Nézd, nem elsősorban az a baj, hogy felületesen ismered a schopenhaueri filozófiát (ettől még igaz lehetne, amit írsz), hanem hogy súlyos tárgyi tévedesek vannak benne.
"hogy lehet egy szubjektív tapasztalat alapján rámondani, hogy ugyanazaz minden "önmagában" mint amit az ember megtapasztal. Amivel ezt Ö bizonyítani próbálja az csak külsö megfigyelésekre alapul, ami ugyanúgy csak képzet, mivel minden megfigyelés tér, idő, kauzalitás törvényei szerint müködik."
Ez csak az igazság egyik fele. A világ egyfelől képzet (jelenség), másfelől akarat (vak törekvés, erő). Ha úgy tetszik: a világot a priori összetartó láthatatlan "metafizikai váz" az akarat, amely soha nem önmagában, hanem mindig valamilyen szerves vagy szervetlen objektumban manifesztálódik - az objektiváció különböző fokain -, legyen az egy kő, egy bolygó, egy oroszlán vagy épp az emberi test. Saját magunkat (a testünket) kétféleképp értelmezhetjük eszerint: részint képzetként a többi képzet között, részint minden ízében akaratként. Amikor tehát Schopenhauer erre a befelé figyelésre, a tárgyi világ sajátos dichotómiájára hívja fel a figyelmet és belőle induktíve magára a világra vonatkozóan tesz (súlyos) állításokat, az nem egyszerűen holmi szubjektív tapasztalatnak az önkényes kitágítása (amely valóban könnyelműség volna), hanem annak a premisszának az alkalmazása, mely szerint minden én valójában ugyanaz az Én, tehát Egy, tehát Akarat. A principium individuationis kelti azt a tévképzetet, hogy itt különböző realitásokról van szó.
"Ezt az érzést, amit az ész diktál "hagyományosan" egy boldogságérzettel írják be a beavatottak. De lehet, hogy Arisztotelész, Sz. Tamás, Kant csak naívak voltak és mi Schopenhauer óta megokosodtunk"
Rendben, hívjuk akkor intellektuális örömnek. Ha így értetted, azt elfogadom és teljesen egyetértek vele. Valóban, a filozófia útján megszerzett ismeretek, a belső elmélyülések "megvilágosodásai" sajátos örömet, pontosabban elégedettséget (és néha elégtételt is) okoznak. De ezen intellektuális örömet ne tévesszük össze a boldogság állapotával, amely egészen mást jelent (és egyébiránt elvileg és gyakorlatilag is lehetetlennek tűnik az elérése). Látszólag értelmetlennek tűnhet itt az etimologizálás és pszichologizálás, de van jelentősége: a boldogság alatt tartós állapotot értek, az öröm, az eufória - mint érzetek - inkább pillanatszerűek. (Ahogyan fordítva: a gyűlölet, megvetés tartós állapotok, a harag, a méreg pillanatszerű az előbbiekhez képest.) Boldogságérzet tehát nem létezhet ebben az értelemben.
"Biztos nem értünk egyet vele, de nekem az ontológia nem egy elvont spekuláció a létezésröl."
Az lehetséges, viszont ezt tévútnak gondolom. Az ontológia bizony a par excellence elvont spekuláció a létezésről. Aki az ontológiába belekeveri az empirikus világ efemer - és sokszor érdektelen - jelenségeit, mint amilyen a politika is, az totális félreértésben van. Nem kell elfogadnod ezt sem.
"Ès nem tudom hogy te mennyire vagy jártas a görögöknél, de Kant Tiszta értelem kritikája föként formailag és nem tartalmilag hozott újítást a filozófiában."
Jártas vagyok valamennyire, de persze lehetnék még jártasabb. Azt állítani azonban, hogy Kant Tiszta Ész Kritikája csak formai és nem tartalmi újítást hozott a filozófiában, ne haragudj, de a félműveltségnek olyan magasiskolája, amit még olvasnom is fájt. Mintha azt mondanád, hogy Einstein relativitáselmélete is csak formai és nem tartalmi értelemben érintette a fizikát és egyáltalán, az embernek a világegyetemről alkotott képét. Mond valamit számodra a filozófia "kopernikuszi fordulata"?
