Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.10 0 0 42904

Király László

 

 

ASZÁLY

 

                            Édesapámnak

 

Víz suhan, sussan emlékeimben,

hazaszólít.

Jöjj haza, gyermek,

keresd meg a földet,

mely őrzi őseid koporsóit.

Térj meg földedre,

egyetlen írástudó –

elbitangolt, szikrapatájú kölyökcsikó.

Van, aki kiált,

van, ki hallgatva vár,

körülállják a házam.

Őrült búzaláng-égés a nyár,

és vágyódnak utánam.

Jöjj haza! – szólít

a nagy-hegyi csöndben asszonyanyám.

Szárazvillám-fényben

nyüszítve hajlik utánam a nád.

Láva-föld, tűz-nyár,

esőtlen hosszú út…

Csak a halott vigad,

az élő sehogy sem boldogul.

Hazatérek – elégett vidék,

szürkébe rokkant zöld fogad,

hamuba burkolózva.

Jaj, hazajöttél! – állok a kapuban,

szalad anyám,

egyetlen élő rózsa.

 

 

Hazahív a hűség,

1968 [288.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.10 0 0 42903

Király László

 

 

HAZATÉRÉS

 

Nyári konyhában írom ezt a verset

télen

Ajtóm előtt fenékig fagyott a dézsa víz

Még fekete minden

de pörrenő zörgésével a varrógép már

porka havakra emlékeztet

Odakinn összeseprik a világ minden falevelét

s ilyenkor rozsdás levelekkel beterített

hatalmas mezőkről álmodom

Ez a költészet

Érzem

Nem tudom megmagyarázni

Asszonyom várom hogy hazatérjen

Nem hiszek a pusztulásban ha valaki

lépte az ajtómig ér

Belép az ajtón

kabátját szegre akasztja

illata új

béke-illata van

s gyönyörű versek íródnak teste ringásában

a kaputól a ház ajtajáig

Belép az ajtón

kabátját szegre akasztja

ujjai hosszan az ujjaimra néznek

Jó estét mondom

Hazajöttél

Tél van megint fagyott göröngyöket

melenget markában ez az ének

Belép az ajtón kabátját szegre akasztja

Élek

 

 

Arany és

kék sza-

vakkal

[42.]

Teresa7 Creative Commons License 2017.07.03 0 0 42902

Kellemes délutánt, szép hetet kívánok Mindenkinek!:-)

 

*******

 

Szécsi Margit

 

Papírkorona 

 

És ha mindenütt tilos az álom:
álmodni gyerünk haza,
haza, a papírpalotából,
főnökeink leheletéből,
éhes szemük elől: haza,
álmodni gyerünk haza,
a prériken át, a disznószinű bogáncs
kövér kondáit átugrálva
álmodni gyerünk haza,
a verebes kalicka halottját eltemetni,
álmodni gyerünk haza,
koporsó-dobozát beragasztani szépen
arannyal, pirossal, zölddel -
álmodni gyerünk haza,
zsolozsmázni gyászéneket:
Jaj, hogy a te kis lábaid
tenyeremben többé nem karmolásznak -
de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -
jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?

 

Macskánk a leggazdagabb,
háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája,
létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,
fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.
Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,
menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,
ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,
kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,
csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,
de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -
menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők
trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,
fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,
lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,
lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és
este, lehet, találkozol velem is:
odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,
mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,
keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.
Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába
úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,
ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét
úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,
vicceiken a csattanónál nem röhögök,
iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,
de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,
ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok
boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,
diadal, diadala a neveknek, a rögzített,
azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -
felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,
de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.
Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad
göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve
belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,
ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,
Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,
toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,
lógva a villamoson csak én képzelem
magamat a sárkány utasának,
fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,
nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,
ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel
ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,
verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek
spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,
kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,
nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -
Eltemetett madaram,
a fekete földben röpülsz te örökké,
szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.
Világtalan bolygókat: fölfedezed a
mesebeli aranyrögöket.
Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,
ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.
Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,
szállunk a világi birodalmak alatt,
lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy
rubintok világolnak a lókoponyákból,
és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,
a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények
felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,
menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,
dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben
röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából,
a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,
mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,
szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,
ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,
pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,
alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni
mint az öregisten, úgye apám, anyám,
illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,
csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -
nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,
e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,
a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,
a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,
amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják
s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik
mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -
hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,
zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.
Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,
ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,
barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,
hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,
a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,
száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,
kívül-hordozott köldöke kitüntetés -
mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán
a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya
higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:
ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?
Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem
a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben?
Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,
de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,
tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,
tudja, hogy a szindarabokat az iskolában
én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,
most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,
lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,
maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam
úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon
róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,
s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan
a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam
s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -
maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,
köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,
köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,
magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,
de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok –

 

masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,
leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,
ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel
óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,
bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,
eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:
fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük
akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng
s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -
szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,
dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,
ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,
s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai
kövéren susognak, csencselnek az arannyal,
arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,
megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,
harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,
de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,
gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK
óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,
mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,
beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -
én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,
az elegáns cukrászdába belépek királyian,
rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,
hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,
ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,
itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,
hosszú bajusza a fülére csavarva,
kék szemében a betlehemi csillag,
sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik,
bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,
csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák
kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,
és mind: a süteményevők, az arany-lovagok
s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,
felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,
de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!
A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé
elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem
s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,
de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,
bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,
s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,
áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,
a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok –

 

déli hőségben kapaszkodok föl a várba,
lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,
izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,
a plisszírozott szárnyú kőangyal
hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,
tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,
a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,
kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara
a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág
fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,
s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,
roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,
huppan az ájult csöndben,
szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,
egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,
ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,
kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne
de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,
s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag
füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos
kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,
megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,
huppognak a spiccelő balettcipők,
poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak
viaskodva a végzettel és egymással is:
múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,
toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja
zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,
hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,
sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,
uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg
hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,
most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak
s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,
de a kezükben szurony világít,
s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,
Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel
fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt.
Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.
Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.
Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.
Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,
a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.
Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -
Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,
úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet
jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,
ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,
övé csak a Végtelen, de az az övé.

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42901

Anonymus : Hust 

 

Tüzesen süt le a kenyérpiritó,

Már egy hete csak a gondolok.

 

Bús dűledékeiden elromlott a fogó,

Földiekkel játszó reflektáns a thó,

MAjd JŐNI FOG HA LYŐNI lő

A!

 

Ej, mi a hő eklektikus jővű,

Szondi írójához elhűlt az idő,

Már vénülő Skodával megyek ki a szöllőbe,

Nyári napnak kanyarulatánál szerelem a motort be.

 

Mit nekem te nyargaló futása,

Egész úton odafelé - Isten áldd meg a magyart,

Talpra magyar, a walesi tartomány,

Ej, ráérünk arra még!

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42900

Király László

 

 

A MADARAK REPÜLÉSE

 

Jó estét, jó estét,

    madarak sárga csapata.

Életem falai közül

    szólítlak benneteket.

Ti fények csapata

    a sötétségben!

Jó estét, gyönyörű,

    értelemtelen madarai a földnek.

Elhúztok

    lila városok fölött,

cementporba fulladó

    városok fölött,

hol szürke

    az emlékezés is.

És én kiáltok utánatok

    életem láthatatlan falai közül,

melyek erősebbek

    és kegyetlenebbek a láthatóknál,

mert áttetszőek, s néznem engedik

    az egy-életen-kívüli világot is,

a saját-életen-túli világot,

    de belépést nem engednek abba,

csak rám bocsátják

    a várakozást.

Jó estét, valószerűtlen

    madarai a létem utáni létnek,

 

a nem-vagyok-már világnak,

    kik nem szűntök meg velem,

mint ahogy eltűnéstek után

    lesznek, kik tovább világítnak az éjszakában.

Gyönyörű madarai

    az örökkévalóságnak!

Kik magatok sem vagytok

    örökkévalók.

Miről hoztok hírt

    fényes repülésetekkel?

    föl nem fogható beszédetekkel?

Jó estét, jó estét,

    madarai a létem utáni létnek.

 

 

Innen és túl [725-726.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42899

Király László

 

 

AZTÉK IMÁDSÁG

 

Mondd meg, hová menjek.

Mondd meg, kire nézzek.

Kell nekem a fényed.

Nélküled nem vagyok.

 

 

Éjféli esők [337.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42898

Király László

 

 

A VÖRÖS FALEVÉL

 

Az októberi mezők fölött

      csend és emlékező szőlő=hangulat.

Birsalma=álom, kökény=ébredés,

      bazsalikom, ánizs, csipkebogyó.

Legszívesebben ballagó

      nyájakra tévedne a tekintet,

      ficánkoló borjakra, lóra.

Jönnek az elmaradhatatlan

      szekerek – rajtuk széna, szalma,

      és répa és retek s mogyoró.

Dongók dongják szőlőnk, sejehaj,

      darazsak darálják;

      kádat kongatnak

      a kádat kongatók.

Volt egy költőnő, ki

      ilyenkor írta legszebb verseit.

Tanulságok évszaka,

      vörös falevélé, musté, harangszóé,

      kézfogásé, barátságoké.

