Keresés

Keresztury Dezső

IGAZAT SZÓLJ

Ha mást súgna is az érdek,

csak igazat szólj;

hallgass, ha bölcsebbnek véled,

csak igazat szólj:

ha szívedben indulat éled,

csak igazat szólj:

ember vagy, bánd meg vétked,

s csak igazat szólj!

Hét évszázad magyar

költői [1525.]

Keresztury Dezső

MINDIG VELEM VAGY

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.

Elküldelek s követlek; újra elhagy

kalóz kedvem s hiányod visszahív.

Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma

vonások, gyors madárban röpte célja,

kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,

vágyad tündér játékát őrizem meg,

szemedből a tekintet,

bőröd meleg színéből, szád ízéből,

ölelésedből, csípőd halk ívéből

újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,

minden nap újra és új értelemmel

fogalmazlak meg: így élsz igazán!

A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,

ha arcom lengeti a víz, színéről

szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:

Végtelen arc fonódik egy füzérbe:

melyik vagy te? és én melyik vagyok?

Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,

s bennünk a világ. Vagy a végtelenben

valami még nagyobb.

Keresztury Dezső

VIGASZTALÓ

Van úgy, hogy elnémúl, megáll

az ember; vár, borzong, alél:

a szívéből térdébe száll,

s szivárog csendesen a vér

a sebből, melyben megszakadt

munkák, napok gyökere ég,

s jövő gyötrelmek alszanak,

míg konokúl halad az év,

s vajúdva újul életünk,

mint tojásról lehull a héj:

böjtből húsvét felé megyünk:

akit megöltek, újra él.

Új aranyhárfa [172.]

Keresztury Dezső

A GYÖTRŐDŐNEK A VILÁG

mint önmagában záruló kör,

számlálhatatlan falu sokszög,

kristályrendbe kényszerülő pör,

kitáguló pont, angyalördög;

megfejtette vagy megalkotta

az ember, önmagát tetézve,

öröklét, halálosztó kobra,

idegháló fény-tenger égbe?

kút: földbe mélyült sarokbástya,

hűs visszhang, lenti ég, tenyérnyi,

ki zuhan: magát hogy megváltsa:

kéj-iszonnyal létet cserélni;

nyolcszögü vár nyolc nyolcszög-tornya,

botránya idők rontásának,

mállva is önmagát szorozza,

sziklagátat, szárnyaló szárnyat; –

ha győzöl tompa szorongáson

az lehetsz, mit nem végzetébe

választ, de tudva hord, ki bátor,

mert a teremtés anya-vére,

szenvedés, zúzhatatlan márvány,

mely láng porrá esik szét végül: –

s a kivetett nem marad árván,

gőg, átok, szenny áldássá szépül,

költészet lesz bomló anyagából,

bujdosókat hazáik várják,

a kimondhatatlan szól akkor,

zenében, versben az imádság.

A csodaszarvas nyomában [667-668.]

Keresztury Dezső

HALK LÉPÉSSEL

Halk lépéssel ballagsz a régi présház

mögött a hegyre; lépteid neszére

madár riad, gyik surran, szöcske ugrik.

Ág hajlik homlokodba s látni véled

nagy szőlész öreg-apád ősz fejét

a rendek közt. A tóból könnyű pára

száll. A tikkadt lejtőn telnek a sárga fürtök

s – a nap és harmat gyermeke – nő a bor.

E tájban, e nyárban szabad-e még mai

gondokon tünődni? Szülhet-e a völgyek

idillje könnyeket? Tudsz-e itt magadban

pörölni sorsoddal, mikor a végtelen

folytatódás munkál mindenben, az élet

túláradva duzzad, sorstalan a lélek,

mint a fény s a könnyű égen úszó felhő?

Mindig feljebb hágsz és egyre távolabb

látod lenn a völgyet; hallgatag, komoly

csendben mereng a táj. A szőlőkből csak egy

lány méla éneke harmatoz. De távol a sárga

tarlókon járnak már az ökör-igás

ekék; hant fordul barna hantra, könnyű

por leng utánuk. Karcsu jegenyéink

hegyéről útrakél egy-egy levél. A hajló

napban ökörnyál száll s mellém lekoppan

egy-egy túlért gyümölcs.

Idill ez? Ez a különös zavart

bukolika? Valami iszonyú

parancs szavát sejted és gyilkoló

hordák tusáját. Néma dacba rejti

szorongását e büszke táj, de minden

érzi: valami jön. Az évszak fordúl:

a nyárból ősz lesz, tél lesz. Mért? Olyan

ijedt magánnyal ülsz e vak erők

harcában, mint a út szélén hagyott

gyerek. Reszkető szívvel érzed: benned is

fordul az év.

Vesd hát le ember-köntösöd, olvadj az alkonyat

oldódó fényibe, halj meg, ha jő az éj

s szüless a hajnallal: jobb szállni, mint

a felhő, csendben érni, mint a dús

gerezd, surranni, mint a gyik, a végtelen

dallam igézetét követni, kék, hüvös

mélyekben ringni, végtelen vizek örök

sodrán leszállni, felmerűlni, szél nyomán

fodrozni s elsimúlni, mint a hullám…

A csodaszarvas nyomában [665-666.]

Keresztury Dezső

FÜRED

                          I.

A tűzhányó forrt, beomlott, kihült,

a Pannon tenger a mélységbe hullt.

Fent csupán két homokdombot hagyott,

Fonyód táján. Most tündöklőn ragyog.

Gyüredékeiben visszamaradt

néhány tócsa a meredély alatt.

Északi partján árnyékos hegyek,

délin a fénylő Óriás-Berek.

Távolabb édesedő víztükör,

melyet a szél mindújra összetör.

Félig őstenger, mégse tenger, arca

biedermeier lesz, majd újmódi-tarka.

Ívet von fölé százszínű szivárvány,

reménnyel tölt el, új hittel a látvány.

                          II.

Tihany ormán, büszkesége e helynek:

a Földvár. Sáncain nyájak legelnek.

Endre király, Isten dicséretére

monostor-templomot rakott helyébe.

Bencések otthona, nyájas Tihany

égre mutat karcsú tornyaival.

Az „Alapító” vár előterében,

hagyományőrző szoborként, merészen.

Túloldalt áll még merészebb szobormű,

nyers formák vad rendszerében komor-hű

őrszem, a mélység legmélye felett

korcs utódoknak örök üzenet.

