Keresés

Kisfaludy Sándor

 

 

HIMFY SZERELMEI (részletek)

 

KESERGŐ SZERELEM V. ÉNEK

 

A nap éppen alkonyodott,

   S én a völgynek felette,

Egy szint oda csavarodott

   Kis csermelynek mellette;

Tövében egy vén tölgyfának,

   Ott ültem a fű között,

Melyet szellők ingatának,

   S a patakvíz öntözött.

 

Az erdő elkomolyodott,

   Melynek valék szélében;

S minden állat lenyúgodott

  A zöld sürű csendében.

Elnémúltak a bereknek

  Zengedező lantosi;

Eltüntek mind a réteknek

  Nappali sok lakosi.

 

Mély csendesség uralkodék,

   Csak a Zephyr susogott;

S mint a völgybe kanyarodék,

   A patakvíz bugyogott,

S egy gerlicze ott nem messze

   Egy száraz fán nyögdécselt;

Egyébnek már nem volt nesze,

   És nem adott élő jelt.

 

Én ott ültem és fejemet

   Bú-bánatnak eresztém,

S könytől dagadt két szememet

   A nyögőre meresztém.

Eltünt ez is nem sokára –

   Magam valék végtére

Indúlatom prédájára

   És marczangló kényére.

 

S Amor engem mint zaklatott

   Hajh! mint tépte kebelem!

Hozzá s vissza mint szaggatott, –

   Szörnyű, miként bánt velem!

A hány fűszál, annyi kínnak

   Közötte fetrengtem ott;

S mirígyiben fájdalmimnak

   Szívem majd meghasadott.

 

A természet megindúlva

   Szánni látszott ügyemet;

Vidámsága elborúlva

   Szinte gyászolt engemet:

Komor felhő terjeszkedett

   Az ég vidám kékjére;

Setét fátyol ereszkedett

   A föld kies zöldjére.

 

Az éj szelíd asszonyának

   Képe ködben lábbogott;

A csillagok elhúnyának,

   Egy kettő ha pislogott.

Bús fúvalmak támadának,

   Az ég könnyét hullatá: –

A természet hív fiának

   Sorsát ekként siratá.

 

 

Kisfaludy S. munkái 1. [73-75.]

Kisfaludy Károly

 

 

ALKONYI DAL

 

Ím kedvesem édes! kék hegyeken túl

A nap remegő súgára leszáll,

És tiszta gyepágyon lágy pihenésre

Oly biztosan int a berki homály.

 

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,

S hű párja körül a fülmile zeng,

És illatözönben zöld koszorúkkal

A boldog aranykor képe dereng.

 

Ott messze irígylő vizsga szemektől

A földi szokás rabféke szakad:

Csak a szerelemnek égi hatalma

Vesz kényeket és új kénybe ragad.

 

S mint parti virággal víg ölelésben

A feldagadó habba vegyűl,

Ugy kéjledez éltünk egybeömölve,

Míg a gyönyörűség mélyibe dűl.

 

S mint a füzes ingó lombjai által

A holdnak ezüst világa ragyog:

A teljesülés szép álma felettünk

Még bájos alakban lengeni fog.

 

Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,

S a fülmile nyájas zengzete múl,

Majd éji lehelltén a komor ősznek

A csermelye fagy, a rózsa lehull.

 

Míg bátor erőben kérkedik a lét,

És a liget ernyős rejteket ad,

Most éljük az éltet, hervad is az bár,

A múltnak azért emléke marad.

 

Nézd a magas égnek csillagírását,

Mely érzeni és szeretni tanít!

Ó hadd szemeidben visszaragyogni,

Mit lelkem epedve s égve gyanít.

 

 

Szívzuhogás, 1827 [25-26.]

Kisfaludy Károly

 

 

A LEGSZEBB GYÖNGY

 

Van egy gyöngye a világnak,

Létünk legfőbb értéke,

Minden földi boldogságnak

Kútfeje s legszebb éke;

 

Melynek remegő tükrében

A szív magát képzeli,

S adóvevő örömében

Fájdalmait öleli.

 

De a nagy világ zajában

Az csak ritkán láttatik,

A romlott szív birtokában

Soha nem találtatik.

 

Csak szelíd s jó embereknél

Fakad égi forrása,

Érzékeny s meleg szíveknél

Tenyészik szent áldása.

 

Mely jó isten adománya

Ez a ritka drága kincs?

Mely szent érzet alkotmánya

Hogy el földön mássa nincs?

 

Egykor szívem nagy ínségét

Barátomnak beszéltem,

S érettem hullatott könnyét

E szép gyöngynek ítéltem.

Kisfaludy György

 

 

ÓDA A KEDVESHEZ

 

Írom a betűket,

szavakat,

szépeket.

Hozzád hasonlítom

a tavaszi kék eget.

Leírom a ruhád,

a szemed, a szád,

hiába,

nem te vagy,

nem te vagy!

Homályosan vetít az agy.

Milyen is vagy?

Milyen is vagy??

Nekem szép, jó,

de kevés a szó,

ha melled ívét írom,

még nem mondja el; milyen?

S az örömet, mit szerez nekem,

ha átmész a szobán,

vagy ha alszol édesen,

édesem,

és rajzollak egy cetlire is,

hogy megmaradj,

hogy megmaradj!

Száz arcod

minden rezdülését

papírra vetni a szó kevés,

a rajz is hasonlít,

de bennem a kétkedés!

Ilyen lennél?

Nem.

Nem ilyen.

Nem ilyen!

Nem fejez ki egy-egy mozdulat

szó nem mond el kedves csókokat.

Tested dimenzióit elmondja a tér,

mozdulatodról az idő mesél,

de az sem mond el bársony hangokat,

a sötétben suttogó kedves hangodat,

s a világon nincs oly tudós,

ki leírná koordinátáit libbenő hajadnak,

s bennem mégis szálanként megmaradnak.

Kisfaludy György

 

 

ÉLET HIMNUSZA

 

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

   Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Kisfaludy Atala

 

 

FLÓRÁHOZ

 

Elriasztva, megsebezve,

Nem találva föl helyét,

Lelkem üldözött galambként

Megpihenni száll feléd.

 

Hozzád nem hat az irigység,

Nem hat el a rágalom,

Nálad, mint a költő mondja:

„Mosolyog a fájdalom.”

 

Bájkörödben nem követi

Hideg tél a szép tavaszt,

S a bánatos kis fülmile

Himnuszt zeng ott, nem panaszt.

 

Nálad ragyogóbb a csillag,

Mert szemed megbámulá,

S kékebb az ég, mert reméli,

Hogy te dalt mondasz reá.

 

A nap szelídebben küldi

Fényes sugarát feléd,

Hogy ne kelljen nélkülözni

Szép szemed tekintetét.

