How do I love thee? Let me count ways.
I love thee to the dept and breadth and height
My soul can reach, when feeling out of sight
For the ends of Being and ideal Grace.
I love thee to the level of every day's
Most quiet need, by sun and candlelight.
I love thee freely, as men strive for Right;
I love thee purely, as they turn from Praise.
I love thee with the passion put to use
In my old griefs, and with my childhood's faith.
I love thee with a love I seemed to lose
With my lost saints, - I love thee with the breath,
Smiles, tears, of all my life! - and, if God choose,
I shall but love thee better after death.
Hogy hogy szeretlek ? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehet
Békét, - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, s mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet, - szeretlek én vidáman
Vagy könnyes arccal, mindig ! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.
Kifosztva állok, mit kivánsz ?
felizzó lelkem is tiéd.
Bár lenne száz tüzes szivem,
hogy érted égjen mind a száz
s ha érted égne, értenéd
dalom, szép szárnyas kedvesem.
Ha látom angyal-arcodat,
s mindenség mind semmiség,
s ha ujjam újra rádtalál,
ha egy a vér, a gondolat,
akkor söpörhet büszke szép
kegyetlen szárnyad porba már.
Szerelmem ennyi, láthatod:
szerelmet oszt csak, kedvesem.
Pazarlón szórt, ki gazdagabb
és szárnyalt, kinek szárnya volt,
de én csak ezt adom. Szivem,
mely él, míg éghet, mint a nap.
Ő az! Ugye? Istenem!
Angyal, akit rendeltél nekem.
Földre szállt és érceket penget.
Lelkem húrján szerelmet zenget.
Vele alszom el és vele ébredek
Vele jött felőled, Istenem az üzenet
Őt szántad nekem
Tenyerembe írtad,
Mikor még én is angyalod voltam
Magányt adtál addig
S benne hűséget vele
míg ő földre száll
hogy hozzád térjek haza
egy szép napon
De! Csak!
Vele
Erdélyi Lili Ada:Incantatio
(ebből a könyvből (Alkonykék imák) még idézek, ha másnak is tetszik)
"A fákon itt-ott még van néhány levél / Gyakran állok meg elgondolkodva előttük.
Kiszemelek egyet, belé helyezem összes reményem.
Ha a szél játszik vele / Egész lényemben reszketek / S ha a levél lehullik a földre,
reményemnek is vége lesz."
nyálfoltok a nadrágomon,a szőnyegen
a fodrásztól vizes hajjal jövök haza,mert két búra ment tönkre a fejem remegésétől
mióta megszálltak minket a fehérruhások,nincsenek emlékeim
ideírták az ágyam tövébe a neved,hogy sose felejtsem el.csupa nagybetűkkel,csak azokat látom
ma majdnem sikerült kijátszanom az őröket,eljutottam a folyosó végén az ablakokig
még nem voltál ott,de tudtam,hogy csak meg akarsz ijeszteni
az utolsó másodpercben,mielőtt a bőröm ráfeszülne a rideg beton érdes púpjaira,nem lenne én,nem lenne te
nem mondtad,de az ilyet nem kell mondani
észrevettek.próbáltam kimagyarázni,mondtam csak a postára megyek
sikerült késleltetnem a kivégzést
azt hallottam,a hajnali mérgezés előtti első napkitörés fogja szétrobbantani a szívkamráimat.
majd végnélküli,gyönyörű álmokban gondolj rám,
mint simogató szellőre,mely lágyan öleli sejtelmes mosolyod
ha nem él érted senki
kész az őrület
a késői óra legyen a mentség a véresre súrolt gondolatokra
Egy ifjú hölgyet láttam zöld babérfa
alján, ki tisztább s hidegebb a hónál,
melyet a Nap sok éve már nem éget:
szépséges arca, hangja s haja fürtje
megtetszett úgy, hogy itt hordom szememben,
járjak bár vad hegyet, vagy messzi partot.
Vágyam csak akkor ér végtére partot,
ha zöld lombot nem hajt többé babérfa,
ha csend szivemben - s nem lesz könny
szememben,
ha tűz elolvad, s lángrakap a hó már.
És annyi szállal nem bir hajam fürtje,
ahány napot nem várnék rá, meg évet.
De mert fut az idő, s szállnak az évek,
és a Halál kinálja már a partot,
ha barna még, ha ősz vegyül e fürtbe,
csak üldözöm az édes, zöld babérfa
árnyát, ha izzó nap tüzel, ha hó száll,
míg ki nem oltja a Halál szememben.
Ily szép szemet nem láttam életemben,
hisz nem mutattak új, sem régi évek:
úgy járok vélük, mint napon a hó jár:
könny-ár ezért szaggatja, lám, a partot,
amelyen áll ez a csodás babérfa:
gyémánt az ága, szinarany a fürtje.
