Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Kedves Milu, én is majdnem így jártam tegnap miattuk. Azért rávettem magam, hogy kulturális örökségen, és mitológiai jelképeken gondolkodjak inkább ezzel kapcsolatban.
Amúgy meg gondolj bele, kedves Milu: Quasimodo egy kimondottan csúnya ember volt és mégis pozitiv figuraként értékeljük, egy kicsi túlzással azt mondhatjuk, szeretjük. Szóval a "csúnya" nem okvetlenül azt jelenti , hogy nem szabad kedvelnünk.
Nem baj, az a lényeg, hogy nekem tetszik.:) Nem szeretni kell egy irodalmi, vagy képzőművészeti alkotást. Az kell, hogy megragadjon, megfogja a fantáziádat, vagy gondolkodásra késztessen.
A fuvolás-énekes pásztor, Marszüasz zenei versenyre hívja Apollónt, Zeusz fiát. Megállapodnak benne, hogy a győztes kénye-kedve szerint bánhat a vesztessel. Apollodórosz előadásában így hangzik a történet: „(…) amint megkezdődött a verseny, Apollón megfordította kitheráját, és felszólította Marszüaszt, hogy ő is cselekedjen hasonlóképp. Mivel Marszüasz nem tudott így játszani, Apollón lett a győztes: felakasztotta Marszüaszt egy magas fenyőfára, majd lenyúzta bőrét, és így végzett vele."
******
A másik történet a szörnyűséges zenei vetélkedőhöz vezet vissza. A Marszüasz és Apollón-történetnek van egy olyan változata – Graves ír róla -, amely szerint a zenei versenynek bíráló bizottsága is volt. Tmólosz folyamisten Apollónnak ítéli a győzelmet, a makedóniai Bromión királya, Midász azonban nem ért egyet a döntéssel, szerinte Marszüasz muzsikált szebben. Ekkor közbelép Apollón, és megbünteti Midászt, büntetésül szamárfület növeszt neki. A történetnek ez a befejezése is ismeretes a magyar költészetben, a szamárfüles makedón király Ady Endrénél jelenik meg.
///
Ady Endre
Midász király sarja
Susogó nádak mezejében járok, Királyi bottal csapkodok kevélyen És zúg a nádas csúfondáros mélyen, Királyi bottal valamerre járok.
Értem a titkot, a nádi beszédet, Susog a nádas s én messzekiáltok: Nádi világ, ím, megjött a királyod, Midásznak sarja szállott, ím, elébed. S bármint kacagtok léha, lenge nádak; Hódolni fogtok új Midász királynak, Hódolni fogtok bizonyosan nékem. Mert szent az ősöm, szent királyi trónom: Ősömet áldom, trónomat megóvom Itt, a susogó nádak mezejében. Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.
Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet. Szépségedért, mely a vaknak világít; Nyugalmadért, mely keresi a harcot, Igazadért, mely süket fülbe harsog. Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet, Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
Óh, király-ősöm, be szép dolog élni Szamárfüllel és ős királyi bottal, Lelkendező, bolond, részeg robottal. Óh, király-ősöm, be érdemes élni Itt, a susogó nádak mezejében.
Áldalak újra, hálásan, kevélyen, Minden kis percért, amelyben örültem És kacaghat itt a nádas körültem: Úr és vidám lesz Midász sarja itten, Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.
Akárhogy is, de gyönyörü a reggel, Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel, Szépek a dalok, melyek fognak zengni És érdemes lesz őrjöngve szeretni A csókos asszonyt, ki majd eljön értem. Szépek a vágyak, az álmok, a tettek, A csókok, melyek ezután születnek S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.
Az el nem dalolt csodaszép daloknak, A sohsem csókolt csókos asszonyoknak, A csak álomban élő büszke tettnek, A szép holnapnak, meg nem érkezettnek Vagyok királya, vagyok büszke hőse, Aki útálja a mát, ezt a holtat, Kinek az álma a szent, titkos Holnap S a szamárfüles Midász volt az őse.
Költő volt és királyné, legszebb asszony s anya, mégis tövist virágzott gyönyörű homloka. Álmában csak sirály volt, mikor nem látta más, Starnberg egét hasító hófehér villanás.
