Van egy echte Szász Endre-olajfestmény a nappaliban. Persze, nem mutatom meg. De nagyon közel áll hozzám, mind témában, mind színvilágban. Örülök, hogy a tulajdonosa lehetek.
Most útra kelek. Búcsúzni kell. sosem fájt búcsú íly nagyon: sok jóbaráttól válok el. Ezentúl csak szomorkodom, mert itt marad kedvesem. Egyetlen jó szava nekem bizony ezerszer kedvesebb még, mint hogyha Rómában császár lennék.
Szervusztok! Ma reggel mesét olvastam...Tetszett a mese megosztom veletek is...
Mészöly Miklós A bánatos medve
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá.
S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem-röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
Kass János: Mészöly Miklós (portré)
Mészöly Mikós Szekszárdon született 1921. január 19-én.
Forrás: DIA * Mészöly Miklós: Mesék* Pécs-Pozsony1998
"Feleannyi hatalommal, mint egy római centurióé." de Quincey
Fölkelnek szómra régi szellemek - ez félsiker csak. Vissza egy se megy.
*
GONDOLATOK A PORLOCKI POFÁRÓL [THOUGHTS ABOUT THE PERSON FROM PORLOCK]
Coleridge fogadta a Porlocki Pofát, kit aztán folyton csak átkozott, hát mért ment elébe oly sietve? Bújt volna el az ágy alatt.
Ez bizony nem volt jó húzás, Coleridge hibázott (de gyakran csinálunk hibát), az igazság az, hogy épp nem bírta folytatni a Kublakánt.
Sírt és jajongott: "Végem van, végem, a kánról többé egy szót sem írok" - s ekkor csak beállított a Porlocki Pofa, és ő lesz a bűnbak.
Ez nem jó húzás, ez hiba, de gyakran csinálunk hibát.
*
Megtudhatjuk, hogy hívták a Porlocki Pofát? Hát Porlofa, nem tudod? A Porlock-hegy tövében élt, ide onnét ballagott,
nem volt nagy társadalmi rangja, bár nagyanyja valódi Warlock, méghozzá Rutlandshire-ből, úgy hiszem, és nem volt a vérében Porlock, de a Pofa, mondom, a hegy tövében élt, s a macskája neve Flór, s a macskája neve Flór.
*
Én vágyom a Porlocki Pofára, hogy ne töprengjek tovább, türelmetlenül várom, hogy lássam, úgy vélem, jóbarát,
gyakran az ablakhoz futok, ácsorgok a vaskapunál, azt gondolom: "Ma este eljön" - azt gondolom, későre jár.
Szomjazom, hogy félbeszakítsanak, örökkön örökké, ámen. Ó, Porlocki Pofa, a töprengésemnek vess véget, jöjj ide, szánj meg.
*
Jó szerencsét mindenkinek, ha ott a Porlocki Pofa, aki mindent szétszór és összezúz. Mert akkor nem szükséges ittmaradni, nincs, ami visszahúz.
*
Mit háborognak annyit? Áldás ez az eljövetel. Örüljön, akit a Pofa nem felejt, hisz másképp folytatni kell.
* Ezek sötét gondolatok. Tudom, sötétek. Vajha vidámabb volnék, az olyan édes, meg kötelesség is, hogy mosolyogjon mind, ki aláveti magát az Égi Hatalom kísérleti céljának, mely a legjobb emberanyag kidolgozása - ez roppantul érdekli őt, csak az embert nem hozza lázba. Megint kezdem. Mosolyt, mosolyt, és gyorsan, dolgozz valamit, akkor öntudatod nagyjából elveszted, de még maradhatsz kicsit. - /Stevie Smith Hát nem jön el...? - Európa Könyvkiadó, 1986/
6. Azon kapom magam, hogy csak egy szemem van, az is a homlokom közepén. Ó, előcsarnokok faburkolatába metszett ezüsttükrök, milyen sok szolgálatot tettetek nekem fényvisszaverő képességetek révén! (..)
