Igen, igazad van, de pl. én tudom, hogy a férjem nem így viselkedne, ha tudná az igazat. Még a sugárkezelésre sem tudtam volna rábeszélni. Ez így most neki jó, nekem rettenetes, de mégis jobb így. Ő pl. nem volt hajlandó (szerencsére) semmit elolvasni a betegségéről a neten. Tehát nem tud semmit, és így nyugodtan él. Ő nem olyan erős, mint te, nem úgy állna hozzá, ahogy te. Nagyon tisztellek a hozzáállásodért.
Sajnos ( vagy hálisten ), én nem tudom, hogy apám utolsó két napja hogyan telt - Pécelen feküdt az elfekvőben - mert 24 órás ügyeleti szolgálatban voltam a rendőrségnél...Azon a szombati napon délelőtt, amikor meghalt, Kerepesen voltam halottszemlén...Egy szerencsétlen egyedül álló férfi halt meg a háza melléképületében, ott aludt egy fűtetlen lukban és ott találtak rá. Nagy háza volt, nem is értem, miért nem ott tartózkodott. A tanács embereivel megcsináltuk a leltárt és különböző ruhákban, meg cipőkben találtunk 180.000 Ft-ot meg a végrendeletét, melyben mindenét a katolikus egyházra hagyta...
Mikor hazamentem, akkor mondta anyám, hogy apám meghalt...Meg mondott még valamit, amit azóta se értek! Apám már hetek óta nem tudott kikelni az ágyból, 80 kilo felett volt eredetileg és lefogyott 42 kilora...
Szóval, a halála előtti napon, ahogy a szobatársai mondták, felkelt az ágyból, magához vett 2000 Ft-ot, felment egy emeletet és a pénzt odaadta az orvosnak!!!! Az meg elfogadta!!!!
Milyen emberek léteznek, hihetetlen...Mindkettőnk szerencséjére, nem találkoztam többé azzal az orvossal.
A lányom utolsó napján - még nem tudtuk, hogy az - én mentem vele a mentővel, az orvos kijött hozzám és megkérdezte, hogy "ugye tudja, hogy menthetetlen?". Mondtam, hogy igen, és kértem, hogy neki ne mondja - azt válaszolta, hogy "higyje el, hogy ő ezt tudja".
Mi, a család valóban tudtuk, de neki nem mondtuk - teli volt tervekkel, gyógyulni akart. Azon a délelőttön is még tervezte a házuk kialakítását, és beosztotta a mi időnket is :-), azt mondta nekem: "én most itt maradok, nem lesz semmi baj. Te főzz a fiúknak (férjem és a vőm) egy jó nagy adag gusztustalanságot, annak örülnek két napig, énhozzám ne gyertek most, úgyhogy pihenj anyám, mert már veszélyes vagy". Elaludt, és már nem ébredt fel. Mi játszottunk és ő is játszott, hogy tartsa bennünk a lelket? Nem tudom.
(A "gusztustalanság" az ő fogalmai szerint a pacalpörkölt és társai...)
Szia, apu is tervezett az utolsó pillanatig. És nekem olyan jó volt hallgatni. Neki sem mondták meg hála Istennek, de tudom, hogy tudta. Láttam a szemében, tudtuk.
Éreztem az utolsó ölelésében, amikor megbeszéltük, hogy én most kimegyek a családdal, de Karácsonykor jövök és együtt ünnepelünk születésnapot, névnapot.
Még mindig érzem azt az ölelést.
De tervekkel tele, bízva a gyógyulásban ment el. 3 hónap alatt. Nem volt kemó, semmi. Csak a fejfájására adtak valamit. Az utolsó pillanatig egyedül csinált mindent.Ez 91-ben volt.
Anyunak a szemébe vágták, hogy pár hónapja van, abban a pillanatban eltört benne valami.
Az első éjjel után úgy döntött, hogy feláll és harcol. A legnagyobb harcos volt, akit idáig ismertem.
Mindent végigcsinált, amit lehetett. A 4. kemó után a kertben kapált és úgy csillogott a szeme, olyan boldog volt.
Az utolsó 2 hónap maga volt a pokol. Nem részletezem, bár ebben a topikban ez is belefér.
De az utolsó pillanatig bízott a gyógyulásban.
Mind a ketten átlagon felüli intelligáciával bírtak. És szívvel.