Filozófiatörténeti evidenciát kérdőjelezel itt meg, ami épp annyira merész, mint amennyire kínos.
"Èn azon "boldogok lelki szegényének" társaságába tartozok, akit nem a tudatlanság, hanem a tudatossággá válás, a "hagyományos" filozófiai tanítások saját életembe történö beötvözése tesz boldoggá."
Szép és romantikus elgondolás, minden irónia nélkül kívánok ehhez sok szerencsét és sikereket. Ha nem veszed rossz néven, én szkeptikus maradok ezügyben (is). Platón óta van a filozófiának egy olyan - jó ideje ugyan nem épp "népszerű" - értelmezése, amely a filozófiát és a vele járó erkölcsi magatártást voltaképp a halálra való készülődésként fogja fel. Platón mondatja ki Szókratésszel a Phaidonban: "Az emberek, úgy látszik, nincsenek tisztában vele, hogy akik magukat hűségesen a filozófiának szentelték, azok egész életükben tudatosan a meghalásra és a halálra készültek fel." Ennél az értelmezésnél maradva: ha Te boldog leszel a halálod előtti pillanatokban is, akkor - de csak akkor! - valóban igazad lehet és legalábbis nem vonnám kétségbe a kijelentésed. Ellenkező esetben csak azt gondolom, az önáltatásnak egy kifinomult és benned (még?) nem tudatosult módjáról van szó.
"Megköszönöm neked az öszinte válaszaidat és elbúcsúzom, mert ez a diskurálás nem vezet sehova, mivel nem értjük egymást. További sikert a topichoz!!!"
Valóban nem. Köszönöm az érdeklődést, az eszmecserét és a jókívánságot, minden jót Neked! Ha teheted, olvasd el a "Világ, mint akarat és képzetet..." (Németül ráadásul nem kell a fordítás esetleges fogyatékosságaival szembesülnöd.)
"Ez a principium individuationis (tér, idő, kauzalitás) által a szemlélet számára megjelenő lét! Nem az a lét, amely "önmagában van", mentes a szemlélet a priori kategóriáitól és csakis intelligibilis módon hozzáférhető (esetleg a misztikusok tapasztalataiban, ami csakis érzékileg, bensőleg megragadható, ha egyáltalán így van)."
Azt a létet amely önmagában van, Schopenhauer is azt állítja, hogy csak szubjektív módon lehet megtapasztalni. De most, hogy lehet egy szubjektív tapasztalat alapján rámondani, hogy ugyanazaz minden "önmagában" mint amit az ember megtapasztal. Amivel ezt Ö bizonyítani próbálja az csak külsö megfigyelésekre alapul, ami ugyanúgy csak képzet, mivel minden megfigyelés tér, idő, kauzalitás törvényei szerint müködik.
Az igazán izgalmas filozófiai kérdés itt valóban az, hogy a semminek (mint a létezés negációjának) a kívánalma a valamilyen és valahogyan létezővel szemben, érzés vagy ész (logosz) dolga-e. Te itt az érzésre hivatkozol, miközben én azt állítom, hogy a nemlétezés kívánalma számomra nem reked meg ezen (élet)érzés romantikus szintjén. Igenis szikár, racionális módon lehet érvelni emellett, amely önmagában is megáll; nem kell, hogy külön az érzésre apelláljon, bár kétségtelenül kiegészíti azt és így meggyőzőbb lehet...
Ja, ez érdekes. èn ezt így látnám: Van egy racionalitás (ratio a latinban, passzív intellekt a görögöknél, Verstand Kantnál), ami logika elveire (ellentétekre) alapszik: ezek szerint a nemlét ugyanúgy egy racionálisan valós fogalom, mint a nemlét. De van a logosznak egy másik része, ami nagyrészt egy intuitív alapon müködik (talán ész, intellectus (latin) aktív intellektus (Arisztotelész), Vernunft -KAnt) , és ez bizony egy hozzáillö érzéssel társul. Ez az érzés nem egy romatikus emoció, hanem a gondolkodás eredményezi. Ezt az érzést, amit az ész diktál "hagyományosan" egy boldogságérzettel írják be a beavatottak. De lehet, hogy Arisztotelész, Sz. Tamás, Kant csak naívak voltak és mi Schopenhauer óta megokosodtunk
Nemcsak a léttel. Az ontológia része a filozófiai vizsgálódásoknak, klasszikus terület és számomra is a legizgalmasabb talán, de akad más is. A filozófus foglalkozhat akár politikával, etikával és más egyébbel is, aminek nincs szorosabb kapcsolata a léttel, vagyis az ontológiával.