Mozgást képzelek, sürgést,

      az esőtlen tájba csírát,

      meg nem alkuvó zöld vetést.

Az integetők szerelmét ismerem,

      és íme állnak előttem,

      mögöttem, mellettem,

      és minden jót! – kitartok emellett –,

      minden jót.

 

 

Éjféli esők [308.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42897

Király László

 

 

INTEGETŐK

 

a valahol maradók

a valahol mindig ottmaradók

csak ők érdemelnék a halhatatlanságot

a valahol mindig ottmaradók

      fájdalomba bénult szeretteink

szavakon túli jelentés

      minden mozdulatuk

a sohatöbbé, a bármikor

      az újra, az örökre –

      minden az ő búcsúzó mozdulatuk

feltétel nélkül szeretők

      mindent hangtalan viselők

      örök hátország, menedék

mindhalálig kapu előtt állók

      házuk melegség bunkere

kikhez a bűntudat visszakerget –

      utcakanyarok mögött előtűnő életűek

ó, mindég csak haza- s visszavárók

      titkos vallása

      olthatatlan hite

kényszerű türelmesek kasztja

      mely a kört imádja

      az örök visszatérést

a valahol maradók

mért fájnak ennyire a valahol ottmaradók

      hisz minden szomorú boldogság

      az övék

 

 

Éjféli esők

[105-106.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42896

Király László

 

 

JÚNIUS

 

Mikor a kéz az archoz ér,

világgá indul a gondolat.

Nádak zengeni kezdenek.

Emberré válsz egy perc alatt.

 

Száz madarat himbál a szél.

Valaki elmegy, ittmarad.

Felhők mögül villan az ég.

Tükrében fedezd föl magad.

 

Ülj ki a ház, a sors elé.

Az eső függönyt lenget itt.

Mezőkre nagy emlékezés

hímezi szerelmes pipacsait.

 

Mikor a kéz az arcodhoz ér,

minden örök és lehető.

Gyermek vagy, agg és ismerős –

integetsz távoli hegytetők.

 

Ennyi kell, semmi ráadás.

Hallani, hogy suhog vér,

s felold a szerelmes végtelen.

Mikor a kéz az archoz ér.

 

 

Éjféli esők [247.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42895

Király László

 

 

SZERETŐK

 

Ó hét törpe napja a hétnek

forduljatok el

mert vetkőzik

fekete ing rajtam az egyedüllét

levetem én is

csillag te hunyj ki szépen

nyugszik a hold

lobog a tűz

a lángja nem világít

meztelen fekszünk

mert nincs hideg

mint egyedül

nagy a sötétség

mégis rögtön itt a reggel

tejet iszol

elejted a kannát

eltörik

 

az éjjel virágok nyíltak

virágok elhervadtak

de sokkal több az ami nyílott

felhő jött

felhő ment

eső jött

eső elvonult

forog a kút kereke

valaki vizet húz láthatatlanul

ó hét törpe napja a hétnek

forduljatok el

mert öltözik

lomha tehenek indulnak legelni

hogy reggelre újra legyen tejünk

micsoda öröm

hogy még néhány ezerszer elalszunk

és néhány ezerszer fölébredünk

 

 

Éjféli esők [29-30.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42894

Király László

 

 

SZERELMES VERS

 

a vízben

a fában

a földben

a megadóan fekvő fűben

a levegőben

a zörgő csigahéjakban

mikor megszállt az élet utáni béke

a felszálló reggeli harmatban mely meghal

csak azért hogy följuthasson az égbe

és a fagyasztó szélben amikor

csontig ölelnek magukhoz az esték

és a feloldó melegben is

a megnyugvásban

kötésben

oldásban

szomorúságban

ahogy megrohan az álom mitikus madaraival

és jönnek a görcsoldó hajnalok

mindenütt ahol egyetlen mozdulat is él

minden percben míg valahol

él egy ének

a vízben

a fában

a földben

s mindenben ami velem megtörténhet

 

 

Éjféli esők [28-29.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42893

Király László

 

 

MAGASAN

 

Ülnénk valahol

    magasan, hegyen,

        vagy valahol fönn,

            ahonnan messzire

                lehet látni…

Október lenne,

    birsfanyar ízű

        levegő, és

            füstkeserű,

                de sejlene már a

                    must illata benne.

Tavalyi bor

    az asztalon

        – csuporral inni! –

            mondom: valahol

                magasan, ahonnan

                    belátható a halál.

Ahonnan belátható

    a nagy mozdulatlanság,

        kényszer-csökönyösség,

            mely becsukja lelkünket

                s elvadítja

                    lassan e tájat.

Valahol magasan,

    ahonnan bölcs

        rálátás nyílik a

            szétzavart utakra,

                melyeken behúzott-nyakú

                    csüggedtségben

                        távolodnak a rokonaink.