Az egyiknek úgy kellett végigcsinálni, hogy nem hallotta állandóan maga mögött: 2 hónap, 1 hónap, bumm!
A másiknak pedig- úgy sajnállak anyu -, ketyegett az óra megállíthatatlanul. Szörnyű lehetett. De ennek ellenére, bízva Istenben, ment előre.
Sokáig mentőztem, ismerem az emberi testet. Nem érzem hülyének magam.
De a végét szeretném emelt fővel végigcsinálni. Ha a gyerekek besegítenek ebben, átvállalják az orvosokkal való herce-hurcát, akkor én belefogok adni mindent, megígérem.
Én is sokat szenvedek a refluxtól. Próbálja ki a hugod a Depankin gyógyszert, ez emésztést elősegítő orvosság, (naponta 3x2), recept nélkül kapható, nem akarom elkiabálni, de nekem mintha segítene. Sajnos nagyon drága, 2300 ft és elég hamar elfogy... :-(
És próbálja megbeszélni az orvossal, hogy az utolsó két kemo előtt legyen egy kis szünet, amíg regenerálódik, ez kb három hét. Ha hányás elleni gyógyszert is szed, mindig szedjen mellé hashajtót is. És a kemokotyvalékban legyen gyomorvédő, és előtte-utána legyen sós vizes átmosó infúzió. Én is a negyedik kemót kapom mostanság... :-(((
Sziasztok! Figyelemmel kisérem a fórumot,nem vagyok beteg de, a húgom sajnos igen. Rettegek mindennap a félelemtől mi lesz vele, hisz élni kell, élnie kell!! Negyedik kemó után van és ez teljesen kikészitette 48 éves. Nagyon sok a gyomorsava , rettenetesen fáj a gyomra, eddig elég jól viselte a kemót de, most nem tud enni,inni, rögtön ki jön minden belöle.Még kettő lenne hátra neki de, úgy döntött nem veszi fel! Mellrákja van ,az egyik mellét levették, tud valaki valamit ami hatásos, ill, valaki próbált valamit refluxra? Köszönöm ha válaszoltok,és mindenkinek jobbulást kivánok, és az Isten áldjon meg Benneteket.
Nekem megvan az a képességem, hogy azonnal megérzem, ha bárki nekem mellébeszél, vagy hazudik, vagy elhallgat valamit. Szóval nekem sokkal jobb volt így, hogy mindent pontosan elmondanak és elmagyaráznak, és nem hadoválnak és hazudoznak. És ÉN magyarázom el a családnak, hogy mi van, és nem ők gügyögnek nekem...
Viszont vannak emberek, akiknek egyáltalán semmi de semmi fogalmuk nincsen az emberi test működéséről, a betegségek jellegéről és egyáltalán az egészségügyi dolgokról, legfeljebb valami nagy zűrös katyvasz amit a sok orvosi sorozatból összeszedtek (a dr Haus sorozat futtatásakor mejdnem megöltek egy mentőorvost, mert mnden sorozatban azt látták, hogy a filmen előveszik a tappancsokat s lám a halott életre kél) - na nekik tényleg nem szerencsés azonnal megmondani, hogy jóuram magának rákja van, meggyógyítani nem tudjuk, van még pár hónapja, használja ki. Ezt egyébként nem sértésnek szántam, mert nem kell mindenkinek amatőr orvosnak lennie, erre vannak az orvosok kitalálva. Minden ember más, és a kegyes hazugság van akinél bejön, többeknél mint gondolnánk.
(Csak éppen a hozzátartozóknak nagyon rossz, hogy tudják mi a valós helyzet, de kénytelenek hazudozni orrba szájba... :-((((( )
Szoktam ám olvasni benneteket, mert engem nem zavarnak se a gyászolók, se a halál...Úgy sem mint tény és úgy sem, mint beszéd téma.
Valamit szeretnék kérdezni, mert nem hagy nyugodni a gondolat, bár lehet, nem tudtok rá válaszolni, mert más világ van...
Szóval, amikor apám meghalt, 1979-ben még nem közölték a beteggel, hogy rákja van, csak a hozzátartozókkal. Amikor apám már a végstádiumban volt, szinte minden nap beszélt arról, hogy meg fog gyógyulni, meg hogy miket fog csinálni ekkor meg akkor, kikkel fog találkozni...stb.