Nem tudom, hogy te, hogy értelmezed a Létet és a Létezöt, továbbá az ontológia (ugye a görög einai (létezni) infinitiv ontos (létezö) particíp flexiója és ugya logos (tudománya) fogalmát. Nekem a létezö fogalmába természetesen beleszámít az etika és politika és számos más tudomány, mivel ez egy létezö dologgal foglalkozik. Biztos nem értünk egyet vele, de nekem az ontológia nem egy elvont spekuláció a létezésröl.
Nem én. Csak azt, hogy a filozófia hosszú-hosszú évszázadokig bizonyos naivitásban szenvedett, amelyből pár modern gondolkodó gyógyította ki és ezügyben a cezúra ismereteim szerint Immanuel Kant volt.
Az igazságra nem hat az idö ereje, ami igaz az nem lesz évszázadok során nem igaz. Szóval ez szerintem nem stimmel. Ès nem tudom hogy te mennyire vagy jártas a görögöknél, de Kant Tiszta értelem kritikája föként formailag és nem tartalmilag hozott újítást a filozófiában.
Igen, van az a filozófiai hagyomány, amely szerint a megismerés, a gnózis a boldogság, illetve az ahhoz vezető út... Én ezt nem osztom. Határozottan állítom a "boldogok a lelki szegények" igazságát: a gondolkodás és a boldogság kizárja egymást. Sőt. A filozófia bizonyos értelemben egyfajta szellemi betegség, amely eleve kizárja az életből a boldogság lehetőségét. Már ha elfogadjuk azt a (nemcsak!) schopenhaueri premisszát, hogy bölcs ember nem a boldogságra törekszik (amely földi körülmények közt, az efemer jelenségek világában lehetetlen), hanem a szenvedéstől mentes életre...
Sajnos mi teljesen mást értünk "filozófia" fogalma alatt. Èn azon "boldogok lelki szegényének" társaságába tartozok, akit nem a tudatlanság, hanem a tudatossággá válás, a "hagyományos" filozófiai tanítások saját életembe történö beötvözése tesz boldoggá. De, hogy Schopenhauernek is igazat adjak, én nem szenvedek...
Megköszönöm neked az öszinte válaszaidat és elbúcsúzom, mert ez a diskurálás nem vezet sehova, mivel nem értjük egymást. További sikert a topichoz!!!
"Szerintem a lét tartalmatlanságát lehet ürességnek értelmezni, föleg az alapján, hogy Schopenhauer rendszerének a célja a Semmi."
Rendben, ezt elfogadom. Hozzátéve, hogy nála a Semmi nem ugyanaz a semmi, ami pl. Sartre-nál... Schopenhauer az Akarat tagadásának perspektívájából tartja a világ jelenségeit/képzeteit Semminek, ahogyan a főműve utolsó sorai is bizonyítják.
"Persze minden létezö a materialista adottságióból következöen véges, tökéletlen és korlátozott. De ez a LÈT."
Ez a principium individuationis (tér, idő, kauzalitás) által a szemlélet számára megjelenő lét! Nem az a lét, amely "önmagában van", mentes a szemlélet a priori kategóriáitól és csakis intelligibilis módon hozzáférhető (esetleg a misztikusok tapasztalataiban, ami csakis érzékileg, bensőleg megragadható, ha egyáltalán így van).
"Ès lehet, hogy a semmi jobb lenne, de bárhogy szeretnél kikelni a az emberi külsödböl és megítélni, hogy az jobb lenne, ezt nem lehet tudni (persze nem cáfolom meg, hogy neked az érzéid mást sugalhatnak)."