 

S a kis virág, megtudván, hogy

Hervadásán könnyezel,

Azóta, hogy ne könnyezzél,

Nálad az sem hervad el.

 

Szeretettel tekint le rád

Az egész nagy természet,

Ah, tégedet még a hideg

Emberi szív is szeret!

 

Bocsáss meg hát, hogy ha sértve,

Nem találva föl helyét,

Lelkem üldözött galambként

Megpihenni száll feléd.

 

 

Magyar nőköltők [183-184.]

Kis Pál István

 

 

SZEPTEMBERHIMNUSZ

 

Lombodon a rőt levélsebek

szenvedélyt idéző fognyomok

és amíg a szomj a korty a nyáré

a léha cseppek íze élvezet

serkenni a játszi édes szájon

jelet hagyni a borospoháron

a vér színe lenni

meglátod én fogok

 

pókhálón a csepp csipkét vetett

gyöngyöt szórnak mind a záporok

szellőingek selyme még a nyáré

a napkorong se hitvány rézveret

fényleni a csillag ékkövében

áradni át s túl az őszi léten

az ég kékje lenni

meglátod én fogok

 

almáskert ha kínál kebleket

még a szende pírba kóstolok

s míg a dal s a csók íze a nyáré

s ölelkezni hívnak énekek

bő szüretnek ízével a számban

űzzön akár kétségbe a lázam

magam a vágy lenni

meglátod én fogok!

 

 

Agria. 2014. tél [24.]

Kis Pál István

 

 

BUNYASZEKSZÁRDI KÉPESLAP 1993-BÓL

 

(Gergely Jánosnak ajánlva)

 

Igaz, csak a kövek jelölte

házhelyek mutattak láthatót,

azért az az utca még utca volt,

itt-ott ugyan roskadva-dőlve

őrizték sarát keréknyomoknak,

a horkanva fujtató lovaknak,

s állták sorukat az utóvédhadak,

a léckerítések, a rozsdás kapuvasak.

 

No, meg egy krónikás,

ki beszélt, a lába elé nézve,

ki mondott az elmentek sorából

egy-egy nevet minden ház helyére.

 

A meszelt falakat elűzte

a telepes apák jussát perelő

mostoha, az ostorrá lett idő,

szekérre került vagy tűzre

a gerenda, a léc, az ajtó s az ablak,

a porfelhőben árnyak imbolyogtak,

s vitték, ami magoknak megmaradt,

a könny nélkül síró szomorszép dalokat.

 

…

 

„Bunyaszekszárd szép helyen van,

mert a templom a közepén van,

köröskörül arany csipke,

rászállott egy bús gerlice.”

 

…

 

A templom, csak a két szál fenyő

mögötti tisztás, amíg fala ott állt,

tornyában egy szelíd harang szolgált,

s arra odébb az elhagyott temető,

benne szederindák vérezték a lábat,

a fejfák csak a kidőlésre vártak,

töpörödött anyókát… azt se láttak régen,

ők is árvák lettek az elárvult vidéken.

 

…

 

„Császárkörte nem vadalma,

árvából lesz jó katona,

árvából lesz jó katona,

mert nincs annak pártfogója.”

 

…

 

Míg e helyt a falu állta,

magyar szóra, szolgálatra volt még

tanító, pap, iskola meg szószék!

Nem tudhatta milyen árva

tud az lenni, kinek szülőháza helyit,

ahogy itt, csak fehér kövek szegik?

Árva, mert bár vissza-visszajár a lélek,

amit itt lát, hogy is látná szépnek?

 

Nem úgy a krónikás,

ki még látta, milyen itt az ünnep,

ki az álmát, ahogy meg van írva,

úgy támasztja mindig újra,

mint emlék a régi szépet,

mint a vágy az otthonképet…

örökül állatva meg azt mindeneknek!

 

 

Agria. 2014. ősz [286-287.]

Kis Pál István

 

 

VIRÁGKERESZT

 

feledni hiányt s mélabút

én hívlak áradni fény elé

majd ha eljön érkezésed

ünnepli jöttödet az ég is

ki pompádat magára ölti

 

kibontva csended, izgatott

bibédről nektárod ízlelem

én a rajongó Imádatlan

ivódva a sejtek falába

szomjúhozom, mit

odaénekeltem

 

a vágyódást ringató

édes asszonyálmot

ki képes meglopni

irigy messzeséget

ki magába csodál

zsoltárénekekkel

s gyönyörrel ölel

ott a keresztútnál

 

ha el mégsem érem

sír velem vagy értem

s az őszi kerengésben

árvulva a mindenség is

elhullajtott szirmokat hoz

könyvbe préselt kis dalokkal

 

szelídülve lábaidhoz

innen s túlról úttá letten

magamról tudva mi cél vagyok

virágkeresztbe fonom, amit

a férfi léttől arra kaptam

hogy áldozzak érted, dalomat rakva

termékeny tüzedre

 

 

Agria. 2014. nyár [48.]

Kis János

 

 

A’ SZÉPSÉG

 

    Dóris, jer, szárnyain lobogó lelkünknek

Repüljünk honnjába isteni nemünknek.

Hagyjuk földi szépség’ bágyadt súgárjait

Itt hol éj borítja halandók’ útjait.

Nézzük Urániát örök ifjúságban

A’ csillagokon túl boldogabb világban.

Dóris, ott az igaz szépség’ koszorúja,

’S virágát mérges szél soha le nem fújja.

 

    Véled e, csak orczád’ mosolygó rózsáji,

A’ vídám tavasznak kellemes lyánkáji,

Csak hószín mellyednek játékos halmai,

Csak selyem hajfürtöd’ aranyos szálai,

Csak harmoniából készült szép termeted,

’S Grátziáktól tanúlt könnyü öltözeted,

Véled e, csak tested’ mennyei formája

Ragad-el, nem lelked’ megigézö bája?

 

    Nem, Dóris; nem csupán mellyed’ lobogása,

Nem ragad-el csupán orczád’ ragyogása.

Eggy két nap elmúlik, ’s a’ rózsák sárgulnak,

Jö az ösz, ’s a’ zöld fák’ levelei hullnak.

A’ legszebb fának is gyökerén féreg rág,

Nem terem a’ földön hervadhatlan virág.

Mig csókunk köztt foly is éltünk’ legszebb kora

Naponként fogy a’ szép orczáknak bíbora.

 

    De sokszor kit az Ég megáldani akar,

Annak szép lelkére szép fedezöt takar,

Olly szépet, olly dicsöt, millyetént képére

Teremtett az elsö asszonynak lelkére.

A’ testet a’ lélek testvérként öleli,

’S azt életgerjesztö lángja úgy elteli,

Hogy az merö lélek látható formában,

’S istenség tündököl minden mozgásában.

