Keresés

Keszthelyi Zoltán

 

 

GYÜMÖLCS LEGYEN A MOSOLYOD

 

Emberiség,

Ragyogva élj,

Mint nyári ég,

Mint nyári dél.

 

Gyümölcs legyen

A mosolyod,

A szerelem

Izzó napod.

 

Feledni jó,

Ami komor,

Cinke, rigó

Reményt dalol,

 

Röppen a fütty,

Nyílik az ég,

Halál, feküdj,

Aludj te még,

 

Takarjon el

Tenger avar,

Halkuljon el

Bőgő vihar.

 

Bomba-halál

Ne fenyegess –

Ó, zabszakáll,

Égre nevess,

 

Víg szorgalom,

Légy Istenem,

Légy hajnalom,

Segíts nekem,

 

Légy balzsamom,

Ha bánt a gond,

Ha ártalom

Szivembe ront.

 

Emelj sosem

Omló falat,

Ó, értelem,

Ó, gondolat!

 

Emberiség,

Kiáltsd velem:

,,Idő, ne légy

Könyörtelen,

 

Ne fald a föld

Új sarjait,

Jaj, ne gyötörd

Virágait!”

 

A szerelem

Adta nekünk

Egy reggelen

Lánygyermekünk,

 

S mire a nyár

Megérkezett,

Varázsgitár:

Emlékezet

 

Zengette lágy

Románcait,

Jövő anyák

Ábrándjait.

 

Ó, glóbusunk,

Élet-adó,

Légy otthonunk,

Tündérhajó,

 

Mely ring az űr

Hullámain,

S elszenderűl

Garázda kín,

 

Elszenderűl

Kigyónyi gond,

Ha ártalom

Lelkünkbe ront.

 

Ó, csillagunk,

Apró világ,

Nézd, magzatunk

Piciny virág,

 

Gyöngyharmatot

Adj te neki,

Ha a napod

Megperzseli,

 

Küldj kisfiút

Hozzá, ha már

Felhőbe bútt

A napsugár.

 

Gyümölcs legyen

A mosolyod,

Ó, gyermekem!

Ki hallgatod

 

Az ég s a föld

Virágait,

Ha nyári-zöld

Öröm hevit,

 

Mikor az én

Torkom szorul,

Hogy majd fölém

Ősz ég borul.

 

 

Halljátok…, 1957.

június [85-87.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

HISZEK TEBENNED

 

A mag volnék én, akit szenvedélyes

Pillanat a jövendőbe dobott.

Kinyílok majd, közel a fák szivéhez,

Rezegtetve napfényt és harmatot;

És átölel az óvó, nyári szellő,

Hogy törzsemet ne tördelje vihar,

Engem fog át a hajnal, a teremtő,

Bársonysima, rózsás karjaival.

 

És ha bolondos, kiránduló ifjak

Pillantása rám téved hirtelen,

Megmutatom örömmel: miként ringnak

Mosolyaim sok fényes levelen,

Megmutatom, mi öltött testet bennem,

Amikor már megnövelt az idő,

És a töprengés óráit felejtem

Évek fordultán, ha beszélni jő

Velem egy vígabb nemzedék, nem félve,

Hogy lángoló bombát gyárt a halál,

S nem borzongva, mint az első levélke,

Hogy zord ítélet néma szava száll…

 

Hiszek tebenned, Eszmény, aki nékem

Álmot adtál s boldog játékokat,

Én, kit a sors úgy hordott tenyerében,

Mint óriás törékeny, kis fiat.

Bizony: az égig elmélkedtem gyakran,

De olykor tudtam: csupán álmodom;

Sírtam, nevettem, s egy kicsit meghaltam,

S tovább éltem e borús csillagon…

 

Hiszek tebenned, világ fejedelme,

Ki a rettegést tovakergeted,

Napsütést hozol majd a levelemre,

Ha a jövendő vidám sereget

Kísér törzsemhez; hiszem: emberré lesz

Akit nevelsz, vezetsz, fejedelem,

Bátorítva hajolsz a nemzedékhez,

Ki elmélázik lombos törzsemen.

 

 

Halljátok…, 1957. május [92-93.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

TAVASZ MADARAI

 

Tavasz madarai,

Tarkák, vidámak,

Jólesik hallani,

Mint szól a hajnali

Imádat,

Melyből a dicséret

Égre-földre széled.

Mily nagyok vagytok!

Én szomjazó számon

Nóta csattog.

Az egek királya

Utatok megáldja,

Rátok nevet;

Alattatok járja

Táncát a föld lánya,

Libben a szoknyája,

Liliomszép lába

Hogy integet!

Tikkadozó számat

Cuppogtatom,

Hivástok hallgatom:

,,Napot csalogatva

Jövünk el nyaradba,

Mi, tarka madarak;

Dalolunk szerelmet,

Csak sírni ne engedd

Szived, erre kérünk;

Tavasz tava mellett

Ne égessen harag,

Ne feledd, hogy élünk…”

Tavasz madarai,

Surrogó remények,

Hallom morajlani

Folyóit az égnek,

Hallon, liba gágog,

Gyermek utánozza,

Tündérhaju lányok

Haja száll lobogva,

Lobogva a napban,

Lobogva a szélben,

Szerelem kipattan

Kamaszok szivében.

 

 

Halljátok… 1957.

március [11-12.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

ÓVJ MEG, URAM!

 

Uram, remegek,

Mint a nyárfalevél,

Könyörgök neked,

Én, aki nem remél,

Én, aki hinnék jóban,

De hideg eső zuhog,

Sírnak nagy aklodban

A göndör juhok.

