Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Bocsánat, hogy megint én és megint hosszan, de hátha valakinek érdekes ez is. :)
Gimiben rendszeres Metal Hammer-olvasó voltam, aztán ahogy az ízlésem változott, egyre kevesebb olyan zenét találtam benne, amit hallgatok is.
Lényeg, hogy időről időre felbukkant benne a fura nevű Enuff Z’Nuff együttes épp aktuális lemezének kritikája.
Mivel egy időben az újság minden betűjét kiolvastam, sok olyasmit is átfutottam, amit nem ismertem vagy nem igazán érdekelt.
Itt viszont egyből feltűnt, hogy az EZ énekesének, Donnie Vie-nak a hangját minden alkalommal Lennonhoz hasonlítják, a zenekar zenéjéről pedig egyenesen azt írják, így szólt volna a pszichedelikumokkal telepumpált Beatles a ‘80-as évek Los Angelesében.
Szó se róla, kinézetre az EZ igazi csiricsáré ‘80-s LA-i glambanda – zeneileg viszont szerencsére (nagyrészt) nem.
Tényleg erős a Beatles-hatás, ráadásul jó pár Beatles ill. Lennon-dalt is feldolgoztak hosszú karrierjük során (volt, amit lemezen, volt, amit koncerten és olyan is, amit Donnie Vie szólóban).
Ugyanakkor azt mondani, hogy Vie hangja totál Lennon, legfeljebb olyan mondhatja, aki nagyon felületesen ismeri utóbbit (mint saját bevallásuk szerint a hammeresek).
A Strength című EZ-lemez egy nagyon jó Beatles-hatású hard rock lemez, de azóta tudom igazán értékelni, mióta elengedtem ezt a Lennon-párhuzamot.
Addig amíg úgy hallgattam, hogy arra figyeltem, mennyire lennonos az ének, zavart, hogy ami nála karakter volt, itt manír és zavart, hogy szerintem Vie hangja minden híresztelés dacára inkább egy rész dylanes orrhang, egy rész szikorarobis nyávogás és egy jó adag Julian Lennon.
Komolyan, konkrétan a Valotte egyes dalai ugrottak be Vie énekét hallgatva, mint bármi Johntól.
Viszont onnantól, hogy nem vontam párhuzamot, már nagyon tetszett a Strength album, amiről az allmusic.com egyébként egyenesen ezt írta:
“Arguably the greatest Abbey Road tribute and/or rip-off of the early '90s (depending on who you ask)”
Igaz ugyanakkor, hogy előtte meg ezt írják: “Take away three or four of its 14 tracks, and Strength would be a perfect album” Tehát nem kimondottan eredeti, nem is tökéletes, de nagyon jó lemez ez, érdemes belefülelni.
Más megközelítéssel dolgozik az EZ, mint az Oasis (hiszen a hard rock felől közelítenek és évekkel előttük: Gallagherék épp csak megalakultak, amikor a Strength Vie-ék második albumaként megjelent) és kisebb hatásfokkal: Liamék világsztárok lettek (Angliában meg félistenek), Vie-ékat viszont elsöpörte Seattle és a nagyobb közönségsiker küszöbétől az underground peremére szorultak, zugkiadótól zugkiadóhoz vándorolva.
Mai napig léteznek, sajna már (többedjére) Donnie Vie nélkül, aki szólópályára lépett, felvette a Strength teljes akusztikus változatát (úgy is egész jó, csak a hangzás fapados sajna a még nagykiadós '91-es lemezhez képest) és továbbra sem tagadja meg a Beatles hatást, 2014-ben duplaalbumot csinált, kicsit talán túlságosan is kézenfekvő borítóval és címmel:
:)
Azt pedig, hogy mennyire lennonos a hangja, legkönnyebben ezt hallgatva lehet megítélni:
Szerintem rosszul teszed. Én ellenkező állásponton vagyok. A válogatásba bekerült és kikerült dalok között valóban van néhány meglepetés, nekem személy szerint nem fáj egyik sem. Az új mixeket személy szerint nagyon szeretem, megmagyarázni nem tudom miért, de szinte kivétel nélkül tetszenek. Hozzá kell tennem, hogy a 2000-es évek remixeit az Imagine kivételével nem ismerem, mint ahogy az elmúlt 30 évben megjelent válogatás lemezeket sem. Nekem ez a lemez nagyon élvezetes hallgatnivaló. Különösen a Mind Games, a Walls and Bridges és a Double Fantasy dalai plusz a Stand By Me. Az Imagine mixek is jók, de azokat már 2 éve ismerjük, itt szerintem csak egy kis masterelési finomítást végezhettek rajtuk.