 

    Fényes csillagiban a’ lángzó szemeknek

Angyali jósága ragyog a’ léleknek,

’S majd öltözik a’ nap’ leghevesbb lángjába,

Majd eggy csendes estve’ vékony homályába;

Most lebeg a’ tisztább örömek’ szárnyain,

Gond nélkül, mint hattyú csendes víz habjain

Viszont magát setét gyásszal béfedezi,

Mikor bánat’ árja a’ szívet öntözi.

 

    A’ piros orczáknak vídám tavaszában

A’ lélek derül-fel legszebb hajnalában.

Szerelem ’s Szemérem testvéri munkával

Rajta liliomot vegyítnek rózsával.

A’ kinyilt homloknak magas boltozatja

Az elme felséges thrónusát mutatja.

Rajta tündökölnek nagy ’s mély gondolatok,

Mint egek’ sátorán dicsö csillagzatok.

 

    Az ékesszavú nyelyv’ édes muzsikája,

A’ barátságra kész léleknek munkája,

A’ nyájas örömnek vidám énekében

A’ lélek-zeng meghitt kedvesi’ fülében.

Ö emel csendesen sóhajtó mellyeket,

Ha Philoméla zeng nyögdellö éneket.

’S te szép Elpirulás, szerelem’ leánya,

Te is vagy a’ lélek’ kedves tanítványa.

 

    A’ lélek tetszik-ki ott hol a’ termet szép,

Mint kristály tükörböl isteni fényes kép.

Ö nyomja formákba belsö ékességét,

Mellyeknek némúlva bámúljuk szépségét;

Ö lebeg angyalként szép tagok’ díszein,

Mint égi kellemek’ Ámor’ testvérjein.

Ö érez, él, hevül, lobog, gyászol örül

Legkissebb ízecskék’ mozdúlása körül.

 

    Dóris, senkinek sincs örök ifjúsága;

Vénus’ szépséginek elhervad virága.

De az angyali szív’ kegyes indúlatja

A’ szép szemet örök dísszel ragyogtatja.

Áldott vén Nesztornak méz csepeg nyelvéröl,

’S igézö kedvesség fénylik ösz képéröl.

Rózsa, tavasz, szépség, ifjúság elmúlnak,

A’ lélek’ virági örökké újúlnak.

 

 

A magyar klasszicizmus [115-116.]

Kis János

 

 

A MÚSÁKHOZ

 

    Kegyes Músák, a kit ti megkedveltetek,

S bölcsőjétől fogva féltve neveltetek,

Nem csalja azt a kincs Indus tengerére,

Sem fényes udvarok sikamló jegére.

 

    Ő, kinek szebb laurus várja dicső fejét,

Nem járja nagy névért dühös Mars mezejét,

Hol a bajnok ezer tövisek közt fárad,

Míg rokoni vére keze által árad.

 

    Boldog bölcs az, a ki örűl csendességben.

Meg vannak számlálva napjaink az égben,

S felírva, hány vidít okos nyájassággal,

S hány gyötör bennünket esztelen aggsággal.

 

    Én nyögjek, mint Harpax, örök járom alatt,

S ne enyhítsen soha egy jó ízű falat,

Csak azért, hogy mint ő, halmozzak kincseket,

Mellyek meggyilkolják a szép érzéseket?

 

    Nem; elrejtett ércek, másnak maradjatok!

Engem, kegyes Músák, ti boldogítsatok;

Véletek vígadjak barátság karjában,

A legszebb lelkeknek szép Pantheonjában!

 

 

A magyar klasszicizmus [113.]

Kis János

 

 

HYMNUS A BÖLCSESÉGHEZ

 

Szívemnek legfelségesb bálványa,

    Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?

Világoknak roppant alkotványa,

    Hol rejti őt titkos kebeled?

Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét

    Nyomozom, mert istenség keze

Lelkembe metszette ő szent képét,

    Hogy lélekké neveze.

 

A hol te, ég felséges magzatja,

    Szórod fényed ragyogványait,

Ott örökös tavasz osztogatja

    Elysium drága javait.

Legtisztább ég világos kristálya

    Folyja körül boldog vidéked,

Égi karok szent melodiája

    Zeng idvezletet néked.

 

Az igazság s a virtus karjain

    Jársz szép testvér szép testvériddel,

Ártatlanság virágos halmain

    Vígan játszván víg kedvesiddel;

Orcáidon ragyognak rózsái

    Hervadni nem tudó szépségnek,

Kezeidben virítnak pálmái

    A tökéletességnek.

 

Benned érzés, vágyás, gondolatok

    Zengnek felséges harmoniát;

Szívet tépő dühös indúlatok

    Nem táplálnak ezer fúriát;

Homálytalan szemeidnek éli

    A dolgoknak hatja velejét;

A holt bálványt istennek nem véli,

    Lepje gyémánt bár fejét.

 

Néked örök rend arany láncai

    Fűzik egybe a világokat,

Mellyek mint szép egyesség lyányai

    Ölelkezve járják táncokat.

Irígy daemon néhánynak kebelét

    Nem marcongja mérges dárdával,

Hogy a sereg másik kedvesb felét

    Hízlalja prédájával.

 

Előtted a mindent-alkotónak

    Nyitva vagyon rejtett műhelye,

Látd, az célja, hogy a legfőbb jónak

    Ízlésére mívét emelje.

S azt ezerkép csak azért próbálja

    Tisztításnak kemencéjében,

Hogy ragyogjon, lehullván homálya,

    Istenek szép fényében.

 

Égi lakos, egek származatja,

    Mindent szemlélsz égi formában,

Füled égi szent muzsika hatja

    A világok vándorlásában.

Gyönyörűség legtisztább forrását

    Szűnet nélkül meríti szived,

S jótételben leli csak nyugvását;

    Boldogság minden mived.

 

Oh! szivemnek szentséges bálványa,

    Hol van, hol van örökös helyed?

Mért hogy lelkem, úgy a mint kivánja,

    Nem mulathat itt alant veled?

Ah! eltűntél, eltüntél mitőlünk

    Felsőbb lelkek társaságába,

S téged vélvén lelni, hányszor dőlünk

    Csalárd árnyék karjába.

 

De ha szívem legszebb lángozatja

    Feléd lobog hajnal jöttével,

Ha lelkem legtitkosb mozdulatja

    Téged sóhajt nap lementével.

Jőj Kegyes, oh jőj Zephyrszárnyakon

    Néked szentelt rejtekhelyembe,

Nagy leckéid mennyei hangokon

    Éjfelenként sugalld fülembe!

 

 

A magyar klasszicizmus [111-112.]