Uram, eszményem nagyja,

Bár testet öltenél!

A szemedből ragyogna

Bajnoki szenvedély,

Ragyogna, mint a gyémánt

Vagy, mint az ujszülött –

A kétség szakadékán,

Végszámadás előtt,

Megbánva, elsiratva

Vak bolyongásaim,

Fölnéznék, rád, a napra,

S lennének álmaim.

Álmodni szeretnék én,

Nem hunyva le szemem,

Virágot ültetnék én

Egy puszta szigeten,

Sziklára csemetéket

Ültetnék, csak ragyogj,

Öntözze meg a fényed

E sötét csillagot.

Uram, remegve állok,

Mint akin nincs ruha,

Akit tél szele vágott

S üzött jég-oduba;

Mint aki rég nem hallja,

Hogy rügy sóhajt a fán,

Mikor a tavasz hadba

Indul a tél után.

Uram, ne légy csak Eszmény,

Légy nap s meleg eső,

Jaj, ne légy álomfestmény,

Kétségekbe vesző;

Légy te kényelmes hajlék,

Puha ágy,

Ital, melyből kortyolnék,

Mosolyogva reád;

Bárcsak megtestesülnél,

Hogy tapinthassalak,

Örülnék, ha leülnél

Velem, és ajakad

Nyugtató szóra nyílna,

Ha fojt a félelem,

Tépázó kínjaimra

Te lennél gyógyszerem.

 

 

Halljátok…, 1957. február [83-84.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

KÉRDÉSEK ANYJA: IDŐ

 

Ki vagy te, mondd? Kérdezlek, faggatlak.

Te vagy a mező vagy talán a domb?

Te vagy-e, mondd, az anyatej, ó, mondd!

A pátriám vagy? Napja sóhajomnak?

 

Ki vagy te? Árny? Tavaszi igéret?

Ki vagy? Remény, álom sóhajomban?

Te vagy a múlt, hamuvá lett élet?

Világ szíve, hol a lét kirobban?

 

Ki vagy? Ki vagy? Érzések dzsungelje?

Átlátszol-é, mint tavasz tavai?

Ó, jaj, ki vagy? Prim vagy hegedűmbe?

Válaszodat szeretném hallani.

 

Visszakérded kérdések kérdését?

Mit is mondtál? ,,Tán visszhangod vagyok…

Bennem élsz te, kószálj bennem, nézz szét,

Nem látod-é határtalan napod?”

 

Nem kérdezlek. Te vagy az Idő méhe.

Belőled kél emberi palánta.

Te vagy nekem a háboru és béke,

Aki szeret s lobban gonosz lángra…

 

Anyám vagy te, ki a létbe küldött,

Apám vagy te, ki a széltől óvott,

Naptár vagy te, ki baljós csütörtök

Hajnalán zord könnyön ringatózott.

 

Nem ismerem formád, nyelvedet sem értem,

Mégis, mégis jól megértelek.

Társam vagy te nékem békében s veszélyben,

Veled jönnek fények s fellegek.

 

Ki vagy? Mi vagy? Kérdezgetem ismét,

Erdő árnya volnál? Dél heve?

Szerelem vagy? Felelj hát: hevitsz még?

Csókod hűvös? Éget, perzsel-e?

 

Barátom vagy. Néha ellenségem,

Mikor dühös fullánkoddal sértesz;

Anyám vagy te földrengő veszélyben,

Apám vagy, ha gondolkodni késztetsz.

 

Naptár vagy te, napok gyors futása,

Elsurranó ábránd, látomás.

Világ-vihar, ki az eget rázza,

Örök jegyző, komor és csodás.

 

Ki vagy? Mi vagy? – találgatom léted.

Halálomban is meglellek-e?

,,Veled leszek – mondod – ha lemérted,

Mennyit nyom a tested porszeme.”

 

Porszem leszek?! Kiáltok tehozzád,

Ha nem leszek, akkor is leszel?

,,Mig az ember sarjai tapossák

Ezt a földet, s illó hópehely

 

S fojtogató nyáréjszaka támad,

S félő gyermek s felnőtt álmodik,

Én leszek az öröm és a bánat,

Vak gyülölet déltől nyugatig,

 

Én leszek az élet s halál anyja,

Aki harcot s békét hirdetek,

Nem hagylak el, egyetlen szavadra

Megteremtem néked az eget!”

 

 

Halljátok…, (1957) [67-69.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

VAKÍTÓ EMLÉK

 

Ó, percek, percek,

Fátok nem rezzen,

Elhulltatok már

Sűrü füzesben,

Elhulltatok, mint

A búza bajsza,

Mikor az őszi

Szél zúg át rajta.

 

Ó, percek, percek,

Nektek örültem,

Szerelmi ének

Zsongott körültem,

Lombjaitok közt

A hold kacsintott,

Megőrizvén sok,

Ifjúi titkot…

 

Ó, percek, percek,

Forró a föld még,

Támadjatok fel:

Ha hív a környék,

Ahol én jártam

Vak áhitatban

S egy serdülő lányt

Lázzal itattam.

 

Ó, percek, percek,

Éledjetek fel,

Kisérve bódult,

Sóhajnyi kedvvel,

Legyetek ujra

Hűséges társak,

Ha kék egemmel

Felhők vitáznak.

 

Ó, percek, percek,

Újra születtem:

Vakító emlék

Szállt el felettem,

Első szerelem

Hangját hallottam,

E hangból bűvös

Jókedvet loptam…

 

 

Halljátok…, 1956 [26-27.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

ŐRZŐ SZERELEM

 

Pályánk rövid, egy villanás a térben,

Nekünk mégis drága történelem.