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van - boldog akartál lenni és hiába, hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,
inkább egészen és kínzó-csigába, mint félig így, alkudva oktalan, ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, vagytok ti itt a földgolyón sokan.
Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, templomba, kórházakba, börtönökbe lassan vonul a roppant karaván,
siess te is oda, igaz körödbe s - égő kanóc - lobogj velük örökre elégedetlenség szent olaján.
2
Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el, sok furcsa ember néz bámulva rád, nem üdvözöl téged, nem istenít fel, nem göngyöli a lelkét sem alád,
csak rád tekint fásulva, tompa hittel, rokon közönnyel, s néha kezet ád, de ha ezekkel a testvéreiddel élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.
Családtalanok óriási családja, mely a többség törvényét túlkiáltja, komor kisebbség, szívós és kemény,
elégedettek hangos lelki vádja, íratlan, láthatatlan bírói tábla, örök, hatalmas ellenvélemény.
3
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse, nem kérdezni, szabad-e, nem szabad, sosem kimélni a könnyet se, vért se, a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se, számodra itt még munka is akad, mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat.
Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, szemedben éles fény legyen a részvét, úgy közeledj a szenvedők felé,
s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét: ki senkié sem, az mindenkié.
4
Ki adna másképp inni a betegnek, ha nem mi, kik álmatlanul ülünk, támadna hívő, vértanú, eretnek, ki egy rögeszmén részegülve csüng,
látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek, ki sírna, ha nem hallaná fülünk, s élnének-e ők is, kiket szeretnek, mi lenne a világ minélkülünk?
Mi lenne máskép a világ s ki lenne az állatok irgalmas társa benne, ki lenne hűség és mi lenne ír,
s ki lenne az, ki száguld éjjelente a lámpa fényénél a végtelenbe, csodák között s Nirvána-ködben ír?
5
Borús e táj. Borzaszt a forradalmár, kinek a falba koppan szelleme, s fia holttestén az anya, ki barbár jaját okádja - iszonyú zene -,
aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már, hol tiltakozhatsz és hogy ellene? de hát hova mehetnél? mit akarnál? mi érdekelne még, mi kellene?
Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja? egy mozicsillag rossz szalag-paréja? vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,
pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja? az ócska élet mily rongy kabaréja, melytől a fő zúg és a gyomor ég?
6
No lásd, maradj, árvák között az árva, maradj közöttük, állj meg végre itt, nem kérve semmit és semmit se várva: ezek a te igaz testvéreid,
idézd fel őket dolgozószobádba, adj villamosabb életet nekik, s ha majd megéled a sok néma lárva, a te szavad ők még megérthetik.
Megértenek téged s őket megérted, kiket sirattál, sírni fognak érted, hisz végzetük egy nékik és nekünk,
kik eldobáltunk minden harci vértet, nem veszhetünk el, minket kard se sérthet, nincs semmi sem, amit elveszthetünk.
7
Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog, kis gyáva sunnyogó, mindent bezár, bezárja életét is, mint a boltot, mert benne van a csillogó bazár,
és félti kincsét, a sok cifra foltot, a lelke szűk, kucorgó és sivár, rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott, örökre reszket és örökre vár.