Kis János

 

 

A MEGELÉGEDŐ HÁZASTÁRS

 

Nincs palotám, aranyom sincs,

    De szegény hajlékomban

Aranynál sokkal nagyobb kincs,

    Békeség, követ nyomban.

A leghűségesb szerelem

    Nyájassága vesz körül,

S a legnagyobb fejedelem

    Annyit mint én nem örül.

 

A nap első sugárjával

    Csókolva költ fel hívem,

Bájoló mosolygásával

    Megvídámítja szívem.

Azután vídám elmével

    Repül gyors munkájára,

Frissen varr s fon szép kezével

    Kis angyalink számára.

 

Estve dolgaink fogytával,

    Karját karomba fűzi,

Majd énekkel, majd tréfával

    A gond fellegit űzi.

S csak egy patak csendes árja,

    Melly öntözi kertünket,

S csak a hold szelíd sugárja

    Látja szép örömünket.

 

Melly boldog, ki vígan éli

    A közép sors javait,

S irígy szemmel nem szemléli

    A föld pompás nagyait!

Egek, nékem fényességet

    S nagy kincset ne adjatok.

Adtatok vígszívűséget –

    Attól meg ne foszszatok!

 

 

Új aranyhárfa [274.]

Kis János

 

 

ESTVE

 

Vége van a csendes nyúgalom napjának,

Mellyet hitünk szentelt a menny s föld urának:

Az éj setét fátyolt von a föld szinére,

S néma hallgatás száll élők seregére.

De ámbár a napfény nem ragyog szemünknek,

A szent vallás most is tündöklik lelkünknek;

Világával a bú felhőit oszlatja,

S tökéletességre int kegyes szózatja.

Áldással, szent atyánk, ki így felemeltél

A porból, s számunkra illy vezért rendeltél,

Melly égi rózsákat hint éltünk utjára,

S mosolygó angyalként kísér nagy céljára.

Oh szentűl fogadom, lelkem barátjának

Tartom ezt, s örömest engedek szavának!

Ez, csak ez emel itt igaz méltóságra,

Ez, csak ez nyit útat utóbb mennyországra.

A természet minden bimbót szépen kifejt,

Minden csir magában tehetségeket rejt:

Hát én első szülött, a földnek remeke,

Tökéletességre én ne siessek-e?

Nemde te, legfőbb Jó, mikor teremtettél,

Halhatatlanságnak részesévé tettél?

S lelkemnek a földet csupán szállásává

Adtad, hogy neveljen angyalok társává?

Mikép nyúghatnék meg lelkiesméretem,

Ha elfelejteném miért van életem?

Mint tarthatnék számot atyai kedvedre,

Ha csak a test rabja lennék ellenedre?

Áldná-e valaki holtomban nevemet,

Ha rest napszámosként tenném csak tisztemet?

Béfogadhatna-e angyalok hazája,

Ha szép tétek által nem tennék szert rája?

Repül jaj! s hirtelen eltünik életünk,

Mint szózatunk hangja, midőn beszélgetünk,

S ha egyszer a múltak örvénye temeti

A gyors időt, senki vissza nem kérheti.

Atyám, add értenem, hogy itt csak bujdosom,

Hogy itt nincs s nem lehet maradó városom,

Hogy a virtus éltem igaz dicsősége,

S ama jobb világban az lesz nyeresége!

 

Kis János

 

 

VASÁRNAP REGGEL

 

Te, kit menny, föld, napok, s holdak magasztalnak,

S áld nyelve számtalan embernek s angyalnak,

Kire a józan bölcs, hív gyermek módjára,

Jó s bal sorsban úgy néz, mint kegyes atyjára,

Fő lélek kit eszünk hisz véghetetlennek,

S áhitatosságunk vall s nevez istennek,

Dicsőségedre van ez a nap szentelve,

Halld meg a mit rebeg gyarló fiad nyelve,

Kedveld hozzád vonszó kegyes indulatját,

Mellyel oltárodra viszi áldozatját,

Méltóztasd, teremtőm s atyám, tetszésedre,

A mit forró szívem tesz tiszteletedre;

A mit emberi mód szerint beszél veled,

Veled, ki legbelsőbb titkát kikémleled.

 

Sokakat elámít tévelygés bűbája:

Add, ragyogjon nékünk igazság fáklyája.

Sokan csak kényeken járnak s veszélyt érnek:

Égi bölcseséget adj nékünk vezérnek.

Ezreket megkábít a vétkek hagymázza:

Add, hogy lelkeinket jámborság ruházza.

Csak ez tesz boldoggá, csak ez ád érdemet;

Oh ékesítsd vele az emberi nemet!

Szent békeség legyen a föld tulajdona,

Kiki mást úgy nézzen, mint rokont rokona,

S minthogy vakság által az üldözés terjed,

S abból országokat felgyujtó tűz gerjed,

Add, hogy az ész legyen mindennek szemfénye,

S hit, szeretet, remény, s tűrés szent törvénye. –

Pihen most a munkás terhes aggodalom,

Napodat szentebbé teszi a nyúgalom.

Harangok harsognak. Milliomok szíve

Imád téged ki vagy ember legjobb híve,

Áldd meg mindnyájokat. Tessék imádságok;

Hív fogadást tegyen áhítatosságok.

Szoktasd őket nézni igazság fényébe,

S vidd bé a tornácból a szentek szentébe.

S midőn mindnyájunknak lefoly végső óránk,

Tekints, oh szent atyánk, irgalmas szemmel ránk.

Kis János

 

 

A VIOLÁKHOZ

 

   Ti, kedves violák! tavasz szép leányi,

A nemes érzésű szíveknek bálványi,

Kiknek testek kicsiny, nagy belső jóságok,

Jó szagú, szép színű és szelid virágok!

Tibennetek képét az a bölcs felleli,

Ki magát bér nélkűl virtusnak szenteli.

Titeket nem bájol a világ lármája;

Többször néz ő rátok, mint ti őreája.

Ti, a tulipánként nem jártok pompával,

Zephyr ritkán illet titeket csókjával,

S ha talán némellykor, bár mint rejtezzetek,

A szerelmes lepe enyeleg véletek,

De, a piros rózsa mihelyt teljesb lészen,

Rá repűl, s tőletek tüstént búcsút vészen.

Senki kedvetekért nem járja völgyetek;

Ezer leány dícsér: egy sem jő értetek.

A természet s virtus sorsa is épen ez:

A tudós, a művész, nékik mint temjénez!

De egyike sem jár kedvese nyomában –

Az éltében hibáz – ez rajzolatjában.

Ah, ne zengje a völgy soha panasztokat,

Hogy hideg szél éri gyengéd orcátokat!

Ha bár a tél rátok szokott is havazni,

Ismer az ég, a ki meg tud jutalmazni.

