Radnóti ezt a levelet mellékelte drága Fannijának az alábbiakhoz:
„.. Szeretlek! Téged szeretlek! És Terajtad kívül minden csak játék! Küldök egy versetis néked Édes! Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Ellopott percekben, zűrben íromhetek óta már. Egy kicsit bocsánatkérés is ez a Harmadik eclogáért.”
Radnóti Miklós
Októbervégi hexameterek
Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről, táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik. Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel, tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti aranyát. Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban, féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja, téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték hosszú szakálla alá; nézd; gyermeked is vagyok én, de felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett, nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben. Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen, forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal. Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk. – ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Már néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet – én Istenem – milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hűs borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.
A telihold oly ádáz, megszámolhatom a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát bungalók álmatlanul vergődő falán. Csillagfény csöpög le a mandula óntepsijére, gyűrötten ragyognak a kaján felhők, mint a lepedők. A szabados, mohó hullámverés a falon átmorajlik, érzem, elmém holdfény-fehér lesz, leveti a formát, mit az egyértelmű nappal kiszab, lánnyá válik a fa, vízre hajol; közeledik felé egy fekete hegyhát, orrlyuka halkan horkan, a mezítlen leány ezüsttel locskolja a mellét. Megtartották volna az illő távolságot, de a szűz hold behúzta szövetét egy sötét felhőnek, és ők összeértek.
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány, de ha engedsz az ember-öklelésnek, már látod a holdfényen át, valóban mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk – túlfűtött vágyú béres irodalma. Ki látta, hogy a szarvon összezárul a karja, combja átkulcsol, míg elmerül, ki látta, hogy a sistergő habok közt fehér testén csillagok fénylenek fel, ahogy vad és asszony jön a sötétben? Nincs semmi ott, csak ami mindig is, fénylő horizont vonalán a habtaréj, és huzalvékony páncél, szegecsekkel, s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén, paták és szarvak csillag-anagrammja.
már megint suttogni fogok már megint csak halkan dúdolok tudod… azt az ismert dallamot azt ami elandalít amitől úgy megbizsereg mindened ott belül ahová a lélek menekül a hétköznapok hidege elől ami minden istenit megöl ebben a furcsa vérrel működő testben és csak keresel hiába mint kanál a híg levesben valami finomabb falat után kutatsz valami élmény neked is jár és amíg kívül közönyt mutatsz benned az állati ösztön csak vár
már megint csak suttogok már megint a dallamot azt amit ismersz amit annyira szeretsz hallani ami könnyet csal a szemedbe mert valahogy olyan szép… ki tudja mitől de minden régit összetör és csak árad végtelen dúdold csak dúdold velem
nem kell a régi biztonságod azt én adom majd nem kell a régi megszokásod azt felgyújtom majd nem kell a régi szemérmed azt megtöröm majd az kell hogy tested elégjen azt élvezed majd
már suttogok megint már a dallamot alig hallod már csak görcsösen markolod az éppen elsuhanó józan ész utolsó foszlányait de hiába már nem segít oly távol már minden és oly közel a messzeség csak most ízlelted meg a gyönyört és hidd el nincsen vége még magammal ragadtalak menekülni nem is akartál szabaddá lehetsz mert az áldozatom maradtál
Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely. Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat. A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le. Egy távolodó csónak. Meduzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya. Az igazság. A régi Korcula. Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. Tíz fényévem a Sziriusz felé… Nem, nem, így a leltár is töredék: Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!
Ki megvigasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hűséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbűvöltem rajongón – te csak eltűrted jámbor hóbortjaimat? Lehet, hogy így volt. Akkor is neked köszönök mindent – s elvégeztetett. Fönntart még a tőled vett lendület. Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg: minden vonásom végleges. Mi eddig eszmém s mámorom lett, eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat, kihordunk annyi kínt, kívül-belül, hogy elszakadni egyikünk se tudhat többé a másiktól: feltétlenül valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. – S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség: lélek-fogytig a hűség szálai két szeretetnek végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza, szövi a remény álom-szőnyegét. Nincs termő nyara, kacér tavasza, néki ez a telt öröklét elég, hogy el ne múljék tőle a varázs, mit érkezésem, a bizonytalan sajdít belé, s a halk vigasztalás, hogy csak őérte őrzöm meg magam.
