"Az alapellátó rendszerben is átstrukturálásra van szükség. A jelenlegi egy háziorvos, egy asszisztens felállást a jövőben egy orvos és legalább három szakképzett dolgozó együttműködésére kell átalakítani, mondta el Beneda Attila helyettes államtitkár. A szakember ezt azzal magyarázza, hogy a közeli jövőben le fog csökkenni a háziorvosok száma a jelenlegi 7500-ról 5000-re. A szakképzett személyzet így átvehetné az adminisztrációs feladatokat és bizonyos rendelési feladatokat."
Gondolom, ez nem tudatos döntés, egyszerűen megszűnnek a praxisok és úgy van beadva, mintha tudatos átszervezés lenne... Vagy 2500 háziorvos felesleges lenne, holott jelenleg is vannak már ellátatlan területek... És honnan jön a plusz 3 szakképzett dolgozó, havi nettó 100-ért???
"Mészáros János helyettes államtitkár arról beszélt, hogy az egészségügyi ágazat jelenleg sok olyan feladatot is ellát, ami nem a feladata lenne. A krónikus betegek ápolását átszerveznék a szociális rendszerbe. Ezt az elöregedő magyar társadalommal indokolta: az időskorban jelentkező betegségek jó része nem igényel folyamatos kórházi felügyeletet. Nem a rehabilitációs osztályokról helyeznék át az ápoltakat, hanem az elfekvőkből.
Kiss Zsolt, az OEP megbízott főigazgatója szerint a magyar egészségügyben sok az elkerülhető a kórházi esemény. A kórházi ellátás túlterheltsége abból adódik, hogy sok olyan beteget kell fogadni, akit alacsonyabb szinten is kezelhetnének. Ez egyrészt a rossz diagnosztikai módszerekből és felszerelésből következik, másrészt rosszul osztják el a betegeket. Betegfigyelő rendszerrel váltanák ki ezt a rendszert."
Mi lesz ebből? Ennek sok-sok halálos áldozata lesz...
"A fenti eredmények megerősítik azokat a korábbi megfigyeléseket, amelyek szerint az az autizmusért felelős kóros folyamatok a születés előtt kezdődnek, legalábbis az esetek egy részében."
A kérdés szerintem inkább az, hogy az esetek jóval nagyobb számában miért alakul ki?
"Mert nekik ingerszegény környezet az, amit mi normálisnak hívunk?"
Az autistáknak épp ellenkező a problémájuk, a mi "normális" világunkra nem tudnak reagálni, "normális módon" mert túl sok számukra az inger. Ezért vannak bezárva a saját világukba, ha a megszokott rutinjukban változás áll be, akkor jön balhé. Sajnos a neurológia terén (is) bizonyos esetekben eléggé gyerekcipőben járnak még a kutatások az eredményes kezelések tekintetében is, holott magát a betegséget már több mint 100 éve (fel)ismerik. Ezért is nehéz elfogadni egy fatális betegség kialakulását... Miért éppen te? A színes betűk azért vannak, mert most fedeztem fel a szerkesztés lehetőségét...
Jó lenne, ha létezne olyan módszer is, amelyhez nem szükséges szedálás... a szedálás nem a betegnek jó, a szedálás azoknak jó, akik körülveszik, és nem szeretik a zajos, zűrös viselkedést, nem tudnak vele mit kezdeni. Hogy a betegnek jó-e?
Lehetséges, vannak olyan emberek, akiknek az átlagnál több idegsejtjük van, és egyszerűen fogyatékosok, mert nem megfelelő módon foglalkoznak velük? Mert nekik ingerszegény környezet az, amit mi normálisnak hívunk? Oké, az idegsejtek közti összeköttetések száma számít, de ez akkor is olyan... bizarr. Szinte nincs is kedvem belegondolni.
"Nem hiszem, hogy az én rossz beidegződéseimen ezek a szerek fognak segíteni."
Esetedben biztos, hogy nem. Ezek a tüneti kezelések zombivá tesznek, teljes függőség alakul(hat) ki. Ráadásul rövid alkalmazás is ténylegesen károsítja az agyat, nagyon megnő pl. az Alzheimer kialakulásának esélye, de sok esetben még sincs más megoldás mint a folyamatos szedált állapot. Sok minden van a neten, de nem igazán bírom elhinni, hogy a szakorvosok lelkiismeretlen módon, vagy rutinból indokolatlanul alkalmazzák ezeket. Rengeteg olyan élethelyzet alakulhat ki, amikor sokkal többet hoz, mint amit káros hatások visznek...
Nehéz dolog ez.