Félek, előbb lesz ősz hajamnak fürtje,
mintsem velem kegyesen nézne szembe
bálványom, ez az eleven babérfa:
mert ha nem tévedek, ma heted éve,
hogy sóhajtozva járom ezt a partot
éj- s napszakán, ha nap tüze, ha hó vár.
Belül parázs, kívül havabb a hónál,
örökegy vággyal s dérütötte fürttel
úgy járom sirva folyton itt a partot,
hogy tán, ha mulnak-telnek ezredévek,
könnyet csal ez majd kései szemekbe,
ha élhet addig gondozott babérfa.
Aranyt s topázt, mely nap hevén a hón áll,
legyőz a két szeme és szőke fürtje,
melyek miatt Halál partjára tartok.
csitíts el szelíd tenyereddel
simíts, simíts, simíts!
sikíts, mert nem bírom már a vágyat!
nyugtass... - pillantásod, némaságod
béke-álom legyen:
gyermek leszek, öledbe búvó, szerető...
És vad szerető
vágylak - megragadni karod, magamhoz vonni, s halálba inni-harapni méreg-csókod!
'99.10.15.
Elnézést, hogy saját érzéseimmel traktállak benneteket, de ki kellett kiáltanom..
Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
"Nem maradt semmi, csak minden.
Minden ami volt - s ez minden..."
"Mondd, kit érdekel, hogy engem ki érdekel,
s ha látom, kihagy a szívem pár dobbanást...
Mondd, mit érdemel, ki csak könnyeket nevel?
...és rám hagyja mind, mint vagyonát..."
"Hány szerelem elhajítva: Te is beálltál a sorba...
Nem maradt semmi, csak minden,
minden ami volt, s ez minden...
Mit csinálsz, ha apály lenne?
Szerelem-tenger megviccelne,
minden perc egy homokszemcse
szerelmünket eltemette.
Sose félj, hogy elfelejt egyszer,
aki volt egyszer
sose félj, itt mindig lesz egy hely,
amit senki se foglal el..."
"A szerelem annyi, mint behunyt szemmel rohanni,
hallhatatlan: nyugdíjba nem megy már
bár küldené a magány
Akkor se félj, ha elfogynak a szavak,
itt a lelkem, hogy vigasztaljalak
Akkor maradj, ha maradni nem szabad,
ha nem lesz érvem, hogy marasztaljalak."
"Mondd mit ér a szerelem, hogyha lángol
de hamuvá lesz egy szél fuvallatától,
és mennyit ér a párod, amikor vádol,
és közben ő jön hozzád idegen ágyból..."
Nagy Lászlótól nem láttam még itt idézetet, pedig csodákat írt:
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
Ha nem magamért: magadért,
A jövoért, egy napodért,
Ezért a meleg mosolyért,
Mit mégis ízlelhetett ajkad,
Ennyiért,
Ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
A szem kintrol kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
Leszel csak, minden porcikáddal
Gazdagabb
Nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked
Mondom, nem is kell értened,
Örülj: a tested is szeret,
A falánk föld, mely eltemet,
Az ido: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
Ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb
Ecetesül, lesz poshatag
A jó íz, mit egy nappal ad:
A kosár édes pillanat! -
Tanácsolták már, higgy azoknak,
Kik alant
A csontjaikkal tanúskodnak.
Ma este várlak téged mindenemmel,
Bűnös vággyal, hamis reménnyel,
Remegő testemmel, s a lelkemmel…
Ma este várlak téged mindenemmel.
Ma este álmodom, mintha itt lennél,
Lehunyom a szemem, mintha érintenél.
Messze vagy, másé vagy, nem érdekel…
Ma este várlak téged mindenemmel.
Csend van, sötét van, - izzik minden.
Nem jössz, nem jöhetsz, - itt vagy bennem.
Máshol vagy, mással vagy, - ölelsz szenvedéllyel…
Ma este várlak téged mindenemmel.
Mit mondasz, óh, szegény lelkem magányos árnya,
mit mondasz, óh, szivem ma, mult-gyötörte sziv,
a szép leányra, szent leányra, égi lányra,
kinek varázs-szeme uj ifjuságra hiv ?
Dicséretem legyen dicséretére zengni,
légtestén érzem az angyalok illatát.
Édes magas kegyét fel nem érheti semmi.
Tekintete reám fényöltözetet ád.
Akár az éjszakán, magányban, áhitatban,
akár tömeg között, utcákon és utakon,
a légben fantoma, mint fáklya lángja, rezg.
S szólalva néha, szól: " Szép vagyok s azt szabom rád,
hogy im szerelmemért csak a Szépet szeresd.
Őrangyalod vagyok, s a Múzsád és Madonnád ! "
