annyira jó, hogy a legnagyobbak közé tegyem. Ugye, nekem már maga a műfajuk, a "neo-prog" sem eléggé jó, hiszen az is egyfajta utánérzést sugall, még jó ha nem utánzást, és én inkább a komolyabb progrock műfajokat szeretem. Szóval annak idején a harmadik lemezüknél abba is hagytam a Marilllionozást.
De ezt akkor rosszul tettem. Most egy hete valahogy gyanút fogtam, vagy kíváncsi lettem, hogy mit csináltak még... hátha valami jó is kisül belőle. És kisült. Sorra hallgatom a lemezeiket, és bizony némelyik jobban tetszik, mint az első háromból bármelyik. Nem mondom, hogy az újak közül mindegyik jó lemez, vannak gyengék is. De mások meg nagyon ott vannak. Pl. a "Marbles"-en eszméletlen jó számok vannak, a "Neverland" hallgatását egyszerűen nem tudom abbahagyni, órák óta (és ebből napok is lesznek ahogy magamat ismerem). És bár általában a Pink Floydhoz (!), meg nem is tudom, még melyikhez szokták őket hasonlítani, de nekem az volt a benyomásom, hogy a Van der Graaf Generatorhoz hasonlítanak a legjobban - ha van értelme a hasonlítgatásnak. Csak ugye, a VdGG a végére már (nagy örömömre) elment egy igen absztrakt zene irányába, és a Marillion azért ennyire nem, bár az ő zenéjük is modernebb hangzású lett. Én alapvetően az instrumentális zenét szeretem, de most a Marillionban egyáltalán nem zavar az ének. Tesz hozzá, és nem elvesz belőle, mint ahogy a legtöbb együttesnél - ez nagy dolog.
Szóval, nálam mostanában nagyon jól szól a Marillion.
Csak, hogy éledezzünk! Fish papa állítólagos utolsó turnéján (műsoron a teljes Misplaced) az a Lazuli az előzenekar, ami az utóbbi évek egyik legizgalmasabb prog-zenekarává nőtte ki magát. A közelünkben Bielsko Bialában lehet elcsípni a duót november elején.
Sziasztok! Hajdan én is csevegtem itt veletek, igaz más néven(Lothian).
Azt szeretném kérni az érintettektől, hogy hozzájuthatnék-e a 2004-és krakkói koncerten és koncert után készült fotókhoz.
Én is jelen voltam, mint "navigacije", azaz figyeltem a térképet, gps híján.
Előre is köszönöm a segítséget, ha még jár erre valaki...