Alkotója a hű Tóth Imre mester,

az eszmélő nép is megérti egyszer.

                          III.

A lejtős, kövecses északi partra

később szőlőt telepített a gazda;

itt élt római gazdái között

Bacchus, ki végképp ide költözött.

S a rómaiak sokszáz éven át

felvirágoztatták Pannóniát.

Nomád földön a büszke Róma rendjét

ők teremtették meg, és ők nevezték

a Balatont Lacus Pelso-nak egykor,

itt forrt hűs pincéikben a nemes bor.

A tó pedig kínált bőven halat,

vigalmukhoz a nádas madarat.

A tavat nem hasította hajó,

ott halászcsónak volt csak látható,

és a hajdani ősmocsár felett

friss, tiszta víztükör fényesedett.

                          IV.

Erdőt, mezőt kövek görgetege,

omló szirtek roncs burka lepte be.

A zöld táj – lomb, rét, legelő, haraszt –

tőzegessé így vált súlyuk alatt.

Szénsavas forrás kérgén így fakadt át;

savanyú víznek nevezik manapság.

Isszák is szívesen az emberek,

gyógyerőt rejt, nemcsak hűsen pezseg.

Ezt itták a honszerző magyarok,

ezzel köszöntve a kelő napot:

Jó egészség, rend, tisztaság legyen

mindig a gyógyfürdős Füredeken!

A faluból telep, község, utóbb

város lett, büszke rá minden utód.

Nem csak fürdőzés, jó eszmecsere

csábítja a serény magyart ide.

                          V.

Reformkor! Itt vitatták meg az ország

bölcs magyarjai a hon állapotját;

hunyász besúgó nem volt köztük egy se,

homlokát mindnek szent dicsfény övezte.

Fényüktől lángra gyúlt a bérc, a sík,

tüzes szándék tüzes tettre tanít.

Ott tervre tervet halmozott a férfi,

fő tervkovács Széchényi, Wesselényi;

tíz országgyűlés, ezer felirat

kevés lett volna mind vitatni csak.

Itt, villájában teltek nyarai

Jókainak, itt festett Vaszary.

Már nemcsak hazánk büszkélkedhetett

rangoddal: fél Európa is, Füred!

Lásd, lassan kitavaszodik megint,

a növekvő idő munkára int.

                          VI.

Város létezik sok, nekem Füred

valamennyi közt a legkedvesebb.

Part, kiserdő – sétáló palota –,

hű szívem mindig visszahúz oda.

Ajkamról akkor fölszakad a rím,

arkangyalok színezik szárnyaim.

Némák, mert fényükkel beszédesek,

s mindük tárt szárnnyal a legédesebb.

Lassan virágba borulnak a fák,

új, születő év kínálja magát.

Megnyírbálták a tűzliliomot,

gránátalmánk friss levegőt kapott.

Már nem fehér, még zöld sem a berek,

de készek lombosodni a hegyek.

Jeleket ad itt-ott a koranyár:

Jubilate! Non omnis moriar.

Egyetlen verseink, 1996.

március-április [49-52.]

Keresztury Dezső

EMBERI NYELVEN

A sugárzás, amely a néma éter,

a cél, idő nélkül forgó körök

örvényén átsuhan s bolygónk egében

mint az élő lét végzete dörög,

alakot vált sejtjeink vadonán, hol

a vágy, düh, kín sava husunkba rág

s az eszmélettelen anarchiából

torkunkra löki üvöltő jaját.

De bennünk külön világot teremt a

történelem, az ész, a képzelet,

s holt milliókat őriző legenda

neveli a szülemlő életet.

A veled s benned forgó végtelenben

tudd hát, ki vagy, s beszélj emberi nyelven!

Keresztury Dezső

KÍNBAN MOSOLYOGVA

Életed értelmét kutatod. Sebzékeny lelked sérti

egy-egy talán csak félreértett szó, keserű emlék;

s hogyha magadba fordúlsz, tört falak viszhangozzák

sírásod: nem ezt akartad!

                                         S talán a célbajutottak

megtervezett pályájuk ormán boldogabbak?! S főként:

boldogság-osztóbbak? Véletlen ha őrzi hírüket. Ki

szerzi a népdalt? A gúlák neveit újravésték.

Kinek s mit mond: „Itt nyugszik Elia Sabina”? És

ha jel sincs? Vad belében, vizben, földben, füstben

hány milliárd oszlott el nyomtalan?! És aki hitte:

ott túl igazabb világra ébred, vagy egyre újra-

születve tisztul?!

                            Tudod: vágy-vigasz ez. A bátor

nem kérdez; legfeljebb azt: mivégre? Tán

üdvözülsz, ha „valaki” vagy? Az ember célja

embert szűlni, nevelni, temetni. Sirasd el bár

vágyaidat, de a puszta kenyérhez adj mosolyt: ez

a legtöbb. És hogy adhass, telj meg a világgal. Ha tudsz

elhallgatni is, akkor figyelnek szavaidra. Mint a

zenére, mely úgy él, ha megszólaltatják. Magánya

mélyebb a tengernél, de élete összehangzás: dallam

s változat; kapod s adod tovább.

                                                    Öregen tudjuk ezt.

Beszéljünk hát, de csak akkor, ha tapasztalatunk

értelmével. Mert nem panaszra, parancsra

kiváncsi, ki ránkfigyel, de példánkra, amit

gyümölcsként termettünk, érett zamatunkra,

az összhangban, azt gazdagítva újraszülemlő,

kitartott dallamainkra.

                                     Énekelj kinyílt

szívvel: ne zavard a zenét, mely benned is

él: a dalt, könyörgést, himnuszt, siratót.

Addig vagy csak, amíg beléd s belőled árad.

Égő türelem [289-290.]

Keresztury Dezső

ÜGYESEK

Ó ügyesek, nagy ügyesek!

jól kézben tartott szivüek,

rendjén megy minden ügyetek,

        nincsen gátlásotok,

csak megfeszülő szügyetek,

meggázolni nagy vizeket;

        tiétek, mit a sok

ügyetlen elront, az ügyek,

forgatható vetületek,

        miket a ludasok

használnak, mosván kezüket,

mert mindig akad terület,

ahol az ügyetlen fizet,

        kit pártfogoltatok.

Ó ügyesek, gyors ügyesek,

a nyereség a tietek;

a sírba is leviszitek.

