„Habár az univerzum tömege ha végtelen, a lendülete extrém határozatlan, a helye pedig abszolút.”
Helyben vagyunk. ;-) Minden viszonyítás helyből, a fejből indul ki. A távolság és az idő is.
„A probléma az, amikor nem két elektronnal gonoszkodunk, hanem egyetlen elektront préselnénk.
Önmagától nem iszonyodik az elemi töltés?
Csak a kvantum határozatlansággal kell számolni egy elektron összenyomásakor?”
Szerintem egyetlen elektron nem préselhető össze, mivel a téridőből (fázistérből) van „kicsapódva”. Ha már egyszer előbújt, megmarad a téridőhöz való csatoltsága a töltése (i) által. Mivel egy elektron pontszerűen kicsi, de mégis nagyobb, mint egy téridő-kvantum, a téridő fluktuációja miatt egy elektron állandóan lökdösve van. Még az atommagon belül is rezgésben vannak az elemi részecskék, ami kihat a külső elektronhéj, az atomburok alakjára.:)
„A klasszikus fizika szerint ha minden részecske mozgását visszakövetnénk, rekonstruálni lehetne az információt.”
Egy klasszikusnak nem mondható fizikus szerint, egy elemi részecske pontos helye, és sebessége, nem határozható meg 10-16 cm alatt. Mivel a mérések véges tér-időben vannak elvégezve, a véges Minkowski tér alkalmas az univerzum leírására. Az anyagnak egy maximális ürüsége van, kb 10+24 g/cm-nél. Sem a kölcsönhatásokban, sem a tér-időben nem lépnek fel szingularitások. Azonban az inforációt felülírja a határozatlanág, a kvantum bizonytalanság.
Az információ nem azonos az adattal. Ha egy adatról nem tudni, hogy mit jellemez, akkor nincs haszna, azaz nem lehet belőle következtetéseket levonni, azaz nem információ.
Az információ elvész, ha pl. meghalnak azok, akik tudnák, hogy hírként mire válasz.
"a gravitációs hullámok azt mutatják, hogy két fekete lyuk véges idő alatt átesik egymás horizontján."
Nem lehet ilyen durva egyszerűsítéssel leírni azt az egymásba spirálozást, a körülöttük lévő téridő átgyúródását, hogy miként lesz a kezdeti két külön statikus horizontból, a végállapotban egy statikus horizont. És sajnos még csak analitikus megoldást se lehet rá kiszámolni, csak numerikusan modellezni, ami ugye nem nagyon kedvez a folyamatok átlátásának. S amiben sajnos nincs semmi olyan szemléletes képződmény, mint a horizontok pillanatnyi alakulása, és semmi olyan szemléletes esemény, mint hogy az egyik lyuk valódi szingularitása épp átesik a másik lyuk horizontján (koordinátaszingularitásán).
Viszont most rádöbbentem egy (már sokadik!) hiányosságomra: fogalmam sincs a B(M,m) függvényről (ahol M a (nem forgó) fekete lyuk tömege, m a (2. kozmikus sebességgel sugárirányból) belehulló test tömege), B pedig az eseményhorizont növekedése). Ha B-t tömegben fejezzük ki, akkor B kisebb vagy egyenlő m-mel, a különbezet gravitációs hullámként távozik. Na, vajon mennyi lehet B(M,M)/M? Vajon függ M-től?
Vigyázat, messze nem azonos a két példa. Amikor a bezuhanó tömeg is számottevő, akkor az már jól mérhetően (és roppant nehezen számolhatóan) gyúrja a tér geometriáját, bárhonnan is mérik. Nem úgy, mint az ideális eset példájában.
Két egymásba olvadó fekete lyuk tömegéből annyival lesz kevesebb az utód tömege, amennyit elvisznek belőle a gravitációs hullámok. A gravitációs hullámokat pedig „kivasalja” a téridő, vagyis felszívja az általa hordozott energiát. Se tömeg, se energia? Kozmológiai mértékben az energia nem megmaradó mennyiség. Ami megmarad az a téridő, mivel nem tud visszabújni abba az ősrobbanás előtti helyre, ahonnan előbújt. De ha mégis, akkor az lesz a valódi világvége, nem az, amit az emberek szoktak megjósolni tévesen.;-)
Az eseményhorizonthoz közel kerülő tömeg nem esik be, hanem a horizont emelkedik magasabbra, fölé.
Valamit sikerült megértened abból, hogy a Holografikus Elv csak epszilon tömegű próbatestekre érvényes.
Két fekete lyuk eseményhorizontja véges idő alatt egybeolvad.
A távoli megfigyelő a gravitációs hullámok lecsengését nem úgy érzékeli, mintha az egyik FLY felkenődne a másik horizontjára, egyre lassabban és egyre halványabban.
Csak a végtelen távoli megfigyelő nem mér mozgást. A bezuhanó nagyon is. Sőt nem csak gyorsulást okozó erőket mér, hanem egyre erősödő árapályerőket is. Spagettizálódik.
Az eseményhorizont nem valódi szingularitás, hanem csak bizonyos rendszerekben mutatkozó koordináta szingularitás. Olyasmi, mint a földi pólusok, amelyeken egybeesnek az összes hosszúsági körök. Akármerre indulunk is az északi pólusról, mindig délre tartunk. De ez csak annak az önkényes koordinátázásnak a műterméke, amit alkalmaztunk. A pólust tehettük volna akár a Vaunatu szigetekre is. A választott megoldás egyedüli fizikai oka, hogy ez illeszkedik a Föld forgástengelyéhez, ami így gyakorlati előnyökkel szolgál. A fekete lyuk téridejét egy végtelen távoli megfigyelő rendszerében koordinátázni szintén csak gyakorlati előnyök miatt szoktuk. Ám lehetséges más gyakorlati előnyöket is választani, amelyek más koordinátázásokat eredményeznek, egy ilyen pl. a Eddington-Finkelstein koordinátázás, ami eltünteti az eseményhorizont nevű koordinátaszingularitást.
Úgyhogy nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az eseményhorizonton van-e mozgás, vagy nincs. A helyes kérdésfeltevés: adott megfigyelő észlel-e mozgást vagy sem?
"Azt mondja virágnyelven: majd ha több eszetek lesz és jobban megértitek a világot."
Még ez is virágnyelv. Mit mondott erről Platón?: "az isteneknek voltaképpen nincs szükségük kétakkora oltárra, és kívánságukkal csak azt akarták elérni, hogy az emberek ne hanyagolják el a matematika művelését."