Az igazán izgalmas filozófiai kérdés itt valóban az, hogy a semminek (mint a létezés negációjának) a kívánalma a valamilyen és valahogyan létezővel szemben, érzés vagy ész (logosz) dolga-e. Te itt az érzésre hivatkozol, miközben én azt állítom, hogy a nemlétezés kívánalma számomra nem reked meg ezen (élet)érzés romantikus szintjén. Igenis szikár, racionális módon lehet érvelni emellett, amely önmagában is megáll; nem kell, hogy külön az érzésre apelláljon, bár kétségtelenül kiegészíti azt és így meggyőzőbb lehet...
"Bocs én németül ismerem Schopenhauert és ott principium individuationis-ról van szó és nem individualis-ról."
Te írtad az individualst, amire én kijavítottalak. A principium individuationis (is) minden nyelvi környezetben ugyanaz a latin terminus.
"A filozófus az nem költö!!!"
Félreértettél vagy rosszul fogalmaztam. A "költői" itt egyszerre jelenti a költői fantáziát, amely a kontinentális filozófiára jellemző attribútum, tipikusan a metafizikai spekulációkat értve itt (nem úgy az angoloknál, amerikaiaknál), és azt az íráskészséget, amiért mint kiváló stilisztisztát is szokás Schopenhauert emlegetni.
"A filozófus ellentétben a LÈTTEL foglalkozik, és azzol, hogy mi hogyan fogjuk fel Lètezöt."
Nemcsak a léttel. Az ontológia része a filozófiai vizsgálódásoknak, klasszikus terület és számomra is a legizgalmasabb talán, de akad más is. A filozófus foglalkozhat akár politikával, etikával és más egyébbel is, aminek nincs szorosabb kapcsolata a léttel, vagyis az ontológiával.
"Azt állítod, hogy az egész filozófia a görögök óta csak egy antropológiai igény, ami mára nem érvényes???"
Nem én. Csak azt, hogy a filozófia hosszú-hosszú évszázadokig bizonyos naivitásban szenvedett, amelyből pár modern gondolkodó gyógyította ki és ezügyben a cezúra ismereteim szerint Immanuel Kant volt.
Èn nem az „isteni“ igazságszolgáltatásról beszélek, hanem arról az eröröl, ami az emberi életed értelemmel, jósággal és boldogsággal tölti be, ha gondolkodik az ember.
Igen, van az a filozófiai hagyomány, amely szerint a megismerés, a gnózis a boldogság, illetve az ahhoz vezető út... Én ezt nem osztom. Határozottan állítom a "boldogok a lelki szegények" igazságát: a gondolkodás és a boldogság kizárja egymást. Sőt. A filozófia bizonyos értelemben egyfajta szellemi betegség, amely eleve kizárja az életből a boldogság lehetőségét. Már ha elfogadjuk azt a (nemcsak!) schopenhaueri premisszát, hogy bölcs ember nem a boldogságra törekszik (amely földi körülmények közt, az efemer jelenségek világában lehetetlen), hanem a szenvedéstől mentes életre...
Egyébként egyetértek veled Paleo abban, hogy Schopenhauer szubjektív élettapasztalata rányomta a bélyegét a filozófiájára, és pl. az annyira híressé válás akarása is inkább azt példázza, hogy ö inkább a az létezésröl való lemondás (amit ö prédikál) helyett, inkább az elismerést válsztotta volna.
Nézd, tizenévesen Szókratész volt a legnagyobb hatással rám, embersége, látásmódja, majd Platont olvasva érzékeltem , hogy eltért mesterétől de nagyon, így Arisztotelész is! A nyugati filozófia...., eh, nem akarok itt felsorolni neveket, korszakokat, de Szókratész maradt keblemben!
úgy vagyok én is, hogy valamit kiemelek, mint igazságot és ehhez viszonyítom a többit, ami eltér ettől, azt hamisnak tartom....., ami közelít igaznak, persze átfedések vannak!
Nem bántani akartam Schopit...., hanem rá akartam világítani, mint oly sok kiemelkedő ember művére, hogy mennyien belőle élnek és hányan félreértelmezik gondolatiságát!
A topicot én nyitottam 2003-ban. A lelkesedés töretlen, de akadnak itt tárgyi tévedések is. Szerintem érdemes visszaolvasgatni, mert volt időszak, amikor nagyon izgalmas polémiák, eszmecserék alakultak ki. Belőlük kinyerhető mindaz, amiért Schopenhauer számomra az, aki. Ha tényleg érdekel. Ha nem, úgyis jó.
Nekem már itt elmegy a kedvem... Lehet a könyvtáradban 9999 könyv is, ha azzal a fajta trehány, jófejkedő módon szólalsz meg, amit egyebek közt gyűlölök a mai világban. Itt nem fog menni.
Nagyon kedves hogy gondoltál rám, sajnos az elmúlt években hasonló műveket osztogattam el ismerősöknek...., még van a könyvtáramba vagy 1000-1500 kötet...., persze nem Schopitól, ám mégegyszer nem szándékozom a közeljövőben elolvasni!
Nézd, ha nem tételezed fel rólam, hogy olvastam már könyvet....., vedd úgy, hogy érdeklődnék, hogy a te véleményed mi, te hogyan foglalnád össze és nem arra vagyok kíváncsi, hogy ki csinált sikerfilozófiai elemzéseket mások tollából átértelmezve!
Pár mondatban nem. Ez itt nem a fogd-és-vidd... Akit tényleg érdekel (nemcsak Schopenhauer filozófiája, bárkié), annak el kell merülnie egy jobb ismertetőben, ezügyben már volt ajánlatom, de ha gondolod, kiváló forrás még:
- Robert Zimmer: Filozófusbejáró
- Boros Gábor: Filozófia
- Hans Joachim Störig: A filozófia világtörténete
- stb.
És ha igazán rövid, "pár perces" ismertetőt szeretnél:
Gondolom mérhetetlen ostobának kell most éreznem magam, nem?
Egyébként filozófiája nem más, mint kontraposzt elmélkedés!
Arcáról leolvasható, amennyiben hiteles a festményen a valódi arcvonalak...., amin kaján mosolya áthatol a a lelkeken, szemiben érdekes fény vibrál...., olyan kaján tekintettel, ami egy furcsa érzést vált ki az emberekből.... No, de mindegy, azt hittem, templomba kell :)....., hogy az ember megnézi a másikat ha már van róla képe!
"Nézz az arcába...., tekintetéről ne vedd le szemeidet... Mi a benyomásod?"
A benyomásom egyfelől az, hogy mérhetetlenül ostoba az az ember, aki valakinek a külseje és filozófiája igazsága közt bármiféle korrelációt feltételez, másfelől pedig az, hogy ez egy különlegesen intelligens, sokat megélt és tapasztalt ember tekintete:
Nem. Nem elsősorban Hegel halálát értem, még akkor sem, ha ez a tény nyilvánvalóan katalizátorként hatott azügyben, hogy a schopenhaueri bölcselet terjedhessen. A korszellem nem kedvezett Schopenhauernek és tagadhatatlan ebben Hegelnek, a porosz államfilozófusnak a szellemi "uralkodása". Valójában mégis inkább több hatásnak, tendenciának az összjátéka tette lehetővé azt, hogy a schopenhaueri filozófia termékeny talajra hullhasson, értő fülekre találhasson. Kellett hozzá a napóleoni háborúk borzalmai, az Európa-szerte tapasztalható általános kiábrándultság, és persze maga Schopenhauer is, aki a filozófiáját "népszerűsítendő", a nagyközönség számára is befogadható "Parerga és Paralipomena" c. több kötetes művével állt elő 1850-ben...
Egyébként sikerült a neten található egyetlen kifejezetten torz képet kialakító, előítéletes oldalt megtalálnod Schopenhauerrel kapcsolatban. A citált idézet különben igazat állít.
Nézz az arcába...., tekintetéről ne vedd le szemeidet... Mi a benyomásod?"
" Schopenhauer fő műve azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „a világ az én képzetem”. Komolyan véve Kant feltételezését, hogy a tudat struktúrái határozzák meg a megismerést, Schopenhauer azt állítja, hogy a jelenségvilág léte a róla való tudatunktól függ. Kanttal szemben azonban szerinte a dolog maga intuitíve tudható, és azonosítható az akarattal. A világ, ahogyan van, az én kivetítésem; a jelenségek sokfélesége képzet; egységesítő alapjuk az akarat. Az akarat nem racionális erő, hanem vak, jelentésnélküli, miközben létezésre tör. Az élet valójában az akarat vágyainak teljesítése."
„Nem emlékszem arra, hogy bárhol is az üresség kifejezést használta volna Schopenhauer, vagy akár csak célzott volna erre. (Persze ettől még lehet, hogy így van.) Sőt, a két dolog (a lét üressége, tartalmatlansága és a műélvezet okozta öröm) egyáltalán nem zárja ki egymást, megkockáztatom, az egyik következik a másikból, hiszen amint belátta valaki intellektuálisan a lét semmiségét, hiábavalóságát, úgy az ezt megragadó műalkotás (legyen az zene, film, festmény, vers, bármi) sajátos örömet okozhat az arra érzékeny lelkekben, hiszen bennük valami időtlen, örök (filozófiai) igazság testesül meg. Ez persze csak az én véleményem...“
Szerintem a lét tartalmatlanságát lehet ürességnek értelmezni, föleg az alapján, hogy Schopenhauer rendszerének a célja a Semmi.
„Mindannyian bele vagyunk burkolva, akár tetszik, akár nem. Ha más nem, a puszta praktikus létezés, a létfenntartás - mint tevékenység - erre kárhoztat bennünket. Az, hogy Te épp tudatosabb vagy a többségnél és gyakorlod a principium individuationis (nem individuals!) lebontását, a legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy többször van/lehet részed abban az élményben, amelyet Schopenhauer az emberi létezés legkívánatosabb momentumainak tart. Ez minden.“
Ebben egyetértek, nem jól fejeztem ki magam. Persze minden létezö a materialista adottságióból következöen véges, tökéletlen és korlátozott. De ez a LÈT. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne SEMMI. Ès lehet, hogy a semmi jobb lenne, de bárhogy szeretnél kikelni a az emberi külsödböl és megítélni, hogy az jobb lenne, ezt nem lehet tudni (persze nem cáfolom meg, hogy neked az érzéid mást sugalhatnak).
Bocs én németül ismerem Schopenhauert és ott principium individuationis-ról van szó és nem individualis-ról. Es ezért is ne haragudj, ha nem pontosak a magyar terminológiáim. Pl. « lebontás »
Viszont mai szemmel nézve úgy gondolom, ő is a filozófusok azon költői, nemes részéhez tartozik, akiknek a filozófiája alapvetően egyfajta antropológiai igényt fogalmaz meg (még ha ezt implicite is teszi), az emberi vágy(akozás)ra épül, amely épp annyira szép, mint amennyire nem sok köze lehet az igazsághoz. de Sade márki, Schopenhauer, Nietzsche után semmi nem olyan, mint korábban. Persze nem tudhatjuk, mik leszünk halálunk után, de valamiféle igazságos, "isteni" igazságszolgáltatásban bízni, amelynek következményeképp minden ember aszerint ülne oda az egyes asztalokhoz, hogy mennyire teljesítette be életével az ember ideáját, nos, ebben nem bíznék ma már... És szerintem sokan mások se.
A filozófus az nem költö!!! Szókratész azon kevés filozófusok egyik filozófusa… A különbség, hogy a költö a világot valami érzésre alapozott analógia formájában próbálja leírni. A filozófus ellentétben a LÈTTEL foglalkozik, és azzol, hogy mi hogyan fogjuk fel Lètezöt.
Azt állítod, hogy az egész filozófia a görögök óta csak egy antropológiai igény, ami mára nem érvényes??? Ja igen, a filozófia a tudásvágyra és az emberi felismerésre alapszik, ami nem valami hihetö látásmódnak hódol be, hanem elfogadja, hogy számunkra nincs más mint az emberi gondolkodás és ennek a müködését próbálja megérteni. Èn nem az „isteni“ igazságszolgáltatásról beszélek, hanem arról az eröröl, ami az emberi életed értelemmel, jósággal és boldogsággal tölti be, ha gondolkodik az ember.
Eléggé dehonesztáló sorokat írtál lejjebb, amik alapvető tájékozatlanságról tanúskodnak... Nem, nem volt szürke eminenciás, s nemcsak azért, mert azon kevesek közé tartozott, aki már fiatalon Goethe személyes ismerettségét, sőt barátságát tudhatta magáénak, hanem azért is, mert életének utolsó évtizedében "beért" sokáig indexre rakott filozófiája és még részesülhetett az őt megillető méltatásokból... De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy ha tényleg érdekel a dolog, akkor olvasd el Safranski könyvét. Azoknak is érdekes lehet, akit nem elsősorban a filozófia érdekel, de akit saját bevallása szerint igen, annak egyenesen lebilincselő.