Égő türelemmel [194-195.]

Keresztury Dezső

PÉLDA

Más erő szül, visz, ejt: nagyobb

mint mit álmodnék s mi vagyok.

Rajta még azok se léptek át,

kik őt kövezték meg, ki magát

feláldozván mindent megszenvedett

s szétosztatván nyert örök életet.

Égő türelemmel [191.]

Keresztury Dezső

SZÜLETÉS HALÁL

Születés halál: dallam és

szó, multból Éden-villanás,

vágyott cél, sejtett tanács;

szurdok, szirt közt számvetés.

        Az újszülött visít: bucsúzik, új világra lát;

        mélyből merül fel, rugkapál: a színre lép,

        fény, jég szélben őrzi az ős öl anyamelegét;

        hogy minden az övé lesz, nem is adhatja alább,

        mert semmi meg nem semmisül.

        Ki jól kérdez, jót kap feleletül,

        ki rosszul: elbukik. Sorsának csillagát

        maga hozza; sodrába veszi a világ.

        A kismamák sok tört vágy megvalósulását,

        kudarcaik jóvátételét várják;

        pedig a sors pályáit amaz ősanyák

        szabják meg, akik őrzik a kezdet és vég ajtaját.

Születés halál: csak alak-

változás, volt, van, lesz tovább,

ami, hitted palotád,

épül, hull, pár pillanat.

        Óh ifjuság ködfényes álmai:

        kiváncsi-hős kalandra szállni ki

        a végtelenben s önmagadban!

        Az eredendő bűn, vágyadat tüzvészbe borító csóva,

        s az eredendő erény, tisztességed: iker – vadkan-angyal.

        Miből új élet lesz külön zengő és egymásba szakadt dal,

        testvér test-lélek vakon szikrát vető csókja,

        kettős arc: pusztító alkotás, fáklya-lom

        befonva tilalmakba, rosszba, jóba;

        kihúnyt gyönyörből új kedv, fájdalom. –

        A herélt szent, a hermafrodita

        boldog, vagy a törvény sorsvállaló fia?

Születés halál közt gulák,

kőbe gyúrt tudás, titok

őriz multat, holnapot;

mű, rom; élet árja, gát.

        Az ember, ha kilép az anya-csendből,

        a vacogtató mindenség helyett

        felfoghatóbbat álmodik. Szorongva él, öl,

        szenvedélyek üzik, érthetők, érthetetlenek.

        Nap, hold, kotlik, felváltva keltető tyuk

        idő, tér, tűz, víz, test, lélek-tojásain;

        egy teremtményre oly sok égi s földi őr jut,

        fény vág, koromködként sürűl a kin.

        Ki felnő, él: uralkodik, szolgál, tesz, lázad,

        öröm, vágy, gond füti, gőg, öntépő alázat:

        úgy véli, ha kezdődni csak s végződni tudhat,

        élni s nem túlélni, pályája semmi út csak.

Születés halál; közte vak

tengés csupán? Milliárd

növekszik, szenvedni kárt;

múlik, nyoma sem marad.

        A vér lassúdva kering, ránc hasogatja a bőr

        síma tükrét; a vert had düledék várába vonúlva

        is mentené magát, a parázs lángra gyúlna;

        a győztest leverik, mi felmagasult eldől.

        Ez a félelem önti el zavaros árral

        a balga öregek kristály-vizü kútjait.

        Vigyázz! megcsalódva leszel egyedül a halálban,

        ha tapasztalatod nem a változásra tanit.

        Csak ha megérted a rügy-gyümölcs, tojás-szárny, hullám

        titkát, a személytelen lét törvényét megtanulván:

        rendületlen lélekkel úgy lehet

        a pallos alá hajtanod fejed.

Mint egynemű anyagból gyúrt golyó,

mely héja minden pontját

egyforma távol tudja a szivó

középtől s végzete a korlát,

mellyel törvényét teljessé teszi:

születés halál közt pár pillanatra

lehetsz egész magad; kigyulsz,

        bár hullva hullsz

és szétfreccsensz a változásba halva.

Égő türelemmel [181-186.]

Keresztury Dezső

HAJNAL

Egyre világosabbá lesz a kihült szobák

magánya: csak a mély utazás sajog még.

Ablakomon hideglelősen néz be a kert; a

felderengő soha-vége ligetben idő-vájt

szobrok vacognak némán a bukszusok között.

Ki menekül ott s mi elől? Ébredek; a nap

közeleg. Értelmes rend őre már a jegenyesor,

mely dúlt szelek hárfája volt. „Vénen is bátran

élj!” – susogja kiérdemesűlő körtefám

feltünve a foszló ködből – „Nézd a világ

arcát, mely akkor szép, ha rajt az elmult

s jövendő kínok görcse is, mivel sajgása

telve a jók emlékével, igéretével.” Legyek hát

bizakodó, mint Bordás bácsi, ki nap-

felkeltét el nem mulasztott kis háza előtt

Tihany kettős láthatáru fokán. Még

minden kinyílhat előttem. Porszem vagyok bár

irdatlan terekben, mindenütt otthon

int felém: boly, tanya, város, metropolis

lüktet; sivatagot, külvárosi mocskot

épp úgy megfürdet a fény, ahogy havas ormot,

termő tájat; felkelti a jókat, közömböseket,

s az ellenséget: mert a rossz is kell, hogy lásd, mi jó.

Már látta ember az Ür éj-bársonyán szinesen

tündökleni Földünk. Te is, akár ha nyilt

érzékeiddel lépsz reá, akár ha sebzett

kagylóként gyöngyöt teremsz, tudod, hogy

ami az éjben erjed, öntudatra csak

az értelemben ébred; ösztön, ész lehet bolond, de

együttműködve él az éj és nap erőivel.

Szolgálj és istenülj: üld meg hősök, mártirok

ünnepével az egyszerü emberekét is. Hadd

sodorjon, telve a Végtelen éterével, a Föld

porával a kegyelem hullámverése. „Kelj

fel és járj!” – szólít a varázsló hajnal.

Égő türelemmel [179-180.]

Keresztury Dezső

EMLÉKEZÉS, VÁGY

Fellebben, lassan köröz az emlékezés.