"A zene jobban hangzik, mint a benzodiazepinek. Milyen zene? Hallgatod vagy csinálod?"
A zene jobban hangzik, mint a benzodiazepinek. Milyen zene? Hallgatod vagy csinálod?
Hát nem tudom, ha benézek ezekre a fórumokra, nem az jut eszembe, hogy ezek az emberek meggyógyultak. Ugyanolyan szerencsétlenek, mint eddig, max. más színezetet kapott a szerencsétlenségük. Nem hiszem, hogy az én rossz beidegződéseimen ezek a szerek fognak segíteni. Viszont egy életre nyomot hagynak az agy biokémiai rendszerén. Ennyi erővel egy kalapáccsal is fejbe verhetnének.
Saját, megfigyelésből adódó tapasztalat. Olvass csak bele a mentális problémákkal, vagy a benzo származékokról szóló fórumokba. Sokan írják, hogy ezek nélkül összeroppannának. Az is elég, ha szétnézel a társadalomban, vagy megfigyeled az emberek viselkedését tömegközlekedésen, munkahelyen, boltokban, stb.
Te is írod, hogy problémáid vannak, amiket nem tudsz megoldani. Az ilyen bipoláris állapotok általában az idővel előrehaladva súlyosabb tüneteket okoznak. Sajnos. Az én kábítószerem a ZENE. Az egy jó terápia!
Igen, őrlődik az ember, közben az idő múlása (zömmel), újabb problémákkal terheli meg a léted. Ilyenkor szokott jönni a pszichológus meg pszichiáter kettős (antidepresszáns + xanax kombináció) , vagy "megtérés" valamilyen ócska szektában... Esetleg különböző pótszerekkel pl. alkohol, drogok, stb. való abúzus.
Igen, és elég nehéz belenyugodni. Valahogy biztosan meg lehet oldani, meg lehet változtatni, ha a helyzetet nem is, de a szemléletet.
Időnként azért nem lehet "nem foglalkozni" a világgal, mert a világ foglalkozik velem, beszól, provokál, ha elsőre nem vettem észre, akkor addig csinálja, amíg észre nem veszem. Továbbra sem érdekel, csak maga a rosszindulat zavar, vagy az, ha közönyösen csak beleturkálnak az életembe. Amikor úgy érzem, hogy szabad a pálya, belendülök, de ebben az ellendült állapotban mintha minden ellenem kezdene dolgozni... ezzel együtt jön a csalódás, hogy ha csak azt a kis nyomorultat szerették bennem, akkor ez nem is nevezhető szeretetnek.
Hát igen, a motiváció... Hogy mennyire függ pl. attól, hogy milyen az egészségügyi állapotod.
Ezért tartom az egyik legnagyobb közhelyet az egyik legnagyobb igazságnak, hogy ti. legfőbb dolog az egészség... Még egy egyszerű fogfájás is tönkre tudja tenni a napjaid, hát még egy krónikus fájdalommal járó betegség, vagy egy mentális zavar...
A motivációval voltak eddig gondok. Amikor egy csomó lehetőség ott van a fejemben, és nem tudok dönteni. Ez nagyon megterhelő tud lenni. Amint kiválasztok egy lehetőséget, az behatárol engem. Az utána következő meg még szorosabb börtönt von körém. Amikor ebben kimerültem, akkor általában egy hosszabb unalmas időszak van, de néha keverednek is. A fellelkesült állapotból 5 perc múlva az ellenkezőjébe esem... ez most olyan borderline-osan hangzik, asszem nekem most ennek kéne utánanéznem.
"Az biztos, hogy én utánaolvasnék a betegségemnek, a terápiás lehetőségeknek..."
Mivel nincs diagnózis, ezért ez meglehetősen nehéz, de a szóba jöhető témák után néztem...
A legszerencsésebb esetben így élem le a hátralévő pár évtizedet (ebbe bele is tudnék nyugodni, bár nem kellemes). Visszatérve a te rezonanciáidra, nem tudom, hogy milyen párkapcsolatban élsz, vagy párkapcsolatban élsz-e egyáltalán. Véleményem szerint, ha a párkapcsolat rendben van minden téren, akkor ezek a rezonanciák nem gyötörhetnék az életedet. Közhelyesen úgy írnám, hogy a boldog párkapcsolat, családi élet, a célok kitűzése és megvalósítása ad olyan "életörömöt", mely hatására a rezonanciáidnak nem szabadna elérnie az ingerküszöbödet. Magyarul, ha szociális fóbiákkal küzdesz, akkor ilyen téren kéne keresgélned. Ha párkapcsolat nem játszik, mert monogám típus vagy és valóban nem frusztrál az egyedül lét, akkor viszont olyan elfoglaltságok megtalálása lehet a megoldás, ami szintén annyi "életörömet" nyújt, hogy nem foglalkozol a rajtad kívülállók kapcsolataival, ami egyébiránt amúgy sem tartozik rád.