Töprengve lépünk s kérdezzük: ,,Az érdem

Kit illet meg?” …s hirtelen mély verem

Pereméről hökkenten meredünk le

Alattomos veszélyek méhibe.

Hiú ábrándok nem jutnak eszünkbe,

Kicsi az élet, egynapos csibe.

Egy nap az élet, töprengéssel terhes,

Mennydörögnénk, de csupán csipogunk,

Anyánk elhagy, a veszély szüntelen les

És mint a macska, nézi lábnyomunk.

Míg süt a nap, a magunk módján költünk

Az örömről csepp, fuvallatnyi dalt,

Mákszemnyi hegy s mákszemnyi domb a földünk,

Mit képzeletünk tenyerében tart:

Ezt ápolgatjuk szívünk hasadtáig,

Növényeket sarjasztva szorgosan,

S erőnk, szorgalmunk, mint a ruha vásik…

Rövid pályánkon többször nem fogan

Olyan csoda, aki a vállán hordja

Az emberiség minden bánatát,

S a Szerelem világnagy csipkebokra

Az útvégen csak halvány derüt ád.

Aki dicsért, vagy akit megdicsértek,

Hiába idéz dicső érdemet,

Mint hullt szirom, mint porrá omlott kéreg,

Múlunk el, ó, Szerelem, nélküled!

Hadd magasztallak, verssel, énekszóval,

Mindenség Anyja! Te maradj velem,

Mikor elhalkul bennem majd a sóhaj,

Te vigasztalj meg, anyám, Szerelem,

Ki óceánokat lépsz át ragyogva,

És vigaszt lehelsz halálos tavon –

Lángot repíts a húnyó csillagokba,

Ha felsötétlik tenger ártalom.

Ne engedj vakon elhunyni a térben,

Ahol pályám rövidke villanás,

De történelem… kicsit az én vérem,

Én érdemem is. Téged harsonáz

Minden sorom, amelyet leróttam

Önzetlenül a mélységek felett,

Sírva, remegve, bizva, elhalóban…

Hozz nékem hosszu, boldog perceket,

Hozz nékem békés enyhülést, örökre,

Mikor lehunytam homályos szemem,

Elfelejtem: a testem mi gyötörte,

Mindenség Anyja, őrző Szerelem!

 

 

Halljátok…, 1956 [24-25.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

SZÖVETSÉGESEM

 

Az elszalasztott, csábitó szemű

Tavaszkeltét vajon ki hozza vissza?

Jöhetne-é e bánatra derű,

S a szenvedély, az első, harmat-tiszta?

 

Sokszor kérdezlek, mikor nem is látlak,

Mikor munkádnak szíved áldozod:

Mit szól tebenned múlt napod a mának,

Ha fáradt éj új gondokat hozott?

 

Ma is szeretlek, bár a szívemet

Az ámokfutó idő megtiporja,

S talán a szám még mindig úgy nevet,

Amint először néztem homlokodra.

 

Biztass tehát, én szövetségesem,

Ki az örömre tettél fogadalmat,

Ki egy szépséges napon szívesen

Jöttél velem és felkináltad ajkad.

 

 

Halljátok…, 1956 [20.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

HA ZSENDÜL A TAVASZ…

 

Ha zsendül a tavasz, zsendülőbb tavaszt várok,

Mikor az ég s a föld izzó vére szivárog,

S gyantaszagú fenyő csodájára a lélek

Hálás szóval felel a keltető fényességnek.

 

Mikor tavasz feszül emberben és növényben,

Az ujjongó veréb szerelmes szemét nézem,

S a holdra ugató, boldog, borzas kutyára

Küldöm áldásomat: legyen tavaszi álma.

 

Mikor a hold elől menekül a szerelmes,

Én is menekülök melegvágyó kezedhez,

Álmot és ábrándot bő kézzel adok néked,

Sistergő csillagot, sóhajt is, ami éget…

 

 

Halljátok…, 1956 [18.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

A MI ÁLMAINK

 

Látod-e, a fű mint magasodik?

Alkonyatkor fölér a csillagokig?

Érzed-e, te is növekszel, mint a fű?

Érzed-e, cirógat a csillag-derű?

 

Érzed-e, amikor nappalodik,

S árnyékba bújik a hangya, a gyík:

Milyen kicsi vagy? milyen nagy a nap?...

De a gyermeki szív még hatalmasabb.

 

Hatalmasabb a gyermeki szív, ha álmodozik.

A mi álmaink emelik a csillagokig; –

Ragyogása megvakitja az eget…

Tehetetlen vagy s behunyod égszinü szemed.

 

 

Halljátok…, 1956 [13.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

MÁRIA-HIMNUSZ

 

Mária, üdvözlégy! Földszülte Mária,

Leendő gyermekünk hangját Te hordozod,

Szent a te neved, ó, asszonyok asszonya,

Áldott a perc, amely világra ringatott.

Hajolj rám, Mária, asszonyok asszonya,

Dicséri két szemem lágy, hajló termeted,

Hulljon rád, hulljon rád mennyeknek mosolya,

Dalolják jóságod rigók és fenyvesek.

Te vagy a békesség, üdvözlégy, Mária,

Duzzadó gyümölccsel szeressen ez a föld,

Szeresse hangodat méhednek Szent fia,

Kegyelmes életünk vigadva égre tört:

 

Megteltél reménnyel, kedvesem, Mária,

Források friss vizét kínáld föl énnekem,

Figyelj! Most szabad már napfényt is innia

Ezerszer üldözött társadnak, Istenem!

