Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Késünk kenyerünkből egyenlő két karajt nyes. Hol a poháron ajkad nyoma, ott iszom a második kortyot. Járj az én cipőmben! S télen a te köpenyed melegít engem is. Sírunk egyetlen szemünkkel, s este bezárjuk az ajtót, hogy egyedül legyünk. Ha alszunk, álmaink összeszövődnek.
Szikrázik a hó, fehér gyertyák rengetege. Telelni jött mihozzánk a tél. S mellesleg próbára teszi az ereinket: kinek a vére állja zord fagyát, mondjuk, málnavirágzásig .
Nagy utat tett meg a tél idáig, meleget keresve. Tegyünk hát jócskán a tűzre, hogy ki ne fagyjanak az almafák; őrizzék lángjukat a szívek mécsei, hogy ne fázzanak úgy az emberek, s hogy felpezsdüljön a vágatok alján a málnás vére is.
2
Fázol? Bújj ide a bundám alá. Rakok neked egy fészeknyi nyarat - sugara mind-mind velem vallaná: szemedben őrzi ez a pillanat minden nyár minden csillagát. És körülötted forog a világ.
3
Itt bujkál minden didergésben, és arcot, kezet orvul szederjesít. Zsarnok a tél, dermeszt, görnyeszt, ver és szaporáztatja mindünk lépteit. Próbára tesz, metsző éllel gyötör ez az önkényes, álnok kénytető. Szorongat, untat, türelmünkre tör. Jöjj, szabadítónk, gyertyaszentelő!
Múlnak húsvétok, karácsonyok, elmúlnak, aztán visszatérnek. Ezt mondtad, azt mondtad, behamuzzák szavad az évek. Szavaknál hívebbek a tárgyak. Belsejükben élet rekedt. Meglátom árva kalapod. Sötét jelétől visszarettenek.
amikor már semmit sem tudsz ígérni magadnak és beledőlsz egy csendes május végi délutánba és elképzeled hogy ez csak átmeneti állapot nem nem rosszullét csak figyelni szeretnéd megismeréseid jelentőségét a látott és hallott dolgokból a lényeget megkeresni hogy elhidd valóban léteztél hogy valódi távolságok vettek körül valódi mélységekkel és hogy a rettegés benned csak üres korsó amit bármikor következmények nélkül összetörhetsz nem kell tekintettel lenned az ígéreteidre nem az elvárásaid is ugyanolyan szemfényvesztések voltak mint a hatalomba kapaszkodók felségjelei
*
hazám vagyok összezavarodva erőt mutatok és rettenetesen gyenge erőtlenség keserít fel lehetne-e emelkednem addig ahonnan láthatnám magam és azt hogy mi mire való a pazarlás az erő őrült kapkodásában hol és milyen utakon fog majd mindez megtisztulni és hányszor kell majd határt becsületet cserélni a puszta életbenmaradáshoz fényre lenne szükségem hogy lássam hova vezet az eltakart folyó mit borít majd be az éjszakai álom a szemérmetlenre vetkőztetett hit hogy hazám vagyok és úgy halok meg mintha élnék
Azt mondja aki él és fönn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán fölírta valami kis papírra, és a zsebében hordja azt, aki
él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk, nem keresni és nem találni semmit. Azt mondja, akire süt a nap, Uram, rám süt a te napod, miránk süt
ez a nap. Vagy így hallgat tovább, és senkinek se szól. És akkor nem megy, megáll és néz, és nem is néz, csak hallgat. Nem látja micsoda fekete is az a nap.
Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni, azt nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. És lépnek, úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.
Mint messzi Chína földjén vasúti bús karambol, Ujságban furcsa hír csak s nem tépi idegem, Mert tán nem is való, oly messzi s idegen, Ugy rémlik most az élet, amely röpűl és rombol.
Emlékek látogatnak szelíd gyerekkoromból, Tünődöm tűnt szobákon, szavakon, sziveken, Emlék! sok drága szénrajz avatag iveken, Szénnel a múlt üszkéből, finom, porló koromból.
