Itália művészete sokszor volt a kor élvonalában, az etruszkok, a rómaiak, a reneszánsz, a barokk kora, de még Mussolini korabeli építészet is monumentális alkotásokat hozott létre.
Sassetta sienai festő képe a Szépművészeti Múzeumban
Jól írtál rólam, Tamás” – szólt a legenda szerint Krisztus látomásképe Aquinói Szent Tamáshoz, mikor imában fordult hozzá, hogy adna jelet: igaz-e, amit nagy művében, a Summa Theologicá-ban leírt. A lírai hangú sienai gótikus festőiskola utolsó óriása, Sassetta ecsetjének “mágikus realizmusa” nyomán életre kel ez a varázslatos világ, ahol a hívő lélek nap mint nap megtapasztalja Isten valós fizikai jelenlétét a teremtett világban, s bensőséges dialógust folytat az isteni szférával. A szent most ihletért könyörög házioltára előtt, s meghallgattatik: az arany fényben megtestesült Krisztus elküldi hozzá a Szentlélek galambját. A csoda egy megannyi ismerős részlettel elevenné tett kolostorbelsőben játszódik. Az olvasópulton felejtett kódexek a barátokról mesélnek, akik máskor élettel töltik meg a könyvtárat. A háttérben pedig a kertre és abban egy kútra, a kolostori mindennapok központjára nyílik kilátás.Az apró remek egy szárnyasoltár predellájáról, vagyis a nagy képeket alátámasztó vízszintes talapzatról való. Az oltárképet a sienai gyapjúkereskedők céhe készíttette, s évente csak egyszer vették elő a céh székházában álló szekrényből, mégpedig az Oltáriszentség ünnepén. Ilyenkor a székház előtti téren állították fel, és szabadtéri misét celebráltak előtte az ünnepi körmenet részvevőinek. A hagyomány a 16. századig élt, akkor az oltár egy templomba került. Végül – mint annyi más középkori oltárképnek – az lett a sorsa, hogy darabjaira fűrészelve eladták a műgyűjtőknek.
Amit még erről tudni kell. Pannoniában is voltak magas művészi értékű szobrok, beleértve a császárszobrokat is. Ebből éppségben semmi nem maradt fenn.
A legjobb állapotú és legmagasabb szintű Magyarország területén fennmaradt szobor ez, aminek csak a feje maradt fenn. (Hasonló szinvonalról árulkodik a Pakson őrzött bronz császárláb is).
Ami még ide tartozik, a szobrot a Pécsi Janus Pannonius Múzeum őrzi.
Azt irják fülkeszobor volt, mert a fej hátsó része kidolgozatlan, a képen látszik hogy kidolgozott és inkább sérült.
Északon jártamban, járvány előtti időben fotoztam.
Marcus Aurelius bronz portréja, Lugio. A Pannonia területéről előkerült kiemelkedő műalkotások egyike a lugiói (Dunaszekcső) Marcus Aurelius-portré. A másfélszeres élet-nagyságú bronzfej mind művészi, mind technikai szempontból mesterműnek számít, valószínűleg Itáliában vagy egy keleti tartományban készülhetett. Marcus Aurelius portréja a császár-kultusz kellékeként kerülhetett ebbe a pannoniai, limes menti katonai táborba. Lelőhelye alapján feltételezhető, hogy eredetileg a tábor központi épületében felállított császárszobor része volt. A nyak hátsó részének eldolgozott széle arra utal, hogy a fejet egy külön elkészített szobor-testhez illesztették. Mivel a bronzportré hátsó oldala nincs részletesen kidolgozva, ezért valószínűleg egy falfülkében vagy egy fal előtt helyezhették el. Marcus Aurelius híres, Róma városi lovas szobrához hasonlóan a filozófus császárt lugiói portréján is szakállal és dús, csigákba rendezett hajviselettel ábrázolták. Szöveg és kép forrása: Magyar Nemzeti Múzeum@magyarnemzetimuzeum
Akkor erről a képről. Kicsit meglepődtem, mert ez a Nemzeti Galéria tulajdona vala, most átment úgy láccik a Szépművészetibe.
Igen, Pannoniai Mihály magyar renaissance festő. Kérdés: sorold elő a magyar renaissance festészet mestereit....
Valóban az Este hercegek szolgálatába szerződött és sokat dolgozott a Castello d'Este freskódíszítésén, ha Ferrarához érünk (Emilia Bologna tartomány) és ott is a renaissancehoz majd mutatom ezeket.
Ami méginkább meglepő, amit kideritettak erről a képről, hagyományosan ez a festmény ugy ismert,hogy a "Trónoló Ceres" (Ceres aka Gaia), a Föld istennő, innen magyarázatott a búzakoszorú és a szőlő.
Jut is eszembe, a veronai várban is van egy Pannoniai Mihálytól származó Madonna.