Elnézést mindenkitől,de én nem követem Sean "munkásságát".Amióta egyszer,igaz,elég régen,hallottam tőle a Dear Prudence-t egy John Lennon emlékkoncerten.Mit is mondjak,kicsit túl lazán,túl szabadon lett "lekövetve,leszedve" a gitárkíséret.Lennon-dal interpretálásakor ne hadováljunk művészi szabadságról,az önkifejezés végtelen kiterjedéséről,
kiteljesedéséről.A zenei szövet ne legyen kirojtosodva,felhasadva.Az énekdallam,ott meg lehetne mutatnunk,kik is vagyunk.
Számomra egyértelmű,John talentumából sokkal több van,sokkal több jutott,ha így esett,hát így esett,Juliannek.
A két kritikustársnak nagyon köszönöm,hogy nem kell hanyatt-homlok rohannom meghallgatni a Sean által összeállított
Nagyon hasonló a véleményem, különösen, ami számsorrendet illeti. A mixekkel kapcsolatban az az érzésem néha, hogy túlságosan erőlködve, direkt próbáltak látványosan különbözni az eredetitől, ami nem szült jó végeredményt. A 2004-2005-ös remix albumok legnagyobb erénye, hogy viszonylag finoman nyúltak a hangzáshoz. Nekem a Rock And Roll album remixe tetszett a leginkább, ahol az eredeti nyers, harsány hangzás helyett egy sokkal "könnyebben hallgatható" végeredmény született. Ráadásul az Imagine kivételével minden CD kapott néhány bonus track-et, amik máshol nem elérhetőek. Az Every Man Lennonos változata is így szerepel a Milk & Honey-n.
A legérdekesebb, hogy azért nem szereti az első két lemezét (amik egyben a legnagyobb publicitást is kapták, mert nagykiadós albumok voltak), mert akkoriban tudatosan el akarta kerülni, hogy úgy hangozzon, mint az apja (emlékszem, sokan mondták is, milyen peches, hogy az anyja hangját örökölte), viszont a Friendy Fire-on már többször felkaptam a fejem, hogy milyen lennonos a tónus.
Azt is megemlíti, hogy nem felejtette ám el, hogy volt már Gimme Some Truth címmel válogatás, de ez a cím illik legjobban ehhez a fake news-zal terhelt post-truth korhoz (és ebben igaza van).
Viszont maga ez a válogatás nem lett jó szerintem. A bénácska borító hagyján, de ez a fantáziátlan dallista: gyakorlatilag egymás után rakta ilyen blokkokban a lemezek egyes dalait (oké, értem én , időrendi sorrend), ettől csak a lemez első és utolsó két dala esetén tért el. Pedig, mivel (sajnos) alig tíz évet fog át a gyűjtemény, ezért a dalok és az ének hangzása is sokkal egységesebb, mint mondjuk a Pure McCartney esetén, ahol simán egymás mellé kerültek negyven év különbséggel dalok és egyes esetekben ez feltűnő is volt. Itt nincs ilyen gond, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Nyilván elfogult vagyok a Working Class Hero válogatás felé, mert egyrészt tizenöt éve hallgatom, másrészt addig csak a Lennon Legend, az Imagine és a Rock and Roll lemezek voltak meg, szóval temérdek dalt akkor hallottam először. Mégis: fantáziadúsabb volt ott a dalok sorrendje és nem volt rajta ennyi lehagyható dal, mint itt (persze ez szubjektív, nyilván). Az Angel Baby teljesen közepes dal, ha már egy nagylemezről anno lemaradt dalt kellett választani, sokkal inkább lehetett volna a Rock and Roll People, ami jobb, lennonosabb és saját szerzésű. Az Every Man… egyetlen érdekessége, hogy Lennon énekel egy Yoko szerezte dalt, viszont így talán még jobban kijön, mennyire közepes dalszerző Ono…
Számomra a New York City emblematikus Lennon-szám (és nemcsak a híres NYC pólós fotó miatt), talán lehet mondani, hogy a The Ballad of John and Yoko folytatása és elég érthetetlen, hogy maradhat le egy dupla válogatásról. Az Isolation jó dal és „nyilván” nem maradhat le 2020-ban erről a lemezről, viszont az Angela mint dal inkább közepes, de hát nyilván ugyanígy nem maradhatott le (csak épp a BLM miatt), ahogy a Woman Is The Nigger of The World pedig nyilván nem eléggé PC: hiába feminista dal, hiába stimmel a címbéli hasonlat is, a „N-word” használata ma talán még annál is szerencsétlenebb, mint ’72-ben volt. Hiába értem, valahol azért kár, hogy ez volt a rendezőelv, nem pedig, hogy ténylegesen jó dalról van-e szó. A Steel and Glassnak nagyon örülök, mert a WCH egyetlen hibája az volt számomra, hogy sok ilyen rockosabb dal lemaradt róla (ez a lemez is elbírt volna még pár hasonlót, mint pl. Meat City és What You Got – ha egy Angel Baby vagy Every Man… féle „throway” itt lehet, akkor ezek SIMÁN itt lehetnének, sőt).
