Nevessünk! -Szenvedtünk már érte. Rajzoljunk Napot az éjsötétre! Fessünk virágot kövekre, hóra. Felejtsük el, hogy lenne-volna! Van mindenünk ami csak számít! -Szívünk és könnyünk úgy világít Fekete rögökön, Tócsákban, sáron, Hogy aki keres, Az ránk találjon
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
A mindenségben minden míg képes, addig őriz, harangszót a szél, fák a rájuk hullt havat, az ég, a föld a nap tündöklését, - téged én, míg élek, addig tartalak...
A színes fények mindig égnek A nagy tisztások apró forrást rejtenek A vihar harmóniájában, az árnyékok harmatjában Az ígéretek egyszerűségében, áldozatok füstje mögött Nagy sziklák között kicsiny ösvény vezet szentségedbe Hárfasikoly, egyszerű szavak: Bejöhetsz bármikor, befogadtalak.
"Ő nem sok embert szeretett. A szíve mély, de zárt világ volt: Különös kőfallal kerített, Mély futó-árokkal határolt. S hogy őt szeretik: alig hitte: Őt, önmagáért, semmi másért, A szívébe zárt mély világért."
Ez már nem szerelem többé, nem két ember kötése, keringő tánca egymás ellen, kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje. S változó viszonylat: Tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak, itt már az érzékek csak befele hatnak, egymást ha kívánjuk látni: elégséges állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki Rád néz, rajtad engem is fölismer, s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek! Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek. S aki magát rontja, pusztul igazán csak, s a fő-fő lázadó maga ellen lázad.
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, aki kettős vágyból válik maga-eggyé, aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, mindenképp a saját bajait tetézi.
Tedd, hogy szeressem magamat, tedd, hogy az agyam, hogy a testem ne csupán percekig szeressen, mint eddig - mert csak így lehet Téged is, jaj, szeretnem, szívem, ne szélsőségesen, de híven, ne íly szeszélyesen, de hűn, én csúnyácskám, én gyönyörűm, én ósdi "keserédesem" , kencétlenül is ékesen, hogy világ minden éke sem ér fől vele. Tedd, hogy a tested, gyönyörködvén, magad szeressed, tedd értem, magadért te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
Elbújok, hogy megkereshess, elmegyek, hogy visszahívhass, lánggal égnék, hogy szerethess, lezuhannék, hogy elkaphass. Elhallgatok, hogy szólj hozzám, s megszólalok: találj reám.
Aznap este egy antológiát olvastam. Ablakom bíborszín felhők súrolták. Az eltelt nap egy múzeumba röppent. Hát te - ki is vagy te? Nem tudom. Akkor sem tudnám, ha vidámságra születnék? Bánatra? Kitartó várakozásra? A szürkület friss levegőjénél egy antológiát olvastam. Régvolt költők éledtek bennem, daloltak.
Ne szégyelld, ha megöleled utána a párnát, ha melegét hiába keresve fölsírod az éjszakát, és ha az ürességet neve kimondásával töltöd: el ne hallgass! Más tettben sincs több értelem, se vigasz.
Már megyek is..., de olyan nehéz innen elszakadni...
Szia !
....
Fodor Ákos :Ajánlás
Csendes vagyok, törvényszerű, ám kiszámíthatatlan, mint némelyik jobb költemény. - Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója, ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.
Vannak oly régi versek, melyeket már elő nem is veszek, csak rájuk gondolok, pontos emlékező, s már könnyezek. Az eltűnt, szertehullt időn átszólnak ők, megcsap lehük, nem is szavuk, csak illatuk van vélem, s én is velük csak úgy vagyok: hogy látom régi énem soruk felett, mint páraszőtte, holdsütötte éjen kísértetet.
"A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.
Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő, nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.
Boldogok, akik - ha egyetlen haiku pontjában is - találkozhatnak és megérinthetik egymást."
Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk,
a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka,
amelyre minden más munka csak előkészület.
Lobbanó lángból Születni szállni Szállni az égre Éjbe font füstben Szárnyalni szépen Szemben a széllel Hullni harmatba Hullani hóba Tűz mellett fázni Fényleni dalban S ha dúdol az este... Kihunyni halkan.
