Fürge lépéseid nyoma előttem vetül az elillanó útmúlton. Oh bár csak tudnám: De jaj én nem tudom! Vajh félti-e a percet mögöttem? Mosolyod vajon csillan-e szememben, mikor ballagsz majd felém az úton. Oh bár csak tudnám: De jaj én nem tudom! Vajh itt és most az időjelenben? Én drága szép szerelmesem angyalom, csak a két gyönyörű szemed nézem. Mert tudd, hogy szeretlek én; nagyon-nagyon! Tudod úgy szeretlek, mint az emberek a sót! Lelkemnek te vagy a gyógyszer az édesítője gyenge szívemnek..
Egy csillag mintha nekem integetne vagy csak a képzeletemben játszik. De úgy érzem, a szívembe parázslik, valahol ott messze fent, s idebent. Gyöngykönnycseppjeim a szememből hullnak némán csendben, s a kezemre csöppen. Rád gondoltam kedves; a csipkeéjben, s a csillagok is elhalványultak. Fátyolt von körém az ég feketéje, csendesen átölel: Ne sírj kedves! Lesz még neked fénylő csillag-derűje. Ígérem neked: Én az éj fekete! Elvégre csupa-csupa szív vagyok a jóságodért szívet adok teneked.
Hideg eső szemerkélve pereg, csúszós fekete macskaköveken, fázós nyakú emberek sietnek, zizegő színes faleveleken. Ökörnyál, mint ragacsos pókháló, bokrokon libeg, szerte-szanaszét, s az ősz újraölti tarka ingét, színes cérnája; sárgán-barnuló. A nyár aranya egy sóhajtással tova szállott; messze-messze immár. s őszi aranyozott köntöst ölt már a vacogón ébredező hajnal. Ám a vénasszony igazítja üstökét, és újravarázsolja a nyár rejtelmét.
Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja, gyöngéden mint a Dél első lehellete, mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva, kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme. S olykor mintha szemem vizébe csüngene homlokod érett aranybarna lombja s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője, gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve, úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad gondolatod, sugárzó, röpke gondolat, melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.
Állnék vigyázba érted, mint a fenyvesek, S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam Legyekkel barátkozó alja gomba-nép, Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam, Csak megfoghatnám kezed fejét, Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.
S lennék fa is, hogy ágam te legyél, Hogy ujjaid értem remegjenek, S ha indulnak a lila égben fürdő Megszédült szelek, Óvnálak a cinkos ablakok Sanda fényétől, ó védenélek a magam melegével. Amíg meghalok.
Címek, rangok, rímek és cafrangok Helyett adom én neked Vigyázban álló tisztaságom, mely füvek tövén Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek. S ha majd e tisztaságot sem tudom Fekete táporok miatt cipelni így tovább, Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.
Különös valami a boldogság vele találkozva egészen felvidulhat az ember de elfoghatja szorongás is ácsorog kicsit csendben majd óvatosan előbbre lopakszik akárha valami aknamezőn s valahányszor anélkül éri lába a földet hogy levegőbe röpülne akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot vagy azon kesereg hogy nem tudhatja milyen sokáig fog mindez itt tartani így mikor végre jelentkezik a kudarc megkönnyebbülést érez akárha biztonságba jutott volna ami bizony szégyenletes hisz van valami különös a boldogsággal amivel másképp nem találkozunk lehet a hiba abban van talán hogy túlságosan kevéssé ismerjük jobban el kellene mélyedni benne azt hiszem tréning dolga lenne az egész.
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra, Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra, Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem, Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla, Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet, Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz, Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda, Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda, Mert én vagyok az Őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól, Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól, Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj, Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj. Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess! Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess, A végső pillanatban fogom meg a kezed És az egész világot odaajándékozom neked, Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz, Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak, Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog, Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
Nagy lett volna a tudósnak Az ő tudománya, De mi haszna, ha kevés volt A vágott dohánya. Könyvet irt a bölcseségről - S hajna! Akkor esett ez a bolond História rajta.
Nem szeretett ez a tudós Semmit a világon, Járt legyen bár égen-földön, Két avagy négy lábon: De a kendermagos cicát - S hajna! Éktelenül megszerette, Majdhogy fel nem falta.
Szolgája is volt; a háznak Ez viselte gondját, Hogy lába ne keljen és a Szelek el ne hordják. Hű cseléd volt félig-meddig, - S hajna! Koplalás lőn este reggel Bőséges jutalma.
Máskülönben ment a dolga A kedves cicának: A reggelin gazdájával Ketten osztozának. Búsan nézte ezt a szolga - S hajna! Fél zsemlére, pohár téjre Nagyokat sohajta.
Mert tudósunk a magáét Ha fölreggelizte: Felét a cicának adni Volt a szolga tiszte. Úriasan élt a macska, - S hajna! Csak nem akart, csak nem akart Meglátszani rajta.
"Hé... izé... mi baja lehet Annak az állatnak? Szőre borzas, csontja zörgős, Szédelegve ballag." "Jaj, uram, hát a sok éhség! - - S hajna! Kétszereznők csak a tartást; Mindjárt lábra kapna."
S az napságtól itce tej járt, Kapott egész zsemlét: A tudós csak lesi, várja Hogy ha nekitelnék. De a macska nem üdűlt fel, - S hajna! Elfogyott a fogyó holddal, Sarlóvá hajolva.
Kendermagos szegény cica Nyavalyába esvén, Fölvette a néhai nevet Egy szép őszi estvén. "Átszellemült kedves állat - S hajna! Falatom megosztom vele Mégis meg van halva!"
"Mi tagadás" - mond a szolga, "A cicus nem vétett: Én evém meg ő helyette Reggel az ebédet. Mondtam, menjen egérfogni, - S hajna! Nem tanyáz ám ott egér, hol Üres minden kamra."
Nagy volt, mondok, a tudósnak Az ő tudománya, De mi haszna! Kevés hozzá A vágott dohánya. Könyvet irt a bölcseségről - S hajna! Ilyen apró dőreségek Gyakran estek rajta.
A tölgyek alatt Sokat űltem másszor, De meg is bántam E hibámat százszor: Jutott nekem érte Keserű falat; Dehogy űlök többé A tölgyek alatt!
A tölgyek alatt Verset gabalyíték; Ment, - homlokomat Sem verte veríték; Vesszőt futa, - hétszer Föl meg le szaladt Érte szegény kis vers: "A tölgyek alatt."
"A tölgyek alatt Én űlni ne merjek, Miután lettem (Magam írom) gyermek" - Nagy ménkü levélben Jött parancsolat - "Avagy írjak prózát A tölgyek alatt."
"A tölgyek alatt Beteg, ősz poéta Leűlhet ugyan, Ha nehéz a séta: Hanem aki hatvan Telet ért s nyarat, Az versbe ne fogjon A tölgyek alatt.
"A tölgyek alatt Öreg hernyók másznak, Melyek ifjan mint Lepkék karikáztak; Ez a világ rende, (Visszára halad): Aki hernyó, másszon A tölgyek alatt!
"De tölgyek alól Pindusra ne másszon, S ott mint fiatal Ne is hadonázzon; Mi vagyunk, babért ki Ott mostan arat: Ő fogja be száját A tölgyek alatt!"
Mert tölgyek alatt Üte lantján csorbát, S lánglisztje közé Elegyíte korpát: Most, ha mi lisztlángot Őrölt e garad, Mind korpa ez egytől: "A tölgyek alatt."
"A tölgyek alatt Babérjain űlve Még élhet ugyan, Nem irígylem tűle: Hanem irjon már más, Ki fiatalabb S nem rímel a b-re Igy: "tölgyek alatt."
"A tölgyek alatt" - Küldöm kritizálva: Minden sora bűn, Minden szava szálka. Nincs benne sem érzés Sem egy gondolat, Csupa üres léggömb "A tölgyek alatt."