Boldogok! akkor is, ha már megholtatok,

Kellemes illatot hint széllel hamvatok.

Így ád az ég néktek halhatatlanságot,

S a síron túl nyertek háládatosságot.

Kis János

 

 

ARATÁSKOR (részlet)

 

   Nem hint már balzamot violák illatja,

Nem nevet már rétek cifra rajzolatja,

Nem lepi zöld vetés a termő halmokat,

Nem nevelnek a fák színes virágokat,

Késő rózsát nyílni már nem szemlélhetünk,

Sétálván nem szívja estve lélekzetünk

A kaszált rendeknek enyhítő illatját.

Eltűnt a nyár dísze! A föld ábrázatját

Az ősz gazdagítja most bőv áldásokkal,

S az öröm s a remény tapsol víg hangokkal.

Mindenfelé látszik a szorgalom bére,

Az esztendő siet munkája bérére.

Lobognak a búza arany kalászai,

Az ért szemek miatt görbednek szárai:

A bajuszos árpa ezüst színnel játszik,

S a domb oldaláról messzére ellátszik.

 

   A hajnal pirosra festi az ég táját,

Munkára serkenti az aratók nyáját,

S inti, hogy vegyék fel várt uzsorájokat.

Melly vídám orcával hagyják ott házokat!

Már is éles sarlót fog kiki markába,

S ropogva vágja azt az ért gabonába.

A kötöző nyomban követi ezeket,

S aranyszín kévékből rak hosszú rendeket.

A kepék sűrűen feltornyozva állnak,

S kedves mulatságot a szemnek formálnak.

A terhelt szekerek mennek csikorogva,

Lassú ökrök húzván csak alig mozogva.

Sok öreg és gyermek a tarlót elfedi,

S a szerteszét fekvő kalászokat szedi,

Míg végre a míves örvendő lármája

Hirdeti, hogy véget ért terhes munkája.

 

……………………………………………….

 

   Égi sereg! szálld meg honunk szép mezeit

Add meg legszebb díszét: tiszta erkölcseit!

Ügyességnek arany láncát fűzd népére.

Így új koszorúkat nyer dicső fejére,

S az a kéz, melly méri a jó s bal sorsokat,

Tovább is ad neki gazdag áldásokat.

Kis János

 

 

A BALATON MELLÉKE

 

   Oceánnak felséges magzatja,

Tók királya, idvezel dalom!

Magas díszek boldog foglalatja,

Szép part, liget, térség, völgy, halom,

Visszahívom a lefolyt időket,

Mellyek egykor életem delén

Édes jókat, de hamar tünőket,

Adtak tájtok nyájas kebelén.

 

   Keszthely, mellyből Festetics szavára,

Míg az elme rútúl sorvadott,

Athenaeum ezrek bámultára,

Ékes Szala, neked támadott,

Mellyet Phoebus s Ceres mesterségi

Egyaránt most dicsőítenek,

S messzünnen jött nagy s kicsiny vendégi,

Mint hesperi kertet, festenek;

 

   Nagy Badacson! istenek hazája,

Égi nectár gazdag kútfeje,

Pindus, mellyen Petrarchánk Laurája

Lett ezer sziv lépes vesszeje;

Gyászos Hegyesd s Csobánc düledéki,

Szomorúan oktató jelek,

Régi nagy kor borzasztó emléki,

Semmivé lett csudatételek;

 

   Zárt Tihany, melly, habtól csapkodtatva,

S a körülted zúgó vészeket

Klastromodban csendesen hallgatva,

Adsz szentidnek bátor rejteket,

S bölcs echóddal most istenfélőknek

Szent hymnusit elharsogtatod,

Majd két boldog egymást szeretőknek

Lágy zengésü hangját hallatod;

 

   Víg Füred, hol épség istennéje

Áldást ontó szent forrás körül

Sokon, a kit mind napja mind éje

Régtől gyötrött, lágyan könyörül,

Soknak, belső fájdalmak dacára,

Kivül nyájas arcot kölcsönöz,

Sokat, mások kisztő példájára,

Kínok közt is táncra ösztönöz:

 

   Hányszor ragad bájoló erővel,

Tihozzátok kedves képetek,

Melly avúlni nem tud az idővel,

Bár szememből rég eltüntetek;

Hányszor áldoz édes álmodásom

Nektek forró sóhajtásokat,

Most hogy lassu elalkonyodásom

Duplán kedvel elmult tárgyokat!

 

   Ti kiváltkép, aranygerezdekkel

Ékesített Ecsér dombjai;

S sok alaku koszorús hegyekkel

Szomszéd Kálok rét-virányai,

Májusi víg reggelnek módjára

Fogtok elmém előtt fényleni,

Valamig csak szeretet lángjára

Tud a szépség felhevíteni.

 

   Ah vidéktek paradicsomában

Hány szép virágszálim nyíltanak,

Mellyek, öszvefűzve bokrétában,

Hervadatlan megmaradtanak,

S mikor később kedvetlen pusztákon

Magán jártam bús ösvényemet,

Szépségekkel sok komor órákon

Ujitották bágyadt szívemet.

 

   Ott most egy hegy lugosába zárva

Bámultam ó s új irók javát,

S vagy álmomban görög földön járva

Zengtem Pindar isteni szavát,

Vagy virágzó Roma éneklőit

Olvastam szent ömletek között,

Vagy korunknak fő rangú költőit,

Kikbe azok lelke költözött.

 

   Majd ó templom omladványa mellett

Őseinknek csókoltam nyomát,

Sirva láttam, tűrniek mit kellett,

Míg alkhattak béke templomát;

Gibbon karján elmélkedve néztem

Esni s kelni a nagy népeket,

S Plutarchusból honunkba idéztem

Védelmünkre a nagy lelkeket.

 

   Néha, égett kövek tördeléki

Hol határban feketéllenek,

A kegyetlen Vulcan bús játéki

Buffon nyomán bévezettenek

A természet titkos műhelyébe,

Mellyben örök alkotó harc vív,

S egy világot semmiség éjébe

Bétaszít s mást új életre hív.

 

   Sokszor méhként szabadon repdestem

Szomjan szíva a táj bájait,

Velem érző lelkeket kerestem

Zengethetni szívem húrjait;

S kiket ifjan külön választottam,

Sorstól széllelszórt barátimat,

Százszor hívtam, százszor óhajtottam

Megosztani boldogságimat.

 

   S körülöttem hánykép hangicsálta

Öröm nyelve szent paeanjait!

Öreg s ifju melly buzgón hálálta

A szerencse sok áldásait!

Gyakor táncok, víg korcsolyázások,

Aratási s szüreti dalok,

Halászokhoz bucsuval járások –

Melly játékok, melly diadalok!

