Kellemes délutánt, szép hetet kívánok Mindenkinek!:-)
*******
Szécsi Margit
Papírkorona
És ha mindenütt tilos az álom: álmodni gyerünk haza, haza, a papírpalotából, főnökeink leheletéből, éhes szemük elől: haza, álmodni gyerünk haza, a prériken át, a disznószinű bogáncs kövér kondáit átugrálva álmodni gyerünk haza, a verebes kalicka halottját eltemetni, álmodni gyerünk haza, koporsó-dobozát beragasztani szépen arannyal, pirossal, zölddel - álmodni gyerünk haza, zsolozsmázni gyászéneket: Jaj, hogy a te kis lábaid tenyeremben többé nem karmolásznak - de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből - jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?
Macskánk a leggazdagabb, háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája, létrás a feljárója, piros pokróc az ágya, fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér. Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom, menj a nádasba, Muszmüller di Micilla, ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak, kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak, csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat, de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát - menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal, fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét, lófejü sáskát, vidrával mérkőzz, lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és este, lehet, találkozol velem is: odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal, mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat, keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen. Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába úgy indulok álmosan, ó doktori főnök, ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem, vicceiken a csattanónál nem röhögök, iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok, de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány, ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék, diadal, diadala a neveknek, a rögzített, azonos kínba varázsolt személyiségek diadala - felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl, de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve. Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről, ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról, Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő, toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak, csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából, lógva a villamoson csak én képzelem magamat a sárkány utasának, fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom, nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők, ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel ugráltatok és örültetek akár a szöcskék, verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek spulnira a főnök bajuszát nem tekeri, kartonból az égő angyalt meg nem alkotja, nem gyújtjátok föl a tömegmagányt - Eltemetett madaram, a fekete földben röpülsz te örökké, szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak. Világtalan bolygókat: fölfedezed a mesebeli aranyrögöket. Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz, ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok. Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek, szállunk a világi birodalmak alatt, lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy rubintok világolnak a lókoponyákból, és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák, a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták, menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek, dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából, a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül, mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni, szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is, ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára, pácolni a nyersen ragyogó bútorokat, alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni mint az öregisten, úgye apám, anyám, illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa, csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót - nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben, e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei, a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről, a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről, amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek - hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk, zárt világomat, az álmot közprédára nem adom. Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában, ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög, barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű, hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött, a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át, száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan, kívül-hordozott köldöke kitüntetés - mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya higyjem-e hogy az enyém? s ha igen: ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról? Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben? Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok, de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen, tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta, tudja, hogy a szindarabokat az iskolában én írtam, rendeztem és játszottam annakidején, most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem, lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék, maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon róka-boában dalolom majd förmedvényeimet, s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát - maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát, köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket, köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé, magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül, de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok –
masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul, leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen, ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban, bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó, eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok: fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol - szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út, dunai vége széles szalagként fölível a mennybe, ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll, s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai kövéren susognak, csencselnek az arannyal, arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar, megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja, harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát, de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért, gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen, mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg, beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó - én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is, az elegáns cukrászdába belépek királyian, rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát, hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót, ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből, itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám, hosszú bajusza a fülére csavarva, kék szemében a betlehemi csillag, sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik, bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök, csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között, és mind: a süteményevők, az arany-lovagok s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson, felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval, de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok! A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát, de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is, bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak, s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát, áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem, a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok –
déli hőségben kapaszkodok föl a várba, lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren, izzik a ledöntött kőló és kőlovasa, a plisszírozott szárnyú kőangyal hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja, tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon, a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti, kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág fejfájdító tenyerére majdnem leszédül, s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek, roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla, huppan az ájult csöndben, szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat, egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán, ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja, kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát, s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik, megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort, huppognak a spiccelő balettcipők, poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak viaskodva a végzettel és egymással is: múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált, toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni, hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak, sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat, uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg hódolóival a palotába bevonul poros cipővel, most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen, de a kezükben szurony világít, s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé, Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt. Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt. Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország. Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok. Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában, a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz. Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre - Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske, úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet jótékony tüzével elvakítja - ne lássak, ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson, övé csak a Végtelen, de az az övé.