Október lenne

    vagy május,

        ez végülis mindegy,

            de úgy érzem: akár

                történhetne is

                    valami,

                        barátaim!

 

 

Janicsártemető [7-8.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42892

Király Imre

 

 

ŐRIZD MEG!

 

Az álmaidra vigyázz!

S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak

Mikor csaholó felhőket hajszoltál,

S köszöntél minden bokornak

 

Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,

Az első lépések botladozását,

S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.

Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,

Mellyel testvére lettél a világnak.

Az első sírásoddal megkarcolt csendet,

Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.

Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,

A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,

S a szív mélyhangjait énekeld,

Konok tüzeknél lázasabban.

Őrizd meg a hajnali földek szagát,

Az égi óceán roppant csillaghadát,

Halk folyók zöld csobbanását,

Őrizd meg szemednek,

Hogy elmerülhess benne,

Ha rád tör sok bántó földi nesz.

 

Kígyóvonalú fák bámész lombját,

Testükön a finom pókhálóredőt,

Érezd a sóhajos bomló életvonzást,

S őrizd meg a csillagszámláló időt.

 

Mert kell néha pár bolyhos emlék,

Szótöredék, villanó mondatfoszlány,

Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod

S magadból egy darabot újra visszahozzál.

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42891

Király Farkas

 

 

VASS UTCA 142.

 

látjátok, lányok, itt mindennek

helye van, búnak, szeretetnek,

 

helye fűnek, fának, bogárnak.

annak, ki jő – s azoknak, kik várnak.

 

meg annak is, ami már nincsen –

újralelem megannyi kincsem:

 

a bennem-gyermek most is lát

az árok partján sok portulát,

 

a kútban meg vizet, eleget:

csak tekerni győzd a kereket,

 

lesújtani villám-szekercét,

forgácsokat szállni szanaszét,

 

lát tyúkot és mostan tojt tojást,

meg kakast, méghozzá óriást.

 

*

 

tudjátok, lányok, itt mindenek

úgy vannak, mint régen rendje lett.

 

a fehér sziklák is a föld ölében

úgy feszülnek, ahogyan régen.

 

tudjátok: por s hamu híján itten

sóból teremtett embert az isten,

 

s vigyázza mindet, most is éppen,

a diófa tetején túl, az égben.

 

bizony: ha itt terem egy-két sárkány,

sóvitézt küld sóparipa hátán.

 

s ha ördög jönne fel a föld likán,

a sok sótündér idegyűlik ám…

 

*

 

a kapuzábé számol, évre évet –

e mese addig véget nem érhet,

 

míg Király-lányok csodálgathatják

a vége-nincsen mestergerendát.

 

 

111 vers a Sóvidékről [65-66.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42890

Kinde Annamária

 

 

BABILON ÁRNYA

 

Tudtam, hogy érti. Másként nem lehet.

Tudtam: együtt láttuk azt a helyet.

Más város volt akkor, és más idő.

Éreztem: elveszett testvérem ő.

 

És azt is tudtam: ahol megtalál,

nem lehet onnan messze a halál.

Utolér vele minden büntetés

és rájöttem: itt minden hős kevés.

 

Kerültem hát, futottam és motyogtam,

ha szóltak róla én csak álltam ottan,

dicsérték és én dús vasárnapot,

titkos csodát kívánva álltam ott.

 

Csak álltam ostobán, előkelőn

hallgattam kishitűen, szenvedőn

rejtőztem volna rettegve, henyén –

és felébredtem Isten tenyerén.

 

 

„Lecsukott szemeden át látom.” [17.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42889

Keszthelyi Zoltán

 

 

„AZ IGAZAT MONDD”

 

             József Attila emléke

 

Úgy kellett néki valóság varázsa,

Mint gyermeknek a tej és a kenyér;

S az igaz szó vezette új csapásra,

Amely a sejtett jövendőbe tér.

 

Úgy énekelt szép szóval, tiszta szívvel,

Mint mesebéli énekes legény;

Amerre járt, hallotta, hogy’ süvít fel

A félelembe dermedő remény.

 

Mert félelem virága nyílt a tájon,

Hol költő-ajkán dallá vált az álom:

A szorgalomból sarjadó jövő.

 

Okos szeméből terhes éjszakákon,

Bátor mosolyt villantgatott az álom,

Mely reménységet s létet egybe sző.

 

 

Megtartó varázslat [100.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42888

Keszthelyi Zoltán

 

 

SZÜLŐFÖLDEM HANGJA ZENGETT

 

Egyik éjjel fölriadtam,

Ismeretlen hang hívott:

Fürödjek meg a patakban,

Varázsos holdsugarakban.