Mondjátok, milyen véget ért A szép római dáma, Flóra, Archipiáda hova tért, S Thaist, húgát, ki rejti, ója? Echót, ki visszazeng a szóra S a vizek fölött hallható, Kinél szebb nem volt föld lakója? De hol van a tavalyi hó!
Hol a bölcs Héloise, kiért A csonkítást magára rótta Abélard és szerzetbe tért, S kit nem vitt a szerelme jóra? S a királynő? Ki tud ma róla, Ki zsákban dobatta mohó Kedvvel Buridánt a folyóba? De hol van a tavalyi hó!
Blanche királynő, szirén zenélt, Liliom volt, úgy ült a trónra, Haremburgis, ki Maineben élt, S Nagylábú Berta látható ma? Hamvát az angol szélbe szórta, Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó? Szent Szűz, egek uralkodója, De hol van a tavalyi hó!
Ajánlás
Herceg, hol vannak már azóta, Ne kérdezze kíváncsi szó. Felel a refrén, régi nóta: De hol van a tavalyi hó!
Félelmes szépség, ravasz mint a tőr! Rózsállik arcod, de szived kopár. a te keménységed kerékbe tör; nyomodban a halálnak szele jár; csalárdságod gyilkos csapdába zár – oh, hideg fényü, gőgös szemsugár! Így veszted el – hisz érte ugyse kár – szegény legényt, ki irgalomra vár?
Másnak szivén zörgettem volna bár! Akkor gyalázat biztosan nem ér. Régen boldog volnék azóta már, túl árkon-bokron kerget most a vér... Hahó! Segítsetek az Istenér! Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár? Vagy jön segítség, melyet esdve kér szegény legény, ki irgalomra vár?
Várj csak, virágom, megcsíp még a dér! Int majd a hervadás; időd lejár! Lásd, kinevetlek, ha ez utolér; Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár! Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár? Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár! Senkit többé ne tégy igy tönkre már, szegény legényt, ki irgalomra vár!
Ajánlás
Herceg, szerelmesek közt fővezér, látod, költőd sem ellenedre jár; de meg kell szánni – ehhez szó se fér – szegény legényt, ki irgalomra vár.
Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy – tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél –; vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; – s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belémszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek
Apám ott fenn az égbe! Gondolsz-e néha rám? Mert én sokszor bámulva a légbe... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy ily korán meghaltál... Apám! Sokszor, ha az élet rögös utjain, Abba a gyakran emlegetett Göröngyökbe botlik meg lábam... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy nem vagy velem... Apám! Ha az élet zajgó tengerén - Irányitó, erős kéz kellene... Hányszor, de hányszor megcsókolnám A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed, Elgondolnám közben, hogy milyen kár... Hogy árván hagytál – Apám!
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Két szívdobbanás között csak te vagy nekem, Két szívdobbanás között téged képzellek el, Ahogy szeletet hasítasz a magas égen, És szárnyad nyújtod felém – de nem érlek el, Aztán a látomás már csak tátongó semmi, Mintha soha-soha nem lett volna igaz: Kész volnék minden szívdobbanásom eladni, Ha többé lehetnél, mint elképzelt vigasz. Lennék szívdobbanásod, lennék életed, Mint ősi köveken patakzó, olvadt telér Könnyeként egybeforrnék, lennék egy veled, Mert veled létezni: az bárminél többet ér. …aztán elmúlik két szívdobbanás, majd három, Megdermedt csendben: hátha meghallom hangodat, És minden dobbanásban dobbanásod várom, De nem szólsz. Dobogok tovább: a remény marad.
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő – mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod – óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság – őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá – s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még. Hamis történetek között igaznak maradék. Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad. Minden más elhagy, elmos, elken, elreped, szakad. Túlszavalt szavak mögött bújok meg néma vad. Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.
A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas –
Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!
Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst – száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg –
Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy „Ne sirasson”, mégis könnyezik belé – Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszínész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: „Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan elejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzú háta – és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől örökségemet; Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet Mert befogad s kitaszít a világ.
Ki minek gondol, az vagyok annak… Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: Te vagy magad, ki e jelet vonja. S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, Mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe – Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása
a lillafüredi Szinva-patak vízesésénél, a Palotaszálló függőkertjében áll.