"Ki a tölgyek alatt, Noha csúzos karral, Üstökbe nem áll Egy nyári viharral, S ha érzi szelét, már Gyáván beszalad: Hogy' is írna az jót, A tölgyek alatt!
"A tölgyek alatt - Felhők szeme rebben" - Van-e szép, vagy kép, Vagy értelem ebben? "Felhők szeme" ilyen Csoda-bogarat Képzelni... ha cédrus, Nem tölgyek alatt!...
"Ám, tölgyek alatt Hiú vén poéta Megszokta nagyon Olvasni nevét a Rossz verssel, amelytől Már fű-fa szalad... Úgy ontja örökké A tölgyek alatt.
"A tölgyek alatt - Beteg-é, vagy alszik? - Nem oroszlány - de Szuszogása hallszik: Nosza, rugjuk főbe, Bármily fenevad, Hogy holtra gebedjen A tölgyek alatt!"
Hogy melyik arcképem választom rajzai közzől? Fényképíró úr! a botos és kalapost. Mint maradó vendég űl s áll a többi nyugodtan, Menni csak egy készül: útja van: ez leszek én!
De mivel verba valent usu, Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).
(1877)
II
Kisütik, hogy a magyar nyelv Nincs, nem is lesz, nem is volt; Ami új van benne, mind rossz, Ami régi, az meg tót.
(1878 körül)
III
Motto: Üsd, nem anyád! Közmondás.
Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész? Tartozik ez tereád?... Egy bizonyos: nem anyád!
(1879 jún.)
IV
A NAGY MUNKA
Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat, Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok' Egy sereg ifju tudós rád bizonyitja mohón. S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy, Most jön a német, oláh, új-görög és talián, Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos Újító szellem vak dühe fúrt-faragott. E nagy munka ha kész, (sietős!), a többivel aztán Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.
(1881 vagy 1882)
V
Ahogy indult a nyelvészet árja: Árpád nyelve csak ferdített árja.
VI
Ezután már hát hiába Küldtök vissza Ázsiába, Illünk az orosz igába, A nagy Szláviába.
VII
Amit Miklosich és Dankovszky s Leschka szerényen Meghagya, Bernátok kótyavetyélik el azt. Kapkod ürügyhöz ez is, mint a mennykőhöz előde, Hogy, ha mi bönge maradt, elszlavizálja szegény.
VIII
KI VAN
Azon hírre, hogy ezt ,aus ist'-nek (vége van) olvasták nálam s meg akarják támadni
Már ha ki van kártyád, sincsen ki a nyelvtudományod, Nyelvőr! nem nyelv-őr vagy te, ha nyelvi malheur.
IX
Oh Búdenc, Búdenc! magad is már mennyire túlmensz, Nézd fiadat, Simonyit! Elhagya, rád se konyit.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
E néked csak jövendő pillanatban, mely annak is titok, kinek az izzó planéták vagy a bikák jonhai felfedik a jövő korok tilos szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb, mint valamilyen lexikont felütni, hogy megleljem neved, testvéri árny, s megtudjam, mily folyókban tükröződött arcod, mely mára por és hamu lett, s mily kardok, mily bálványok és királyok, végtelen alfölded mily fényei kapatták hangod első énekedre. Éjszakák s tengerek állnak közöttünk, a századok nagy változásai, és fajták, éghajlatok, birodalmak, de valami megfoghatatlanul összeköt, a szavak titkos szerelme, hangok és jelképek e társasága. Mint hajdanán az éleai íjász, egy kósza estén valaki magában egy árny-céltábla felé lődözi egyre e képtelen nosztalgiát. Mi ketten sosem találkozhatunk, ó, ősöm, kihez el nem hat szavam. Számodra gyönge visszhang sem vagyok, magam számára szorongó titok, varázslat és rettegés szigete, amilyen talán mindig minden ember, és te is voltál, más egek alatt.