Én pedig napról napra mérgesebb lettem, mert nehezen viseltem ezt a szituációt és szerettem volna rákiabálni, hogy: " Térj már észhez, nem mész te sehová, rákos vagy, meg fogsz halni...."
Hálisten soha nem mondtam neki ilyesmit, türtőztettem magam a haláláig és nagyon örülök így utólag, hogy nem mondtam neki semmit! De elhihetitek, hogy nagyon rossz volt hallgatni a terveit és úgy éreztem, hogy csalódás fogja érni, ha nem világosítom fel, holott tudtam, hogy ez marhaság!
Kíváncsi vagyok, nektek nincs e, vagy nem volt ilyen érzésetek?
Amikor a kisebbik lányom született, a férjem vitt be a kórházba, anyu otthon maradt a nagyobbal. Este 7 óra lehetett, mobilunk még nem volt abban az időben.
Éjjel 11.10-kor megszületett a kicsi, a férjem később hívta anyut. Amikor mondta a hírt, anyu csak ennyit kérdezett: Ugye 11.10-kor?
A férjem lemerevedett.
Később elmesélte, hogy este fél 10 körül elkezdett görcsölni a hasa. Lefeküdt a díványra és várt.
11.10-kor mintha elvágták volna a görcsöket. Akkor döbbent rá, hogy megszületett a kisebbik unokája.
Hát ilyen volt az én anyukám, ilyen volt a mi kapcsolatunk, ezért is hiányzik olyan nagyon.
Ja, igen.
Biztos vagyok benne, hogy amikor a találkozási pontotoknál jársz, ő mindig ott vár rád.
Jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül, köszönöm.
Vannak kutyák, akik a gazdájuk halála után kiéheztetik magukat, vagy ráfekszenek a sírjukra és ott halnak meg.
Nem csodálkozunk rajtuk.
Akkor az ember miért ne érezhetne ugyanilyen mélységeket?
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy válasszuk a halált -hívő lennék, vagy mi -, csak azt, hogy fogadjuk el a fájdalmunkat és abból próbáljunk építkezni.
tudjátok, valahogy az idővel nálam is nehezebb a fájdalom. az elején volt a sokk a halál miatt, a megkönnyebbülés, hogy már nem szenved, aztán a kijózanodás, utána hogy reggel nyolc óra, és nem hív???, aztán a rádöbbenés, hogy basszus, nem csak elutazott egy időre, majd ez a keserű fájdalom, hogy mennyire kicseszettül hiányzik, hogy annyira fáj, hogy többet ne szól hozzám, holott hallom a hangját, és hogy mikor megyek a temetőbe, mintha kínoznának, majd pedig három napig utána arémálmok :§ mindenszentek után azt álmodtam, hogy ismét élt, és arról beszélgettünk, hogy kiástuk őt a sírból, mert rájöttünk, hogy nem is halt meg, és téves volt az egész. majd mivel akkor is beteg volt álmomban, el akart menni orvoshoz, mire én figyelmeztettem, hogy nehogy elmenjen, mert emlékezzen rá, hogy miért ástuk ki, és hogy ha akkor nem megy el orvoshoz, nem is tudtuk volna mai napig, milyen beteg.... iszonyú volt. a férjemnek meséltem másnap, azt mondta, egész éjjel nyahogtam, kihagyott a lélegzetem, figyelte, mi van velem :-(((
iszonyú volt az ébredés, hogy mégse ástuk ki, és nincs itt . jaj de nagyon fáj. mindenszentekkor a kislányom az apja ölébe bújva zokogott, hogy mennyire hiányzik neki a papesz :-( nem is nagyon tudom vigasztalni, mert amennyire nekem hiányzik, arra nem elég a szó
de ahogy valamelyik nap a facebookon olvastam: " egy valamit megtanultam az életről: -megy tovább" . hát valahogy így van....
Örültem amikor létrejött ez a topik, jó volt olvasgatni, néha írni is.
A gyász egy nagyon szubjektív folyamat, nincs szabálya. Van akinél pár hónapig, másoknál évekig - sőt egy életen át is -, eltarthat.
Nem vagy sem rosszabb, sem jobb a másiknál, ha huszonvalahány évesen ilyen hosszú idő után is vágyik a lelked anyud után.
Én egyre kevesebbet sírok. Talán belenyugodtam a megváltozhatatlanba, nem tudom. De azt tudom, hogy a lelkem semmivel nem lett könnyebb.
Olyan mérhetetlen a magány bennem és tudom, ez már így marad mindörökre.