Lehet vitatni, mellé állni, erényeire hivatkozni, ha volt....és amikor nem gyűlölt semmit és senkit!
Emberek vagyunk, meg tudjuk ítélni a dolgokat, magunkból kiindulva is mérlegelhetjük mások megnyilvánulásának ok-okozati tényezőit...., nem vagyunk egyformák...., még jó!
Anno mindenem volt a filozófia, Szókratész egyféle stabil oszlop gondolataimban, nem példakép, hanem sokalta erősebb tanító, bsajnos mások után maradtak fent gondolatai, az se pontosan....., hisz sok esetben Xenophon és Platon eltértek az elvekben!
Schopenhauer is lerakta a maga kincseit....., nem keveset...., ám félreértelmezéseit sokkalta többen hordták széjjel a nagy világba, kérdés persze az, valójában mindig azt állította, amit magyaráztak belőle?
Nem emlékszem arra, hogy bárhol is az üresség kifejezést használta volna Schopenhauer, vagy akár csak célzott volna erre. (Persze ettől még lehet, hogy így van.) Sőt, a két dolog (a lét üressége, tartalmatlansága és a műélvezet okozta öröm) egyáltalán nem zárja ki egymást, megkockáztatom, az egyik következik a másikból, hiszen amint belátta valaki intellektuálisan a lét semmiségét, hiábavalóságát, úgy az ezt megragadó műalkotás (legyen az zene, film, festmény, vers, bármi) sajátos örömet okozhat az arra érzékeny lelkekben, hiszen bennük valami időtlen, örök (filozófiai) igazság testesül meg. Ez persze csak az én véleményem...
"ès nem hiszem, hogy a maja hálójában lennék beburkolva és a principium individualis lebontását nem praktizálnám."
Mindannyian bele vagyunk burkolva, akár tetszik, akár nem. Ha más nem, a puszta praktikus létezés, a létfenntartás - mint tevékenység - erre kárhoztat bennünket. Az, hogy Te épp tudatosabb vagy a többségnél és gyakorlod a principium individuationis (nem individuals!) lebontását, a legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy többször van/lehet részed abban az élményben, amelyet Schopenhauer az emberi létezés legkívánatosabb momentumainak tart. Ez minden.
"De Szókratésznak szerintem nagyon igaza van a phaidros-ban amikor a halál utáni állapotról azt mondja, hogy csak remélhetjük, hogy ha életünkben arra törekszünk, hogy az ember ideájának megfelelöen éljünk, akkor csak remélhetjük, hogy az éterben egy asztalnál ülünk a filozófusokkal."
Szókratész nemcsak okos, de bölcs ember is volt, a valaha élt filozófusok közt az egyik (ha nem "a") legbölcsebb. (Okosság és bölcsesség ui. nem feltétlen jár kéz a kézben.) Az általad citált gondolata nagyon szép, ahogyan megannyi más, és nemcsak a Phaidroszban. Viszont mai szemmel nézve úgy gondolom, ő is a filozófusok azon költői, nemes részéhez tartozik, akiknek a filozófiája alapvetően egyfajta antropológiai igényt fogalmaz meg (még ha ezt implicite is teszi), az emberi vágy(akozás)ra épül, amely épp annyira szép, mint amennyire nem sok köze lehet az igazsághoz. de Sade márki, Schopenhauer, Nietzsche után semmi nem olyan, mint korábban. Persze nem tudhatjuk, mik leszünk halálunk után, de valamiféle igazságos, "isteni" igazságszolgáltatásban bízni, amelynek következményeképp minden ember aszerint ülne oda az egyes asztalokhoz, hogy mennyire teljesítette be életével az ember ideáját, nos, ebben nem bíznék ma már... És szerintem sokan mások se.
"Ha ez az ember nem buddhista lett volna akkor egy, megfelelő környezetben híres tömeg gyilkossá válhatott volna."
