Kérdés, hogy akkora a műszerek milyen állapotban lesznek, szóval elég-e egy sima tankolás, vagy annál több kell? Mert az elég ciki volna, ha jó sok pénzért jól megtankolják, azt' szépen kidől az akkor már öreg vas pár hét után..
Furcsa, de nem lehet biztosan tudni, kinek a találmánya is ez a nátriumlézer-vezetőcsillag.
Will Happer, G. J. MacDonald, C. E. Max, F. J. Dyson 1994-ben publikált róla először, de azt mondják, Will Happer már 1982-ben feltalálta, csak titokban kellett tartania, mert része volt Ronald Reagan elnök "csillagháborús" tervének, a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésnek.
A légköri turbulenciák kétféle hibát okoznak, a csillagok egyrészt remegni látszanak, másrészt szétkenődik a fényük. A remegés kompenzálható két merev síktükörrel, amelyek egymásra merőleges tengelyek menti döntését úgy vezérlik, hogy egy valódi vezető csillag képe állni látsszon. Ez a művelet nem igényel kivételesen erős fényű vezető csillagot, ilyet mindig lehet találni, bármerre fordítjuk is a teleszkópot. Sokkal fényesebb vezetőcsillag kell viszont az elkenődés kompenzáláshoz, hiszen ott már nem elég összegezve érzékelni a csillagnak a teleszkóp teljes nyílásába érkező összes fényét, hanem egyenként kell figyelni a tükör minden külön mozgatható elemére jutó részét. Az ehhez elegendően fényes csillagok pedig sokkal ritkábban fordulnak elő az égbolton. Itt van szükség a mesterséges csillagra.
A 90 km magasról visszaverődő lézersugarak kb. 0.6 msec késéssel érkeznek vissza a távcsőhöz. Bármilyen görbe útvonalon mennek is fel, a visszaúton ugyanazt a vonalat fogják követni, ha időközben nem változtak meg a törésmutatók a vonal mentén. (A fénytörés független attól, hogy a fény melyik irányban halad a sugáron.) 0.6 msec alatt pedig nem történnek lényeges változások a légkörben. Emiatt aztán a műcsillag fénye nem is látszik mozogni a távcsőben, ellentétben a valódi csillagok képével. Remegést kompenzálni tehát nem is lehetne vele.
A szétkenődést viszont a visszaérkező nyaláb hullámfrontjának elemzése révén kompenzálják. Egy pontszerű fényforrásból induló fénynyaláb hullámfrontja mindig gömbsüveg alakú lenne, ha a levegő inhomogén törésmutatója nem zavarná meg. A fellőtt lézernyaláb terülése olyan kicsi, hogy a 90 km magasan megvilágított terület lentről nézve pontszerűnek tekinthető. A visszaérkező hullám frontját a teleszkóp tükre felett mérve, a tükör alakját hozzá lehet igazítani a front gömbsüvegtől való eltéréseihez.
A műcsillag akkor tekinthető pontszerűnek, ha a lézerfolt kb. akkora szögátmérőben látszik a Földről, mint a teleszkóp ideális szögfelbontása. Ez esetben a felfelé menő nyaláb torzulásait nem is kell korrigálni. Ennek érdekében a fellövést 30-50 cm átmérőjű teleszkóppal valósítják meg, ami kb. 30km magasságig biztosítja a párhuzamosságot, s csak e felett kezd el széttartani kb. 1 szögmásodpercnyit. Tudtommal a rendszer jelenleg egyetlen teleszkópnál se jutott el olyan finomságig, hogy a felfelé tartó sugár deformációit is korrigálni kezdenék.
Az egyes tükörszegmenseket szervomotorok segítségével állítja egymáshoz egy szabályozó automatika, ami azt figyeli, hogy a távoli csillagoknak az egyes szegmensekről visszatükrözött képei mikor állnak össze legpontosabban egy ponttá. Ilyen adaptív optikákat ma már a nagy földi teleszkópokban is használnak, ott nem is csak az egyes szegmenseket szabályozzák egymáshoz, hanem addig görbítgetik magukat a szegmenseket is, míg a legélesebb nem lesz a kép. (Az ilyen szegmensekből álló tükröket ugyanis nem vastag merev boro-szilikát tömbökbe csiszolják, hanem vékonyabb rugalmasabb hordozóanyagba. Ilyen pl. a Hawai KEK obszervatórium 2 db. 10m átmérőjű tükre is ) Ezeket az adaptív optikákat valós időben (másodpercenként 1000-szer) tudják mindig éppen úgy deformálni, hogy kikompenzálja a légköri áramlások és a tükör hőmérsékleti változásainak torzításait. Ehhez egy lézersugarat lőnek fel, amivel a légkör felső rétegeiben, kb 90 km magasan létrehoznak egy fénypontot, egy "műcsillagot", s a szabályozó rendszer mindig úgy deformálja a tükröt, hogy az a lehető legkisebb pontnak mutassa. (A műcsillag a felső légkörben lévő nátriumatomokról visszaverődő lézerfényből áll.) Így a tükör kikompenzálja a légkör torzításait. Ezzel ma már a Föld felszínéről is 10-20-szor jobb felbontású képet lehet készíteni, mint korábban, ugyanolyan részletgazdagot, akár a légkör fölötti Hubble teleszkópról.
"Nemrég ezt jósoltam. Egy értő kijavított. Mármost én nem vagyok értő?"
Nem. Te azt jósoltad, hogy az elkészült első képet fél év múlva teszik csak közzé.
Amiről pedig most beszélünk, az arról szól, hogy a fellövést követően hónapokba kerül a Nap körüli precíz pályára manőverezni, ott stabilizálni, kicsomagolni, beüzemelni, tesztelni egy jó darabot, hogy minden alrendszer megfelelően működik, majd pedig beszabályozni a tükörrendszert, hogy torzítás-mentes képet adjon. Ehhez idő kell. És csak EZUTÁN készülhet el az első kép.
Ami képet másnap minden hírportálon látni fogsz pont ugyanúgy, ahogy a Horizon Plútó felvételeit is azonnal leközölték, ahogy ideértek hozzánk azon a pár kilobites rádiócsatornán, amivel zajlik a kommunikáció a szondával.