Duzzadva kél a hold künn a halvány, alvó dombról S ragyogva leng túl minden vak földi sokadalmon: Zűrös vásár fölött szép, elszabadult ballon!
Nézem s tünődő, álmos mosolyom kérdi: vajjon A tűz durúzsol-e, vagy bánatomat hallom, Mely karmait bevonta szivemben és dorombol?
Menekülés 1. Egóm a szeretet szélén végez gerendagyakorlatokat, egyensúlyérzék híján nincs más út, megadom magam; te meg ott állsz mögöttem pucér szereteteddel szerényen, s várod, hogy megérkezzen hozzám a könyörgés. Menekülés 2. Törékeny szerkezet bennem a mértékletesség, nem védekezem a tökéletlenség ellen, magamat bántom, gyönge vagyok. Kezed virágfolt az arcomon, mindig biztatón intesz, engeded, hogy megelőzzelek, te vagy megvesztegethető őrangyalom. Menekülés 3. Megnyúzott csillagok ülnek szememben, támadásra felkészült fekete ég szobám fala, árnyékod mellemen zsákba kötött ölelés, én meg hiába keresek melletted helyet, magamba fulladok – pedig várom, hogy szeress.
valaki megölte elterült a hintaló mellett és mindenki közömbösen nézi mintha egy béka tetemét mintha egy verebet készülnének eltemetni a hátsó kertben mintha megkergették volna mintha letépték volna sapkájáról a bojtot mintha a hógolyócsatában kapott volna halálos sebet mintha nem is a hintaló mellett terült volna el mintha csak behúzták volna a terem közepére lássa mindenki milyen a halál lássa mindenki így jár az aki elveszi mástól a piros autót így jár mindenki aki a pöttyös labdát nem gurítja vissza így jár aki elbújik a bokorban és elfelejti ez is csak játék aki a gyurmát a falra keni így jár aki mások haját meghúzza így jár aki nem rakja vissza dobozába a vízfestéket azt nem rakják dobozba koporsóba leterítik a hintaló mellé behúzzák a hintaló mellé gyerekek játszanak az egyik sarokban gyerekek játszanak a másik sarokban és valaki sír pedig tisztán hallja ez csak egy bábu ez csak egy bábu ez csak egy festmény egy festmény egy festmény
„’Til we get reciprocity How can we stand by? Yesterday, I turned on the tv I saw another man down He was screaming He can’t breathe no more He held his hands high But then he got struck down Oh, he got struck down…” grandson: 6:00. a modern tragedy vol. 1, 2018. ki fogja megvárni, hogy a tornasor végére állítottak is lefussák a három kilométert hogy villanyt és internetet húzzanak a nyomortelepre hogy a vályogpadlón fogantak nagyra nőjenek a cukros víztől ki fogja megtanítani kezet mosni azokat akik az ócskapiacon írnak félévit fakanalat árulnak a lidl előtt és zárt terekben sem viselnek maszkot pénz helyett édességet és sajtos kiflit kapnak ez így korrekt ez így nem lehet lealacsonyító ez segítség ez jócselekedet papírral úgysem lakhat jól senki az iskolában sosem kezdtük csökkenő sorrendben a tornasort sosem vittük haza a tejet és kiflit sosem adtuk oda a kéregetőknek finomabb az étel a büfében megmikrózott sajtos kifli forró csoki porból majd instant kávé és zacskós leves ha váratlanul ér a függetlenség ha nem várja meg hogy lefussad te is a három kilométert ha alkalmazkodnod kell az új világrendedhez a kijárási tilalom alatt lenémítod a telefonod jógazenét hallgatsz és gyakrabban hívod fel nagyanyádat az