 

   Mosolygó part, földeknek, réteknek,

Szép szőlőknek elegyűlete,

Zöld erdőknek, csúcsoknak, bérceknek

Ezer formát játszó képzete,

Hol van az a Tempe, az az Éden,

Hol valami hozzád fogható,

Melly olly mélyen s mégis olly gyengéden

Lenne a szebb lelkekre ható.

 

   Mások ám a helveták földére

Elragadtan úgy bámúljanak,

Mint természet legfőbb remekére,

S benne minden szépet lássanak;

Fessék úgy a bíbor jégvilágot

Óriási testü hegyeken,

Mint egekkel szomszéd mennyországot,

Felül bármelly képzeletjeken;

 

   Vagy ott, ahol Rhodus, Mitylene,

S pompás Corinth két partjaival

Hajdan fénylett, s most gyenge Athenae

Kétesen küzd bús fiaival,

Találják fel a minden tündérek

Rég keresett bájoló lakát,

S azt dicsérni kilenc szép testvérek

Bár egyszerre nyissa ajakát;

 

   Vagy legyen olly, ki az olasz égnek,

Melly nem ismer telet, szomorút,

S természeti s müvészi szépségnek

Fő dajkája, nyujtson koszorút,

S Roma, Nápoly, Tusculum, Tiburok

Bálványai holtig legyenek,

Mellyeknek olly halhatatlan húrok,

S olly mennyei hangon zengenek:

 

   Én, habár a sors legjobb kedvére

Lehetne is számot tartanom,

S engedtetnék szívem tetszésére,

Minden helyek közt választanom;

Mást nem kérnék állandó honomnak,

Csak tégedet boldog tartomány,

Téged földön már Elyzionnak

Elkészített égi adomány.

 

   Hol, Tapolca, Sümegvár vendégit

Nem reménylett bájra vezeted

S jobbról balról a táj dicsőségit

Az igézett szemmel nézeted:

Ott három kis mértföldig terjedne

A part körül nemes birtokom,

S bár kincsével száz zultán kérkedne,

Irigyleni nem lenne okom.

 

   Itt a tónak kristály tűkörében

Gyakran látván ábrázatomat,

S másszor durva felzendülésében

Sejtvén belső háborgásomat,

Nem nyugnám, mig minden arcvonásom

Lelkemtől nem nyerne kellemet,

S okossághoz mért gondolkozásom

Nyugodttá nem tenné szivemet.

 

   Mesterségnek isteni müvével

Jószágomat dicsőíteném,

Szépség diszét bőség értékével

Egyesítném, öregbíteném;

Elapadni nem tudó forrással

Ontnám haszon s gyönyör árjait,

S enyhíteném nemes tékozlással

Jó jobbágyim terhes bajait.

 

   A felséges természet maradna

Holtig éltem híve s mestere;

Nyájas hangon nagy leckéket adna,

Hol foly igaz boldogság ere,

Mint kell jutni józan bölcseségre,

Zabolázva szilaj vágyokat,

Mi magasztal halandókat égre,

Mi oszlatja a bús gondokat.

 

   A barátság, öröm hív dajkája,

A menny javát osztó szerelem,

A tudomány s elmés tréfák nyája

Örök frígyben élnének velem,

S néha vékony felhők ha gyülnének

S bévonnák a tiszta kék eget,

Őrangyalok gyanánt elüznének

Dühös orkánt s vad fergeteget.

 

   S ha napjaim végső éjszakája

Csendesen béfogná szememet,

S ott hol virít istenek hazája,

Dicsőbb pályán futnám éltemet:

Szép honomban szépen virágozna

Jótétim szent emlékezete,

S ércnél tartósb emlékkel áldozna

Kedveseim hű szeretete.

 

Kis János

 

 

SOPRON TÁJÉKÁHOZ

 

Szép vagy Sopronnak zordon hegye völgye, hol ormos

    Rengeteged feketül, s bérceid árja zuhog;

Szebb vagy, apró halmok s térek vegyülése kalásszal

    S szőlővel nevető hesperi kertje te, még.

És te, mikép emeled, mint tágítod ki szorongó

    Lelkemet, o Pannon tengere, Piso vize!

Édesen elmerülök szép álmadozásba, dicső táj,

    Hogyha kebledbe csal a Flóra-szerette tavasz.

A természet ezer díszét bámulva csudálom,

    S arcomon aggságim ránca reményre derül.

A falak eltemető tömlöc módjára rekesztnek,

    S ott, valamerre szemem néz, rabi láncra talál.

Itt szabadon levetem vas igámat s aetheri szárnyon

    Repdesek a magas ég végtelen öble körül,

S szent öröm árjai közt érzem, hogy földi sorompó

    Mennyei lelkemnek nem vet örökre határt.

Ott, az alak nyájas, simasága gyakorta hazug máz,

    S angyali formában sokszor az ördög ölel:

Itt, ha mi rám mosolyog, ha mi biztat boldog örömmel

    Kétszeresen s tüstént adja meg amit igér.

Ott az örök kínok gyászhonja-nevelte tyrannus,

    A fene praktika dúl, s dúlva világot emészt;

Majd nyereség, majd hír s öröm árnyékával igézvén

    Fő s alrendet örök tigrisi harcra tüzel;

Nincsen az a szent lánc, mellyet nem szaggat izekre,

    Nincsen az a szép frigy, mellybe nem ártja dühét.

Általa kalmárság piacává lészen az élet,

    Hol kiki csalni siet, s csalva csalásra tanít:

Itt kegyes édes anyát látok, ki szerette szülöttit,

    Emlőjére heves szivvel ölelve veszi.

Itt ezer áldások gazdag forrási fakadnak,

    S tél tavasz ősz nyár lát gyülni belőlek özönt.

Melly nagyok és kicsinyek szomjának lángjait oltván

    Minden örömbimbót édeni szinre kifejt.

Cifrább műhelyeit ha kikémlelem a tüzes észnek,

    Mindenik eszközöket több sanyarásra kohol.

Nemzetek, országok, háznépek alélva remegnek

    Felzúdult tenger mérge veszélyi között,

Kastélyok s kalyibák tüzözönbe borulva lobognak,

    Sírva fut árva nemünk a vad Erynnis előtt:

Csak ti magos bércek, mellyek fel az égbe sietvén

    Minket is elragadó szárnyon emeltek oda,

Csak ti setét erdők, mellyekben az isteni nagyság

    Titkos erőt íhlő szent lehelése suhog;

Csak ti, kies völgyek, hol ezüst forrásnak, enyelgő

    Csergedezések közt, gondokat altat ere;

Csak ti, dicső szépség-hímezte mezők, hol igézni

    Nem szünik új áldás, gyenge fü, tarka virág:

Csak ti felejtetitek sorsunk sok s durva csapásit,

    Csak ti tettetek szert hív menedékre velünk.

