hinni önmagunkban az ész teremtő erejében az értelemben ami az életet irányítja és a különböző fajok és népek együttélését az önmegsemmisítés szakadékába zuhanó Földön és hinni hogy leugrik a saját gyermekeit halálra ítélő Bolygóról egy Óriás hogy megtartsa egy évezredekig tartó pillanatig ezt a lefelé gördülő Gömböt
Köszönöm a szép képet, nagyon kedves vagy. Nagyon szép lett ez a kerek hozzászólás:-)
...
Dabi István
Repülés
Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel repülünk a felhők fölött gyakran azt hisszük hogy egy helyben állunk s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak a tekintetünknek utat nyitnak a földre és habár az országutakat a folyókat csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk egyszerre megértjük hogy állandóan mozgunk mi is a repülőgép is a föld is és vele együtt az egész emberi élet s amikor idegen repülőtéren érünk földet és idegenek fogadnak különös érzés lesz rajtunk úrrá hogy egy helyben vagyunk és mindenkit ismerünk amíg csak el nem hagyjuk a Földet
Emlékszel? ...amikor még nem ismertelek, nem voltál, én sem voltam neked. Köd körözött, ágkontúrok sziluettjei magasodtak. Lehet, hogy te rajzoltad, s egy képben vagyunk. Kerettől keretig tart a létünk, ha lépünk, le nem zuhanunk. Bokrok nevét kutattam, azt képzeltem, ha tudom, s mint varázsigét elmormolom, minden valódi, s nem álmodom. Száz alakban is bennem motoszkált a kérdés, hová vezetsz. Vagy én vezetlek? Vagy csak hív hegy, hogy veled legyek? Sárkánygerinc. Mutattad, ahol hegyháta kikandikált a fűcsomók között. Vállam válladhoz ütközött, zuzmók aranymorzsáját tapodtuk, s lágy moha nyelte el lépteink, visszanéztem, de nem maradt nyomunk megint. Mert hiába rezdült a levél, hiába sóhajtott kócos hajamba a szél, madár rikoltott, szürkén alkonyult, a halványuló színek megindultak, a vászon megfakult, nem volt hangunk, lélegzetünk nem szívta be kíváncsi ajkunk, csak a palettán ragyogtak fel a színek, az utolsó ecsetvonással átkaroltad törzsemet.
Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül - hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem sőt haragban sem voltam itt belül?!
Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? - mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend; úgy hallod, az isten hegedül...
vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted: az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés, nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,- csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...
Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani - de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték; hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel, lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd, és benned minden puha, selymesen finom békesség.
Lelked törékeny hangszer, melyre igen vigyáznod kell. Kényeztesd, óvd, szeresd, hisz’ tőle szebb az életed. Játssz rajta lágy harmóniát, dúdold el velem a lélek dalát. Engedd szárnyalni messze, a távoli lélek-szigetekre, ahol lélek lélekkel randevúzik, szó a szóval összebújik. Szimfóniában olvadnak egybe, s kéz simul a tenyeredbe. Áramlik a dallam, át a lelkeken, megérintve szívedet, kedvesem.
Mosolyban fürdött az első naplemente. Akkor nyár volt. Figyeltem, láttam minden rezdülését. Néztem, ahogy mozdult az ég. Most tél van és hó. A jégtáblák elcsúsznak egymás mellett, állok és nézem. Alkonyat. Itt vagy velem. A jégkockák barátságosan koccannak poharam falán. Fogod a kezem. Szeretlek. Érzed. Béke. Csend. Egyetértünk. Szeretsz te is, tudom. Mire gondolsz? Ne mondd, hallom. Ujjad lágyan érinti ajkam. Szemed különös fényben ég. Odabújok hozzád. Átölelsz. A poháron a rúzsfolt megcsillan a fényben. Még soha nem éreztem ennyire az összetartozást. Egymásba illünk, mint a hatalmas, kettétört jégtáblák. Társak vagyunk. Ez a megmásíthatatlan bizonyosság. Te vagy az. Én az vagyok neked.
Későre jár. Az asztalon kiürült martinispohár, száján elkenődött a rúzs. Rekedten búg egy részeg blues, s egy emlék zsebre tett kézzel sétál a bútorok között. Hanyagul rágyújt, miközben egy magából kivetkőzött női táska ziláltan ül az aprókockás kanapén. A háttámlán könnyű szatén hever. Az imbolygó árnyék a bárpultnál italt kever, valami erőset, mint régen, ahogy ő is szerette, ott a fényképen. A füst kéken úszik a levegőben, ma a Hold is ezüstben jár, kék- ezüstben, s a múltról csak egy hanyagul elnyomott csikk üzen, s egy pulton hagyott, elárvult whiskyspohár. Aludni térnek az árnyak is. Későre jár.
Neked írom ezt a suhanó verset siess, ha tudsz ne várd meg a holnapi estét. Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat ebből a kopár szállodából s az unatkozó kis erdőt. Óriás varjú eszi benne a havat. Topog, cikákol, aztán elröpül ferdén észak felé.
Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem szárnyra kapva. Nem akarok már az órára nézni egyedül a kenyérre, a késre a test hirtelen támadt sötét krátereire. Valami elfojthatatlan földi suhogás készül a számmal újra megszólalni. S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban. Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén, fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.
Ma lelkemet libegni bontom, Mint zászlót zúgat szűzi szél, Kitűzve büszke bástyaponton, Magasra leng a horizonton, És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme, Melyet ha duzzaszt tiszta lég, Úgy csattog, mintha énekelne, S mint nagy selyemszárny, égbe kelne, S kék keblére zárná az ég.