Mária, üdvözlégy, kísérj csak könnyedén,

Ha a föld megremeg s fojtogat rút aszály;

És kezed szorgalmát ápolja költemény,

Amely a halk idők csúcsain várva vár!

Ölellek, kedvesem, barátom, asszonyom,

Bölcsesség kelyhéből enyhítsd a szomjamat,

Örökkön-örökké nevedet mormolom.

Mennyei szemedben fáklyákat gyújt a nap.

 

Mária! Ragyogjon otthonunk, ez a föld,

Gyermekünk leendő Szent Anyja, Mária!

Akit az esztendők félelme meggyötört,

Szabad már ajkadnak harmatot innia;

Boldog, szép énekkel vigadozz, Mária,

Áldassék kebled és minden csöpp mosolyod,

Áldassék munkád és álmaid szent Fia,

Imádkozz érette békét! Te álmodod,

Hogy az ég és a föld és a föld és az árny

Hozza majd világra Reményünk, Mária.

Fölzendül himnuszod szent idők hajnalán,

Áldassék a Neved, asszonyok asszonya.

 

 

Válogatott versek, (1948) [80-81.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

HALHATATLAN ERDŐ

 

Nálam is tovább

Él majd az Erdő,

Hosszú ággal int a kormos égnek,

Hová a nap csak sárga őszi fényt vet.

Ó, sosem hívnak izmos, durva fák,

Ágaikra fölmosolygok én

S a magányosság fázó harmatát

Gyűjtöm körém.

A törzs tovább él, bár ezernyi ősz jön

Te, hűvös hangú, régi ismerősöm:

Beszéded ismeretlen énekekre csengő;

Minő e nyelv te vén,

De mindörökre ifjú, halhatatlan Erdő?

Leheleted bolondgombán remeg,

Hol lusta pókok lengenek

Borzongató és hamvas reggelen.

Ó, hűvös úr,

Tovább élsz, mint az emberek velem,

Téged csodál a pettyes ég,

S a szél derűsen lombjaidra fúj,

Dicséreteddel terhesen repül!

Megölelnélek: fájó tisztelőd,

S csupán meghajlok nagyságod előtt.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [37.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

MÁJUS

 

1

 

Lehullott már a sötét felhő,

tavaszi ég ráncos ruhája,

vidor leányok hajladoznak,

nyíló mező, rét szertetárja

szerelmét; ömlik szakadatlan

hívogatóm a pirkadatban,

bolondulásig telt a lelkem

gyermekmesével s forradalmi

ragyogással, hogy érdemes még

e virulásban csavarogni.

 

Elolvadt rég a hó a réten,

békét lobogtat büszke erdő,

ezer madár kitátja csőrét:

„Csíráz a föld… a kedve megnő!”

Korán ébredtem a rigókkal

s minthogyha tüzes, harsogó dal

kísérne zsendülő vetésen,

virágot tépek fütyörészve

s mintha beszédes, zümmögő táj

ölelne megnyíló szívére.

 

Forró karomba veszlek újra

Május, virágzó örökségem,

arany tavaszba tartalak most,

hadd illatozzál idejében.

Apám sírján piciny fűszálak

viruljatok, míg esők járnak

a temetőn, a szántóföldön,

a sűrűsödő lombú fákon;

kik elhagytak, életre kelnek

áttörnek minden némaságon.

 

2

 

Miért nőttetek oly magasra

villanypóznák és csúnya házak?

Darabokra szakadt az égbolt

s kapuk homályán fel-fellázadt

keservem. Jaj, de messze tűntél,

szülőföldem, mint sok rideg tél.

Itt éltem árván, Budapesten,

házmesterek szimatja rajtam,

vádat morogtak fenyegetve

s menekültem, bűnnel szaladtam.

 

Idegen arcok néztek énrám,

hegedűszó, verkli nyöszörgött,

csorba kövekre szállt a Május.

Udvarunkon, mint ezer ördög,

ripakodott egy öregasszony,

borocskázott, hogy rikogasson,

foghíjas száján dőlt az átok,

lelkének méregzuhatagja,

borszag röpült az orgonákból

a földre tévedt sugarakba.

 

Szegény apám, ha alkonyatkor

hazavetődött robotjából,

vigasztalásképp mondogatta:

– Harmatos fűben béka táncol,

sétál az alkony a mezőkön,

tücsök, bogárka mind előjön;

fehéren hull a hold sugára,

fehérnép vár a kedvesére,

mezítláb surran most az álom:

elalvó testek szemefénye.

 

Mit is beszéltem volna ekkor?

Reámlehelt a múlt varázsa,

botorkáltam borzongva, csendben,

s hívott az izzó utcalárma,

csalogatott az esti csillag,

az éjszakába belesírtak

hazátlan fickók, száműzöttek,

pedig Májusról szólt az ének;

sötétben és napvilágon

proletárok szerelme égett.

 

3

 

Halványuló zeném, te horpadt

bőrlabda, száguldj a tetőkre,

eső mosdasson, dal dicsérjen,

simogasson a bokrok zöldje;

apám szétrúgdalt rossz cipőjén

nevetve libbenj, ó, verőfény;

gonosz varázsod megigézett:

Játék! s könyvekre feledékeny

barátod felnőtt mosolyával

felédkacsint, hogy elkísérjen

 

városszélére, vad csatába –

Mely öröm és mely eszme perzsel

jövő szegények csapatában

kimondhatatlan érzelemmel!

Jelképe vagy te millióknak:

labdám, körötted úgy forognak

lelkendezőn az ifjú testek,

mint a szegény, ha pénz szagára

megszédül és birokra indul

s bolond reménység ráncigálja.