Mint a holdkóros szaladtam

Megkeresni azonnyomban

A hangot, mely biztatott.

Alvó madár sírt az éjben,

Mint a fölriadt gyerek,

,,Nem te hívtál” – így beszéltem,

Varázslatos, nyári éjben,

S elmerengve mendegéltem

Fiatal fák sűrüjében

S éreztem: a föld remeg.

Szigligeti parkban állva,

Bámultam a ritka fákra,

Kerestem a madarat,

Kinek megrebbent a szárnya

S vitt-hivott az éjszakába

Tükrös csillagok alatt:

A fölriadt, kis madárka

Illant, mint a pillanat.

Ám a hangot, mely fölkeltett,

Újra meghallottam én,

S körbejártam azt a kertet,

Hol piócás patak mellett

Szülőföldem hangja zengett,

Mint az álmatlan remény.

 

 

Verses országjárás [50.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42887

Keszthelyi Zoltán

 

 

AZ ÉBREDÉS HIMNUSZA

 

Elaltatta a csillagokat

a Hold és májust álmodik.

Ébredj, hiszen a Nap is ébred,

harmatos-boldogan nyujtóznak a fák.

Ébredj, részegült rigó rikkant a hajnalnak,

hívja-hivogatja párját a kakas,

fölfelé pislog a réce,

félszemét az égre nyitja

és totyog, totyog a hajnali patakparton.

Ébredj, öröm, kéktollú madár,

énekelj a pihenő munkáról,

s az asszonyról, ki lelkesen mossa

az ajtót, az ablakot,

hogy szabadon ússzon a lakásba a fényes levegő.

Ébredj, fürödj meg az illatos levegőben,

henteregj a fűben,

versenyezz a cikázó méhekkel,

ismételd meg az első szerelem lázát!

Ébredj, békesség vár,

duruzsoló csend, kékségbe hulló hullám,

testnek és léleknek jótevője.

Ébredj és ébreszd föl az alvókat,

a halál álmából ébreszd föl őket,

ó gyönyörűm, leghívebb szerelmem,

szememet ámulattal betöltő,

fülemet döngicséléssel simogató,

a betegségből is kirángató,

csodatévő szerelmem,

csillagokat altató,

méheket keltegető Május!

 

 

Ébredj, öröm, 1972 [18-19.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42886

Keszthelyi Zoltán

 

 

ÉN IS ZENÉLTEM

 

Ne költs zenét, ne jegyezd föl, ami fáj,

csalódás önt okos fejedre zivatart.

Én is zenéltem ifjúkorom kaptatóin,

dombok tetején, hol jószagú fák hajoltak fölém.

Költs mégis zenét, de olyan legyen az,

mint amilyen te vagy, gyengéd és ártatlan,

várakozó és hívogató, nem lemondó;

a földet a termékenységre biztató,

örvendező utódok lelkébe markoló,

legyőzhetetlen hatalom,

lombokat suhogtató erő,

távoli csillagok visszhangját ápoló;

olyan legyen zenéd, hogy halkságával is

vetekedjék a géniuszok szimfóniáival,

olyan legyen, mint ami örökké volt és lesz,

mint Katibogár zümmögése

a sohse szűnő sarjadásban,

a pillanatnyi öröm elhúnyó teste fölött.

 

 

Ébredj, öröm, 1972 [17.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42885

Keszthelyi Zoltán

 

 

DERÉKIG ÉRŐ PÁZSIT

 

Miért keresed távoli csillagok közt

a megszökött boldogságot?

Nézd csak a földet, nem látod-é,

hogy integetnek néked a néma pipitérek?

Nem hallod a hóolvadás után

magasra dagadó patak csörgését

s a bibéken cserkésző méhet?

Miért indulsz messzire, miért lököd el

a vonzást, az észrevehetetlenül forgó földet?

Nem hallod-é egy közeli szív dobogását?

nem felelsz-e néki szerető dobogással?

Jajgatnom kellene: annyiszor bolyongtam

távoli csillagok pályáján, honvágytól gyötörve!

Sokszor vonzott vissza a föld kékséges ege,

és úsztam a felhőkön, egy-egy villanás,

egy-egy sas röpte igézett,

ábránd és ébrenlét kalauzolt,

nem tudtam, melyiknek higgyek,

amikor hosszú bolyongás után kimerülten,

melengetett a derékig érő pázsit.

 

 

Ébredj, öröm, 1972 [15.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42884

Keszthelyi Zoltán

 

 

A KOZMOSZ ÖRÖK SZÓZATA

 

Őt bámulom, a fenyőt, ki örökzöld,

Örökké zöldell neked és nekem.

Tavasz kezdődik, éled az örök föld

Felhők finom árnyékát kergetem.