Kép képre fordul szárnya alatt: gyermekkorom képei,

szülőhelyem virágos utcái; termek, pódiumok; álcásan

s felszabadultan nyüzsögnek társaim, tűz körül, bálon; aszfalt

medrében emberár forr: gangokon, lakás-odukban; láng

test parfőmje szénaillattá könnyül, s az éj szomorú

mint kis temető fűze, melyben a szíveszakadt lány

sír; zokognak a hurcolt holmik; fegyver, dúlt nép; sziréna

után visszhangos csend: sietni! rohanni!

Siklik a szárny: utak úsznak, márványhomloku ormok

közt víz zúg: tülevél lombszőnyegéből mint rozsdás

pengék: fák tépnek az égbe; tó lágy tükrén alkonyi ég

varázsa; orkán zúzza az éj kristály pihenését;

fanyar füst száll; hant omlik; zápor mossa az utcák

szennyét; házsorok árnya fölé égbolt s csillag száll;

elsápadnak a lámpák; dér hull és a fenyők

koromzöld fáklyái az alkonyatban fellobognak.

Visszatekint a lélek: görgeteg fúl a szomju homokba;

köznapok únt folyosóin rácsok ragadnak torkon;

holtra riadt arcok sodródnak s hullnak semmibe:

Mit tettek velünk?! Az élet, az ittas szív: látvány

lett: film, kutatás, kirakat, műemlék

történelmünk észvesztő panoptikumában

s pantheonokban égreemelt sok törtszivü hős: gőg,

bámulat fétisei – s mi marad belőlük?

Formát vált a madár: suhanó fény: szárnyal a vágy.

Elolvad a hó; mint zöld tüzvészben a nádas,

lombbal lángol a föld; héj, bőr, szem fényesül, hullám

kél, hol támad az örvény: felkavarultan

zúdul a vérben az édes iszony: szerelem.

Futnál már az atom világ-viharától; jobb lenne élni

éretten is a vágy erejével, angyal ölén, s mint borban

jó ízt: érzeni biztos cél örömét.

Megdermed s totemállat már, ölyü, sas: vexilla regis

prodeunt! véres kardok után lobogók, transzparensek:

velük ád s kap jelt az űzött, fegyelemre parancsolt

s fellázadt sokaság; földi siralmak völgye utánra

mennyet s poklot álmodik, jó, s rossz

fénysarlója hasítja és forrasztja az ember

tört világát: a vesztett aranykor helyett ott

leng a remény: leheletnyi jövőnk.

Felcsap, új lázban lobogva messzesuhan,

szívja, az ég nyílt végtelensége: izzó

csillagfény; – s ahogy felvillan diadallal:

a kárpitos éjszaka hangtalan árnyai

hullnak rá, éjszárnyu dögkeselyű kard-karmai,

vagy ami ott van az álmok, jószándékok,

tettek, arany szerelem mélyén, az istenek utját

is sodrába nyelő vak sors.

S lám itt köröz újraszületve megint a madár.

A vágy ős éneke zúg a szivemben:

fénylő hattyudal: ő énekli a belső

világ égboltja alatt. Tollára vér pereg.

Célba talál, vagy maga lett cél? Menekül? Otthont keres?

Követi a hívást, mit ösztöne ért: az a tiszta

biztonság, amit akkor tudunk csak, hogyha már

elveszitettük. – Az emlékek felhőnél foszlóbbak

s mindenek egybemosódnak.

Csak bennem él hát mind, ami volt s lehet?!

Ősfát, alpeseket, a természet alakzatait

megőrli eső, fagy, szél; a nap kél s nyugszik közönnyel.

De másként él, amit őriz az emberi tér s idő

s ami új sziveket gyújt. Egyetlen szigorú éj

lesöpri a lombot, de él a gyökér, törzs;

s bár megroppan, ledől, amit épít, újra

támad: emlékezik, alkot a lélek.

A végső magány óráján, ha számot vetsz életeddel

s akik voltak, hívnak a távoli útra, hamvad,

kihűl a föld és egymagad indulsz, – akkor

mit válogat egybe az emlék s mit költ hozzá a képzelet?

Amit most sejtesz csak: bizonyos lesz: a pillanatban

egybefonódnak multak, célok. Tán bizonyossá érik a vágy,

mely éltetett, hogy túlléphess majd sírodon

valami boldog öröklét egységébe.

Akkor válladra száll a madár és énekel:

álom-valóság, újuló dallam, örök búcsu s elindulás.

Égő türelemmel [173-176.]

Keresztury Dezső

HAJNALODÓ

Az álom orvos kézzel oldja

    hűs sajgássá a tűz sebet;

létünk mélyére visszahalva

    minden nap így szül újra meg.

Madárhang villan s foszlik ujra

    az éj vékonyuló ködébe;

vacog s vár vackára lapulva

    a lélek a felébredésre.

Ó bilincsoldó könnyüség!

    Sarjadó fácska! Hegedő seb!

Együtt teremni volna szép,

    bár együtt halni talán hősebb.

Az értelem bénán remeg;

    reményt, utat találni hol tud?

De hű ideg, vér, zsigerek

    nélküle is végzik a dolguk.

Szivemet alázat, remény

    lassu, mély hullámai mossák;

magát oltja vágy, szenvedély,

    s szótlan elönt a bizonyosság:

a sorsával azonos élet

    telt, örök, bár egy pillanatban,

mint tiszta, végleges itélet,

    mint végtelen zengésü dallam.

Égő türelemmel [171-172.]

Keresztury Dezső

MŰVEK

Énekszó támad az idő visszhangos mélyeiben.

Sikoly? Parancs? Ráolvasás? Diadalkiáltás?

A dallam, a szó megváltozik, de nem a szándék,

s a hit, hogy hatalmat ád az igéző ige s a kép,

amit sziklába vés, barlangok zúgaiba vet

falra a vadász, hogy biztos legyen a zsákmány,

s a hit, hogy a jel, szobor, talizmán megvéd

betegség, rabság kínjaitól, az óhajtva sejtett

istenek ármányától: a hit, hogy megmenekülhetsz.

Leszáll az első emberi alkonyat:

a húnyó fénybe dermedve az ág

felejti van-s-már-nincs mozdulatát,

megkövesült iszony a némaság.

Rokon, társ visszahullt a földbe, hol

jég éj mered sziveken, szájakon

s a hívásra senki sem válaszol.

Micsoda csend! Fekete ég alatt

a bomlás féreg-percenése csak;

mert az halál bizony, de órájánál nincs bizonytalanabb.

