Lehet regény, vers, bármilyen mű. Megadom az eső mondatokat. Ki kell találni, mi a mű címe, szerzője. A megfejtőnek meg kell várni a helyeslést.
Volt idő, amikor azt hittem, a visszatekintés optikája téveszt meg.
Szabó Magda Apám táncot jár
Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettőre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek.
Az életünk egy hosszú könyv, lassan forgatjuk lapjait, és mindig csak előre nézünk, vajon mit hoz a titokzatos következő fejezet? Ha eljutunk a könyv utolsó oldalához, minden titok feltárul előttünk, nem érdekes többé. Kevés regényt akarunk az utolsó oldal után még egyszer végigolvasni, legfeljebb lapozgatunk benne, egyes fejezeteit, egyes részleteit kívánjuk újra átélni. De a részlet nem az egész, nem a teljes valóság. Öröm és bánat, mint a világosság és az árnyék, nyomon követik egymást.
Furcsa név biz ez, de a viselője még százszor furcsább ember volt. Derékban gömbölyű, mint a hordó, de hosszú nyakú, mint a gólya. Se bajusza, se szakálla, de szemöldöke olyan bozontos, hogy bőven kitelt volna belőle mind a kettő. A mestersége rongyszedés, de nincs az a király, aki olyan büszkén hordozná az ünneplő koronáját, mint ő a nagy batyut a hátán.
Ezek Móra Ferenc nyúlfarknyi kis meséjének záró mondatai, melynek címe A jó orvosság.
Többek között egy 1974-es gyűjteményes kötetben jelent meg, a kötet címe Csicseri történet és verseket, meséket elbeszéléseket tartalmaz Móra Ferenctől.
Két hét se telt bele, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa. Azóta minden sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó.
A csillagok pályájuk vége felé közeledtek a késő őszi éjszaka égboltján. Még sokat kellett várni a pirkadatra, a hun pusztán álló hatalmas táborban azonban olyan világos volt, mintha nappal lenne; a fáklyák és a máglyák olyan fényözönt teremtettek, amely még Konstantinápolynak is becsületére vált volna."
De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló értékű belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!
S mikor egy hét múlva ott a kórházi szoba fülledt, karbolos levegőjében szép csendesen meg is kérték ezt a kezet – már bízón és szépen, egyszerűen és megoldódva tudta egy lábadozó ember halvány kezébe tenni. Igaz leányul és igaz asszonyul; mert jól tudta már, hogy e kettő közt nincs is olyan nagy különbség. – Kivált mikor így az embereknek egyéb és szomorúbb dolgaik is vannak, mint hogy örökké a pszichikai különbségeket firtassák.