"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
egymás vonzásában mintha ikerpár-bolygók lennénk csak a miénk a végtelen tér amit benépesítünk vágyainkkal nincs más csak a repülés arcunk visszfénye a biztos száguldás
valaki átírta ezt a pályát s most zökkenve múlik az idő megrémiszt a semmibe hullás pedig nem következik más csak ami törvényszerű: élet után az elmúlás
Fölszáll a hold olyanféle ütéssel és olyanféle lágysággal ahogy csak a viszontlátás zokogó öröme ráz egybe és mos egybe olykor-olykor két összeérő arcot, fölnagyúlt, boldogságtól ödémás kézfejet.
Vonzások közt, de hivás nélkűl, elég lehet az égboltnak talán, de nem annak a nyomorúltnak, ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva hideggel, hővel, méterekkel küszködik.
Mert hogyan is lehetnék élőbb a teljes égboltnál, ha nem a hidegért, a hőért, és a megalázó méterekért.
Ó, megannyi ki nem mondott szóba fulladt már számtalan felismerés! S mert szeretni vágyunk, reméljük, hogy egyszer majd igazzá válik a nagy megérkezés.
Véljük, hogy talán lesz még idő, mikor majd fáradtan hazatérve, megbújhatunk csendben, a reánk váró, lelket óvó, édes ölelésbe, s az évek majd bölcsőként ringatják őszülő öregkorunk.
Vak hitünk elbújni látszik a vágy-hiú reménybe, s már nem számít, bilincsbe verve, vagy szabadnak születve száll a szó; mert semmi sem maradandó. Előttünk kúszik az idő - fénye múltba hamvadó.
Elveszett hangok ülnek itt apró bokrokban, szárazon, egy hangot adj, egy hangot adj, szikkadtan is felfuttatom, egy jerikói-rózsa-hang, egy reszelős ördögszekér, egy szürke, fekete, szürke, zörgő szakadt gubanc-gyökér, szakadtan is csak karikázzon, szálljon, kerek tövis-köteg, zizegje szét avar csomókkal az elnémult természetet
Most a kunyhóból kiléptem, kedvesemtől távozom, halkan dobban tompa léptem, körben mély, sötét vadon. Luna kél tölgyből, bozótból, jöttét szellő hirdeti, nyírfák lombja földre bókol, édes tömjént hint neki.
Hogy csodálom ezt a széles, hűvös nyári éjszakát! Mindaz, amint élni édes, szívünk mélyét járja át. Bírhatatlan gyönyör árad; mégis, égi boltozat, tartsd meg száz ily éjszakádat egyért, mit a kedves ad.
A pallóra lépek hogy elérjem a hajót. Viharzón sodródik alattam a víz és megugatja árnyékom. Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam és szemétre vetették. Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett. Elindulok hát pucéran üres zsebekkel lesoványodott testtel. De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád. Bizonyára este lesz akkor s te ott állsz előttem a csillagok fényében.
Még csak a fák szédülete nyűgöz le, még csak a tavasz diadalmenete a dombon – A teljes ég újjászületését nézem közelről, mint a szemeid.
Még csak a nyers föld fekete pompája tárul és szerelem helyett a bolyongás hatalma: lehetetlen ösvények cserepein járunk, lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.
Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben, megyek csak, mint aki hangot hallott, édes üzenetet a hajnal óráiban.
Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el; kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság, mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út, mint minden szó, melyet a szív bejár.
Kezdetben volt a Lélek: fénytelen s alaktalan Lebegett a vak ürben, hol nem volt fönt és alant, Lebegett az álló időben, hol nem volt előtt s után, Kezdetben volt a Lélek: hideg, magányos árny.
Bujdosott a semmiségben, csüggedten, céltalanul, Szárnya vágyódva csapott föl s kínlódva újra lehullt, - Valami zúgott, de nem a tenger, valami villant, de nem a fény Sötétség ült a mélyben, sötétség a mélység szinén.
S a Lélek, a magányos Lélek sírt s görcsként tekerte a vágy, Fájdalmába belerendült a parttalan pusztaság. S im: ami lágy volt, kemény lett, s ami híg, az sűrű, A hideg melegre vált és édesre a keserű.
S az örvénylő zűrzavarban kiáltott a Lélek: legyen Egy forgó könnyem a Föld és egy sóhajtásom a Menny! És meghasadt a sötétség és hörögve alázuhant, Fény szökkent sikoltva s volt már előtt s után, fönt és alant.
A Lélek látta, hogy jó így s könnyülten keringte körül A Földet, melyet teremtett s a Mennyet, amely derült Világosságban égett - s szárnyával perdített Egyet a kopasz földön, mely fekete volt s hideg.
S maga is megcsodálta, amit az első napon Előhívott a homályból a teremtő fájdalom, S mit a magányosság szült, hogy ne legyen maga, - S lőn reggel és lőn este - első napra első éjszaka.
Szeretlek - csak így egyszerűen... Oly természetes szerelemmel, ahogy a hóvirág szirmait kacéran bontogatja a februári nap, s a telet elzavarja a tavasz.