 

 

Magyar költők 18. század [796-798.]

Kis János

 

 

A MULANDÓSÁG

 

Ir gyanánt néznénk sebeinkre, hogyha

Úgy enyésznének, valamint erednek,

Lassan, a dolgok! de mi sok kevély vár

         Hirtelen omlik!

 

Semmi sem boldog nagy időre; nő s fogy

Szüntelen minden; s mi magas tetőre

Századon hágott, ugyan azt ledönti

         Egy komor óra.

 

Ember, omló por magad is, habátor

Illy mulóság is valamit tekintesz,

Vakmerőn, meglásd, az eget ne vádold

         Mostohasággal.

 

Téged a melly nap hoz ezen világra

Az hoz egyszersmind bizonyos halálra;

S nem rövid létet nyer az, a kit érdem

         Fénye dicsőít.

Kis János

 

 

TAVASZI ÉNEK

 

   A hó elolvadott, a föld

Virágot, füveket

Terem, s a fák hajtnak fris zöld

Szinű leveleket;

Zavarosan nem zúgnak már

Hegyek folyamai,

Minden patak partok közt jár,

És tűkrök habjai.

 

   Mi van itt alatt végtelen,

Az évnek négy szaka

Szóljon, s az egymást szüntelen

Váltó nap s éjszaka.

De a rét millyen taval volt,

Hamar im ollyan lesz:

Az ember ha egyszer megholt,

Örökre bucsut vesz.

 

   S nem látjuk-e minden napon

(A példa számtalan!)

Mint metszi, mit Atropos fon,

Lachesis untalan?

Bizonytalan hol a határ,

Bizonyos a halál:

Melly kába, ki fő jót itt vár,

S habon nyugtot talál!

 

   Csak álom, melly gyakor bút szül

A mit itt szeretünk,

S mint a kilőtt nyil úgy repül

Mulékony életünk:

Ti vagytok égi táborok

Dicső hajlékai,

Csak tí a fáradt vándorok

Enyhítő tárgyai.

 

   Mig én is hát ez idegen

S vad tájon bujdosom,

Rokon lelkektül ridegen

S nincs nyomos városom:

Feléd kinyujtom kezemet

Mennyei szent honom,

Hol készen várja lelkemet

Állandó vagyonom.

 

   Ki ád? ki? gyorsan repülő

Erős sasszárnyakat?

Ki gyujt gyakran hidegülő

Szivemben lángokat?

O, nem, hiúság fészke már

Nem lészen kebelem,

Remény szárnyán lelkem ott jár

Hol örököm lelem.

Kis János

 

 

NYÁRI HOLDVILÁGOS ÉJSZAKA

 

   Csendes éjszakán járkálok,

S hány varázslatot találok!

Gyenge szelek,

Falevelek,

Holdbeszélgetést susognak,

Távol patakok zuhognak.

 

   Árnyak árnyat ölelgetnek,

Mint akik híven szeretnek;

Hegyek, völgyek,

Fenyűk, tölgyek

Merre hold sugári hatnak,

Csuda képeket mutatnak.

 

   Mik laknak itt, halmok, térek?

Gnómok, sylphek vagy tündérek?

Mint bujkálnak,

Hogyan válnak,

Széppé, semmivé, kényekre!

Mint építhetnék ezekre?

 

   De fenn az ég üregében,

Csillagok dicső fényében,

Változhatlan,

Határatlan

Hűség ragyog nem vak kényen,

Hanem örök szép ösvényen.

 

   Alatt képek jőnek s mennek;

Fenn nyomos hely van mindennek:

Égi fények!

Szép remények

Vagytok ti kétes szivemnek,

S útmutatók életemnek.

 

 

A XVIII. század költői [216.]

Kis Ferenc

 

 

GYÓGYULÓBAN

 

Az árokparton pirosló

málnatő mellett heverek,

mosolyogva, mint álmodó

megimádkozott kisgyerek.

 

Csöndes jósággal magosra

emel az alkony ereje:

hogy énekeljek, emel az

éneklő magosság fele…

 

Ki annyit szenvedtem, elég

volna a puszta akarat,

hogy tiszta lángban láthassam

megvalósítva magamat.

 

Lobogva, hogyha köröttem

fázékony lelkek lengenek,

melegedve, mint odafent

a nap körül a fellegek.

 

 

Munka és szerelem, 1935 [77-78.]

Kis Ferenc

 

 

TÉLI SZÍNEK

 

Kihült csönd

a házak jégcsap-szakálla tündököl

citromszínű napsugár keresgél a dermedt fák között

rongyokban alszik a nyár

a nevetés ijedten visszatekint a dombról

s mint hidegcsípte kéz a zsebben

eltűnik December fagyott keblei mögött

egyedül állok a barnuló tájban

fájdalmak lopódznak ezüstlő siklások felett

s az idő subája alatt rozsdás szerszámok nyöszörögnek

ilyenkor távoli kedvesemre gondolok

aki szó nélkül nyitott ajtót a vándornak

kenyeret sütött a kemencében

s jó ágyat vetett neki meleg szavakból

megimádkozott gyermekei fölé hajolt

mint alvó bokorra az este

úgy énekelt, mint Solveig

s úgy lélegzett, mint hóra rakott

tűz mellett a téli favágók!

 

 

Munka és szerelem, 1931 [36-37.]

Király Levente

 

 

ÁLMOKAT ÉLESZT

 

Álmokat éleszt,

semmibe téved

éji madárnak

holdszinü röpte.

 

Senki se láthat

égi csodákat,

míg gyökerezhet

karma a földbe.

 

Múljon a bánat!

Hullnak az árnyak

égve az égbolt

lángtükörébe.

 

 

Szép versek,

2012. [102.]

 

Király Levente

 

 

GYÖNYÖRÖK KERTJE

 

A halál nem old fel semmit,

a halál nem old meg semmit,

ennyit elmondhatok.

 

Hold kapaszkodik a magasba,

hízik, ragyog holnapig,

aztán csak egyre fogy.

 

Akkor hát miért a szűkölő hang

az apró barlangok mélyéről?

Mitől remeg az árnyék

a vérvörös falon?

 

Táncol a láng,

szikra pattog,

fejek fölött

éveket gyűrűz a korom.

 

Mi már, túl rettegésen,

túl félelmeinken,

azt keressük, ami tiszta,

amiből nem az elmúlás

bűze árad.

 

Kegyelemtől édes

az élet, mint a

csordulásig érett szilva.

 

Sosem volt még ilyen szép

az este, sosem volt még

ily’ finom a bőröd,

illatod édes,

tiszta a csókod.

 

A gyönyörök kertje,

ím, nyitva áll előttünk,

fölötte sosem nyugvó

Nap ragyog.