 

Oly jól esik egedre nézni, Holnap,

Örökzöld erdőd suhogása szól.

Most érzem, hogy már többé nem kinoznak

Tél-gondok; kitör kőréteg alól

 

A győző öröm, mese, fényes szellem,

Suhan a fenyők illatain át,

Neked s nekem dalokkal ékes nyelven

Mondja a Kozmosz örök szózatát.

 

 

Feltámadt nyár, 1965 [160.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42883

Keszthelyi Zoltán

 

 

BOLDOGSÁG

 

Tenyérnyi résen át szikrázik szemembe

a jövendő; szeme olyan, mint a kék fényes üveggolyó.

Játszani akarok, mint régen, hivogatom

a rétet, ahol gyorsan szaladtak éveim,

csalogatom a csigabigát, csalogatom a májusi pipitért,

madarak szállnak fejemre, örömök szállnak szemembe,

hangok zsivaja köszönti körülöttem

a kitavaszodó teret. Boldog vagyok,

csupán egy pillanat a boldogság, azután

mint a szappanbuborék szétpattan,

ennek is örülök. Képzeletem fecskékkel repül,

messzi bolygók fényeiben uszik,

mint a Föld, melyen annyiszor folyt a vér,

melyen annyiszor folyt a könny,

de most a tenyérnyi résen át bámulom

a kék és rózsaszínű jövendőt,

az emberiségre boruló eget.

 

 

Feltámadt nyár, 1965 [157.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42882

Keszthelyi Zoltán

 

 

HAGYD MEG NEKEM

 

Hagyd meg a Napot örömrevágyó szememnek,

hagyd meg nekem a tavasz ágaskodó fáit.

Nézd, most kezdek felocsúdni, most kezdek reménykedni,

hunyorgó szememben szikráznak a boldogság igéretei.

Hagyd meg nekem a múltból üzenő viháncolás

tüzeit, augusztus gyümölcseit, az ősz enyhe biztatását,

emlékeztess engem reád, aki elvitted szivem dobbanásait

emlékeztess reád, aki elvitted biztatásod,

küldd vissza az elsóhajtott sóhajok páráit,

most, amikor ébredni kezd körülöttem az év gyermeke,

a tavasz, az első boldog sóhaj, s velem együtt

elindulnak a hegyek, az erdők, a szántások,

utánad, (vagy tán feléd?) s keresem azt a szeretetet,

amely megszülte előre a rügyfakadást, a szerelmet,

a szerelem vulkánikus kitöréseit, s megigérte nekem

a világfölötti Nap melegét.

Hagyd meg nekem, add meg nekem a hitet,

hogy ön-erőmből meritve, megteremthessem

a földet, az eget, a csillagokat.

 

 

Feltámadt nyár, 1965 [57.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42881

Keszthelyi Zoltán

 

 

MÁGUSOD LESZEK

 

Szellő lennék és lombos erdő:

Legyeznélek, ne égessen a nap,

Megszűrném a sugarakat,

Békességet pengetnék

Májusi fűszálak citeráján.

Mágusod lennék, borzongató,

Boldogságot csókolnék homlokodra,

Szemed elől elfognám a gyötrő,

Tüzet okádó eget.

Májust, soha nem látott májust,

Zajtalan ligetet ajándékoznék neked,

Feneketlen kosárban hoznék

Soha nem látott színeket;

Olyan költeményt szavalnék,

Mely egyszerre sír és nevet.

 

Szellő lennék és lombos erdő…

S ha megszomjaznál, forrást fakasztanék,

Ölemben vinnélek, kedvesem,

Ha perzselne az ég,

Ölemben vinnélek, hogy pihenj,

Elégedetten szundikálj,

Fehér hajón hintáztatnálak

S jókívánságom kísérne,

Mint mesebéli fehér sirály.

Mágusod lennék, egyetlen szavadra

Megállítanám az esőt,

S ha dideregnél, egyetlen sóhajodra

Átölelne a napos délelőtt.

 

 

Nyár volt, 1963 [24-25.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42880

Keszthelyi Zoltán

 

 

ESTI SÓHAJ

 

Aludni jó, legjobb aludni végre,

Nehéz utam felét elhagyni jó,

Üdvös tudat. Ringat a nagy hajó.

Halvány partokra néz a szív szeszélye.

 

Aludni jó. Lelkemben esők zúgnak,

De csendesül a mennydörgős zene,

Közel az éj, az álom istene,

Simításán fantáziám elszunnyad.

 

Aludni jó; nem tudni: mi gyötör meg,

Ha színe vész a biztató örömnek.

Holnapra már ismét vezet az út.

 

Aludni kell, megköszönni a földnek,

Hogy reggelig rossz álmok nem gyötörnek,

S lelkem csendes, boldog vizekre fut.