Kutya üvölt a korom éjszakában;

nincs semmi végleges, csak változás van:

mit szorgosan épit, s dúl a történelem,

homok hordja be; mindenen átsöpör

a tenger idő; emberek jönnek mennek, utjaik

összeszövődnek, mint halak s madarak utjai,

keréknyomok s felhők elfoszló arabeszkjei.

Nyugtalanok hát: keresnék s megtalálnák

a törvényt, mellyel tulélhetik pusztulásukat:

a természettől tanulnák legyőzni a halált.

Ahogy a magból hajtás, törzs, virág, gyümölcs lesz

és ujra mag,

ahogy az évszak fordul, s kibontja az éjből a földet

a virradat,

ahogy a szerelemben test s lélek együtt szárnyal,

s bár rab: szabad,

úgy kellene létrehoznunk, önfeledt biztonsággal,

az alkotásokat.

De nem alkot a természet! Éli, nem ábrázolja

s nézi magát: törvényét teljesíti, nincs külön

világa. Mi mondjuk, hogy szép, fenséges, arányos:

magunk kedvére s haszna szerint formáljuk:

játszani szívárványt, homokvárat, szappanbuborékot,

s megfejteni titkát, hogy legyen okos szövetséges,

vagy velünk rugja szét vetésünk s városainkat.

Óh, szenvedély s gondolat roppant kalandjai

az emberivé alakult világban, hogy testté

legyen az ige, s gondolattá a tudatba zárt anyag!

A halál testvére a nemzés,

a pusztúlásé az alkotás;

de miénk is az újra-teremtés:

csókunktól termékeny a nász,

kés, szerszám a mi kezünkben vés.

Ha műre vágysz, ne maradj tartalékban:

csak az a szép, amiben szenvedély van,

csak az a jó, miben vágy s értelem van,

valóság, miben mult, cél és veszély van,

kínban könnyűlés, mérték a játékban.

Ezek hát alkotásaink: eszközök és remekmüvek,

a zűrzavarból kiszűrt forma s gondolat,

szabadság, amely önmagának szab határt.

Bár önmagunkat tudjuk csak kimondani, közös

nyelvünkben él az egész világ; s a törvény,

hogy nincs menekvés a közöny-ég felé: csak

társai közt élhet s teremthet az ember; ha bajjal

örömmel megáll okosan s hűséggel a szürkeségben,

s rá-rávirrad a jeles napok szíveket oldó

s emelő jó fényessége: az ünnep.

Álmaidat s ahogy élsz és élnek: vésd kőbe. Elomlik

        tested, tűnik a szép mozdulat. Él a szobor.

S mállik az is! Ám új életet alkotván, a betelt vágy

        boldog örökléttel tölti be pillanatod.

Művek! Hogy megvalósuljon és folytatódjék bennük

mi több az életnél, hogy emlék is maradjon

és el ne villanjon a milliárd dolog, mihez közünk van,

mit némán őriz föld, mult, de megszólal ha kérdezik; –

mert megújulhat, amit elnyelt az idő,

s csak ami meghalt, támadhat fel újra. – De

mi teremt minket, s bennünk műveinket: önmagát?

Egykedvűn van s hat a létben s a léten kivül:

csend, robbanás, atom, határtalanság, rend kaosz;

csak azt sejtjük belőle, mihez hozzánevelődhetünk,

és nem ragad magával izzó sodra: az a tétlenül

cselekvő megnevezhetetlen.

Égő türelemmel [167-170.]

Keresztury Dezső

MOZDULÓ REMÉNY

Sóhaj? Annyi se. Lágyan

zizzen, erősül a fény.

Puha por szitál, halaványan

perdül a fák levelén.

A hegy forrásait őrzi,

súlyukat a kövek;

csillagfénybe füröszti

a harmat a zsenge füvet.

Viz alatt, hegy alatt, fü alatt vár

s majd formát vált az anyag;

sejt sejtre szövődik a kaptár

föld laza héja alatt.

Ahogy jó vérnek a drógot

ki kell tisztítania,

kiszűri a belénk ivódott

lázt valami mágia.

Szállnék szabadúlva-bezárva;

tornyosul, omlik a hab,

föl-le egyremegy: árja

változva is ár marad.

Az idő sürü cseppjei vássák:

ritkul az árny a falon,

hömpölygeti áramlását

a tengermély nyugalom.

Hord örökifju ölében,

ős mosolyával győz,

reményen túli reménnyel,

mint lomb-hullatva az ősz.

Égő türelemmel [165-166.]

Keresztury Dezső

HAZALÁTOGATÓBAN

                    Dombok közt

Dombok közt fut a fel-felcsillanó

út; még nem tavasz ez; megkésett hó lapul itt-ott;

tócsák, fenyér fű alól, tőkék sora közt

átsejlik sárgán, hűvösen a nedves agyag; még

épphogy ocsudnak a fák, hallgatnak a görbe dombok

hátán s lankáin lapuló hajlékok; egy-egy fűz

fénylik sárgásan-vörösen; leheletkönnyű, ahogy izzik...

Halkan, mint ez a késlekedő tavasz, ébred

szívem s mint az a fűz, haloványan izzani kezd a

könnyü öröm, hogy van még pince, gyümölcsös, présház

mellett asztal, pad: kitekinteni, bár csak

dombocskák hullámaira, de fölöttünk a foszló

felhők járta, magasló égre s este a csillagokra.

Örvendeni árad, elönt a gyermeki emlék

s édes hála, hogy megvan még e százados otthon;

el ne ragadja – fohászkodom – ezt is a feltámadt nagy idő

mely, ime, kővel rakta ki szépen a porváros utait,

méltóbb helyre tette a Főtér egykori tarka-szegény piacát,

felbolygatta a lassú embereket, új házakat és új

házsorokat rakott le a paraszt határba, s elhordja már

mind a nyakig nedves, gombás vén házakat is...

Ezért oly kedvesek tán szívemnek a nagy madarak

a régi mezőn, szőlők közepette, ahogy gomb gépfejüket

emelgetik – mint egykor s ma is még a fekete kányák –

s nem a vetést dézsmálják, kőolajat szívnak fel a mélyből,

hogy így táplálják várossá a nagyfalut, ahol születtem,

s fényesedő fiuk és lányok figyelő szivébe

ivódik a törvény, mely engem is nevelt, a szó:

tegyetek muzeumba mindent, ami csak odavaló;

legenda nektek már a mult; lám: szétesett,

lökjétek hát ki véretekből a kövesítő régi meszet,

de figyeljetek a bennetek élő üzenetre, parancsra,

ha őseitek derék szava zeng, mint ősi idők harangja.