online színház jól mutat az értesítések közt egyetemről így is lóghatsz a háttérben lenémított könyvbemutatók irodalmi beszélgetések és felolvasások legalább ennyi nézettségük legyen támogatod a művészetet ki fogja ha még te sem éjjelente fáj a fejed a képernyőktől vibráló neonkékben és gumibottal leszáll a hozzád kirendelt sleep paralysis demon elnézést kér és cigit két méterre tőled a garzon másik végében azt kérdezi ma mivel ártottál kevesebbet magatoknak kinek segítettél a tornasor végéből van-e elég fakanalad honnan rendelsz ebédet zseblámpát kapcsolsz a mobilodon egyedül tüntetsz a sötétben amíg eltalálsz a mosdóig enni adsz az algoritmusnak minden reklám egyenlő de vannak egyenlőbbek kezet mosol a félsötétben ha nem írod le hogy covid nem tilt le az instagram maszkban szelfi vannak nálad nagyobb imposztorok ezzel nyugtatod magad ha már a démonod se áll szóba veled holnap majd csatlakozom én is várjatok meg ne fussatok nélkülem ne hagyjatok a tornasor végén
Havat terel a szél az erdőn, mint pehely-nyájat pásztora. S néhány fenyő már érzi sejtőn, miként lesz áldott-fényű fa, és hallgatózik. Szűz utakra feszül sok ága, tűhegye - szelet fog - készül, nő magasba, az egyetlen szent éj fele.
Még azt se mondtam el, milyen csodás nagy éjszakán az ezüst zuhogás, a hangtalan föld határaira lezúduló csillag-Niagara.
Még sose mondtam el a színeket, szürkébe foglalt hétszín íveket, fehér havat a zöld fenyőgallyon, piros kendőt a fekete hajon.
Még sohase soroltam el az ízek mindegyikét; húzó fanyart az ínynek; maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt viráglevet; hánytató keserűt.
Nem mondtam el az évszakok futását, hogy mily kápráztató a zuzmarás ág, jázminvirág a tavaszt illatozza és napernyőjét kinyitja a bodza.
Nem mondtam el megannyi búját-mézét az életnek, mit kuporgat öt érzék s a szív mélyében születő zenét - a köznapi dolgok igézetét.
Köznapok – csupa izgató magánügy: Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty, vihar bőgése – minden ámulásom az életen csügg, nem az elmuláson.
Ki a világgal váltam vala eggyé, kívánkozom – s nem engednek közüggyé önvádak, fagypontig süllyedt viták, szidalmak, s görcsös ars poeticák.
Hogy osztanám a földnek és egeknek sok apró kincseit az embereknek... Minden élet: szolgálat. Ez becses még - törvényem, sorsommal kötött egyezség.
Mert fogtam én a siker pilleszárnyát, s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább, s maszattá rondult ujjamon a hímpor. Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.
Adj, élet, munkás férfikort, öregkort, s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor, még síremlékem is magam faragjam! S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.
