Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül - hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem sőt haragban sem voltam itt belül?!
Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? - mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend; úgy hallod, az isten hegedül...
vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted: az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés, nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,- csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...
Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani - de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték; hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel, lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd, és benned minden puha, selymesen finom békesség.
Lelked törékeny hangszer, melyre igen vigyáznod kell. Kényeztesd, óvd, szeresd, hisz’ tőle szebb az életed. Játssz rajta lágy harmóniát, dúdold el velem a lélek dalát. Engedd szárnyalni messze, a távoli lélek-szigetekre, ahol lélek lélekkel randevúzik, szó a szóval összebújik. Szimfóniában olvadnak egybe, s kéz simul a tenyeredbe. Áramlik a dallam, át a lelkeken, megérintve szívedet, kedvesem.
Mosolyban fürdött az első naplemente. Akkor nyár volt. Figyeltem, láttam minden rezdülését. Néztem, ahogy mozdult az ég. Most tél van és hó. A jégtáblák elcsúsznak egymás mellett, állok és nézem. Alkonyat. Itt vagy velem. A jégkockák barátságosan koccannak poharam falán. Fogod a kezem. Szeretlek. Érzed. Béke. Csend. Egyetértünk. Szeretsz te is, tudom. Mire gondolsz? Ne mondd, hallom. Ujjad lágyan érinti ajkam. Szemed különös fényben ég. Odabújok hozzád. Átölelsz. A poháron a rúzsfolt megcsillan a fényben. Még soha nem éreztem ennyire az összetartozást. Egymásba illünk, mint a hatalmas, kettétört jégtáblák. Társak vagyunk. Ez a megmásíthatatlan bizonyosság. Te vagy az. Én az vagyok neked.
Későre jár. Az asztalon kiürült martinispohár, száján elkenődött a rúzs. Rekedten búg egy részeg blues, s egy emlék zsebre tett kézzel sétál a bútorok között. Hanyagul rágyújt, miközben egy magából kivetkőzött női táska ziláltan ül az aprókockás kanapén. A háttámlán könnyű szatén hever. Az imbolygó árnyék a bárpultnál italt kever, valami erőset, mint régen, ahogy ő is szerette, ott a fényképen. A füst kéken úszik a levegőben, ma a Hold is ezüstben jár, kék- ezüstben, s a múltról csak egy hanyagul elnyomott csikk üzen, s egy pulton hagyott, elárvult whiskyspohár. Aludni térnek az árnyak is. Későre jár.
Neked írom ezt a suhanó verset siess, ha tudsz ne várd meg a holnapi estét. Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat ebből a kopár szállodából s az unatkozó kis erdőt. Óriás varjú eszi benne a havat. Topog, cikákol, aztán elröpül ferdén észak felé.
Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem szárnyra kapva. Nem akarok már az órára nézni egyedül a kenyérre, a késre a test hirtelen támadt sötét krátereire. Valami elfojthatatlan földi suhogás készül a számmal újra megszólalni. S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban. Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén, fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.
Ma lelkemet libegni bontom, Mint zászlót zúgat szűzi szél, Kitűzve büszke bástyaponton, Magasra leng a horizonton, És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme, Melyet ha duzzaszt tiszta lég, Úgy csattog, mintha énekelne, S mint nagy selyemszárny, égbe kelne, S kék keblére zárná az ég.
A sötét éjben ragyognak a messzi égi régiók, Fényük postalován utaznak az évmilliók. Nem látod a magasban a Létezés ködét, Avatatlan szemek elől takarja a sötét.
A távol csillagok közt fogantak lelkeink, Csak az istenek tudhatták, mik lesznek terveink. A lelkek ketten egy testvérpárt alkottak, A bölcsesség adományán egyformán osztoztak.
Időtlen időkig keringtek egymás mellett, Majd helyet kerestek ahol fejlődni lehet. Egymás után indultak a nagy útra, Előbb egyik, majd a másik zuhant az alagútba.
A szárnyas lelkek testgúnyába öltöztek Csillagok honából földi házba költöztek. Így a lélek-testvérek egymásról mit se tudtak, Gyermekek voltak még, nevetve tanultak.
De szívük mélyébe ezer karcot véstek A szellőként szárnyaló, tovafutó évek. Útjukon sokáig egyedül haladtak, Ám eljött az idő, és egymásba botlottak. Mostantól fogva közös pályán járnak, Szellemük ezentúl a messzeségbe szárnyal!
Tudod arra gondoltam, mennyire fontos nekünk, embereknek, a szeretet. Talán nem is csak mi, hanem minden, és mindenki, aki él a világban arra vágyik, hogy szeresse valaki, hogy ő legyen valakinek a szemefénye, hogy valaki őszintén, szíve mélyéről mondja neki, „szeretlek Téged”. Erről szól az életünk, legyen valaki, aki minket szeret. Éhezünk, szomjazunk, megfagyunk, ha szeretet nem kapunk. Olyan a szeretet, (amit kapunk), mint a napsugár, mint egy gyönyörűséges vadvirág, vagy, mint a legfinomabb kínai selyem. Olyan, mint a Napnak a melegítő sugara, amit állandóan küldenie kell felénk ahhoz, hogy érezzük, létezik. Tudjuk, hogy van, de a melegséghez az kevés. Vagy, mint a liliom, amelyik akkor is létezik, ha nem látjuk, ha nem érezzük illatát, de mert távol van, mert sok-sok fal választ el tőle, nem érezzük, nem látjuk, mindig gyönyörű színét. Ha érezni akarnánk, azt, ami rajtunk kívül létezik, akkor éjt nappallá téve kéne sütnie a Napnak, a virágnak nem szabadna hervadnia. Talán, ha a Nap melegét, a virág szépségét, a selyem puhaságát, a szeretet csodáját magunkban hordhatnánk, akkor megőrizni tudnánk, akkor soha nem fáznánk, a szépben nem szűkölnénk, és a csodában is hinnénk. Soha nem kellene félnünk, egyszer vége lesz, hogy valaki elveheti tőlünk. Mert a mienk, magunkba hordozzuk, nem választ el tőle a távolság, az éjszaka, és a bizalmatlanság.
"Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz. Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem; szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem. Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát."