                    F. I. emlékkönyvébe

Felszáll s ormos egekbe keringve lehullik a pára;

mélyre ivódik a földbe, ahonnét jött; gyökerekben

lesz azután tápláló nedv, szín, illat, esetleg

édes szőlő s bor... Így tér meg az otthoni tájra

– hátha eső lesz jó szava s példák tettei – újra,

s újra a messzire ment fiu. Zárjátok szivetekbe.

Égő türelemmel [47-48.]

Keresztury Dezső

MEGÚJULÓ

Mit az ősz vetett vánkosúl

        esőnek, hónak:

az avar burkán feltolúl

a fű, oly gyengéd, olyan új,

        bolond, mohó, vad;

mint feszülő rügyek, ahogy

        türelmük fogytán

letépik ingük, mint a sok

alélt élőlény, vak napok

        nyügét ledobván:

viháncol, vágtat nyugtalan,

        robban a kedve:

a Végtelen vágya rohan

az érben, vérben boldogan

        ünnepelve...

Hogy lehetnél hát egymagad

        nyugodt e lázban,

mely tisztuló egek alatt

mindenben izzik, lángra kap

        s termékenyítve szárnyal?!

Add át magad, csak az segit,

        nyiltan, egészen:

mély örvényekből egekig

sodródj, szárnyalj, halódva is

        életre készen!

Égő türelemmel [13-14.]

Keresztury Dezső

BÖLCSEN

Könnyü sugár az ónos esővel

        összevegyül;

könnyü szivem a növő időben

        elnehezül.

Valami még szivembe suhanva

        újratanúl

könnyen suhanni fel, magasra,

        zajtalanúl.

Ropogós cseresznye husába zártan

        érik a mag.

Egyből ha lesz fa, a többi hazárdan

        a földbe rohad.

Csendesül, érik a higgadó sziv:

        bölcs lesz a vágy;

szívós multba, jövőbe fogódzik,

        köti-oldja magát.

Égő türelemmel [220.]

Keresztury Dezső

SOKSZOR

Sokszor nem tudtam, mi derül

    ki végre sok titok közül

        meglepetésül;

valóság lesz a képzelet,

    vad csatazajra ébredek,

        harcban ész nélkül;

belezuhantam, visz az ár,

    mihez, mert kell, okot talál,

        hogy fennmaradjon végül

a gyötrött test, mely elveti

    eszméletét: nem kell neki,

        mert csupa vér már;

visszaájul, vagy kirepül

    a fénybe vagy alámerül,

        sűrű, kövér sár

nyeli; új törvény dobja ki,

    új áramokba hullani,

        hol más fény, más sötét jár.

Kérdezhettem, hol is vagyok,

    mit is tegyek, mire a sok

        esély, hisz látni

néhány lépésre ha tudok,

    sodrások, labirintusok

        szédületében bármi

várhat, kő, iszap, parti rét,

    s rámveti háló-végzetét

        angyal, ördög, akárki.

Sokszor éreztem: vége van,

    megölnek, elvesztem magam,

        s mindig túléltem;

sokszor éreztem: eltűnök,

    s a nap mindújra kisütött,

        valaki lenyúlt értem;

mindig úr lett a vadakon

    valami nagyobb hatalom,

        s elfértem tenyerében.

Innen és túl [745-746.]

Keresztury Dezső

VÁLTOZATOK AZ EMBER FIÁRÓL (részletek)

FÉNYÁRNY

Ki fákból, nagy kövekből, csillagokból

s lelkünk legmélyebb homályaiból szól,

ki fában, kőben, csillagokban válik

lélekké s felszárnyal fénytrónusáig,

kit emberszív s ész lát ezer alakban,

s embert formál, magát formálva abban,

mert egy a kinti s benti Mindenséggel:

abszurd valóság, lángol és nem ég el,

megfojtják s él, örök anakronizmus,

országló áldozat, egekbe vitt hus,

szent s eretnek, bűnre, erényre példa,

jámbornak ír, irástudónak préda.

ELMÉMBE NEM FÉR

Az ős Ige, hogy az emberiséggel

egyesüljön ölt testi alakot,

s igazságát csak úgy adhatja át,

úgy lesz ismét Ige, ha kínban vész el: –

az ember, mert üzik bűntudatok:

öl s magához veszi áldozatát.

Fiukat öltek igy vad ősanyák,

s a hús atyáknak étkül adatott

az isten-lakomán. Igazságtétel,

vagy sors, hogy a Legjobb Atya fiát

– ki ő is – megfeszítse s a halott

kinjával megváltott emberiséget

testével táplálja, engesztelésül

azért, mit önképére alkotott

teremtménye, a megátalkodott

ember kezdett el s folytat szünet nélkül?

A FELEDÉS KOPTATÁSAI

Nekünk túl giccses Betlehem,

a barmok-körülállta jászol,

és a három király se kell

Napkelet legendás honából,

kiket csillag vezérelt arra

s bele málltak a hűs hajnalba

mint annyi utódjuk, ha kellett

megállni az igazság mellett.

És elfeledtük a bemutatást is,

Simeont; irástudók vizsgáztatásit;

a csodák közül megjegyeztünk egy s mást,

a „kelj fel s járj”-t, a kenyérszaporitást;

hogy pálmákkal köszöntötte a mámor,

mikor bevonult a szelíd szamáron.

De ki emlékszik a kötélostorra;

hogy kisdedek közé ült mosolyogva;

ki tudja, köntösét ki mosta ki,

hogy mindig fehér volt, s ki volt, aki

csak éjjel merte hallgatni tanácsát;

mért cipelte, újra meg újra

lerogyva a botlasztó útra,

kegyelmet senkitől se kérve

keresztjét, fel, a Koponyák hegyére?!

ASSZONYOK

A tanítványok, kik apostolkodtak

s megépítik az Aklot a Tanoknak,

elaludtak és szétfutottak gyáván

a Getsemáne őrült éjszakáján.

