Minden szürkül, fakul Hull a hajunk. Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap, a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt. Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb, fakóbb: ijedt és szomorú utánzata a régieknek. A szavak napról napra üszkösebbek. A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged... Mi lesz ebből, kedvesem? Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború? Vagy kihamvadó utakon át jutunk örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?
Féltelek ezt meg kell értened csak azt lehet akit az ember nagyon szeret féltelek ezt meg kell értened mert ez okoz még néha köztünk haragos perceket
Refr.: Nem adlak másnak Nekem rendelt az élet Nem adlak másnak, Ha kell harcolok érted S ha néha lenne még Köztünk bármikor is ellentét A sorsunk összeforrt Azt nem is tépi semmi szét.
Én félre dobtam Látod a büszkeséget "Haragszom rád"-ot Minek játsszam véled Karomba zárlak és Többé el nem bocsátlak Sokat ígér nekem Ez a tiszta szerelem Mert így az élet Olyan nagyszerű és szép lett Hát a földkerekén Senkinek nem adlak én.
lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e lesz-e ház terasz vörösbor naplemente nagy társaságban békülékeny este szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre hol a vénülő kerti székek hátát reccsentve feszítő vendégek emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre s mi ketten megint magunk maradtunk lesz-e széles mély csönd amint kezedre ráteszem kezem szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk mikor testedhez ismét megérkezem lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri de benne testünk ringása könnyeden lebeg meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti amivel most ajándékozom meg kezed - ha majd végképp öregség kútjába estünk alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste
szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.
Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva
tán
két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról."
Te, akinek annyi szived van, Ahányat lelked megteremt, Aki színes kaméleonként Varázsolsz multat és jelent, Kinek a szín fényes világod, Melyet lánglelked áthevít - Ki tudnád-e vajon nevetni Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni, Mert úgy imád, mert úgy szeret, Ahogy nem a színpadon szoktak, Vagy az életben - emberek; Hogy szép lelked teremtő lángját Úgy nem áhítja senki más; Hogy szerelmét el nem rabolná Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen, Álmot szövő költő szavát? Elolvasod szívéből vérző, Szerelmes, bánatos dalát? Meg fogod-e szíved kérdezni, Vajon szeretni tud-e még, Vagy trubadurod megsajnálni Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtől S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak színpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... - Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!...