Ha azt hiszi, jóember, hogy lazán hozzám vágott szava egy igazán földbedöngölő sújtással fölér, nagyon téved, mert ennyit csak: "kövér" bárki mondjon, elhajtom, mint itten e szánalmas kis legyet legyintem. De ha elméje értő szót fogad, "mondhatta volna szebben, kis lovag," más-más stílusban akár... példaképp: kezdhette volna mintha szánna épp: "Hölgyem, önnek mily nehéz lehet folyton cipelni mázsás terheket!" aztán aggódóan: "Ó, asszonyom, nem fél, hogy valakit tán összenyom?" vagy lelkesen: "Lássátok emberek, mily tökéletes forma a kerek!" vagy bosszúsan: "Álljon inkább amott, ne takarja előlem a Napot!" vagy hízelgőn: "Édes kis húsgolyó, magából habzsolgatni volna jó!" esetleg bambán: "Hát ez miféle? Egyforma ennek hossza és széle..." vagy sportosan: "Inkább átugranám, mintsem, hogy megkerüljem önt, Madame." elismerőn: "Egészen megrázó! Lenyűgöz e farsúlyos bombázó." vagy üzletiesen: "Mondja, mennyi szövettel lehet testét befedni? És ha fényképet készítenének önről, úgy hány tekercs film telnék meg?" katonásan: "A világ szalutál, ha egy ország ilyen lábakon áll." de akár irigyen is szólhatna: "Ennyi hájjal éhen nem halhatna, ha nekem volna ennek csak fele, tán már a bőségbe fulladnék bele." vagy mondja vígan: "Tudja-e kis hölgy, hogy minden léptét követi egy völgy?" kihívón: "Ekkora elefántot a világon még senki nem látott!" tudományosan: "Súlya érthető okokból ésszel fel nem mérhető, mert úgy konvergál a végtelenhez, mint a végbelem az alfelemhez." vagy kíváncsian: "Mondja, kedvesem, mit rejteget belül e zsírhegyen?" vagy gyermekin: "Maga nem is néni, hanem egy pufók, óriás bébi!" És végül mondhatta volna azt is kis ficsúr: "Ön egy csodás galaxis, amely körül, ha keringnem kéne, utam fényévekben volna mérve." De hogyha eme hosszú szófolyam nem bennem, hanem magában fogan, s elébem tárja büszkén, peckesen, akkor sem bocsátom meg, nem, sosem, "mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!"
Szállnak reményink, e szép madarak... Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas sem tanyáz; Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket.
Sehol se volt a lélek ily szegett, sehol egy teli kirakat csodásabb: sehol se mérték ily drágán a vásznat, sehol ily olcsón a festészetet. Sehol se volt a hideg ily hideg, sehol a tüdő a vésznek kitártabb, itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak, és megkeményedtek, mint a kövek. Látom őt, amint nehezen, köhögve kaptat fel a harmadik emeletre. A lavórban priznic. Az ágy vetetlen. S a sötét szobában váratlanul kő-homlokához egy lágy arc simul, s kigyúl a szép emberi kép: "Mi ketten".
Ahogy első gazdája hívta, mi is csak így becéztük: Mirza. Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó, mit magával hozott a kiscsikó, mikor egy tavaszi vásár után udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza...mint rejtelmes talány csendült a szó nagyanya ajakán. Sehogyse akart békülni vele, aztán ráhagyta:"Egye a fene ezt a bolondos furcsa szót." S így hívta ő is a kiscsikót.
Kinek deszkából tákolt kaloda volt istállónkban külön otthona. Nappal persze ficánkolt nagyon, játszott a tyúkokkal az udvaron. Nyihított, dobbantott, majd megszaladt űzte a bungó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt, hát elkísérte a konyhába is. Meglátta és kiáltott sikítva: "Hej, de megijesztettél, te Mirza!" S ráveregetve a kampós nyakra, kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére, lányok között a csikó kísérte. Kert alól, ha paprikát hozott, mögötte Mirza ugrándozott a selymes füvön, petrencék között, így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet...Aztán egy napon ebédnél így szólt apám: eladom, sok az adó, lassan sírba visz, és télire kell majd csizma is. Ült némán a megrémült család, mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány marad, titok, elvezették a kedves kiscsikót. Áthajolva a pudvás kapufán, nézte a távozót még nagyanyám, és halkan suttogta, szepegve, sírva, mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza....
Ködbe tűnt a táj. Már csak a homály gomolyog álmaim erdejében. Ágak kusza mélyén emlékezni próbál az elmúlás. Jégcsaptű szúr szíven daloló pillanatokat. Fáj a télnek a daltalan éj. Múlik a perc, órák forognak évekké. Várj, tán jön még tavasz. S új ködökkel vár az örök idő.
Önmaga koronája, kiterjeszti tollait a nap. Éles sárga kiáltás, lobogó hévvíz egy pártatlan és jótékony ég közepén! Percnyi valóságukban oly gyönyörűek a látszatok. A tenger partra hág, fényes pók, megkapaszkodik a szirteken, opálosan csillog a hegy sebe; egy csapat kecske, mint egy kő-nyáj ; aranytojását lerakja a nap és elszáll a tenger fölött. Minden - isten. Tört szobrok, fény-marta oszlopok, élőhalott világban eleven romok!