 

 

Visszatért évek, 1960. [39.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42879

Keszthelyi Zoltán

 

 

ADJ NÉKEM…

 

Adj nékem nyugalmas májust,

Ajándékozz meg terebélyesedő fák békéjével,

Küldd el hozzám a szunnyadó virágok álmát,

Lélegzetét rohanó patakoknak,

Mikor versenyt futnak a völgybe.

Légy nékem a nyugalmas május,

Terebélyesedő fák békéje,

A szunnyadó virágok álma,

Patakok hűs lélegzete,

Légy nékem olyan szerelem, olyan átkaroló,

Mint ifjúkoromban a végnélküli ábránd,

Vég nélkül csillogó,

Mint augusztusban millió évek küldötte:

Tenger elhunyt meteor,

Tenger lehullt remény,

A világmindenség reménye,

Hosszan időző zuhatag, csillám-zuhatag;

Légy nékem társam a hátralévő években,

A jövendő rejtélyeivel vívó,

A jövendő rejtélyeit megosztó,

Hatalmas! Végtelenségben velem együtt úszó,

Bizonytalanból bizonyosba ugró,

Velem eggyé váló,

Aki hallja, amit én hallok,

Ugyanazt látja, amit én látok,

Velem egyharagú,

Pilláimmal együtt rezzenő;

Légy te a sóhaj, májusi lombok sóhaja,

Tó felett pára, sejtelmes nesz,

Bomló levél nesze,

Mindez te légy nékem,

Egymásra meredő ágyúk erdejében

A béke!

 

 

Én mondom

tovább, 1958

[102-103.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42878

Keszthelyi Zoltán

 

 

TRÓPUSI ESŐ

 

Hónapok suhannak, mint az árnyak,

Mint holtak árnyai,

Hogy is tudnám megmondani,

Mióta, meddig szállnak

Érett korom madárszárnyai?

 

Könnyek pottyannak le az árnyra,

S az nedvesen suhog,

Mintha trópusi eső járna.

S a percek taván, látom,

Növekednek, mint az álom,

Liliomok és lótuszok.

 

Ilyet álmodom én naponta,

Utaztat a képzelet,

Trópusi eső ömlik s mondja:

Ha tisztul az ég horizontja,

Megáll majd az idő motorja,

Pufók gyermekek nevetnek veled,

S te fiatalon, rugalmasan

Kergetőzöl, s megujulnak

Fényeskedve az évek,

És ma-született levelek beszélnek

És bimbós percek állanak elébed,

Ó, vándor, halandó,

Csak pengesd lelkét a húrnak,

Mit rádhagytak testvéreid…

 

Hónapok suhannak, mint az árnyak

És vándorláz hevit,

Embert és tájat rajzolok az égre,

És széle-nincs tükörben látlak

A mennyeken, ó boldog bánat,

Kisérőm, jelenem s multam kékje,

Te adsz esőt eltikkadt számnak.

 

A töprengés óráiban

Hónapok suhannak, mint az árnyak.

 

 

Én mondom tovább, 1958 [71-72.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42877

Keszthelyi Zoltán

 

 

KI AZ IDŐBEN ÚR VAGY

 

Ki az időben úr vagy, lángoló Nap,

Vajjon mit gondolsz, mikor elsuhan

Kis játékszerünk, melynél ragyogóbbat

Nem fundált még ki ember; ó, Uram,

 

Te földi álmunk tápláló dajkája,

Nem irigyled, hogy Földünk lett a Nap?

Aki örömmel néz föl a fiára,

Mintha mondaná: ,,Szivemből szakadt…”

 

Látod, izgalmak dúlják föl az álmom,

Mikor a kozmosz csodáira szállnom

Gondolatban már megengedtetett;

 

Az űrbe rezgő csodás fényhullámon

Tenéked, Uram, szüntelen kiáltom

Az emberivé érett örömet.

 

 

Én mondom tovább, 1958 [59.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42876

Keszthelyi Zoltán

 

 

SUGÁRZÓ, NYÁRI HEGY

 

Gyöngyöt, gyémántot nem ád nekem

Boldogult édesanyám földje,

De ha künn járok reggeleken

Júliusi, gyöngyszinü hegyen,

Gazdag vagyok és hiresztelem:

Nemcsak búra, hanem örömre

Születtem, s ami elrendeltetett:

Az élet s gondja, kínzó aggodalma

Mosolyog rám, mint piros édesalma.

