Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elelalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
Bolond a szerelmes oly fövő agyú
S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát,
Mit józan ész felfogni képtelen.
Az őrült, a szerelmes, a poéta
Mind csupa képzelet...
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
"Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudjak azok a szegények és
szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek. Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang a legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozas nélkül tűri, hogy a másik szeresse.
A természet vegül is kegyes: igaz, soha nem adja meg , hogy szeressen
akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni, de a szeretet szuverén."
Márai S.
Kedves poet!
Örültem/ök neki, hogy megoszthattam veled/veletek ezt a verset. Sajnos, most a Szerelemről, csak a vágyakozva vagy szomorúan tudok beszélni.
Rab leszel...
Erzed, hogy fájok?
Hogy szetszakadok...?
vadallat testem - itt
a lelkem meg ott
bizony Kedves
Nalad keres
menedeket - mert elhagyott...
Almom Te vagy
s az ebrenlet percei
vanszorognak csak
mint bünösök lelkei
vagyam langol
legyel barhol:
Muzsam vagy - s en hodolok Neki...
Tudom, eljön a nap
hogy karjaimban ebredsz
s ha szakadeknal allok
atölelsz, mert feltesz
eletem adom
s a Tied megkapom
azontul bennem mar csak rabkent elhetsz
Itt van az alkony, jó takaró
a hegyek ormán lilul a hó
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni,aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rádfigyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom,köréd;
szeliden őríz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.
Kedves költő barátom utólagos megértésében reménykedve, leírom egyik versét, ami bennem gyönyörű és mégis fájó emlékeket ébreszt. Nem konkrétan a szerelemről szól, hanem annak beteljesüléséről...
Nász
Most én vagyok Te es Te vagy én:
mindketten mindkettőnk vagyunk
egymásban lassan elvegyülve
oldodik önmagunk
érzéken túli érzések lágy fellege vesz körül
halványan sziporkazó csillagok keresnek
s amint megtalalnak, csöndesen lesnek
a Hold mögül
Mellem melledhez simul
hullamzunk, mint a tó
az egesz pattánasig feszült
megis megnyugtato
olyan fajdalmasan gyönyörü valahogy az egész...
nem lepheti el soha
a Múlt szelid gyilkosa:
a Feledés
Oh... Hát sírsz? Csak az Éj ért véget
s a vöröslö Hajnal int
Te holnap karjaimban alszol
es holnaputan megint
s mire a heves szenvedély lángja kicsit lejjebb apad
uj kis életeket nevelhetünk
de ez az ejjel mindig velünk
örökre velünk marad...
Engedj el, tudod jóra vártam,
engedj el, tudod mégse jó,
engedj el, tudod elhibáztam,
tévedésből itt maradtam nálad.
Engedj el, tudod bántanálak,
engedj el, tudod hazudnék,
engedj el, tudod nem kívánlak.
Azt ne kérdd, hogy jobb időkre várjak!
Neked fáj az, hogy elmegyek,
nekem fáj, ami elveszett.
Engedj el, tudod hazug a játék,
engedj el, tudod becsaplak már,
engedj el, tudod hiába várnék,
minden szóban új hibát találnék.
Engedj el, olyan elég már minden,
engedj el, minden túl kevés,
engedj el, ami lehetne, nincsen,
minden szóban ott van az, hogy vége.
Neked fáj az, hogy elmegyek,
nekem fáj, ami elveszett.
Engedj el.
PS. Ez nem a lelkiállapotomat tükrözi, az már a múlté. :-)
De olyan szép!
Íme még egy remekség - azoknak okulására, akik a szépségben (is) csalódtak már:
Heltai Jenő: A másik
És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."
És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."
És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"
Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak olyan szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna -- macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jólidőzített szemtelenség --
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért
s csodás-ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
inkább harag-piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak itél,
fizessem érte meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vivás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy,
futhatsz, csodák varázsfátyolába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsú ciprus ifjú erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy,
s folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vizsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy,
a felhőben amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy,
hol ezerkarú repkényt kúszni látok,
óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy,
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy,
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.
" Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre jobban
Ott bújkál a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, Veled szép,
És Veled teljes az élet!"
( Illyés Gyula)
A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem,
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terűl az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:
s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
igy hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.
Idegeidben azt a lobbanast,
tudod, melyiket a villamcsapast,
amely megolvasztott, megvakitott
s egy percre a csillagokig tagitott
s az utat kozben, mely landként sodort
és mind a jot, ami elotte volt
s az utozengést, mely oly lankatag
zsongatta még ajult tagjaidat,
mondd, a zuhogo, gorcsoldo varazst,
testedben azt az édes robbanast,
azt a legfobb, kozos pillanatot,
melynek nevet még senki nem adott,
hacsak nem vallas, s amelyben velem
egyutt haltal-szulettél, gyermekem,
mondd, de csak ugy mond, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet s tarsait
(ne is szolj, elég ajkad mosolya) -
el tudnad felejteni valaha?
Előbb lépnek el a hegyek,
előbb szólnak rád a kövek,
előbb megy vissza a folyó,
mint téged elér egy szó.
Előbb téved el egy madár,
mint még egyszer az, ki végre rád talál.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Előbb fagynak meg a szavak,
előbb csalhatod meg magad,
előbb felejted el neved,
mint elengedném két kezed.
Előbb ne lássam az eget,
minthogy elfordítot tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.