Teotihuakánra leszáll az éjszaka. A piramis csúcsán marihuánát szívnak a kölykök, rekedt gitárok pengnek. Mily gyógyfű, mily ital ad az életnek vissza minket ? Hol ássuk ki a szót, az arányt, mely a himnuszt s a beszédet vezérli, a táncot, a várost, a mérleget? A mexikói dal szitokba fullad, színek kihunyó csillaga, és kő, mely a kapcsolat kapuit bezárja. A föld szaga kivénhedt földre vall.
A fizetővendégek már nem rázzák ajtódat éjjel, pedig egész falkák jártak hozzád régebben és zavarták meg szomszédaid álmát; hány tölgyfaágy esett össze alattad a ringástól, hány lepedőd repedt meg, mikor virgonc fiúk üzekedtek veled! Most egymagadban durmolsz, vagy a szép időkre emlékszel, mikor veled táncolnak, tivornyáztak az ifjurak s te hajnaltájt egymásnak ugrattad őket késsel; tavasz van most, hold süt, tested öregszik, de te nem alhatsz a szerelmi vágytól: ilyenkor pukkadsz, s elátkozol százszor a rothadt kölyködet, kik hervadt, tág rózsád kelyhéből nem kérnek és frissebb lányok lába közt keresnek bibócskákat, melyek már kifejlettek, de szűkek még s kemények.
Szitkozódás A muzulmánok és portugálok megcsonkította csodálatos szobrok lábainál a tömeg ganéj-pikniket hagyott a hollóknak és a kutyáknak. Arra ítélném, hogy százszor szülessen egy trágyadombon, az előbbieket meg, hogy eónokon át elevenen kelljen faragniok a szobor-csonkítók alvilági bugyraiban.
Fohászkodás Siva és Parvati : nem úgy imádjuk őket, mint isteneket, hanem, mint az ember istenvoltának képeit. Ti az vagytok, amit az ember tesz, de ami ő nem, aminek lennie kellene, ha tennivalói büntetését letölti. Siva: négy karod négy folyam, négy szökőkút. Csupa forrás vagy, abban fürdik a szép Parvati, és benne ringatózik kecses bárkaként. A napfényben remeg a tenger: Siva vaskos ajkai mosolyognak; a tenger széles lángolás : Parvati léptei a vizeken. Siva és Parvati : az asszony, aki az enyém, meg én, mi semmit, semmit nem kivánunk, ami oly földöntúli volna: csak ezt a fényt a tengeren, ezt a sarutlan fényt a tengeren s a földön, amely alszik.
Kit szeretnek az uruki asszonyok? Kit gyűlölnek az uruki férfiak? Gilgamest szeretik az uruki asszonyok, Gilgamest gyűlölik az uruki férfiak. Mert Gilgames szép mint a kelő nap. Mert a szép férfit szeretik az uruki asszonyok. Mert rútak az uruki férfiak. Mert a rút férfiak utálják a szép férfit, de szeretik a szép asszonyokat.
De Gilgames nem szereti az uruki asszonyokat. De Gilgames nem szereti az uruki férfiakat. A Paraszt-csillagot szereti, ha befogja égi ekéjét. Niszaba istennőt szereti, ha megáldja vetésünk. A Barmok Urát szereti, ki dús legelőt ád. A Nagar istent szereti, mert hallal tölti a hálót. A tiszta szemet szereti, Kadi istent.
És Rammán ha haragszik s hegyeket dönt s futnak a menny s föld istenei és olvad a hold és hamvad a nap a viharban Gilgames könnytelenül jár künn a mezőkön, Gilgames félsz nélkül hág az oromra, Gilgames akkor nevet és derűsen feni kardját, és víg dala, szép dala harsog az égre:
egy férfi volt a vitézek közt, ki magányos, egy férfi nem ismeri asszonyi csókok ízét, egy férfi nem állt beteg gyermeke ágya fejénél, egy férfi volt, amióta világ a világ, Gilgames az, a Magányos.
