Aquilaa után, nem egészen "szabadon, hanem másolva:
Egy adott és (többé-kevésbé ismert) vers vagy dal egy versszakának magánhangzóit megtartva, másik mássalhangzókkal helyettesítjük az eredetit. Megfejtésként az eredeti vers/dalrészletet kérem beírni.
Ki vagyok én, nem mondom meg… Ki vagyok én? nem mondom meg;Ha megmondom: rám ismernek.Pedig ha rám ismernének,Legalább is felkötnének.Nincs a fokos a kezemben,Hogyha kéne verekednem;Nyerges lovam messze legel,Nem t’ok futni, ha futni kell.Hogy is tudnék futni mostan?Mikor a fejem tele van;Nem csak fejem, de szívem is –A bor meg a leány hamis.Ha elhagyom galambomat,Kialuszom mámoromat,S rajtam ütnek a hadnagyok:Majd megmondom, hogy ki vagyok!
Jaj, a hátam, Jaj, a hátam Odavan! Szomszéd bácsi kiporozta Csúfosan. Átkozott a görcsös fütykös Somnyele! Mellyel engem oly pogányul Cséplele.
Mért is tart hát kertet s benne Körtefát? És az isten rá gyümölcsöt Minek ád? Csábitólag kandikált a Körte rám; Csábjait ki már sehogysem Állhatám.
Átugrottam a plánkon - Átesém! Hogy megingott bele májam És vesém. S nem elég ez; szomszéd bácsi Rajtakap, S akkor jön még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtôm! mért is értem E napot? Megrakott, hogy minden csontom Ropogott. Nesze, monda, nesze másik, Harmadik! E a mindentudó tudja, Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a Lakzinál; Búsan nézte: szomszéd bácsi Mit csinál. Fellegekbôl vett magára Gyászmezet, És megosztva szenvedésem Könnyezett.
Ô, csak ô nem könyörűle Egyedűl; Három a tánc! monda, s egyre Hegedűlt, - Hegedűlt a bottal hátam Közepén, Keservesen, siralmasan Jártam én.
...De 'szen jól van! kiheverem Én e bajt, S visszakapja még a kölcsönt, Vissza majd. Tudjuk, hányat vert az óra, Tudjuk ám! Ön is rak a tüzre rossz fát Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért Sompolyog? Vettem észre, hányadán van A dolog. Más szemében ô a szálkát Megleli, S az övében a gerendát Feledi.
A deákné vászonánál Ô se jobb: Engem dönget a lopásért S szinte lop: Lopni jár ô, csókot lopni Nénihez, Míg anyánk a bibliában Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz Ezután: Fogadom, nem nézek által A szitán. Megugratni vagy anyánkat Hívom át, Vagy leöntöm dézsa vízzel A nyakát!
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Az igazság az, hogy szemezgettem én ezzel már korábban is és nem is a megfejtés okoz jobbára problémát nálam, hanem a vers(újra)költés, de talán majd belejövök. Kétségtelenül szórakoztató, nagyon jó játék!