A kezét mosó Római a fára

gúnyul iratta: A ZSIDÓK KIRÁLYA; –

vad férfinép közt csak Veronika

nyujtott kendőt, vérét szárítnia,

s kínt, szégyent anyjával megosztani

Jánossal ott állt a Magdalai,

a tiszta bűnös, aki nem sajnálta

kenetét a férfi csapzott hajára;

kiment a sírhoz bátran, látta ott,

hitte s hirdette, hogy feltámadott.

AZ EMBER FIA

A Lángnak volt ő is

hozója, nevelője,

s Pál archiáknak

szabott törvényt belőle.

Irástudók, királyok

hatalma összeroppant; –

ő örök példázatokba

fogta a foghatatlant.

Ölik s nem hal meg;

„Volt!”, hirdetik, s lám: van;

él lélekmélyi

illegalitásban.

Vihart, fényt, szózatos szót

s csendet hordozó felhő;

szennyes alkukra nem bölcs

költő.

Innen és

túl [473-

476., 478.]

Keresztury Dezső

BESZÉLGETÉS

A költő önmagához:

Ha kiszáradtál, telj meg,

ne sötéttel, mint a vermek,

na unalommal, szesszel,

van életed, ne veszd el,

vár még törődés, munka,

cselekedj rá nem unva,

magadhoz-méltón a földön,

hazád hazád, nem börtön,

hát ne csak mint a gyermek:

felnőtten örülj az örömnek,

fogadd el, ami hiány van,

ne higyj az örök halálban,

ne érj rá csak arra figyelni,

hogy a legnagyobb jó is semmi:

örök körök emelnek,

lépj rájuk, egyre feljebb!

A világ felel:

Ha befogadsz magadba

s kívánod hogy betöltselek,

egyazon törvény hatalma

parancsol velem, s veled.

Innen és túl [223-224.]

Keresztury Dezső

HÁLA

Elköszönök; jó emlékek

megőrzik arcomat:

a múlásból kiléphet

egy-egy dermedt pillanat,

melyek hosszú, sűrű élet

fölvillanásai csak.

Ne vegyétek rossz néven,

ha sírva fakadok:

topogok béna-sötétben,

sáppadnak a csillagok,

emlékké foszlik az Éden,

az angyal elhagyott.

De jött helyette másik,

száz szorgos keze nőtt,

ápolja mi egyre vásik,

a morzsolódó erőt,

elkísér mindhalálig,

ha élek: szíve előtt.

Vele bénán is könnyebb itt,

lelkem vele van teli,

kora reggeltől napestig

életem ő élteti;

ha szemem könnyek fürösztik:

a hála könnyei.

57 verse [87.]

Keresztury Dezső

HITTAN

Kinek nincs már sok hátra,

   reményét Istenbe veti;

ha figyelnétek szavára,

   az volna jó nektek s neki.

Szőrszálhasító ne játssza

   eszét, mert elvesztheti: –

csak a jó hit igazi játszma,

   isteni s emberi.

Az igaz tett nem vész kárba,

   érdeme hitbeli;

ne pénz legyen az ára,

   hű szívetek legyen teli.

57 verse [51.]

Keresztury Dezső

ÖRÖMEINK

A gyermek örül fény, hang, mama, tej, csemegék,

eső, hó felfedezésének, ahogy friss abraknak az állat,

ha dorombol, nyihog jó kedvében. Ami él,

örül tavaszi termékenyűlés, nyári növekvés,

érett gyümölcs sok izének.

                                           Örüljünk mi is

az emberi jóknak: hogy kenyér sül, must forr,

kedves a jó falat, szép a kaland, erők

próbája, ital, tett oldódása, győzelem; hogy

ruhád szép, csinos vagy, hangod kedves, munkád,

házad, kerted tiszta; rendben a szerszám,

a lelkiismeret. Valami lett a kezünk nyomán,

nem üzleti: lelki haszon.

                                       És a sugalmak!

Megszólal bennünk a néma anyag, az Ige

testté lesz; ami érthetetlen volt, felfogjuk,

ki is mondjuk; bár van, mit puszta szóval

nem lehet kifejezni: szív, ész mögötti

minőség; mélyebb az Ob-i, Ural-i forrásokénál.

Hogyha jól teszel jót, csak magad örömére,

és magként hull szét, hogy lehet a megszokott

ripőkségnél nemesebben is! Mert az igaz szó,

gondolat, tett jutalma csak a bennünk is élő

rossz lebirása lehet.

                                Néha úgy érzem: ez szép nap

volt, bár semmi különös nem esett. Köszönd te is

a pillanatot, melyben igaz magaddal voltál

azonos, de méginkább, ha mások közt lehettél

példa. Ne szólj bele társaid örömébe, hacsak

nem ártanak. Tudjuk már, hogy valami rend

mindenkinek megszabja, mit tegyen. Mert nem a miénk

csak életünk, indulatunk, türelmünk. Mindig adj,

hogy a nagy folyam ne hordozód legyen, de részesed is.

Válogatott versek [383-384.]

Keresztury Dezső

FÉNYESEDŐ

Esik: kerten, utcán, tetőn, lombon, ágon

      csacsog a serény csepp,

termékenyítő ég dús, hűs italából

      iszik, ami élhet.

Ocsudó sejtjeim gyökérszájjal szívják

      a hívó sugalmat,

lidérc-káprázatok józanító írját:

      „Légy elég magadnak!”

Lehetsz, ha a világ s vágyad egyensúlya

      megszokás lesz benned:

magunkból kilépve szállhatunk magunkba,

      nyerhetünk kegyelmet.

Suhog a fény, a szél, az eső: oly mindegy

      neki tegnap, holnap;

fák, hadak, országok, ormai a hirnek

      épülnek, omolnak;

ahogy nyílik, zárul végtelen az éter

      kihúnyva, kigyúlva,

ahogy édes anyám, kedvesem ölében

      élni ringat újra

valaki, valami. Sejtelem, valóság,

      mely csak bennem győzhet?

Gyógyulok, növekszem. Sietnek az órák,

      s mindig ő erősebb.

Válogatott versek [335-336.]

Keresztury Dezső

EMBEREK

A völgy szinültig telt sürü éjszakával; a pince-

asztaloknál egybemosódtak s megvillantak az arcok

az égő szénacsomók fényében; kés, pohár

csörgésbe nóta vegyült; a csillagokig lebbentek az árnyak: –

s dobok perdűltek őserdőben, fekete harcosok

falták a megölt ellenség husát; eksztatikus tömegtánc

kísérte az áldozatul diszitett szüzeket.