Igaz, a legnagyobb baj mégis a hangzás. Hiába, hogy emiatt a mix miatt figyeltem fel arra, hogy a Cold Turkey-ben a basszus a szívdobogást utánozza, ettől még nem tetszik, hogy miközben a basszus ki van emelve, a hangkép többi része wall of sound-szerűen szól. Egyszerűen nem szól jól ez a keverés, nem teljesen világos, mi volt az elképzelés. Volt dal, amiben most tűnt fel, milyen tompa a dob, aztán gyorsan meghallgattam a 2010-es változatot, hogy ez ott is zavart-e: ott is így szólt a dob, de nem tűnt fel, mert az összhatás (összhangzás?) jó volt úgy. Ahogy belegondolok, jópár forrásból hallgattam már Lennon dalokat (John Lennon Collection, Imagine és RNR album ki tudja, mikori bakelit-kiadását, Lennon Legend, WCH, Signature Box) és volt ahol feltűnt a más hangzás (WCH remixelt hangzása nyilván), sőt a Signature Box megjelenésekor egyenesen attól tartottam, annyira hozzászokott a fülem a remixekhez, hogy tompának fogom találni a „sima” remastert. Nem így lett: mindkettő nagyon jól szól és a mai napig hallgatom így is, úgy is a dalokat.
Viszont ez a Gimme Some Truth nem lett jó és ezt úgy mondom, hogy egyébként nem tartom magam kimondottan vájtfülűnek. Mégis, eddig kétszer kaptam fel a fejem a hangzásra: a WCH első hallgatásakor, hogy mennyire kristálytisztán szól a Stand By Me elején a gitár vagy a Power To The People elején a kórus – illetve most, hogy Sean verziója meg mennyire nem sikerült. Sose volt még velem olyan, hogy a felénél kikapcsoltam volna a kedvenc dalaimat, de most igen és gyorsan megkerestem a 2010-es verziót. Úgyhogy magát a teljes válogatást nem is hallgattam végig, csak a legnagyobb favoritokat – félig…
Értem én, hogy a fő exkluzivitását az adja, hogy Sean csinálta a keverést és ez az aspektusa hiába veszett volna el, mégsem lett volna ördögtől való rácsörögni Giles-ra, hogy lenne itt egy kis meló…
(Viszont, ha egy mai fiatalnak ez a válogatás lesz a belépő Lennon -és közvetve nyilvánvalóan a Beatles- világába, zenéjébe, akkor minden fanyalgásom ellenére is megérte kiadni. Az én rajongásomat elmélyítette a WCH 2005-ös megjelenése, mert annak révén kezdtem el mélységében, a slágereken túl is megismerni Lennon zenéjét, szóval érteni abszolút értem egy ilyen válogatás funkcióját csak az a kár, hogy 15 éve Yoko és segítői jobban válogatott, szerkesztett és jobb hangzású duplalemezt csináltak ugyanabból az anyagból szemezgetve, mint most Sean.)
Their assistant, Fred Seaman, announced to the press that “next spring, John and Yoko will be touring Japan, USA and Europe,” with the promise of a return to England after a nine-year absence.
Nekem a Free As A Bird annyiban volt élmény, hogy amikor jöttek a hírek, hogy érkezik, kicsit megtapasztalhattam, milyen lehetett anno várni egy új Beatles-lemezt. A megjelenés napjának reggelén nyitáskor rátörtem a Szervita téri Fotexra az ajtót és követeltem az Anthology-t. Persze fogalmuk se volt, mi az. Aztán valakinek beugrott, hogy a Blikk szerkesztőségében van a premier és meg is lehet ott venni. Életemben egyszer, akkor vettem Blikket, hogy megnézzem, hol a szerkesztőség. És tényleg, beléptem és szólt a Free As A Bird, egy sose hallott, új Beatles-dal. A fíling feledhetetlen volt.
Ja, amúgy az Index elengedte ezt az évfordulót, ma nem írtak róla.
Nagyon nehéz ilyesmit érvekkel megtámogatni. Idézzem a híres bonmot-t? "A Velvet Underground első lemezét kevesen vették meg, de azok mind zenekart alapítottak." Vagy hivatkozzak tekintélyre? Fáy Miklós írta: "akkoriban nem volt akkora eset, sem közvetlen hatását, sem anyagi vonzatát tekintve, de évek múlva a Velvet Undergrund az alternatív rockzenében ugyanaz, mint a dallamos vacakolásban a Beatles."
Lehet, hogy két ennyire fontos zenekarnál már eldönthetetlen az elsőség, és csak az egyén echo chamberén múlik, melyik felé hajlik. De hogy a Beatles a szerethetőbb zene, az nem vitás.
Az egész szösszenet színvonala "11 éves Pistike fogalmazása" jellegű. Elég mellbevágó, főleg ha az ember összehasonlítja ezzel az alig fél évvel ezelőtti cikkel:
