Egy sort, egy versszakot, akár az egész verset is leírhatjuk feladványnak.
A következő beírja a vers címét és a költő nevét, majd ad egy újabb idézetet.
Az áttekinthetőség érdekében külön hozzászólásban adjuk a megfejtést és a feladványt.
Rég, ősszel történt, alkonyat felé; a kertben jártam, nedves volt az út, s végig fektetve leltem egy padon egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta. Üvegszemét fekete pilla fedte; ki tudta nyitni, mint a gipszbabák ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz, ízületei ügyesen hajoltak, s sötétre festett, nagy szemöldökével olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék. Laza csuklóján az eres kezet a szél szelíden hintáztatta néha. És így bámultam, amíg este lett.
Lásd minden tagod szétszedem, de hol van hát a szerelem? Mindened rég a másé, mindened ezé, amazé, egy nyáré, vagy egy tavaszé, a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? és én hol vagyok? Nem éred el a holnapot, a kezed telerakva. Szeretlek, de nem segítek. Nem bocsátok meg, senkinek. Ne várj. Maradj magadra.
Életem, Ágnes, amint a szemed lángjába tekintek, Páros csillagnak vélem a két szemedet. Százszor szebb az, mint az egész tele-csillagos égbolt, Szebb, mint Vénusszal fönt ragyogó Jupiter, Szebb, mint Szíriusz, állócsillagok éke, ha véle Fent van a Sarkcsillag fényes iker-tüze is.
Gázzal fűtök, mikor felcsavarom a termosztátot, azt élvezem, hogy meleg van, mikor lecsavarom, és hideg lesz, az tölt el gyönyörűséggel, hogy nem fogyasztok, és ki tudom majd fizetni a gázszámlát.
Fönt a Maszat-hegy legtetején, ahol érik a Bajuszos Pöszméte, és ahol sose voltunk még, te meg én, ott ül a teraszán Szösz néne. Ott ül a teraszán, vénkora tavaszán, néha kiújul a köszvénye.
Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin, szimatol körülötte az öszvére, hogyhogy sohasem tetszik berekedni a nagy dudolásban, Szösz néne? Hogyhogy a köszvény, hogyhogy az öszvér nem szegi kedvét, Szösz néne?
”Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek, nálam csupa szösz az asztal, a kerevet, csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon, szösz van a padlón, csempén, plafonon, szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin, szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön, öszvér, köszvény, semmi sem búsít, nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.”
Futottak a Takarítók a teraszhoz, sipitoztak máris: „Szösz néne, Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz, nem lesz ennek rossz vége? Csupa szösz a nyugdíjm csupa szösz a TAJ-szám, szösz van a porcica kunkori bajszán, szösztelenítsünk, portalanítsunk, föltakarítsunk, Szösz néne?”
Fönt a Maszat-hegy legtetején, ahol érik a Bajuszos Pöszméte, és ahol sose voltunk még, te meg én, dudorászik a teraszon Szösz néne: ”Szösztelenítés, portalanítás, föltakarítás? Kösz, még ne.”
Elmegy a kugli egy este berúgni, mer' Ő az a kugli, ki nincs fából. Hej, aki dolgozik, az meg is szomjazik, Kugli fejében ez így van jól. Ott a zsebében a munkabére, És az az úr, akinek van pénze, Körberajongja az éjszaka lánya És felszabadítja az öntudatát.
Elmegy a kugli egy este berúgni, mer' Ő az a kugli, ki nincs fából. Otthon az asszonya sír, mer' az ostoba Kuglira nem hat a kérő szó. Mert akit emberek fellökdösnek, Annak az élete nem tisztul meg, Kell az a kis pia bódulata, Hogy a kuglira jöjjön a boldogság.
Kiköltözött azoknak Az ész kabak fejekből, Kik vízbe telhetetlen Lúdnak való torokkal A bort merik gyalázni. A bort! az éltető bort! A bort! ama nagy Isten Képére alkotódott Bölcs ember oktatóját. Be messze elfajultak Noé atyánk eszétől, Ki a töméntelen víz Peshedt nyomát azonnal Borfával ülteté be. Áldott emlékezetben Maradjon én elöttem, Mert én ha rá botolnék Száraz porára, tüstént Jó borral önteném meg. Héj, kár gyalázni a bort! Hiszen ha a garadra Felöntök én, ki nállam Az ég alatt vitézebb? A legnagyobb vezér sem Furfangol oly manővert, Mint a fejembe készül. Elbújhat a világnak Minden mihaszna bölcse, Ha néha kótyogóson A fizikába vágok Vagy astronómizálok. Forog nekem nap és föld, Sőt a sut is megindúl. - Ha én amúgy busáson A torkomat megöntöm: Hozzám jöhetsz tanúlni Bízvást akármi nyelvet; Úgy tudok beszélni, Hogy egy igaz teremtés Sem érti e világon. Ha a fejem nem ollyan, Amint magam szeretném, Egyszerre fínumabb észt Tudok belé locsolni. Rebelliót ha érzek Belső monarchiámba: Egy jó palack-kommandó Lecsendesíti tüstént. Ki a király, ha én nem! Héj, kár gyalázni a bort!
Anyám, a templom csak zord jégverem, Jószagu kocsma a kedves helyem; Dicsérni kell-e szó? ölembe hull a jó; Nem kap ilyet a sok magas mennyben lakó. De volna csak templomban nagy trakta sörrel, Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel! Imára éneket fujnánk, jó szenteset, Templomban csücsülnénk, amig lehet. Igébe szomjazván inna papunk, Madár se repeshet szebben, mint repesne hadunk; Jó Tántorgó-néne örök-ájtatos képe Elvert kölykökre, böjtre, virgácsra többé nem nézne. Viháncos kedvünkre bólintana Fölöttünk az Isten, mint jó apa; Az iszos Ördögre nem szólna dörmögve, Itatná, csókolná, bujtatná köntösbe.