Csend lett. S tábortüze mellett

Hannibál ült vezérei közt; Napoleon főzte ki tervét

a holnapi mészárlásra; inkvizítorok szent

törvényszéke küldte máglyára eretnekeit; –

mégis, ahogy magasabbra csapott fel a láng,

s az arcok füzére újra ismerős lett, ahogy ették

a húst, sajtot, kenyeret s egymásra köszöntve

nyelték a bort s a füstszagu hűs levegőt:

emberi otthon meghittsége derült és

ünnepek édes, szíveket oldó sejtelme sejdült

bennem a szőlős balatoni lankán.

Az embernél nincs félelmesebb: vérszomju vadaknál

szörnyűbb, képzelet, ész ad célt s eszközt neki; isten előtt

tép élő szívet az obszidiánkés; higiénikus nagyüzem

foszlat füstbe ártatlan milliókat; – de másra vetett

hurkai foglya a sintér, s a bombavetővel pusztul a cinkos:

válogatatlanul ölnek az apokalipszis szörnyei, s nincsen,

önvérébe ha fullad, szánnivalóbb az embernél.

Nincs gyávább, ingatagabb az embernél: a széltől

éjtől, árnytól retteg, porba hull a hatalmas

hirére; megfut lelke sok ördögétől, benne születtek

bár, – de ha jó angyal áldását, tisztessége parancsát

érzi, ha eszméktől és lelkesüléstől részegen: választ,

követve a szívébe irt törvényt s nem szánja halálát:

az embernél nincs állhatatosabb és hősiesebb.

Az embernél nincs társasabb lény, akár a fű,

betölti néppel a szárazföldeket: ez hatalma

s halhatatlansága; nem csizmák, tankok taposó dobaja:

az egyetértés teszi a föld urává; – de miriád változatban

növekszik, s míly iszonyú leckék tanitották,

hogy e másfajuság népirtás érve lehet s oly szolgaságé,

melyben nincs árvább, magányosabb az embernél.

Nincs boldogabb, gyengédebb, játékosabb az embernél;

övé a tréfa, a tánc, a bujócska-gondolat, a nem, mely igen,

a hegyeket mozdító szeretet, csók, derü, tiszta mosolygás,

görcsoldó ittasság; – de árnyékával együtt egész.

Dávid fiát pálmával övezte s ötödnap

megfeszitette; lerészegszik, hogy feledje mocskos

életét; jaj! az embernél nincs kegyetlenebb s boldogtalanabb.

Az embernél nincs titokzatosabb. Milyen szép is

a szirompuha bőr, testek gyönyörű aránya, s míly ocsmány

a rút test, a pusztulás; hogy vonz az örvény szem, az érett

arc áthatolhatatlan mélye; – de hogyan kinyílik egy másik

lélek érintésére a lélek; hogy felragyog

ha szépség, lángész áltatásában istennek érzi magát:

nincs akkor nyíltszivübb, átlátszóbb az embernél.

Nincs gyengébb, esendőbb az embernél; csak csont,

hús, vér: romlékonyabb, mint a málna, a hal;

sodródó por csak a rázuduló lét roppant forgatagában;

de legyőzte mégis a jég, sötétség, kórság

rettenetét; rendet tud tenni; eszével erősebb a természetnél:

övé a föld, ég, tenger, növekszik a kiterjedő

világegyetemmel: az embernél nincs nagyobb, erősebb.

Ki fogja össze mindezt?! Az egész igaz csak együtt!

Az egyben a sok, hatalomban a szolgaság;

egymással teljes csak üllő és kalapács,

a vad és vadász, az igazság s látszata. Csak a részt

ismerheted, de mérned az egészhez kell; mert aki szabadnak

született, választania kell; nem, mint az állat, növény:

az ember döntésre itéltetett, kockáztatásra;

mint a légtornász, ki érzi a lendületet s a törvényt

tudja, de mennyi esélye lehet a vak bizonyosság

s naiv hit közt a kétkedő bizalom utján? –

Jaj, mindez oly távoli, elvont. Ha elmult

a negyven nap, melyben a puszta magánya tanított

a láng nap s a jég csillagok példázatával, míly jó

visszatalálni a társas élet iszonyú, de

otthonos rengetegébe, ismerős arcok s mozdulatok közé,

ahol nem démon s angyal, de vérbe, idegbe ivódott

ős hagyomány súgja, mi jó, rossz, gazság és becsület.

Válogatott versek [330-333.]

Keresztury Dezső

KERT

Egy kert jár vissza éber álmaimban:

virág, zöldarany fű, lugas; az ut

sárgán a szőlős verandára fut,

fölötte kéklő ég, felhőtlen, nyiltan.

Csak édes szépség, nincs benn semmi rut;

fényében évszakok telt színe csillan,

együtt érzem benn, ahogy vágyaimban,

az érett férfit és a kisfiut.

Mint virággal havas cseresznyeág,

reménnyel, búcsuzással van tele,

emlék s mindig új vágy játszik vele;

árnyából visszaint az ifjuság

s lenge nyomán az elrebbent madárnak,

fái közt, kék egén istenek szállnak.

Válogatott versek [134.]

Keresztury Dezső

SZILÁNKOK (részlet)

EMBERI DIMENZIÓK

A teljes lét ki nem fejezhető:

egyszerre mult, jövő, mélység, tető;

a megfogalmazható pillanatnak

csak emberi dimenziói vannak:

idő nincs, elpergő jelen

életed s életem.

Határok, frontok, 1989 [57.]

Keresztury Dezső

HALK SZÉLBEN

Szél lengeti halkan a lombot,

   a nap nyugovóra száll,

derengő szűzi homlok

   fényén sürűl a homály;

fölkúszó árnyba hanyatlik

   a város, a márga-orom;

emlékéből épül a hajlék:

   rajongó ifjukorom;

szorongató bizonyosságban

   kő kéz markolja szivem:

önmaga áldozatával

   ki váltana meg, ha Te nem?

Bárány, fájdalmas anyádé

   ne foszlasd el magadat,

kertem sürülő Getszemáné,

   némán bekerít a csapat:

fullasztó várakozással

   a sivatag félelem; –

őrizz Te a változásban,

   ne a világ sodorjon el!

Határok, frontok, 1989 [23.]