 

Közöttük forgok részegülten,

száraz torkomba dől a kristály

zivatar gyöngye – szivárványhíd

nyújtózik égre az arcunknál;

mesés közelben, mégis távol

tüzes hídfőre hull a zápor;

dörög, villámlik, riadozva

kutatjuk, merre meneküljünk,

akár a fáradt katonák, ha

megnyílt a föld; s már nem verekszünk.

 

4

 

Komor napokról nem beszélek.

Irgalmazz nékem Ősz, rideg Tél,

midőn az aszfalt, járda izzik

s vigalmunk zöldel, mint a repkény:

Annuska jár a sétatéren,

első szerelmem; utolérem;

bolygunk a csöndes délelőttön,

pirulva, szótlan döbbenettel,

fütyülni kéne zavaromban,

de a szájam fütyülni nem mer.

 

Pufók arcocskád pirulása

legyen a hajnal ritka kincse,

szellő ha fú a törpe fákon,

hogy a lombokat felüdítse,

zsivajgó környék, fölkereslek,

Annuska, bátran füttyre veszlek;

ahol bolyongtunk, oda lépek,

s a heves május napját érzem.

Versenyre kelj most, vágy és álom,

virágot pattints, szívverésem.

 

S míg e derűs hó beleharsog

fülembe forró nevetéssel,

emlékeim kegyetlen réme

beforrt sebet tébollyal tép fel…

Apám nehéz tehertől szenved,

nehéz cipelni azt a terhet,

attól öregszik meg korábban,

gyékényszatyortól kopik válla,

csüggedve gondol, tudom én jól,

szerelmetes, szegény fiára…

 

Borong a számon súlyos emlék.

Örök tavaszról álmodozván,

eriggy árnyékba megpihenni,

Májusba tévedt, lázas nótám.

Aludni kéne. Megyek is már,

tollas ágyamban pihenő vár.

Holnapra május elszaladhat:

búcsút se mond, csak friss gyümölcsöt

dobál a fákra búcsúképpen,

mikor a hajnal beköszöntött.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [29-34.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

DAJKADAL – MAGAMNAK

 

Taposs a földre délután nyugalma,

hajolj le hozzám, júniusi ég:

hadd lássam ujjad, kékhajú leányom,

amint serényen rakod elibéd

a színeket, a színek gombolyagját,

miből a fűre csendet hímezel,

kerekre tágult szemmel nézegess rám

és felejtsd el, hogy fáradtan hever

 

barátod itt a nyárban, bokrok alján.

Ti fürge hangyák, játsszatok velem,

ó, árnyak nyüzsgő népe, fújd szememre

szelíd mosolyban nyugvó szenderem.

Ki álmot érlel messzi fenyvesek közt

és álmot árul szegények szívén,

te őrködj majd a virágok bibéjén,

vakító Isten: délutáni fény.

 

Tündér zenével ékesítve hajlongsz

haragba dermedt, céltalan öröm,

szerelmi-gond vagy bárminek neveztess,

csókold a fákat tűzzel, perzselőn,

legyél termékeny ágya fájdalomnak,

temérdek élőt hizlaló talaj:

elalszom rajtad enyhe jajszavakkal

s elhalkulok, mint könnyű dajkadal.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [24.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

ESZTENDŐRŐL – ESZTENDŐRE

 

Esztendőket, sok száz esztendőt

lépnék előre veletek

barátaim, ti rügyező fák,

szabad rigók és fellegek:

füttyös erdőknek bókolásán

ámuldozna szívem-szemem,

megállnék, hol a legsűrűbb lomb

s a legdúsabb virág terem;

 

megállnék akkor, levelekkel

simogatnám az arcomat,

sütkérező gyíkokra lesnék,

nem fenyegetve álmukat;

hanyatt feküdném példájukra,

fejem álomra hajtanám,

rámkönyökölne déli napfény

s az enyheszájú délután, –

 

így képzelődöm öntudatlan,

amíg a világ zajai

dörgésként érnek a fülembe

és látom fölvillámlani

derült egekre szegett szemből

harag tüzes nyílvesszejét,

látom, hogy biztató színekben

nyújtózik a tavaszi rét,

 

látom, világ, vidáman tartod

kezedben a reményeket,

ki esztendőről esztendőre

elvetéled a hideget

s növekszel, szépülsz, mint becses mű,

melynek nem árt se perzselő

idő, se zsarnokok hatalma,

feléled benned az erő,

 

felébred és életre kelti

falvak, városok mélyiből

népeidet; folyók rohannak,

sziklából a forrás kitör,

rabszolgatartó marka enged,

korbácsát is eldobja, ha

kínzott, rángó testekre rászáll

egy májusi nap sugara.

 

 

Ki versben őriz, (1933-

1944) [22-23.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

PAJKOS, ŐSZI DAL

 

Utam vezére én vagyok,

magam szavára hallgatok.

 

Lábam puha földön henyél,

márványkemény utat nem ér.

 

Kezembe vásott levelet

lehelnek a csípő szelek,

 

kedveskedően simogatom,

mint lombokat a fuvalom.

 

Barátom szürke kő, veréb:

megérzi szívem melegét.

 

Szeszes dalokat fütyölök,

arra járok, hol ég dörög

 

s villámot árul a világ,

árnyékba bújnak esti fák.

 

És nem csuklik le a szemem,

ha álmodás beszél velem,

 

se szürkület, se pirkadat

nem vérzi föl nyugalmamat.