Amikor szenvedsz, akkor már nem az a kérdés, hogy választod-e a szenvedést. Nem tudod azt mondani, hogy "köszönöm, nem kérem", kidobni, és nem érezni többet.
Az biztos, hogy én utánaolvasnék a betegségemnek, a terápiás lehetőségeknek... mivel hiszek benne, hogy figyelmeztető is lehet, keresném, mire hívja fel a figyelmemet a betegség, lelki és testi értelemben.
Hát, nem gondolnám... Furcsa lenne, ha bemennél a dokihoz, a diagnosztizálna egy előrehaladott rákot, aztán azt mondaná neked, fogd úgy fel, mint egy nagy kaland... Nem, szerintem ez egy fatális ráb@szás, ami megtörténhet bárkivel.
"És ebből az állapotból úgy tűnik, mintha az óceán mélyéről felnézve valahol a felszínen lebegne a világ."
Hát, köszönöm szépen, de ha lenne lehetőségem rá, akkor inkább szenvedés nélkül élném a lelki szegények boldog világát... Ez amúgy tök jól hangzik, de ha évek óta krónikus fájdalmakban szenvedsz, akkor máshová kerül a fókusz...
Drogok nélküli tudatállapot-változás. Lehet, hogy teljesen más részleteket fedezel fel a világból, elmész olyan helyekre, ahol még nem jártál, vagy nem ezzel a szemeddel nézted, olyan dolgokba fogsz bele, amelyekbe eddig nem. Megértesz olyan embereket, akiket eddig nem, kiélesedik a "lelki szemed". A szenvedés tulajdonképpen egy tanítómester... eléggé magányos program, mert az embereknek csak töredéke fogja megérteni. És ebből az állapotból úgy tűnik, mintha az óceán mélyéről felnézve valahol a felszínen lebegne a világ.
Először jön a nyüszítés, ahogy írod, a pánik, hogy "kezdődik". Meg "nem lehetne-e valahogy máshogy", bárhogy, csak ne így... lehet fogadkozni, hogy "de megváltozom", "de új életet kezdek", "de mindent a legjobb tudásom szerint csináltam", a sors, vagy Isten, vagy a halál "tudja", hogy csak el akarsz menekülni, ez még nem a valódi átélés. Teljesen átdolgozza a lelkedet.
Akkor ez egy nagy kaland. Még a pánik is a kaland része. A szenvedés lehetőséget nyúlt, hogy mélyre áss magadban. És még az is lehet, hogy elmúlik, nem kell mindent kőbe vésni. Mit sajnálsz igazából, csak a túrázást?
Egyelőre nem tudják, de ha mozgató idegsejtekkel függ össze, akkor annyi... Nyilván ettől retteg az ember, így olyan rezonanciák érzékelése fel sem merülhet, mint amikre te reagálsz, nekem épp elég a magamét elviselnem. Sorvadás egyelőre nincs, ezért reménykedem, persze a legtöbb izombetegség mindenképpen ront az élet minőségén. Én nem a mások rezonanciáit detektálom, hanem önmagaméit, ami még fárasztóbb, hiszen alvás kivételével a folyamat örökké tart és ha vélt, vagy valós rosszabbodás áll be, akkor beindul a pánik, úristen, most kezdődik?
Emellett persze élni kell, dolgozni, stb. A legjobb dolog pl. a munkahelyi "rezonanciák" ellen, ha felnyomod a fülest, és jó zenéket hallgatsz a munkaidőben. Én általában ezt csinálom.
Ez valamilyen gerincből eredő betegség? Mi lehet... esetleg valamilyen meszesedés, sérv, vagy mozgatóidegsejtekkel kapcsolatos egyéb? Tudsz róla beszélni?
Talán inkább önző indokaim vannak... engem csak addig érdekel mások problémája, amíg rezonál velem. Nem akarom megváltoztatni őket, de hatnak rám, pusztán azzal, hogy vannak, ahogy viselkednek. Nem tudatosan foglalkozom velük, egyszerűen csak észreveszem egy idő után, hogy szenvedek attól, amit bennem kiváltottak. (akkor már általában elég rossz a helyzet) Honnan van az "immunitás"? Létezik a léleknek is egyfajta védőoltás? Csak ahhoz előbb egészségesnek kell lenni, nehogy többet ártson, mint használjon.
