antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
Fodor Ákos
ARCKÉPCSARNOK
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!
– Két világ legjobb hot dogja! Az első hot dogozó a Marson! A legjobb hagyma és majonéz és mustár! Nem mondhatod, hogy nem vagyok szemfüles. Itt a főút, ott a halott város és az ásványlelőhelyek. A kocsik a 101-es földi telepről naponta huszonnégy órán át itt vágtatnak el. Jól kiszúrtam a terepet, mi?
Felesége a körmeit nézegette.
– Gondolod, hogy az a tízezer új típusú munkarakéta eljut a Marsra? – kérdezte végül.
– Egy hónapon belül – hangoskodott Parkhill. – Miért nézel olyan furcsán?
– Nem bízom a földiekben – mondta az asszony. – Csak akkor hiszem, ha látom, hogy itt a tízezer rakéta, rajtuk pedig százezer mexikói és kínai.
– Ha nem lesz atomháború – mondta a felesége lassan, és az eget nézte. – Nem bízom az atombombában. A Földön már olyan sok van belőlük, hogy az ember sohasem tudhatja…
– Ugyan – legyintett Sam, és folytatta a söprést. A szeme sarkából kék villanást látott. Valami könnyedén lebegett mögötte a levegőben. Felesége hangját hallotta.
– Sam, egy barátod keres.
Sam megperdült, hogy lássa a látszólag a szélben lebegő maszkot.
– Szóval már megint itt van! – És Sam úgy tartotta seprűjét, mint egy fegyvert.
A maszk bólintott. Halvány, kék üvegből vágták ki, vékony nyak fölött ingott, alatta bő, sárga selyemköntös lengett a szélben. A selyem közül két fonott ezüstkéz tűnt elő. Az álarc szája csupán hasíték volt: zenei hangok bugyogtak belőle, amint a ruha, az álarc és a kéz nőtt és kisebbedett.
– Mr. Parkhill, visszajöttem, hogy ismét beszéljek magával – mondta a hang az álarc mögül.
– Úgy emlékszem, mondtam már, hogy nem akarom magát látni a közelemben! – kiáltotta Sam. – Menjen innen, elkapja tőlem a betegséget.
– Már elkaptam a betegséget – mondta a hang. – Néhányan, én is, túléltük. Sokáig betegeskedtem.
– Menjen innen, bújjon a hegyekbe, oda való, ott volt eddig is. Mit jön ide folyton, és zaklat engem? Most, egyszerre, naponta kétszer is?
– Nem akarunk rosszat magának.
– De én magának igen – mondta Sam, és hátrált. – Nem szeretem az idegeneket, nem szeretem a Mars-lakókat. Sohasem láttam azelőtt egyet sem. Nem tetszik ez az ügy. Évekig rejtőzködtek, most meg egyszerre kiszemelnek engem. Hagyjanak békén!
– Fontos ügyben jövünk – mondta a kék álarc.
– Ha erről a telekről van szó, ez az enyém. Magam építettem ezt a hot dogozót, a saját kezemmel.
– Bizonyos értelemben erről a telekről is szó van.
– Ide figyeljen! – mondta Sam. – Én New York Cityből jöttem. Ott még tízmillió épp ilyen ember van, mint én. Maguk, Mars-lakók, csak néhány tucatnyian maradtak, nincsenek városaik, a hegyek közt bolyonganak, nincsenek vezetőik, nincsenek törvényeik, és maga most idejön, és kioktat engem erről a telekről. Értse meg, a régi helyet kell adjon az újnak. Ez a hoci-nesze törvénye. Nekem fegyverem van. Ma reggel, miután elment, elővettem és megtöltöttem.
– Mi, Mars-lakók, telepaták vagyunk – mondta a hideg kék álarc. – Érintkezésben állunk a maguk egyik városával a halott tengeren túl. Hallgatta a rádiót?
– A rádióm elromlott.
– Akkor nem is tudja. Nagy események történtek. A Földdel kapcsolatban…
Az ezüstkéz megmozdult. Egy bronzcső jelent meg benne.
– Hadd mutassam meg ezt magának…
– Pisztoly! – kiáltotta Sam Parkhill.