 

 

Szép versek, 2012.,

2011. [100-101.]

Király Levente

 

 

MENEKÜL

 

Nem menekülhetsz

   – nincs mielől –

   dörren az ég is

   – majd kiderül –

   zúdul a tenger

   – húzza az űr –

meghal az ember

– megmenekül –

 

 

Lehetsz-e még hármasikrek? [286.]

Király Levente

 

 

SZERETÉS

 

Szerettem, nem tudom miért.

Szerettem, mert szeretetre méltó volt,

én nem,

mert én magamat sem szerettem.

Szerettem, mert szeretni vágytam;

nem szerettek, mert magam

próbáltam szeretni.

Szerettem, mert szeretni akartam,

nem szerettek, mert csak a másikat

akartam szeretni, magamat nem.

Szerettek, nem tudom, miért,

és szerettem, mert szerettek,

de nem értettem, ez hogy lehet.

Szerettem, mert mást akartam szeretni,

vagy mást is egy kicsit,

de még mindig csak félig magamat.

Szerettek, mert épp megszerettem magam,

csak épp azt nem, aki szeret.

Szerettem, s szerettek,

csak épp a kettő

sosem esett egybe.

 

Szeretni s szeretve lenni

vágyom,

szeretni csak úgy,

szeretve lenni, ne tudjam, miért.

Olykor sikerül,

olykor összejön – olyankor boldog vagyok.

 

 

Lehetsz-e még hármasikrek? [284.]

Király László

 

 

ANYANYELV

 

Ó, mit mondjak rólad,

     mit szólhatnék én rólad,

     miként nevessek,

     miként sóhajtsak rólad,

     csodaváró hangszer,

     melyen mélyen kipengethető,

     sötéten billentyűzhető

     gyönyörűn szállni küldhető

     a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon

     izzó parazsakba meredő mítosza,

     melyen fölsikongható,

     tépett lobogóként világ fölé bontható

     az Elindultam szép hazámból

     vérnél vörösebb,

     véremnél éltetőbb sikolya.

Mit mondhatnék én rólad,

     mit kiálthatnék rólad,

     bujtató barlangom,

     én legvégső vackom,

     szajhám, utcasarkon

     váró gyilkosom!

Szálló testem alatt hullámzó csodatáj,

     legtisztább álmom, szerelem,

     nyeregbe kényszerítő kengyelem,

     sorvasztó kínom a végtelenség

     megmászhatatlan falain –

     halottaim...

Egyetlen óvóm,

     egyetlen nem-árulóm,

     egyetlen kétélű fegyverem.

Halotti menetek fölé

     lepelként kúszó siratóim.

Fogyó életem –

     énekem.

 

 

Erdélyi költők

antológiája,

1978 [361-362.]

Király László

 

 

HALLJÁTOK-E A DALT

 

                                                                       Szüleimnek

 

Halljátok-e a dalt, szomorú szeretteim?

Halljátok-e az éneket, megnyílik-e még előtte a lélek

            a békétlen őszülésben?

Halljátok-e az éneket, melyből kényszerűn kivész,

            savakkal az érzelem kimaratik,

            s csak száll csapkodva,

            köröz az értelmet kutató zengés,

            mert dal azért, és száll, mert mi mást tehetne?

De nem röppen vele többé a mámor, az elveszett,

            a békességgel tündöklő virághasonlatokban,

            s nem gyönyöríti a szót édes ritmusa sem:

Ingó-bingó zöld fűszál

Szépen felöltözik

Liliom rózsával

Meg is törölközik

Csak a szándék él mégis, vas-szorítások,

            penge-hasogatások, megvakíttatások,

            fojtva-elnémítások ellenére is,

            csak a szándék: az egyetlen emberi,

            a derű emlékét – legalább! – feledni nem akaró,

            a derű emlékével is túlélni akaró,

            csak a szándék él, s csontra aszottan az is.

Mert a Kétségek Között Önmagát Fölfaló, a lélek,

            már csak az értelemtől vár minden jövendölést,

            mert elhitványult a megérzés, elsatnyult lassan

            százezerszeres meghazudtolásban, és a megsejtések,

            a döbbenetes fénnyel sugárzó régi nagy megsejtések

            rozsdatemetőkben várják,

            hogy silány számítógépekké olvasszák őket.

És már itt derengnek estvéli szürkületben

            az értelem s az eszmélés biztos Don-kanyarjai,

            mint kitűnő lehetőségek – és mit tehetünk?!

Ó, halljátok-e az éneket, szeretteim,

            a nyelvet, mely csoda mégis, és megmenthet

            bennünket, hinnünk kell fegyvereiben.

Hisz hadsereg, erő, biztonság, becsület, kitartás –

            minden őbenne van, és őbenne madarak csőre nyílhat

            dalra bármikor szelíden, jókedvű nemzedékeknek,

            ha lesznek ilyenek.

És rétek vannak – terülnek, ringnak, hullámzanak,

            párállnak, zöldellnek, tárulnak –. pipacsos rétek

            szerelmesekkel,

            szeretők véréből szökkenő pipacsokkal,

            és visszatért nyugalom van, csönd, egészség,

            értelmes munka, érdemes munka – minden...

És énekelni fogunk egyszer, én tudom,

            énekelni fogunk, mindenek ellenére,

            majd asztal köré ülünk a télikonyhában,

            összegyűlünk,

            és mondjuk: tél lesz,

            hogy pattogjon a tűzben a fenyő,

            és adja vissza elveszett melegünk a bükk.

Énekelni fogunk, jaj, csak ezt el ne feledjük,

            énekeljünk:

Este jön szürkül bé

Tűzhelyeket seperj bé

Mert nem tudod ki jön bé

Mert nem tudod ki jön bé

Szürkület legyen hát, nagypelyhű téli szürkület,

            ingó fényű,

            besepert tűzhelyekkel,

            és ott várjuk mind megilletődve,

            lassú pálinkák között,

            régi vastag pohárban

            gyöngyöt vető pálinkák között,

            igen, hinni kell ebben, hogy ott várjuk mind

            a Nem Tudjuk Kit,

            akiért beseperve már a tűzhelyek,

            s akit az ének minekünk megígért – – –

S aki az ünnepi csöndbe majd belép,

            a havat magáról letopogja,

            a szent, a gyémánt, az ezüst,

            a hűs havat letopogja,

            és leprüszköli magáról, mint csikó a havat

            – és isten hozta! a gyönyörű havat...

Most már nem hiányzik közülünk senki.

Isten hozta – ó beázott posztó illata, álmok!

Most mindnyájan, végleg, boldogan, együtt vagyunk.

Halljátok-e az éneket, szeretteim?!

 

 

Erdélyi költők antológiája [359-361.