de majd egyszer megkeresem én is az összes olyan lányt akiknek nem készült fénymásolat a személyi bizonyítványáról akik olyan helyen laknak ahová nem jár ki vonat ahol félnek aszfaltot kenni az útra ahová a mentő is rendőri kísérettel megy ki ha valaki túladagolja a patkánymérget ahol húgyszagú a patak és sosem megy le a nap és panaszt teszek majd az ő nevükben is én legalább kívülről tudom a személyi számom lakcímem anyám és apám keresztnevét apám nevének kezdőbetűjét első ránézésre meg tudom majd mondani melyik lány dolgozik külföldön önszántából melyiket hurcolták melyiket csapták be hogy mezei munkára viszik melyiket küldték el otthonról és melyiket várják vissza segítenék de nem vagyok szociális munkás majd írok egy szolidáris verset felolvasom egy vidéki iskolában rendhagyó irodalomórán csatolom a fotót a pályamunkámhoz a fénymásolt személyit és az eddigi publikációimat ösztöndíjra pályázom nyomozni fogok regényt írok az eltűnt lányokról corupția ucide én meg majd jól lebuktatom ca la carte román krimit írok ebben a bűnügyi sztoriban egynél több rosszfiúnak kell lennie és legalább ennyi jófiúnak anyukám büszke lesz rám pedig a honor és az impaktum kevés legalább beszéltünk róla legalább tematizáltam segítenék de nem vagyok szociális munkás kapcsold be a légkondit nem akarom lehúzni az ablakot óvatosan vezess az ilyen környéken sosem tudni ki ugrik eléd a téma ott hever az úton és nem látok tőle semmit
mit is tehetnék uram mit is sometimes i feel like a motherless child külön világot alkotok magam mert olyan messzire vagyok már a fától nem is látom ahogy ég a föld alattam nekem a bőröm fehér tüdőm fekete gyűlöletpropaganda dúl a mikrobiómámban mit is tehetnék uram mit is itt születtem a szmog fölött ha volna haza ha volna neki vitakultúrája ki ölte meg meg nem született gyermekeimet ki ölte meg jézus krisztus feltétel nélküli szeretetét én vagyok én te vagy te ki a nagyobb hipokrita ki a nagyobb kisebbség ki a nagyobb ki a nagyobb mit is tehetnék a long way from home hol vannak szépségfáim hol van a samaritánus hol vannak a szent paráznák hol vagy magányos george óriásteknősök között az utolsó? mit is tehetnék uram mit is sötét hitem kiszáradó szennyes folyam nem gyűlnek partján nagy macskák és madarak csak lövik bele nagy bűnözők a kicsiket zöld az erdő zöld a hegy is ezt is mindjárt rámégetik hogy is ne lennék űzött tolvaj hol is vagyok megint szól a takarodó iktatják törvényeiket gyilkos csöndben minden rendben persze minden megvan nekem minden tűz az én tüzem aki nem kap levegőt annak nyakán az én térdem az lopta el azt a szeget a krisztus tenyeréből értem uram uram hogy van ennyi harag bennem hogy lehetnék mért nem lettem jávai tigris fekete orrszarvú mért a rossz erdőben üvöltöttem? sometimes i feeel like a moootherless child a looong waaay from hooome halott fenyők a jéghideg hamuban kozmikus magányban úszó mitokondrium ki hagyta égve a folyosót? hova folyassam ki véremet?
Magam templomát építem, égből, földből és levegőből, élénk kék színű tavaszból, madarak csicsergéséből, zölden serkenő fűből, száraz gallyakból, rügyekből, kutyák ugatásából, őzek lábdobogásából. Ott kereslek, Uram, magamban, mikor naponta sétálok a völgyben a délutáni tájat csodálva, fürkészem óvó tekinteted, amikor esténként összecsuklom a terhek alatt. Mellkasomban erős szúrást érzek, mintha malomkő ülne szívemen, fekete, nehéz szavak, szürke, gomolyfelhő-igék, jégszínű jelzők. Hozzád fohászkodom, Uram, csitítsd haragom, legyek olyan, mint a levegő, az ég, a fű és a fák, a madarak, a kutyák, az őzek, a nap és az őt követő árnyék.