 

Elballag mellőlem a dér,

és itthagy majd az őszi szél,

 

ölelnek éjek, nappalok,

hidegben, csöndben maradok.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [20-21.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

VALLOMÁS, REGGEL

 

Örvendezel, örülsz az ébredésnek,

orrod hegyét az ablaküvegen

doboltatod – így játszol –, nincsen ének,

mely szebb zenével hívna, kedvesem.

 

Hóbortosan keringek körülötted,

szemed partjáig lassan érek el,

hol könnyeid lapulnak s üdvözölnek

s pilláidon a reggel énekel.

 

Sohse volt még vigasztalanabb

szerelem, mint a mienk,

mely őszi szobában, felhős nap alatt

mellünk mögül kikelt,

 

s növekedett, nem volt színe-íze,

korom se volt, se füst,

sohse tudtuk: nevet-e, sír-e,

vagy éget-e, mint a tűz.

 

Gyakran érkeztem hozzád, különös

meglepetés nem ért,

bőröd megpörköl, akár a parázs,

rajongok melegedért,

 

bizalommal beszélgetek

tenyereddel, mint kisgyerek,

így nyújtom át hideglelős

szerelmemet.

 

Ne bánd, ha néha gúnyosan becézlek

s maró méregnél gyilkosabb – szavam.

Ilyenkor gazból többet mér a mérleg

s virágzó kedved elhull magtalan.

 

Békességes ég példázza

tekinteted,

galambokat csalogatsz és

kis pintyeket,

 

rigófüttyre edzed ajkad,

hajad ragyog,

nyelved piros édességét

mutogatod,

 

széjjeltárod vak derűvel

függönyeid,

újraforralod szerelmünk

gyógyfüveit.

 

Kibomlik reggel makrancos hajad,

fésűd foga mohón beléharap,

jégszínű fény hideg karjába kap

s meg-megcsókolja érzékeny nyakad.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [16-17.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

ŐSZI LÁTOMÁS

 

A nyári csend rég elpihent,

az éjbenyúló, nyári csend,

favázú kunyhót épített

magának s benne elmereng,

mesebéli, napos vizet,

fűzfát idéz a semminek:

örök barát ez, hallgatag,

soha sincsen kérdő szava,

hatalmas úr és nem halad,

vénebb, mint a világ maga.

 

*

 

Levéllel jelzed?... jelzed-e

töppedt faággal, merre megy

az őszi szellők menete?

Figyeld a hosszú hegyeket,

szurkos ködökben fekszenek.

Mint öblös sírgödör a föld:

a könnyet mohón elnyeli,

zsugorodó szívek fölött

röpködnek mázsás rögei.

 

*

 

Égett levélen ül a jaj,

mint kínzó szegénység fogant,

midőn a termést zivatar

tépte sűrű lombok alatt;

égett úton panaszkodik

asszony, férfi: agg, fiatal,

otthontalan eb kancsalít,

míg hull a tört ág, sárga gally.

 

*

 

Hideg selyemgubó a bú,

fagyosak érdes szálai,

a bábja halott… hűlt hamu,

nem nőnek pilleszárnyai. –

Hiába nyílna könnyű kedv

a keleti kertek mögött:

mint középkori bősz sereg,

szétrúgná-taposná a köd.

 

 

Ki versben őriz, (1933-1944) [14-15.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

GYÜMÖLCSÖK ILLATA

 

Libbenj öröm, terhes a föld, szived ne érje viszály,

Gondtalanul zúgj kicsinyem, akár a könnyü bogár.

Figyelj: lombok ágbogain bolondul hív a madár:

Lombos vidékek hűs helyein rigó víg füttye a nyár.

 

Libbenj öröm, nézd, csupa fény, vidámság már ez a táj,

Messzi vidék völgyeiből gyümölcsök illata száll,

Szomjad az édes levegő növelje, – bor leve vár,

Kérlek, ne lohadj, míg az ég aranyló méze szitál.

 

 

Válogatott versek, 1942 [65.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

AUGUSZTUS

 

Elvitte már a mérges szél vigalmam

részeg szavát. Ó, sűrű fenyvesek,

segítsetek dalolni pirkadatban

és nappal is, ha őszről zengenek

a vén zenészek, éjszakába fonnyadt

unatkozók. Oly kedves még az ég,

a lombokon megáll a csöppnyi harmat,

mit féltő gonddal őriz egy veréb.

Közömbös órák, apró, nagy siralmak

eloszlanak majd napsugár – terajtad.

 

Nem árt a lassú vágyódás, ha öblös

edénnyel mérte bánatát a nyár;

csobogva hull a fény s vidulva röpdös

zilált földek fölött a búzaszár.

Mesék sem hoznak édesebb virágot,

mint augusztusnak érett melege;

barnára sültek arcunkon a ráncok,

elég a gond és álmom éke, Te,

arany Magasság, halkan emlegetlek,

kékségedet dícsérve, mint a gyermek.

 

Útjára kél az esztelen, viharzó

önámítás: jöhetnek rossz napok,

szekér zörgése, dünnyögés, kakasszó

nem hívogatnak majd, csak hallgatok;

s magányos erdő küldi őszi ágát

nekem, ki gyakran szidta szégyenét:

a lágy borút, mely temetőket járt át

s elhoztam csendben emlékezetét

fagyos göröngynek. – Tündökölj e földön

szent hónapom, kínáld a szíved kölcsön.

 

Szépségesen ragyogsz a csillagokban,

göncölszekérről integetsz felém,

a szentjánosbogárka tüze lobban,

szelíd szenderből ébred a remény.

Bár búslakodva járnak messzi tájon

s a holdvilág fagyos tekintete:

halottak arcán hűvös, hosszú álom,

fekete búval sírni kellene;

de élek és a kínokat felejtem

s a szépségekre függesztem szerelmem.

 

 

Válogatott versek, 1940 [32-33.]

Keszthelyi Zoltán

 

 

TAVASZI ÉBREDÉS EZ

 

Megálltál a hegyek lábánál,

hűs levegőt terít melledre a korareggel.

Sugárba mártja üstökét a szikla,

víg nevetéssel suhognak az örökzöld fenyők.

Kicsit remegsz még s fogaid összeverődnek,

pedig tavaszi ébredés ez, tavaszi ég

ernyőzi szemedre a színeket, tavaszi szél

beszél az érő gyantáról és forog, kering

a magasságban az ismeretlen madárka,

úgy cseng a hangja, mint

gyermek kezében a könnyű rézcsengő.

Bólongatsz, nyújtózkodol s dicséred a szabadságot

és melegség fodrozza már hajadba a simogató örömöt.

Gyermekséged, nyugtalan ifjúkorod emlékei

sorakoznak hátad mögött s képzeletedben

duzzad az éléskamra egy távoli lakásban,

gondolatod benne turkál mohón, éhesen.

Régtől fogva álmodni se mertél véle, riadozva nyitottad

pillád és sírásba görbült nyelveddel

csúfoltad a könyörtelen, téli reggeleket.

 

 

Válogatott versek, (193?) [15-16.]

Keszthelyi Rezső

 

 

TENGERTŐL TÁVOLODVA

 

könnyű lepkeraj verdes át

az esőn egy csillagról

 

mely homlokod mögött

ég tovább

 

míg kagylók alkonya kísér

és árnyad

 

átélhetetlen fehérsége

 

 

Vonalak kertje [13.]

Keszthelyi Rezső

 

 

ORSZÁGÚTON

 

Távolság néz a szemünkben –

s csupasz, színbegyúlt hegyoldalt,

füstkönnyű fákat, fehér házfalat

rajzol érzékeny közönnyel

a szürkén billenő szélre

a szalmafényű hold.

 

Érdes kövesút

alszik az est tenyerén,

nincs indulás, nincs érkezés,

a virágok is csak úgy ragyognak,

hogy ígérik láthatatlan arcukat,

emlékkezdő múlás

a csendes helyváltoztatás,

a testen fű leng át olykor

és holdvékony madár.

 

Befejezhetetlen

az idő nyugalma:

csak átvesz s elereszt a fény –

halk állatokra és úszó csillagokra

cserélve küldi lépteink

a föld elénk.

 

 

Vonalak

kertje [11.]

Keszei István

 

 

HAJÓ

 

Kidobok sokmindent magamból,

hulljon a sok lim-lom, kacat,

vesszen, ami úgyis veszendő,

merüljön el a víz alatt.

 

Hánykolódó agyam fedélzetén míg

őrködni tud az Értelem,

a legvégső dolgok tudománya

maradjon csak mindig velem!

 

Hajóm halad a hullámok felett,

vonul a végzetes Vízen,

a világ néhány szép csodáját

a túlsó partra átviszem:

 

maroknyi port a föld csillagporából,

amelyből testem vétetett,

pár szürke porszemet, amelyben

ott szikrázik az Eredet,

 

s maroknyi sót markom mélyébe zárva,

amely őrzi a föld ízét,

a lét zamatát, illatát,

aromáját, igézetét.

 

Pár kulcsszót is viszek lelkem zsebében,

ami, ha a titkok titkait

nem is kattantja fel, azért

néhány zárat, rejtélyt kinyit.

 

Lenyűgöző, hatalmas semmiségek!

Azzal, hogy van, már súlya van

mindennek itt a lebke létben,

terhüktől roskadoz agyam.

 

Súlyosabbnál súlyosabb semmiségek

súlyával megrakott hajó:

úszom a Végső Cél felé,

s habok csobogják: élni jó!

 

 

Vándorének [306-307.]

Keserűi Dajka János

 

 

[NEMZETÜNK VIRÁGA…]

 

Nemzetünk virága,

Életünk világa,

Ragyogó szép csillaga,

Szegények szánója,

Kegyes táplálója,

Betegek orvossága:

Árvák édes Anyja,

Bújdosóknak honja,

Szomorúk vidámsága,

 

Foglyoknak reménye,

Vakok szeme fénye,

Bénák, sánták istápja,

Igyefogyattaknak,

Nagy kárvallottaknak

Élő gyámolítója,

Megesett vétkesnek

S vétkén kesergőnek

Igaz közbenjárója.

 

Ifjaknak, véneknek,

Úri nagy rendeknek

Illendő böcsödelme,

Az szegény községnek,

Rabotás népeknek

Könnyebbítő kegyelme,

Minden embereknek

S főképpen Férjének

Bizonyos hiedelme,

 

Az ecclesiának,

Egyházi szolgáknak

Egyetlenegy Dajkája,

Rongyos scholáinknak,

Tanuló ifjaknak

Kegyelmes patrónája,

Az Úr törvényének

S keresztyén hitünknek

Nagy hű oltalmazója.

 

Az kegyes életnek,

Fegyhetetlenségnek

Igyenes ábrázatja:

Mértékletességnek,

Okos csendességnek

Eleven példázatja,

Keresztviselésnek,

Tűrés szenvedésnek

Mozdulhatatlan tagja.

 

Zsuzsanna szépséggel,

Abigail ésszel,

Judit ékes nyelvével,

Eszter szelídséggel,

Szemérmetességgel,

Nemzetén esdekléssel,

Krisztusra költéssel,

Mária szentséggel,

Márta gondviseléssel.