És ha sírdogálós vagyok ezen sorok miatt, hát legyen.
Valami elment anyuval mindörökre. Élem a napjaimat, szeretem a gyerekeimet, a munkámat, sok jó ember vesz körül, de a színek halványabbak lettek, a nevetésemben mindig van egy sóhaj.
Azt nagyon sajnálom, hogy halottak napján nem égett itt sok mécses a szeretteinkért.
Szia, szerintem is teljesen jó így, hogy van ez a topic. Egész stabil hetem volt, sok mindenen eltöprengtem és úgy látom, hogy pszichiáter nélkül is ki tudok mászni a gödörből, csak nekem sokkal több idő kell. Általános iskolába elején is fél órával többiek előtt elkezdtem a tábláról másolni a mondatokat, mert le voltam lassulva, ugyanis az óvodában átszoktattak balkézről jobbkézre. Majd nemsokára írok egy hosszabb monológot, de azt nem tudom, hogy mikor. Addig is a legjobbakat!
Mondjuk pl amiatt irok ide, mert kifejezetten érdekel Andris sorsa, hogy mikor lesz képes kikeveredni eből a pszichés katyvaszból ami miatt gyakorlatilag nem tud rendesen élni, megfogadja e valaha is bárki tanácsát, ilyesmi.
De te nem találod furcsának, hogy mondjuk van egy topic a rákról a betegek számára, mondjuk, hogy megosszák a tapasztalataikat, hogyan lehet csökkenteni a mellékhatásokat ki hol tart a kezeléseknél, mennyit javult, mennyit romlott, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy nem tud semmit írni, mert oldalakon keresztül részvétnyilvánitások vannak, ráadásul alig van szintén rákos kolléga, főleg a rákosok hozzátartozói számolnak be a szenvedéseikről? Na éppen emiatt jó volt kettéválasztai a témát , szerintem teljesen logikus volt, és ezen nem kell senkinek megsértődni. Mind a két helyen mindenki szivesen látott résztvevő, csak lehetőleg arról beszéljen ami a topic címe.
Én úgy gondolom, hogy aki beteg, az valóban nem mindig van olyan hangulatban, hogy a gyászoló hozzátartozók gondolatait, problémáit olvasgassa. Ezért is volt jó ötlet ez a külön oldal – de ezt már az elején megbeszéltük. Gyerekek, nem látom okát, hogy miért ne jöhetne ide is a beteg, hiszen nyilván érdekli a többiek sorsa is, és esetleg jól is eshet neki, hogy „szót válthat” a többiekkel – egyik sincs elzárva a másik elől, ez így kerek! A gyászolók is nyilván visszaolvasgatnak, ami nagyon jó, hiszen a tapasztalataik alapján tudnak segíteni, ha olyan esettel találkoznak.
Ja, és régi róka vagyok én is: a lánynevem F.Á.S. volt, de valamiért azzal sokat vacakol a fórum, illetve most már nem is engedett be, ezért változtattam!
Az az érthetetlen a kérdező számára, hogy a másik topicban pont te voltál a leghangosabb, hogy ne legyen siránkozás, mert rossz hatással van rád ( ami érthető) és nem szereted olvasni. Ezzel szemben olvasod és írsz ebbe a topicba, itt érez ellentmondást a kedves kérdező.
Szerintem is jobb lett, hogy szét lett választva a fórum. Bár érezhetően megsértődtek páran, mert ide már nem írnak.
Mi van ezen érthetetlen? Ha kifejezetten a rákról tudsz valami okosat mondani (vagy butát, mindegy), akkor te is ugyaúgy írhatsz az eredeti rákos topiicba, ez a topic meg a sirdogálásra alakult, meg a lelki feldolgozására.
azt nem értem, hogy a másik topicban nem szabad gyászolásról, rossz híreről írni, azért alakult ez a csoport. viszont akkor aki ott nem bírja olvasni, az miért jön ide? mi ebben a logika?
Halottak napja van. Az elsõ, Mióta döngve hullott Rá a hant. A Sír tövében egy-egy fénybogár Csillog. Különben sötét a határ, S hosszú az éj alant. Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetõbe' jár. Hiába, virág sincsen annyi már. De egy-egy szálat letenni szabad. S hallatni tompán, fojtottan szavunk, És aztán: kezet fogni halkan, loppal, Egyik halott a másik halottal: Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.