A következő pillanatban kirántotta pisztolyát a csípőjén lógó tokból, és belelőtt a ködbe, a selymekbe, a kék álarcba.
Az álarc egy másodpercig még lebegett. Azután, mint egy kis cirkuszi sátor, mikor kihúzzák a karókat, és összehajtogatják a kelmét, a ruhák lágyan, zizegve egymásra hullottak, az álarc leereszkedett, az ezüstkarmok a kőjárdához koppantak. Az álarc elfeküdt a csendes, fehér csontok és az anyagok kis halmazán.
A „Juhászok szobra”, más nevén „Három pásztor-szoborcsoport", háttérben a „Pásztorfiú" szobra a Nagyhortobágyi csárda előtti téren. A csárdák közül a legismertebb, a Kilenclyukú híd mellett áll, már 320 éves is elmúlt, ezzel pedig a Hortobágy legrégibb építménye. A hídnál egy vámszedő hely működött, és kezdetben csak kis borkimérés volt itt, abból nőtt ki később az Alföld legismertebb csárdája, ahol Petőfi Sándor is járt. A költő 1842-ben itt írta Hortobágyi kocsmárosné című népies dalát, amelynek ihletője az a bizonyos "kökényszemű szép menyecske", az akkori kocsmárosné volt.
A föld alól a gyors csirák, kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás, a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kínt, fagyot, a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Csanády Imre
Kalendárium
Böjtmás hava
Barkát bontogat és havat oszlat Március: erdőt lány fiúval bujkál, ágy terül ott, ibolyás. Gólya keres kéményt: csecsemőfejek, édeni bimbók törnek a napra elő: krumpli fogy: itt a tavasz.
Le xara si pherde shukar luludyanca, Le plopura angla o kher zelenyon, De dikhta, dural aba parnyol e lyuma, Le Plajina tela o jiv garadyon. Haj and muro jilo milaj so jagalo, Haj ande ma vej primavara pekel. De dikh, muro shero le kale balengo, O parno jivend aba les malavel.
De merna le kasht le shukar, zhal o trajo… O, draguna, avta te shaj chumidav! Adyes pasha mande si inke tyo shero, De shaj ke tehara roves, ke merav. O, dragona, pjenta: te mero majd anglal Peravesa brigake asva pe ma? Or shaj ke tu shavesa kavresa zhastar, Haj anda le shaj ke tu man shudesa.
Tyo dikhloro kalo te maj shudes ekfar, Pej gropa flakoske shu'les, te merav Me anda tunyariko opre avotar Pel ratyako mashkar o dikhlo te lav Tye dikhlesa asva mure te khosavle, Ke tu kade sigo shudan muro 'nav, Thaj andre te phandav e ratvale phugnye, Ke tut me v'atunchi, vi kothe kamav!
Petőfi Sándor: Szeptember végén című verse cigány nyelven
– Nos – mondta a tulajdonos –, jó lesz, ha leporolom a bőröndöket. Az az érzésem, hogy bármelyik percben megrohanhatnak a vevők.
– Gondolja, hogy mindenki visszamegy a Marsról a Földre, ha ez lesz az a Nagy Háború, amit évek óta várnak?
– Furcsa ügy ez, atyám, de azt hiszem, mindnyájan visszamegyünk. Tudom, éppen azért jöttünk, hogy otthagyjunk minden ilyesmit: a politikát, az atombombát, a háborút, a hatalmi csoportokat, előítéleteket, törvényeket, tudom jól. De mégis ott az otthon. Várjunk csak, majd meglátja. Amikor az első bombák hullanak Amerikára, az emberek itt is elkezdenek gondolkozni. Még nincsenek itt elég régen. Alig néhány év az egész. Ha már negyven éve itt lennének, más volna; de most még ott élnek a rokonaik, és ott a szülővárosuk. Magam sem tudok már hinni a Földben. Nem nagyon tudom elképzelni. De én öreg vagyok. Nem számítok. Lehet, hogy itt maradok.
– Nem hiszem.
– Igen, talán igaza van.
Álltak a tornácon, és nézték a csillagokat. Végül Peregrine atya pénzt húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta a tulajdonosnak.
– Most jut eszembe, jó lenne, ha adna nekem egy új útitáskát. A régi már meglehetősen rozoga.
2005. november. Uborkaszezon
Sam Parkhill a seprűvel buzgólkodott, a kék marsi homokot söpörte.
– Kész – mondta. – Igen, uraim, idesüssenek! – Felmutatott. – Látják a cégtáblát? „SAM HOT DOGOZÓJA”. Elma, hát nem gyönyörű?
– De igen, Sam – mondta a felesége.
– Micsoda fordulat, fiúk! Ha most látnának a cimborák a negyedik expedícióból! Ez igen, én itt üzletelek, a többiek meg még mindig a borjút cipelik valahol. Ezresek potyognak itt, Elma, ezresek!
Felesége sokáig nézte, de nem szólt.
– Mi lett Wilder kapitánnyal? – kérdezte végül. – Azzal a kapitánnyal, aki megölte azt a fickót, mert el akart pusztítani minden földi embert, hogy… hogy is hívták, na?
– Spendernek, azt a hülyét. Piszokul kényes mókus volt. Wilder kapitány? Úgy hallom, a Jupiterre repült egy rakétán. Magasba buktatták. Neki is egy kicsit agyára ment a Mars. Érzékeny, tudod. Legjobb esetben húsz év, mire visszajön a Jupiterről és a Plutóról, ha ugyan megéri. Ezt kapta a pofázásáért. És míg ő halálra fagy, nézz meg engem, nézd ezt a placcot!
A placc egy keresztútnál volt; két kihalt országút találkozott ott, és veszett a sötétbe. Ide állította Sam Parkhill szegecselt alumíniumkioszkját, amely tündökölt a fehér fényben, és zörgött a wurlitzer muzsikájától.
Lehajolt, hogy megigazítson valamit a bevezető ösvény üvegszegélyén. A hegyekben néhány régi marsi épület üvegjeit törte össze e célra.
Katonának számüzött balvégzetem, S kétszer élt a szép tavasz a ligeten, A ligeten, oh de nem e szív fölött, Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Mégis - bár a léleksujtó vész miatt, Mely emésztő hatalommal rám szakadt, Keservesen megsiratni van okom - E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet Tőn enyémmé mindörökre tégedet; S nem két évet, volna kettő életem: Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát! Jó, minőt az isten többé sosem ád; Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nékem adtad lelkedet, E falattal lelkünk összeköttetett; És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető: Nincs is ember, aki oly két szívre lel, Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett, Minket egy csillagnak fénye vezetett, Még szerelmet is egy lénynek áldozánk - Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát Néma bánat mély redői ráncolák: Aki látta, nem gondolta, jól tudom, Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár Bútemetni köztünk kézről kézre járt: Ott is a hon éltetését zengte szánk, Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát! De ne nyomd el a reménynek szép szavát, Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor, Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él: Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél; Él az isten, aki annyi bánatért Tán megadja akkor a várt pályabért.
Ott álltak körülötte, és kezüket a szájukhoz kapták. Föléje hajoltak.
– Meghalt – mondta valaki végül.
Megeredt az eső.
Hullott az emberekre, és ők felnéztek az égre. Előbb lassan, azután mind gyorsabban sarkon fordultak, és elmentek, majd futásnak eredtek, hogy mielőbb eltávolodjanak a színhelytől. Egy perc alatt kiürült a tér. Csak Mr. és Mrs. LaFarge maradtak ott, néztek lefelé, kéz a kézben, megkövülten.
Hullott az eső az égre meredő felismerhetetlen arcra.
Anna nem szólt semmit, csak sírni kezdett.
– Gyere haza, Anna, nem tehetünk semmit! – mondta az öregember.
Bemásztak a csónakba, és elindultak a csatornán, vissza a sötétségbe. Bementek a házba, kis tüzet gyújtottak, a kezüket melengették. Azután ágyba bújtak, és hidegen és véznán feküdtek egymás mellett, és hallgatták a tetőre zuhogó esőt.
– Figyelj csak! – mondta LaFarge éjfélkor. – Nem hallottál valamit?
– Semmit, semmit.
– Felkelek mindenesetre, megnézem. – Átbotladozott a sötét szobán, és hosszú ideig várakozott a külső ajtónál, mielőtt kinyitotta volna.
Azután szélesre tárta az ajtót, és kinézett. Ömlött az eső a fekete égből az üres udvarra, a csatornába és a Kék Hegyekre.
Öt percig várt, azután nedves kezével lassan becsukta és kulcsra zárta az ajtót.
2005. november. A bőröndüzlet
Nagyon-nagyon távolinak tűnt, amikor a bőröndüzlet tulajdonosa meghallotta a hírt az éjjeli rádióadásban, amelyet egy fényhanghullámon fogott, egyenesen a Földről. A tulajdonos érezte, hogy milyen rettentően távoli az egész.
Kitört a háború a Földön. Kiment, hogy az égre nézzen.
Igen, ott a Föld az esti égbolton, követi a napot a hegyek mögé. A szavak a rádióban és a zöld csillag azonosak.
– Nem hiszem el – mondta a tulajdonos.
– Azért, mert nincs ott – mondta Peregrine atya, aki esténként átlátogatott beszélgetni.
– Hogy érti, atyám?
– Olyan az egész, mint kisfiú koromban – mondta Peregrine atya. – Hallottuk, hogy Kínában háború van, de sosem hittük el. Túl messze volt. És túl sok ember halt meg. Lehetetlennek tűnt. Még mikor a moziban láttuk, akkor sem hittük el. Hát, így van most is. A Föld – Kína. Olyan messze van, hogy hihetetlen. Nincs itt. Nem lehet megfogni. Még látni sem lehet. Amit látunk, az csak a zöld fény. Hogy kétmilliárd ember él ott? Hihetetlen. Háború? Hiszen nem halljuk a robbanásokat.
– De meghalljuk – mondta a tulajdonos. – Állandóan azokra gondolok, akiket e héten várunk a Marsra. Hányan is jönnek? Jövő hónapban körülbelül százezer embernek kell érkeznie. Mi lesz velük, ha kitör a háború?
– Gondolom, visszafordulnak. Szükség lesz rájuk a Földön.
Tágul a fény édes köre, délben az árnyék rövidül, egyre élőbb mosoly süt rám mind áttetszőbb napok mögül, ragyogás, ki az éjszakán is átsütsz, úrnő, égi lány, hogy aludtad át télidőd a kemény, fagyos nyoszolyán?...
LaFarge igyekezett az indítással, de már elkésett.
Mert a fasorból a csendes téren át egy férfi bukkant elő, azután még egy, azután egy nő, két másik férfi, azután Mr. Spaulding, mind futva. Zavarodottan megálltak. Néztek mindenfelé, és már vissza akartak fordulni, mert csak vízió lehetett, teljes őrültség. De azután újra közeledtek, haboztak, meg-megálltak, majd ismét megindultak.
Késő volt. Az éjszaka, az esemény elmúlt. LaFarge a csónak kötelét morzsolgatta ujjaival. Nagy hideget, magányosságot érzett. Látta, hogy az emberek közelednek a holdfényben, szemük kitágul, s végre a csoport – már tíz fő – ott áll a kikötőnél. Vadul meredtek a csónakra. Felkiáltottak.
– Ne moccanj, LaFarge! – Spaulding puskát szorongatott.
És most már tudta, hogy mi történt. Tom rohant a holdfényes utcán, emberek mellett húzott el. Egy rendőr felfigyelt a mellette elsuhanó alakra. Hirtelen utánafordult, meglátta az arcát, egy nevet kiáltott, és üldözőbe vette.
– Állj meg, hé! – Mert egy bűnöző arcát látta. És így történt végig az egész úton, itt egy férfi, ott nők, éjjeliőrök, rakétapilóták. A gyorsan futó alakban mást és mást láttak, személyeket, neveket, azonosságokat. Hány különböző nevet mondtak ki az utolsó öt percben? Hány különböző arcot tükrözött Tom arca? – És egyik sem volt.
Rohantak az úton az üldözött és az üldözők, az álom és az álmodók, a zsákmány és a kopók.
Végig az úton itt is, ott is ismerős szem villant, régi, régi név csendült, távoli idők emlékképei, és a futók csoportja szaporodott. Mindenki előreugrik, amikor, mint ha tízezer tükörben, tízezer szemben visszaverődve közeleg a futó álomkép, és már elsuhan, és más és más arcot látnak a szembejövők, mást, akik követik, megint mást, akikkel csak ezután találkozik, akiket még nem is lát.
És most mind itt állnak a csónaknál, mindegyik magának akarja az álmot ugyanúgy, mint ahogyan mi azt akarjuk, hogy Tom legyen, és ne Lavinia vagy William vagy Roger vagy bárki más, gondolta LaFarge. De most már mindennek vége.
Túlságosan messzire mentünk.
– Szálljanak ki mindnyájan! – rendelkezett Spaulding. Tom kilépett a csónakból. Spaulding megragadta a csuklóját.
– Velem jössz!
– Megálljunk! – mondta a rendőr. – Ő a foglyom. Dexternek hívják, gyilkosságért körözik.
– Nem lehet – sírt az egyik asszony. – Hiszen a férjem! Csak megismerem a férjemet!
Más hangok mást mondtak. Az embergyűrű szorosabbra zárult.
Mrs. LaFarge eltakarta Tomot.
– Ez az én fiam. Nincs joguk bármivel is vádolni. Máris hazamegyünk!
Tom erősen reszketett, valósággal rázta a remegés.
Nagyon betegnek látszott. A tömeg tolongott körülötte, vad kezek ragadták meg, követelték maguknak.
Tom felsikoltott.
A szemük láttára változott át. Tom volt és James volt és egy Switchman nevű ember, majd egy másik, Butterfield nevű; a polgármester volt, és egy Judith nevű fiatal leány, William, a férj, és Clarisse, a feleség. Mint az olvadó maszk, változott és változott, megszemélyesítve az elképzeléseket. Az emberek kiáltoztak, előrenyomultak, vitatkoztak. Ő csak sikoltott, kitárta a karját, arca minden követelésre átváltozott.
– Tom! – kiáltotta LaFarge.
– Alice! – kiáltotta másvalaki.
– William!
Megragadták a csuklóját, ide-oda rángatták, míg végül borzalmasat sikoltott, és összeesett.
Ott feküdt a kövön, mint a dermedő olvasztott viasz, arca minden arc, egyik szeme kék, a másik arany, haja barna, vörös, szőke, fekete, egyik szemöldöke vastag, a másik vékony, egyik keze nagy, a másik kicsi.
Langy, permeteg eső szemerkél, új búza pelyhe ütközik. Kéményre gólya s a levert tél jeges csucsokra költözik. Zöld robbanásokkal kitört a kikeleti víg erőszak. Asztalos műhelye előtt remény legyint meg, friss fenyőszag.
Mit ír a hirlap? Dúl a banda Spanyolhonban és fosztogat; Kínában elűzi egy bamba tábornok a parasztokat kis telkükről. Had fenyeget, vérben áznak a tiszta vásznak. Kínozzák a szegényeket. Hadi uszítók hadonásznak.
Boldog vagyok: gyermek a lelkem, Flóra szeret. S lám, álnokul, meztelen, szép szerelmünk ellen tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja. Megriaszt a buzgóság e söpredékben. S csak magunkból nyerek vigaszt, erőt az élet érdekében.
2
Zsoldos a férfi, a nő szajha, szivüket el nem érhetem. Gonoszságuk is fel van fujva, mégis féltem az életem. Hisz nincs egyebem e kivül. Számol ezzel a gondos elme. A megbántott Föld ha kihül, ég Flórám és szivem szerelme.
Mert mi teremtünk szép, okos lányt és bátor, értelmes fiút, ki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút, - és ha csak pislog már a Nap, sarjaink bízóan csacsogva jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba.
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad, vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég — és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz, és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó — memóriádból szedd elő, s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed — hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hova mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
– Nagyon erősek a gondolatok ebben a házban; úgy érzem, mintha börtönben volnék. Nem tudok visszaváltozni.
– Te Tom vagy, te Tom voltál, nem? Nem tréfálhatsz egy öregemberrel, te nem lehetsz igazán Lavinia Spaulding!
– Én egyik sem vagyok, csak önmagam. Bárhol vagyok, más vagyok, és most olyan valaki lettem, akit nem változtathatsz vissza.
– De a városban nem vagy biztonságban. Jobb neked kint, a csatornánál, ott senki sem bánthat! – érvelt az öregember.