Ki kényszeríthetné a sejteket arra, hogy ne osztódjanak, s többé ne érezzem érintésed nyomán a dallamot, melyet bennem játszanak? Elmondhatnám, ha volnának szavak, hogy ölelő két karodban olyan a csend, hogy csak a gondolataink suttognak. Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg, milyen az, mikor röpít egy érzés, mint tollpihét elragadó fergeteg, milyen az, mikor melletted ébredek, s végtelen kékség tölti be a lelkem... Két szemem íriszedben fürdik, s veled zuhan a csillogó mélybe. Szeretlek - csak így egyszerűen...
válassz ha tudsz magadnak ajtót tűfoknyit bőrre tapadót amin belépsz ha lépni kész vagy ha mégis várnak ha mégis hívnak ha lépteid még tétován s félve béna készséggel igazodnak amerre száz esztendeje fordulsz s hetedíziglen megtagadnak mert ott van mégis a mélybe ásva s szivárvány ívén feltámadva lényednek kényes birtoka és milléniumok vasfoga
a szándék még ha nemes is te félénk szóval kérsz kegyet tán bocsánatot innen is s túlról s maradva mégis bebocsátást hogy eljuss oda hol mindened értelmet nyer mert véd s örök mert mintha hon – nem mintahon – olyan a választható ajtó amelyet hogyha hív s ha nyitva magadnak kéred aki hordta ordas idők mezbe vert testén mint a keresztet melleden s kiszegezettet a kereszt
válassz ha tudsz magadnak ajtót amin belépsz ha lépni kész vagy ha mégis várnak ha mégis hívnak
Életem, amit elhagyott, mintha most újra elérné, most lényegül a valóság emlékezéssé. De a deres évek sűrüje nem altat, nem andalít, robogó szívem szimatolja önmaga ős nyomait. Megnyílt a hegyen a homály, sír a sas, bogár muzsikál, borpince ütődött képe, kápolna isten-fehérsége rámkiabál. Sugarak déli zuhanása, kukoricaszárak lázadása letördelt kincseikért, lankában a mocorgó csorda, pásztorgyerekek ringye-rongya s minden, ami sorsomat fonta itt van, a szívemig ért. Ó, miért is kellett kiválnod, e földből messzire kilátnod! Bajod a világ, mondhatod. Hova igazítod léptedet, ha sorsok, kényszerképzetek, ha dögvész-szárnyú istenek zsúfolják híres otthonod! Ami áldott nevelőd nemrég, félig már az is idegenség, vendég vagy itt s elitélt, félálom kell, hogy kinyujtózz vigaszért, játékokért.
Térj meg ma, halk hajós, tűnt éveid vizére, S húnyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ! A Múlt parkja felől egyre görnyedezőbb Lelked lágy szél legyinti, s szelíden inti térdre...
Most, szívedben, kopár s járt útjaitól félre, Keresd, hol fejfák dőlnek, a füves, bús mezőt, Figyeld setét legét, a múltról neszezőt, S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te...
S gondolj... szemekre gondolj, mik lelkedig nyilaztak, S az órákra, melyekre, mint zengő húrra, gazdag Szerelmed aranykörme simult, s vont halk vonót...
Óh, köznap esték csöndes, bús ötvöse, hasítsd ma Emlékid ékkövekké, és finoman csiszold, S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra...
Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – halott köveken, élő arcokon –
apám - a szótlan belenyugvás anyám - az eleven ész húgom - a munka s én - a zagyva élet se hitem se célom s hitvesem a fátylas bűn
csak vágyam és titkolt álmom és életem - a szerelem
barátaim - az éjszaka magányos vándorai kedveseim - a nagyvárosi neonok és álmom - a titok és életem - a láz lakom a csendet a kihalt utcákat az elhagyott parkokat és a halszagú part is az én tanyám
s fekhelyem a fázós homok egy szigeti pad vagy idegen ágyak tolla melegít elemem - a tűz és színem - a vörös
fák füvek és pipacs mindenütt pipacs és láng és tűz
életem - a művészet művészetem - a szerelem szerelmem - a tűz a tűz vörös és vörös a láz
apám - a szótlan belenyugvás anyám - az eleven ész húgom - a munka s én - a zagyva élet szerelmese vagyok
tegnap úgy tűnt hogy hívsz habár sehol sem voltál csak a fényképeid hevertek az asztalomon de én világosan hallottam - várlak mint akkor éjjel - ki akarlak törölni az emlékezetemből széttépni minden képedet de te egyre csak mondod - várlak várlak várlak...
A lányok szerelme szelíd csobogású kis patak Szemükben megláthatod önmagad Csak lágyabbak a vonalak Finomabb az arcvonás szelídebb a tekintet Mert arcodról a nő pillantása minden durvaságot eltüntet Ujjaival elsimítja homlokodon a ráncokat Hozzád bújik megsimogat Miként tette anyád gyermekkorodban ha hozzáfutottál sírva A nő elkísér a temetőbe és melléd ül a sírra És térdére vonva fejedet kócolja őszülő hajad Csókolja kezed és ajkadat
A fiú szerelme tengeri vihar szárazföldi orkán Őrjítő-kegyetlen lávát öntő vulkán A fiú részeg hajó csónak mit dobál a folyam Mint hámját eltépő táltos a fiú olyan Szerelme tűz-vér bódító ital pokol-mámor