Ezennel kijelentem, hogy a Dada szót Tristan Tzara találta fel 1916. február 8-án délután hat órakor; jelen voltam tizenkét gyermekemmel, amikor Tzara először ejtette ki ezt a szót, s mindnyájunkat elöntött az indokolt lelkesedés. Mindez a Café de la Terasse-ban történt, Zürichben, s egy brióst emeltem bal orrlyukamhoz. Meggyőződésem, hogy ez a szó egyáltalán nem fontos, és hogy kizárólag a hülyék meg a spanyol professzorok érdeklődnek a dátumok után. Ami bennünket érdekel: a Dada szellem, és mi mind dadák voltunk már, mielőtt a Dada megszületett. Első madonna-képeimet 1886-ban, néhány hónapos koromban festettem, mert szórakoztatott, hogy grafikai alakzatokban pisáljak. Az idióták moráljára és zseni-hitére pedig szarok.
A Capitoliumot két múzeum szegélyezi Az egyik a Museo dei Conservatori Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti 5. századból való domborművet: egy csodálatos kígyózó-redőző fátyol-ruhában táncoló nőalak a jobb kezében rövid kard míg a balban egy felébe hasított állattest A látomás káprázatos csak a fényképező szem rögzítő figyelme a fantázia roppant ereje tudhatta ezt s a mesterség tökélye Itt láttam még a Polihümniát a múzsa szobrát szó sincs róla hogy a művész valami emberfelettit akart volna formálni benne úgy volt múzsa ahogy múzsa volt Laura Beatrice Léda vagy Flóra éppen Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő párkányára könyököl összehúzza nyaka körül kendőjét nyilván hűvös van így estefelé s nézi a messzeséget nézi a vizet vár valakit tán azt is tudja kit vagy csak úgy valakit mert mindenik lány vár valakit A másik múzeum a Museo Capitolino kicsit szegényebb főkincsei a római portré-szobrok a Haldokló gallus és a közismert Capitoliumi Vénusz ennek egy külön kis körszoba jutott ide tilos bemenni s ilyenformán nem járható körül Viszont a rendezés kiváló ötlete (vagy véletlen ?) hogy szemben e szoborral egy sírszobor roskatag öregasszony megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi mindenen túli nézéssel amaz meg elfordul mintha nem bírná a csöndes egyszerű szókat amiket a kő-szem s a kő-száj suttog:"Te is ide jutsz majd!"
Ráadták a gombos cipőjét, csipkebetétes fekete ruháját, a derekán átkötött piros szalaggal - bokájáig ért le a masni vége -
A lepkeháló egészen új volt; félszegen húzta maga után, s megállt szuszogni, sárga kalapban, egy-egy kapu előtt
Esteledett, mire kiért a faluvégre Fényképezni nem lehetett már De a brillantintól ragyogó hajú mester - összekacsintva a letakart masinával - piros léggömböt adott a kezébe
Nagy képtárakban hogyha járok megakad olykor a szemem aranyozott, régi képeken ; fakult a szín, tördelt a vászon, fátyolt kapott a régi arc, s csak annál izgatóbb a rajz, minthogyha három-négy évszázon által egy mély szem nézne rám. Nézem: ennyi meg ennyi szám... Ki álmodhatta ezt az arcot? mert minden festés álmodás - hiába: nincs ott írva más: Pictor Ignotus.
Szép hercegnőket ismeretlen hagyott Leonardo sokat, titkos mosolyban arcokat, tájakat titkos fényü ködben; és bársonyok és bársonyég, ember és tenger van elég Carpaccio sok dús színü vásznán; sok ifjú barna angyalok lázlángu szeme andalog Botticellinél vágyparáznán; de nálad mindnél végtelen mélyebbet sejt a méla szem, Pictor Ignotus!
Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e? Sok büszke régi álmodók Mózesről Michel-Agnolók és Sybillákról álmodoztak; Pinturicchióé dús világ mesemadár és mesefák; Mantegna Rómát visszahozta; Crivelli elmerengni hív s arannyal hímez primitív; izgat a régi Cimabue mint egy bizanti ős talány: de izgatóbb vagy te talán, Pictor Ignotus!
Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e? Örömből, búból drága kincs jele e kép és társa nincs. Izgat a régi Cimabue mert neve maradt, műve nem: neked műved van, névtelen. Mi az a név? Csupán lehellet s embernek mégis mindene: alkot, hogy fennlegyen neve ősei büszke neve mellett; te alkottál s neved ma sincs és vagy, szegény, mint aki nincs, Pictor Ignotus.
Rokonok vagyunk, régi testvér: miként te cellád rejtekén, rajzolgatok magamban én s csak folytatom, amit te kezdtél. Mi vagy te már? Rég földi rög: de akit rajzoltál, örök. Ha én így, mielőtt elesnék, emléket arról hagyhatok, amit meglátnom adatott, hogy mások is lássák s szeressék, nyugodtan húnyom el szemem, s leszek örökre névtelen Pictor Ignotus.