Van az a szintje a hozzászólásnak és az emberi sötétségnek, ami választ sem érdemel, mert a válaszoló csak magát fertőzné meg, azáltal, hogy érdemben válaszolna. Ez most egy ilyen eset. De nyugi, már csak egyet kell aludni, s vár az X Faktor!
Igazán irigylem a bátorságod e szentenciózus kijelentéseidhez, pálcák töréséhez, annál is inkább, mert mérvadó véleményt nem szokás holmi Wikipédiára alapozni, talán még egy monográfiára se. Vagy ezt nem tudtad? Kevés az igazán tárgyilagos és izgalmas írás, amire szóba jöhetne, de ilyen kivétel lehet Rüdiger Safranski könyve. Ha érdekel, feltétlen ajánlom elolvasásra, tényleg életre szóló élmény és nem túlzok!).
A tény, hogy szürke eminenciásnak nevezed Schopenhauert, csakis rólad szól Paleokrites. Olyan, mintha virágnyelved azt vallanád be egy asztaltársaságnál, hogy nemcsak rendkívül ostoba vagy, de e tény nem zavartat abban, hogy bátor is legyél ehhez a sötétséghez és teljességgel buta kijelentést tegyél.
"én saját tapasztalatom alapján a müélvezetben vagy a kontemplemláció során nem egy semmiséget éreztem, hanem ez nekem értelemmel tölti meg az életem és boldogsággal."
Nem emlékszem arra, hogy bárhol is az üresség kifejezést használta volna Schopenhauer, vagy akár csak célzott volna erre. (Persze ettől még lehet, hogy így van.) Sőt, a két dolog (a lét üressége, tartalmatlansága és a műélvezet okozta öröm) egyáltalán nem zárja ki egymást, megkockáztatom, az egyik következik a másikból, hiszen amint belátta valaki intellektuálisan a lét semmiségét, hiábavalóságát, úgy az ezt megragadó műalkotás (legyen az zene, film, festmény, vers, bármi) sajátos örömet okozhat az arra érzékeny lelkekben, hiszen bennük valami időtlen, örök (filozófiai) igazság testesül meg. Ez persze csak az én véleményem...
"ès nem hiszem, hogy a maja hálójában lennék beburkolva és a principium individualis lebontását nem praktizálnám."
Mindannyian bele vagyunk burkolva, akár tetszik, akár nem. Ha más nem, a puszta praktikus létezés, a létfenntartás - mint tevékenység - erre kárhoztat bennünket. Az, hogy Te épp tudatosabb vagy a többségnél és gyakorlod a principium individuationis (nem individuals!) lebontását, a legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy többször van/lehet részed abban az élményben, amelyet Schopenhauer az emberi létezés legkívánatosabb momentumainak tart. Ez minden.
"De Szókratésznak szerintem nagyon igaza van a phaidros-ban amikor a halál utáni állapotról azt mondja, hogy csak remélhetjük, hogy ha életünkben arra törekszünk, hogy az ember ideájának megfelelöen éljünk, akkor csak remélhetjük, hogy az éterben egy asztalnál ülünk a filozófusokkal."
Szókratész nemcsak okos, de bölcs ember is volt, a valaha élt filozófusok közt az egyik (ha nem "a") legbölcsebb. (Okosság és bölcsesség ui. nem feltétlen jár kéz a kézben.) Az általad citált gondolata nagyon szép, ahogyan megannyi más, és nemcsak a Phaidroszban. Viszont mai szemmel nézve úgy gondolom, ő is a filozófusok azon költői, nemes részéhez tartozik, akiknek a filozófiája alapvetően egyfajta antropológiai igényt fogalmaz meg (még ha ezt implicite is teszi), az emberi vágy(akozás)ra épül, amely épp annyira szép, mint amennyire nem sok köze lehet az igazsághoz. de Sade márki, Schopenhauer, Nietzsche után semmi nem olyan, mint korábban. Persze nem tudhatjuk, mik leszünk halálunk után, de valamiféle igazságos, "isteni" igazságszolgáltatásban bízni, amelynek következményeképp minden ember aszerint ülne oda az egyes asztalokhoz, hogy mennyire teljesítette be életével az ember ideáját, nos, ebben nem bíznék ma már... És szerintem sokan mások se.