– Ez igaz. – A hang habozott. – De most ezekre az emberekre kell gondolnom. Mit éreznek, ha reggelre ismét eltűnök, és most már örökre? Különben is, anya tudja, hogy ki vagyok, kitalálta ugyanúgy, mint te. Azt hiszem, mindnyájan kitalálták, csak nem kérdeznek. Az ember nem kérdi a gondviselést. Ha a valóság nem lehetséges, az álom is jó. Én nem a halottjuk vagyok, aki visszatért, hanem valaki más, valami jobb, az ideál, akit elképzeltek maguknak. Választhatok, kinek okozzak fájdalmat, nekik vagy a feleségednek.
– Ők öten vannak. Jobban elviselik a veszteséget.
– Engedj – mondta a hang. – Fáradt vagyok.
Az öregember hangja megkeményedett.
– Jönnöd kell. Nem engedhetem, hogy Annát ismét gyász érje! Te a mi fiunk vagy. A fiam vagy, hozzánk tartozol.
– Nem, nem, engedj! – Az árny reszketett.
– Nem maradhatsz ebben a házban, nem maradhatsz ezeknél az embereknél!
– Nem, ne bánj így velem!
– Tom, Tom, fiam, hallgass rám! Gyere vissza! Mássz le a szőlőindákon, fiú! Gyere velem! Anna vár. Jó dolgod lesz, megkapsz mindent, amit akarsz.
Nézett, erősen nézett felfelé, minden akaratát összeszedte, hogy úgy legyen.
Az árny megmozdult, a szőlő zizegett.
Aztán megszólalt egy halk hang.
– Rendben van, apa.
– Tom!
A holdfényben fiúalak csúszott le fürgén a szőlőindán. LaFarge kitárta a karját, hogy elkapja. Fent a szobában világosság gyúlt. Hang hallatszott az egyik rácsos ablakból:
– Ki van odalent?
– Siessünk, fiú!
Fények, hangok.
– Állj, puska van nálam! Vinny, nincs valami baj? – Futó lábak dobogása.
Az öregember és a fiú együtt rohannak a kerten át.
Lövés dördül. Golyó csapódik a falba, mikor éppen becsapják maguk mögött a kaput.
– Tom, te arra fuss, én erre megyek, és elcsalom őket! Fuss a csatornához! Tíz perc múlva ott találkozunk, fiú!
Elváltak. A hold felhő mögé bújt. Az öregember rohant a sötétben.
– Anna, itt vagyok!
Az öregasszony a csónakba segítette a lihegő férfit.
– Hol van Tom?
– Egy perc múlva itt lesz – zihálta LaFarge. Megfordultak, és nézték a sétányokat és az alvó várost. Késői járókelők rótták az utcát, egy rendőr, egy éjjeliőr, egy rakétapilóta, magányos férfiak, akik valami éjjeli találkáról siettek hazafelé. Négy férfi és egy nő lépett ki az egyik bárból hangosan nevetgélve. A távolban halk zene szólt.
– Miért nem jön? – kérdezte az öregasszony.
– Jön, jön, mindjárt itt lesz. – De LaFarge már nem volt olyan biztos benne. Tegyük fel, hogy a fiú már megint „csapdába esett” valahogyan valahol, útban a csatornához, amint futott az éjféli utcákon, a sötét házak között! Hosszú az út, még egy fiatal fiúnak is. De azért neki kellett volna először ideérnie.
És most messze, a holdsütötte sétányon, futó alak tűnt fel. LaFarge felkiáltott, de tüstént elakadt a hangja, mert a távolból kiáltozás és lábdobogás hallatszott. Fények gyúltak az ablakokban. A magányos alak most a csónakkikötőhöz vezető nyílt térségen futott. De nem Tom volt, csak egy futó alak, arca, mint az ezüst csillogott a tér lámpáinak fényében. Amint közelebb-közelebb ért, úgy vált egyre ismerősebbé, míg végül, mire elérte a partot, már Tom volt. Anna kitárta a karját.
Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltűnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor, válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától, a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét, meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva, vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa, bár kormos és vörös szemed az éjszakától, s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától, szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost, majd fognak és kifőznek, irkába papirost. Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni, na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni, pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát, na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát, kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod, mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz? az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen, mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen, hol forrón és puhán kering a vattazápor, s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
– Összezördültetek az asszonnyal, és most kisétálod?