Ki sürgeti, hogy nagy-nagy tüzet kéne rakni, mert világ van a szegényember vállán? És ki hallja, nem én kiáltok? És ki tudná fölfogni, ha az Isten íródiák volna? És kié a panasz, a vád: nincsen apám, se anyám? És ki tartja elképzelhetőnek: hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg? És ki érti, hogy dolgaim elől rejtegetlek? A vallomást, hogy Istenem, én nagyon szeretlek? Az ígéretet, hogy kertész leszek, fát nevelek? És ki látja meg a csodát, amikor az uccán átment… és galambok ültek a verebekhez? És ki érteni téged főnévi igenevekben, hogy aszongya: ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, hosszú késsel mind megölni, fölgyújtani Budapestet, s úgy itt hagyni, sose lásson – – –? És ki tud szembenézni azzal, hogy: Kínában lóg a mandarin, s ki tud remélni, hogy kerül majd egyszer asszony is, Márta, Luca és Márta is, Judit, Márta, Edit és Flóra is, holott náddal ringat, holott csobogással? Mert ha már hosszú az Úristen, s rövid a szalonna, elefánt lennél, jámbor és szegény, s bár porszem mászik gyenge harmaton, hogy van az mégis, hogy kékítőt old az ég vizében? Ezek után miért a bizonyosság, bizonyosság-e, hogy minden nedves, minden nehéz? És miért az önbizalom, honnan a megmondhatomén, hogy a hetedikte? Nem tudod, nem tudhatom, csak sejted, csak sejthetem, az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, és gyötör a kérlelhetetlen: visz a vonat, megyek utánad. Csak te tudhatod, csak én fájhatom: hever egymáson a világ, és ami van, szét- hull da- ra- bok- ra, mert ment a padlásra, ment, mert tán ott kezdődött minden, és a harminchat fokos lázban, és akkor, amikor reám néztél, s én mindent… de mit is, inkább hol – a rakodópart alsó kövén, kívül-belől leselkedő halál elől egyedül alszom én is, te is. Bár dehogy alszol, dehogy alszom, virrasztasz, virrasztok, hogy ne üljön lelkünkre szenvedés, ne csípje testünket féreg ez otthontalan, csupa-csősz világban, hol mindegy, kiterítenek így is, úgy is, mert akarjuk, nem akarjuk, kész a leltár, kész a semmi – legyen, hogy ne legyen, mondjuk Edit, mondjuk Thomas Mann, mondjuk József Attila. S bár ős patkány terjeszt kórt, régesrég rájöttem, kétéltű, hogy egyetlen, mi maradt: költő vagyok, ember, kit nem emel föl már se vágy, se nő, se Isten, ki nem bukik föl az árból, nem jön lifttel, nem kopogtat be, kopogtatás nélkül sem jön, hát száradok, törődöm, fekszem álmatlanul, s nincs, nem lesz bocsánat, igaz, bánat sincs, hiszen bűn sem volt, leszámítva ama eredetit, bár ki tudja. Mégis, mégis, ki érti, ki mondja, miért fenyegetőzik, miért kell fogadkoznia, hogy eltűnök hirtelen, s miért kell a megőrülésig hallania, hallgatnia immár több mint száz éve, a száraz ágak hogy zörögnek, tejfoggal kőbe, és miért nem éjszaka?
Irgalom, édesanyám, irgalom, édesapám, irgalom, Isten, irgalom, penész, irgalom, hideg, irgalom, világos, irgalom, nehéz! Irgalom, semmi, jaj, kész, jaj, nincs kész, ez sincs kész. Roskad a kormos hó, csepereszget a bádogeresz már – – –
Jacques Prévert: Hogyan kell madárportrét készíteni
Először fessünk egy kalitkát nyitott ajtóval azután valami kedves valami egyszerű valami szép valami hasznos dolgot a madárnak akkor tegyük egy fa mellé a vásznat egy kertben vagy ligetben vagy erdőben esetleg s bújjunk a fa mögé némán és mozdulatlan... A madár olykor nagyon hamar ott van azonban eltelhetnek hosszú évek is hogy rászánja magát Ne csüggedjünk miatta várjunk várjunk ha még évekbe telne is a madár korai vagy kései érkezésének semmi köze sincs a portré sikeréhez Amikor megjön a madár ha megjön a legeslegnagyobb csöndben legyünk s úgy várjuk hogy a kalitkába menjen s ha megtörtént csukjuk be finoman az ecsettel az ajtót utána egyenként kenjük el a rácsokat de vigyázzunk hogy a madár tollaihoz ne érjünk Majd aztán fessük meg a fát válasszuk ki a legszebb ágat a madárnak fessük meg a zöld lombot friss szelet porzó napot a fűben mozgó állatok zaját míg forr a nyár majd várjuk meg hogy dalba kezdjen a madár Ha nem dalol rossz jel olyasmit jelent hogy rossz a kép de ha dalol az jó jel azt jelenti hogy kézjegyet tehetünk rá. Akkor hát roppant óvakodva emeljük ki egy tollát a madárnak s írjuk oda nevünk egyik sarokba.