Mindig figyelgetni, megfelelni... ez felőrli az ember idegeit.
Igen, társadalomban élsz, de akkor kövesd, azt, hogy mindig úgy járj el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Minden szituban. Se több, se kevesebb. Én nagyon nehezen boldogulok, mivel rám telepedett egy betegség, ami fizikálisan akadályoz meg az élet teljes élvezetében, ez egyben meg is határozza, hogy minden program, időtöltés, de maga a szimpla létezés is -40%-élvezeti értéket nyújt egy egészséges emberéhez képest. Konkrétan úgy képzeld el, mintha mindig erős izomlázzal kéne élned minden testrészedben, amit az alvás kivételével mindig érzel...
Nekem ez a problémám, az emberek nem érdekelnek, ezért nem is akarom megváltoztatni őket, és ellentétben veled, engem nem érdekel, ha látom, hogy egy ismerős párnál gondok vannak a kapcsolatban. Épp elég azt elvisrlnem, hogy 500m séta után úgy fájnak a lábaim, mint mikor 5 éve 20 kilóméteres mátrai túrát csináltam. Nekem ezt nehéz feldolgozni, ebbe vagyok " bezárva ". Az emberek oldják meg a saját problémájukat, ha nem sikerül, majd az idő oldja meg. Nekem sem segít senki...
Mert társadalomban élek. Nem tudom kikerülni. Nyilván szükség van egyensúlyra, ezzel vannak gondjaim. Olyan sem lehet, hogy semmi nem érdekel, és olyan se legyen, hogy mindenre rezonálok.
És téged mi fogott meg ebben a témában? Hogyan boldogulsz?
...de... Miért foglalkozol te a "társadalommal"? Immunitás szükséges az értékrendednel ellentmondó történésekkel szemben, ne figyelj a "társadalomra", változtani csak magadon tudsz, különben megőrülsz a mókuskerekedben.
" Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szõke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledõlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény."
Nekem ez jut eszembe időnként. :) Hogy ez a disznó (nekem) a társadalom által elfogadott boldogság, és ha nem úgy vagy boldog, ahogy általánosan elfogadott, akkor megbüntetnek. Az egész egy giccs...
Némi ellentmondást vélek.felfedezni soraidban. Nem akarsz normális ember lenni, de a magadtól elvárt magatartásforma, optimális fizikális és mentális állapot a normalitásra való vágyódást tükrözi. Ha jól érzed magad a bőrödben, testilig, lelkileg, szellemileg, és anyagilag is, az emberekkel való kapcsolatod is automatikusan igazodik ehhez. Már nem tartod őket legyőzendő akadályoknak, nem kívülről figyeled az interakciókat, hanem megéled őket.
Ezzel legyőztél egy komoly mentális betegséget, ami lassú öngyilkosság, átvitt értelemben.
Voltam elkövető is. De inkább az elszenvedés volt jellemző.
Nincs rosszabb annál a bűntudatnál, amikor akár áldozatként, akár tettesként nem tudok kapcsolni, nem látom át a helyzetet, hogyan kéne lépni. Mintha lebénulnék. Az is idegesít, ha másoknál látom. Egy ideig megy az "ő kapcsolatuk", vagy az "erre van szükségük a fejlődéshez, még nem kaptak elég impulzust", és hasonlók. Aztán zavar, hogy nem tudom elengedni magam a körükben, úgy érzem, engem is megmérgez ez a légkör. Nem szólok, mert semmi közöm mások kapcsolatához, de... és nem mindig lehet elmenni. Nem lehet mindig elmenekülni közösségekből csak ezért. Közösség... már ez is egy érdekes szó. MIntha közös érdeklődés feltétlenül közösséget kéne teremtsen. Holott sokféle indíttatásból lehet ugyanaz iránt a téma iránt érdeklődni. (Ami csak látszólag ugyanaz a téma.)
Pedig próbálok, most úgy tűnik, egész jól ellavírozgatok az emberek között... magamhoz képest. Nem szeretnék normális lenni... ellenben egészséges, kicsattanó, olyan, aki örül az életnek, és az öngyilkos hangulatai is csak inspirálják, nem visszavetik. Ez még hiányzik. Ha ezt a lendületet fenn tudnám tartani, szarnék az emberekre, végre. Legalábbis azt hiszem. Végre jobban leszarhatnám a nem fontos dolgokat.
Pontosabban... a tudatosság által válik még undorítóbbá az egész. Ebben is vannak fokozatok, onnantól kezdve, hogy megsejti a másik szenvedését, egészen odáig, hogy "megérdemli", illetve "nem tiltakozott".