Gorombaság, melyet gyakorta kaptam,

Halk zizzenéssé törpül el alattam,

És nem halkul el, sose némul el

Eszem, hol álmok, ábrándok beszélnek

Jelen és mult jelenéseivel…

Nem hallgatnak el forró jelenések,

Melyek nappal is bőszen ostromolnak;

Képek és hangok ritka gyöngyét őrzöm

A hegyek között elfutó mezőkön,

Sugárzóbb gyémántot nem lelhetek,

Mint könnyeit az örömnek s a gondnak,

Hegyes füszálait a smaragd dombnak.

Köröskörül jó gyantaszag lebeg,

Gazdag vagyok, dúsabb, mint Dárius,

Gyémántos fényű bogarak enyémek

S az opálosban ébredező lombok,

A kékbe hulló gyárkémények füstje…

Igy éldegélnék, mint felnőtt gyerek,

(Lelkem bűvös sugalat tölti meg)

Igaz varázslat országába űzve,

Hol ábránd s álom s júliusi harmat

Ad éjjel, nappal öröm- gondjutalmat,

Jutalmát rögös pályám fele-utján…

Ó, gyémántszemü reggel, bárcsak tudnám,

Mit végeztem jéghideg évek multán?!

Mit végeztem, melyről elmondhatom:

Nincsen dúsabb e gyötört csillagon,

Dáriusnál is gazdagabb vagyok,

Felmérhetetlen kincsem sose fogy…

Kiérdemeltem-é dicséreted,

Megszolgáltam-é gyémánt reggeled,

Ó, hegy? kinek szivárványszínü arcát

És marasztaló levélzuhatagját

Ápolgatom versekben és szavakban?

Szédülve nézem: az Idő alattam

Sugárnál gyorsabb lábon hogy’ szalad;

Egyszer nyílt szemmel, máskor meg vakon

Iramlik el házak s lombok alatt…

Ó, keményszívü napok, hónapok,

Kiket a nyár merészen elhagyott,

Te, téli gőggel sodró fergeteg,

Kinek jöttén lázas lett a gyerek;

Morgó esők szakállas serege:

Nézzétek, miként sugárzik a föld

Bolond vándora! miként szórja szét

Gyémántjait és tenger gyöngyszemét!

És e bőséggel sugárzó hegyen,

Honnét az öröm izzó kékbe tört,

Mint bölcs pásztor, szemem legeltetem,

Elgondolkozva léten és halálon…

Vajjon anyám mit érezne, ha élne,

Mikor július zöldes messzesége

Tükröztetné gyöngyöt villantó álmom?

Felhőt hajszol és bogárkát a szél,

Gyöngyöt, gyémántot gyűjt és tovanyargal,

Az ég s a föld meg szomjazó ajakkal

Öblös vödörből inna, s nem beszél…

Oly szomjas vagyok, hogy szájam kiszárad

E júliusi, kincses reggelen,

És az öröm olyan már, mint a bánat,

Ha egyszerre sír s nevet gyermekem.

 

 

Én mondom tovább, 1958 [48-50.]

Zsonát Creative Commons License 2017.06.27 0 0 42875

Keszthelyi Zoltán

 

 

EPILÓGUS

 

Amit nem mondtam el,

Elmondja majd az Idő,

Ha szél üvölt,

Vagy morajlik a föld,

S hó szirmokat hullatnak a fák,

Midőn a földbe szerelmes eke vág;

Amit nem mondtam el,

Ne rój meg érte, Idő,

Hiszen te megőrzöd,

Aminek jönnie kell,

Te vagy az örök siheder,

Megtréfálod nevetve

Az ablakos menedéket,

Emberi büszkeséget,

S fülönfogod a költőt,

Faggatva: ,,Hallod-e már,

Szisztémák változnak,

Elhullnak a rosszak,

Holt bolygók zenéje

Ide száll,

Ide zendülnek az álmok kardalai,

A mindenség sóhajai,

Hallod-e, hallod-e,

Hogy sír a kő,

Amint a földöntúli hő

Pörköli, repeszti,

S én, az Idő, tenyerembe veszem

A hamut, s hevesen

Fujdosom szerte, nem veszi észre senki,

Csak te, a költő,

Törpe teremtő,

És a hitetleneknek, magyarázod

– Bizonygatva – isteni látomásod,

Bizonygatva: millió évek kalandjait

Gyüjtögeted, s lerovod azt az adót,

Amit a lét a terhedre kirótt,

Lerovod nekem is, ami jár,

Cserébe megengedem,

Töprengj az embereken,

Emlegessen a történelem,

S emlegessen a békés emberi Nyár!”

 

Midőn a földbe szerelmes eke vág,

Vagy hó szirmokat hullatnak a fák,

Te mondd el, Idő,

Amit nem mondtam el,

Aminek jönnie kell,

Te mondd el, örök siheder!

 

 

Én mondom tovább, 1958 [41-42.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!