– Nem. Csak sétálok.
– Az ember azt hinné, elvesztettél valamit. Egyébként, ha már veszteségekről beszélünk, valaki megkerült ma este. Ismered Joe Spauldingot? Emlékszel a lányára, Laviniára?
– Igen. – LaFarge-on végigfutott a hideg. Visszatérő álomnak tűnt az egész. Előre tudta a szavakat, tudta, mit fog hallani.
– Lavinia ma este hazajött – mondta Mike, és fújta a füstöt. – Emlékszel ugye, hogy egy hónapja eltűnt a halott tenger fenekén? Megtalálták a holttestét, legalábbis azt hitték, hogy ő volt erősen feloszlott állapotban, és a Spaulding család valósággal összeomlott. Joe azóta is állandóan mondogatta, hogy a leánya nem halhatott meg, az nem az ő teste volt. És képzeld csak, igaza lett! Lavinia ma este megjelent.
– A Fő utcán. Spauldingék éppen jegyet vettek a moziba. És egyszerre csak a tömegben felbukkant Lavinia. Szép jelenet lehetett. A leány először nem ismerte meg őket. Egy fél utcán át kísérték, és beszéltek hozzá, míg visszatért az emlékezete.
– Te is láttad a leányt?
– Nem, de hallottam énekelni. Emlékszel, hogyan énekelte a The Bonnie Banks of Loch Lomondot? Hallottam, ahogy az előbb eldalolta az apjának odaát, a házukban. Jólesett hallani. Micsoda szép lány! Hát nem borzasztó, gondoltam, hogy meghaljon? És most, hogy előkerült, megint szép a világ. Mi van veled? Rosszul vagy, úgy látszik. Gyere, igyál egy korty whiskyt!
– Köszönöm, nem kérek, Mike. – Az öregember továbbment. Hallotta, hogy Mike jó éjszakát kíván, de nem válaszolt – szemét az emeletes házra meresztette, látta magas kristálytetején az élénkpiros marsvirágok hajladozó-susogó bokrait. Hátul a kert felől csavart vasoszlopos erkélye volt a háznak, az ablakok világítottak. Későre járt, és ő csak arra gondolt, hogy mi lesz Annával, ha Tomot nem viszi haza. Borzasztó lesz a második csapás, ez a második halál – hogy viseli majd? Emlékszik-e még az első halálra is, és erre az álomra és a hirtelen eltűnésre? Ó, istenem, meg kell találnom Tomot, különben mi lesz Annával? Szegény Anna, ott vár a csónaknál. Megállt, és felemelte a fejét. Valahol fent gyöngéd hangok jó éjszakát kívántak egymásnak, ajtók csukódtak, fények hunytak, és halk énekszó zsongott tovább.
Egy perc múlva kilépett az erkélyre a tizennyolc éves forma, szép leány.
LaFarge felszólt hozzá a susogó szélben.
A leány megfordult és lenézett.
– Ki van ott? – kiáltotta.
– Én vagyok – mondta az öregember, de ráébredt, hogy válasza ostoba és furcsa, és elhallgatott, bár mozgott a szája. Kiáltson fel neki, „Tom, fiam, az apád vagyok”? Mit mondjon neki? Azt hiheti, hogy őrült, és hívja a szüleit.
A leány előrehajolt a kiömlő fényben.
– Tudom, ki vagy – mondta halkan. – Kérlek, menj, nem tehetsz semmit.
– Velem kell jönnöd! – szaladt ki LaFarge száján, még mielőtt megakadályozhatta volna.
Az alak a holdfényből visszahúzódott az árnyékba – így már nem láthatta, csak puszta hang volt. – Nem vagyok többé a fiad – mondta a hang. – Nem lett volna szabad a városba jönnünk.
– Anna a csónaknál vár!
– Sajnálom – mondta nyugodtan a hang. – Mit tehetek? Itt boldog vagyok, szeretnek, ugyanúgy, ahogy ti szerettetek. Az vagyok, ami vagyok, és elfogadom, amit kaphatok. Most már késő, megfogtak.
