Szilágyi Domokos : Kis szerelmes himnuszok
II.
Utállak, mert nincs percnyi nyugtom. Fájok már, fájok izzani. Cipellek remegő inakkal: oly súlyos vagy, ha nem vagy itt.
Mondd, mért vagyok telhetetlen? Mondd, mért vacogok nélküled? Adj csöpp nyugalmat annak, aki nyugtalanságra született.
Nyűg vagyok és teher Erős válladon Szeretlek ezt most megvallom Nem tudok élni nélküled adj nekem örök szomjazónak Éltető vizet Akkor én majd erős leszek Élni fogok És ha majd egyszer hagyod Az életedben ragyogok
A természet ékszere a fa, a szabadság ékszere a lég, a szolgálat ékszere a menny, a boldogság ékszere az ég, a tisztesség ékszere a szó, az irgalom ékszere a szem, a szerelem ékszere a szív, a bölcsesség ékszere a csend, a keresztség ékszere a hit, a szeretet ékszere a tett;
Szép estét mindenkinek! Nagyon szép verseket hoztál kedves Szuszmok:-)
Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülsz. Egy pont, ahol az extázis kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,
és egy másik ahol újra kisgyerek lehetsz, ha erre vágysz. Mindig van egy pont. Ne goldolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod.
Csak minden másodpercben lépek egyet, és minden félpercben hosszan megállok; így botorkálok fel a ködös hegyre, és vissza-visszanézek integetve: - magára hagyom a világot.
A part sötét ködén remegve úszkál a lámpák lebegő aranyhala. Olyan csend van itt,mintha valóban lenne hozzánk valakinek szava.
De csak az eső sír,az avar hull,száll. Az ember tovább megy és amit úgy vár, kimondja csendben a választ maga.
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belémszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek
"A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban"
Paul Geraldy :Boldog volt
Boldog volt, szeme szeretett,
de felfortyanva, élesen
szólalt meg:”Csak te vagy nekem.
de mindketten vagyunk – neked ! „
Baranyi Ferenc fordítása
Aznap lehalkították susogásukat a lombok, madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk valami sosem hallott dallamra, és akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd, és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet. Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe: Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel, engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem! Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém, nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak. De ez örökké bennem él. Aznap lehalkították suttogásukat a lombok… És a kis padon, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
hinni önmagunkban az ész teremtő erejében az értelemben ami az életet irányítja és a különböző fajok és népek együttélését az önmegsemmisítés szakadékába zuhanó Földön és hinni hogy leugrik a saját gyermekeit halálra ítélő Bolygóról egy Óriás hogy megtartsa egy évezredekig tartó pillanatig ezt a lefelé gördülő Gömböt
Köszönöm a szép képet, nagyon kedves vagy. Nagyon szép lett ez a kerek hozzászólás:-)
...
Dabi István
Repülés
Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel repülünk a felhők fölött gyakran azt hisszük hogy egy helyben állunk s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak a tekintetünknek utat nyitnak a földre és habár az országutakat a folyókat csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk egyszerre megértjük hogy állandóan mozgunk mi is a repülőgép is a föld is és vele együtt az egész emberi élet s amikor idegen repülőtéren érünk földet és idegenek fogadnak különös érzés lesz rajtunk úrrá hogy egy helyben vagyunk és mindenkit ismerünk amíg csak el nem hagyjuk a Földet
Emlékszel? ...amikor még nem ismertelek, nem voltál, én sem voltam neked. Köd körözött, ágkontúrok sziluettjei magasodtak. Lehet, hogy te rajzoltad, s egy képben vagyunk. Kerettől keretig tart a létünk, ha lépünk, le nem zuhanunk. Bokrok nevét kutattam, azt képzeltem, ha tudom, s mint varázsigét elmormolom, minden valódi, s nem álmodom. Száz alakban is bennem motoszkált a kérdés, hová vezetsz. Vagy én vezetlek? Vagy csak hív hegy, hogy veled legyek? Sárkánygerinc. Mutattad, ahol hegyháta kikandikált a fűcsomók között. Vállam válladhoz ütközött, zuzmók aranymorzsáját tapodtuk, s lágy moha nyelte el lépteink, visszanéztem, de nem maradt nyomunk megint. Mert hiába rezdült a levél, hiába sóhajtott kócos hajamba a szél, madár rikoltott, szürkén alkonyult, a halványuló színek megindultak, a vászon megfakult, nem volt hangunk, lélegzetünk nem szívta be kíváncsi ajkunk, csak a palettán ragyogtak fel a színek, az utolsó ecsetvonással átkaroltad törzsemet.
