Kihullva a Z-dimenzióból
Vannak ősi szelek, melyeket nem értek, bár úgy tűnik, egy örökkévalóság óta lovaglok tarajos hullámukon. Z-dimenzióban mozgok; s a világ velem párhuzamosan halad, a dolgok egy másik szeletében. Mintha kezem zsebre dugva, enyhén előre dőlve néznék be egy bolt kirakatán.
Különös perceket él át az ember a Z-dimenzióban. Egy hosszú, esős kanyarból kijőve Új-Mexikóban, Magdalenától nyugatra, az országút gyalogösvénnyé változik, s az ösvény állatok csapásává. Elmozdul az ablaktörlő, és a csapásból erdő lesz, ahol soha semmi nem járt. Ismét az ablaktörlő, és újra valamivel vissza az időben. Ez alkalommal jég, rengeteg jég. Alacsony fűben haladok, szőrökbe öltözve, csapzott hajjal, lándzsával kezemben. Vékony, kemény vagyok, mint maga a jég, csupa izom és kérlelhetetlenül ügyes. A jégen túl, még messzebbre haladva vissza a dolgok sorában, mély, sós víz következik, s én kopoltyúsan, pikkelyesen úszom. Ennél többet nem látok, csak annyit, hogy a planktonon túl van a zéró pont.
Euklidésznek nem volt mindenben igaza. Párhuzamosságot, állandóságot feltételezett, egészen az idők végeztéig. De létezik egy nem-euklidészi út is, amelyben valahol, messze távol, a párhuzamosok találkoznak. A zéró pont. Az összetartás illúziója.
Mégis. Tudom, nem csak illúzió. Néha lehetséges a találkozás, ahogy egyik valóság a másikba folyik, s lágyan összefonódnak. Nem egy precíz világ széles határvonalai, az oda-vissza járó komp hangja. Csak amolyan... légzés. Igen, ez az a hang, vagy inkább érzés. Légzés.
S én lassan úszom e fölött a másik valóság fölött és mellette, alatta meg körötte, és míndíg erővel, hatalommal, mégis átadva magam. Cserébe a többi érzék is átadja magát, a maga erejét.
Valahol a légzésben zene szól, és megkezdődik a különös, spirális tánc, a maga külön ütemével, amely megszelidíti a kócos, lándzsás jégkorszaki embert. És lassan gördülve, adagióba fordulva, mindig adagióban zuhan a jégkorszaki ember... hullik ki a Z-dirnenzióból... őbelé.
Robert James Waller