A reneszánsz korban Itália jómódú városi polgárai előszeretettel kerestek menedéket vidéki villáikban a nyár melege vagy épp a járványok elől. Amint azt Boccaccio is elbeszéli a Dekameronban, itt tanulságos és tréfás történetek mesélésével, zenével, tánccal, szellemes társalgással kapcsolódtak ki – vagyis a múzsáknak hódoltak. Nem véletlen tehát, hogy a falakat gyakran a múzsák képeivel díszítették. Így történt a nyári lakok talán leghíresebbikében, a ferrarai hercegek Belfiore (“szép virág”) villájában is, ahonnan ez a kép származik.Michele Pannonio neve azt sugallja, hogy Magyarországon (Pannóniában) született. Talán barátság is fűzte a ferrarai udvar másik híres magyarjához, a költő Janus Pannoniushoz, akinek tanítómestere, Guarino da Verona dolgozta ki a Belfiore múzsaképeinek koncepcióját. A fennmaradt szövegből kiderül, hogy képünk Thaliát ábrázolja, aki itt azonban nem a komédia pártfogójaként, hanem a földművelés múzsájának szerepében jelenik meg. Ezt jelzi a mottó a kép alján (“Én tanítottam ültetni az embert”), de a Thalia fejét övező érett kalászok, a kezében tartott szőlővessző, és a trónusát övező dús gyümölcsök is. A múzsáktól szokatlan áldott állapot tovább erősíti a termékeny bőség gondolatát.Thalia testének nyúlánk formái, kecses hajladozása, lágy körvonalai még a késő gótikus ízlést idézik. A robusztus természethűséggel festett liliomok és gyümölcsfüzérek viszont modernebb stílusúak: ezeket talán Pannonio átütő tehetségű ifjú riválisa, Cosme Tura festhette.A Régi Képtár állandó kiállításon személyesen is megtekintheted Michele Pannonio munkáját. 1456-ban készült a kép.
Sok embernek a pizza jut eszébe az olaszokról, ez is egyfajta kultúra.
Ha azt nézzük, hogy a görög alapítású Nápoly város büszkesége a szegények eledele, és a pizza ott, Nápolyban nyerte el nagyjából ma ismert formáját, akkor nem is járunk messze az igazságtól. A fránya görögöknek megint igazuk volt. Időszámítás előtt 600-ban alapították a várost, és a népesség nagy része szinte az utcán élt, otthonaik gyakran kisebbek voltak, mint egy szobányi odú. Itt az utcán készítették a világ legősibb ételét a lepényt, vagy lapos-kenyeret. Eleinte a jobb fajta lepényeket meglocsolták olívaolajjal, friss fűszernövényeket szórtak rá, ami ott termett vadon, és a luxus netovábbja volt, ha datolya is került a lepényre.
A „pizza” szó a latin „pix”, vagy a görög „pitta” szóból származhat, ez utóbbi a valószínű. Apicius is említi a kerek, lapos lepényt, amit csirkehússal, fenyőmaggal, fokhagymával, mentával, borssal, olajjal ízesítenek csakúgy, mint a mai pizzákat, de Apiciusnál hidegen szervírozzák, hóban hűtve.
Aztán történt, hogy az 1880-as években az olasz királyi pár, Umberto és Margit, az egyesült Itália uralkodópárja ellátogatott Nápolyba, ahol a legenda szerint őfelsége a királynő nagyon megunta az affektáló francia konyhaművészet mindennapos fogyasztását, besokallt és látván, hogy az olasz parasztok az egyszerű lapos kenyeret eszik, megkívánta a nép egyszerű, de nagyszerű ételét, a pizzát. Lett is sürgés-forgás, küldöttek mentek Nápoly legrégebbi pizzeriájába és vittek kóstolóba Margit királynőnek több különböző feltéttel készült pizzát. Az egyik különösen ízlett őfelségének, talán nem véletlen, hogy éppen az, amelyik az olasz trikolor színeiben virított: volt rajta mozzarella, paradicsom és bazsalikom. Margit királynő annyira megszerette a pizzát, hogy néhány túlbuzgó udvaronc mély aggodalmát fejezte ki afelett, hogy vajon illendő-e a királynőnek a pórnép ételét ennie. Amikor Nápoly népe tudomást szerzett arról, hogy királynőjük tiszta szívéből lelkesedik az ő szerény utcai ételükért, azon nyomban
A MOZZARELLÁS, PARADICSOMOS, BAZSALIKOMOS PIZZÁT ELNEVEZTE MARGHERITA PIZZÁNAK.
Ezek után azt gondolhatnánk, hogy Margit királynő őfelsége áldásával hódító útjára indulhatott a pizza, de ezzel szemben az igazság az, hogy Itáliában Nápolyon kívül még évtizedekig nem sokan ismerték a pizzát.
Ezzel szemben egy óceánnal arrébb, Amerikában a több milliónyi olasz bevándorló jóvoltából már a múlt század tízes éveiben elterjedt a pizza, amíg Olaszországban csak a háború után. Az amerikai felszabadítók hiába ismerték már a pizzát otthonról, legnagyobb meglepetésükre olasz földön alig találkoztak ezzel a készítménnyel.
Aztán, ahogy minden szinte, a rock and roll, a blue jeans, és sok más„ áldás″, úgy a pizza is Amerikából kiindulva terjedt el Olaszországban és az egész világon, majd ezt követően fedezték fel az olaszok a saját ősi, nápolyi pizzájukat. De addigra a pizza nemzetközivé lett, és Brazíliától Indonéziáig minden nemzeti gasztronómia a saját ízlésére formálta, amit kiváltképp a feltétek végtelen variációival próbáltak elérni. De azért az olasz-amerikai eredet halványan ott pislákolt mindig ezekben a mutációkban is.
Csak ezután következett az olasz pizza profiltisztítása, látván, hogy a pizza, az olasz nemzeti egység demokratikus alapétele meghódította a világot határozott olasz kulináris álláspont kialakítására volt szükség. Sikerült az eredetinek mondott nápolyi pizzát etalonnak hirdetni, bár a világ pizza evőit, akikből számosan vannak, ez nem nagyon érdekli. A pizza elszabadult, önálló útját járja, és ez így van jól.