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Szeretem őt, hiszen nincsen rá okom; nekem elég, hogy előfordul ez idő tájt, amikor én is a világban élek. Kis fülei a koponyájához lapulnak, s ebben minden tudománya kimerül. Még ha vidámabb is, mint a svéd gyerekversek sírni is szokott, leginkább magáért, mint akit: ó, ártatlanul dutyiba zártak; és úgy pilláz sápadt, türkiz szemekkel, hogy utána kell kapnom messzi ne repüljön. Szívtelenül magamra hagyna engem, mintha bíz, tudnék vagy akarnék vigyázni rám nélküle, aki értem Burgesst olvas, noha hadilábon áll minden szutyok könyvvel. Szeretem őt, bár szégyellnem kellene néhány magas műveltségű ismerős szerint, ám, ha nem baj, inkább őket szégyellem. Úgy egyszerűsít engem, mint egy matek zseni a végtelent, cserébe játszom neki nagy-nagy érzelmeket, szokatlan figyelemmel. Amúgy az ajka vastag és folyton bereped; ráadásul skorpió a kis profán, (mert nem a szentem). Egy ikrekhez nem való a sok ágybéli vircsaft, amit rendez. Ja, meg a kristálynál átlátszóbban hazudik; és mégis ő lett valahogy, ő lett a lelkem.
hiányaink a hiányból nincs hiány csukott ablak mögül bámulom a szezonvégi színeket a sok egymást is taszító tegnapot kiselejtezett álmok bomlástermékeként próbálom lekésni a halált de nem tudom kitépni az álnok zsibbadást vérem belesajdul ha nem vagy itt álmomban múltunkkal helyettesítelek újrafestem a mosolyod s a szívedbe tetovált utolsó mondatot – de okos dolog-e hűnek maradni a kimondott szóhoz ha a hóhérom te vagy
.............................
árulásaink meghalni árulás ahogy árulás egymásból kipusztulni is – új forgatókönyv kell hogy kijátszhassuk a gyötrelmes éjszakákat a vajúdásokat de az újratervezésben ügyetlenek vagyunk s így annyi minden elmarad már magunkat sem leljük ebben a tétova nyárban lehúzott redőnyök rabságában sínylődünk könnyeink mosolyra éheznek ám szívünkben csönd tanyázik maradunk kettesben magunkkal és nem tudjuk mi a szabadulás ára s hogy mi lesz ha elmúlik a pillanat… pedig az én filmemben te vagy a legtöbb: jóllaktam veled gyógyítottál ha karcolódtam kijavítottál ha nem voltam bátor – de koromsötét lett hirtelen és túl közel került a távol
Az égbolt sikolt: rátokszakadok, a föld meginog: széthasadozok, jajgat a kő is: közelítenek csikorgó csontu páncélistenek. Az asszony szája lázzal cserepes, ölbeli gyerek didiket keres, rívó leányok, megritkult család lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett, orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejü gonosz angyalok szárnyától az ég sajog, ragyog, borulj a földre, ne less repülőt, zúdít a földre foszforos esőt. Barát-e, ellenség-e ő? Ki bűne ez a mennyegző? Ripeg-ropog a lánglakodalom a háztetőkön, sárga kazlakon. A lángok ujja égre esküdött, most kulcsolódik két házsor fölött! Az utcán én vagyok csak vakmerő, a férfiakkal tele a mező, ott óbégatnak hogy: idesanyám! Gyámoltalanok, kell nekik a gyám, s a lécketrecben ég a kiscsikó, jászol tüzébe vicsorít a ló, lángok közé a tehén borjazik, szénfeketére ökrök sülnek itt - Lángok közül te árva vakmerő, mi menthető volt, az se menthető.