 

Jaj, jaj, elviteték,

Jaj, elragadtaték

Hirtelenséggel tőlünk.

Háládatlanságunk,

Megvalljuk bár magunk,

Ezt hozá, jaj, minekünk.

Ily nagy drága kincsünk,

Halva szívünk, lelkünk,

Imhol fekszik előttünk.

 

Hogy ez kis zséllyében,

Testével egyemben

Ennyi sok szép virtusa

El ne temettessék,

Földben ne tétessék,

Földnek minden lakosa

Boldog hírét, nevét,

Jó emlékezetét

Kézrül kézre juttassa.

 

De mi kiváltképpen,

Kik erre sokképpen

Kötelesebbek vagyunk.

Míg fennáll ez világ,

S nemzetünkben egy ág

Megmarad miutánunk,

Elménkben viseljük,

Nevét emlegessük

S légyen áldásban nálunk.

 

Te jutalomadó,

Tőlünk imádandó

Szentháromság egy Isten,

Ennyi jó voltáért

S keresztyén hűtiért,

Mellyel virágzott itten,

Lelkében, testében,

Az örök életben

Vég nélkül nyugosd, Amen.

 

 

A XVII. század költői [83-84.]

Kertész László

 

 

IDILL

 

Hullámzó fűvön mint ladik ringott vélem a székem,

         szomjazó méhek dönögve szálltak a szélben.

A föld csak forgott, és nem figyelt harcias kakas-hangra,

         de a vonuló hangya-had fülelve állt meg a déli harangra.

 

Egy jegenye hegyén rongyos felhő lobogott,

         pirultak, pihegtek a fényben a paradicsomok.

Verset motyogtam, – asszonyom jött felém, ebédre hívott,

         homloka alatt a napra

                  kék hajnalka nyílott.

 

 

Alföld [120.]

Kertész László

 

 

HÓVILÁG

 

Damasztterítők a házakon,

fehér prémek a fákon, felhő habok,

megpihent könnyű dallamok.

– A békéről pasztellrajzok az ágak…

A fűz havas emlék nagyapákról,

s a kerti pad

szűz szerelemre réved vissza a fűz alatt.

Áhítat száll,

az égi palán huzalok viszik át,

mint frissen húzott léniák.

        Varjú-gond ül egy sudár akác hegyén,

        megbámulja szívem,

        a hóvilágban hogy melegszik szegény…

 

 

Egyszer még [50.]

Kertész László

 

 

NYÁR

 

Ragyog, lobog az ég,

selymébe a nap acéltűket tűz.

Lábamnál kék cicafarkvirágok,

villogó, parányi buzogányok.

 

Hullámzó opálmezőn

asszonyom teste tiszta hab,

megcsillan, lebeg, sodródik tova.

A táj zendülni vár,

– finom ujjra, mint fényes zongora.

 

És már kél a fürge szél,

sisegve billeg ág, levél,

dongva-döngve elkereng egy darázs,

s bársony sziromra hull,

mint vén vasalóból szikraparázs.

 

Ragyog, lobog az ég,

s a közeli nyurga akácon

két víg veréb, – csipogó barna pár

csiklandva-borzongva egymásra száll.

 

 

Egyszer még [30.]

Kéri Jolán

 

 

ESTE

 

Lassan lengve át a tájon,

Szellő suhan a vén fákon,

Halkan susog.

 

Minden levél kicsit zizzen,

Egymást érve libben-lebben,

Amint mozog.

 

Enyhe szellő szelíd hangja,

A lelkemet megragadja,

Ahogy zenél.

 

Hallgat minden: enyhe szellő,

Tovaszálló futó felhő,

Mégis beszél.

 

Mindenségnek örök Ura!

Áld, s dicsér e harmónia

Minden helyen.

 

Csak az ember tud lázadni.

Imádásban elfáradni.

Segíts nekem!

 

Az összhangot meg ne bontsam,

Életemet el ne rontsam,

S dicsérjelek!

 

Feladatomat megleljem,

Visszhangozzék szavad bennem;

Tiéd legyek!

 

 

Evangéliumi

morzsák [59.]

Keresztury Dezső

 

 

LÁBADOZÓ

 

1

 

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e

a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől

az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg

peng... Izlelted-e a hó csipke-pelyheit

szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen

seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?

Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján

láttál-e röpködő fényt hullni bútorok

elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág

tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz

havas mezők közt, úttalan uton a nyár

termését őrző présházak felé: meleg

tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort

izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,

gazdag s magával azonos, mint egy virág?

 

2

 

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható

elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:

másként e kopár fény sem élő, sem halott

magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy

s havas táj dermed benned is, nem mozduló

élet egyhangu síkja, úttalan világ,

melynek áttetsző, hályogos ködös egén

sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit

a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint

lassúdva járó szivemet az elmúlás

sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.

A mozdulatlan éj ölén a képzelet

szurdokba bukva csak a szűkülő teret

érzi – vergődik bár s szorong, halkulva fáj

szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.

 

3

 

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék

libegnek válladon: érzem, hajamra is

rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,

a hó megrokkan: könnye csorduló patak:

az áttelelt rügyek fakadnak: újuló

szivemmel érzem: újítja magát ideg,

velő, sejt bennem is. Mivégre? Még

tovább kell türve próbálnunk az éveket,

miket túlélni s új sebekre élni túl

sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,

madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,

vágy s helytállás guzsában is olyan futás

körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-

ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: –

és elaludni könnyü karjaid között.