Hazája ház, barátja az erős, hitvány rokonja az ki ismerős, határa kertfal, tyúkól, pincegátor,
de a boldogtalan tanyája sátor, zászlója felleg, ő, csak ő a bátor s a jó, csak a boldogtalan a hős. - /Forrás: http://mek.niif.hu/00700/00753/html/vers1301.htm/ Kép: http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/c/csontvar/index.html
Második délután mikor fölnéztem én is a tetőterraszra a szomszéd terraszon fölfedeztem egy derék piktor-ismerősömet, ott állott a staffeláj előtt, a gyönyörű zöld Szigetnek egy részletét festette. Az a ház is csillagos ház volt. Nem kellett csak a derékig érő vaskorláton átkelni, az választotta el a két tetőteraszt. Még egy ismerős urat találtam a szomszéd tetőn, hasalt a fürdőköpenyén, olyan barna volt már mint a beduin. - Jó dolgunk van ugye mester, - azt mondja s emelte a fejét - hol itt valami fa, hogy lekopogjam? - A piktor nyujtotta le néki az ecsetje nyelét. Könyökölvén azután ketten az újpesti híd felé, elszórakoztatott a piktorom az ő házuk emberi állapotaival. Abban a lakásban, ahol ő is fészkel, van ott egy meghibbant öreg hölgy, a szomszéd anyósa, az régen azt hiszi, hogy a veje meg a lánya meg akarják mérgezni. Az unokája viszi reggel az ágyához a teát, annak inni kell egy kanálkával mielőtt ő belészörpöl; a vajas zsemlyébe se harap addig, sőt a gyümölcsbe se soha, míg azt az unokája meg nem kóstolta. A riadó után tuszkolni kell mindig le az óvóhelyre (meg kell jegyezni, hogy süket); nem hiszi el hogy bombáznak, azt képzeli, ezt a mesét a leánya meg a veje találták ki, hogy őt rémítsék. Másik beteg asszony, fölöttük egy emelettel, az is érdekes. Egész nap a karszékben ül, hűdött. Ő keresztény (őskeresztény, ahogy most mondják), az ura zsidó. Menyasszony korában támadt az izületeire a nyavalya; ez az ember nem hagyta ott, elvette azon betegen. Pedig szegény lány is volt. Hát kérlek, mikor divatja jött, az asszonyon is kitört az antiszemitizmus. Őrült Hitler-imádó, hangosan magasztalja mindig a fűrert és szidja a zsidókat reggeltől estig. Két fiát munkaszolgálatra vitték az orosz frontra, azokat se sajnálja. Hallottál kérlek ilyet. Van azután itt egy család: a szülék nem akarták a lányukat a szerelméhez adni, mert a fiú vagyontalan. De a leány hozzáment. Az összeköltözéskor a fiatalok ide kerültek a szülékhez. Egypár napig nem bántották a szülék a fiút, azután kezdődtek a csúnya jelenetek; most az a helyzet, hogy a vejöknek nem adnak enni. A leányuk éhségsztrájkba kezdett; bőgött éjjel-nappal; egyszer ki is akart ugrani az ablakon. Most már megtört, eszik. De a fiúnak nem tud enni adni, vigyáznak a körmire. A szomszédok táplálják a fiút. El akartak persze költözni a fiatalok, nem kaptak helyet seholse. És kérlek az is elég groteszk, amit egy negyedik lakás felől mesélek neked. A lakás bizonyos asszonyé, az nemrégen vált el, a kislányával itt maradt. Most hozzáköltözött az udvarlója is, aki külömben el fogja venni. És két barátnéját fogadta be, urastul, gyerekestül persze. Most jön az elvált férj: az sehogyse tudott valami tisztességesebb helyet kapni, azt is idevette az asszony, berendezett egy kis szobát néki a maguk szobája mellett. Szép nagy lakás az a lakás is. Az elvált férj, azt mondják, halálra szerelmes az asszonyba. Regény ez, barátom, nem? Jaj, hány házban, hány lakásban ég ilyen pokol; az embernek, ha hall felőlük valóban Mauriac jut eszébe, sőt Céline. - /Szép Ernő Emberszag - Keresztes Könyvkiadó, 1945/
Nyomok
Mint korán betört, öntudatlan állat,
látatlanul is megkívánlak.
Ülök a felhők alatt.
Sorjáznak bennem a neszezések: a fönt és a lent.
Nézem, zöldell a levél, dagad a gyümölcs.
És hallgatok most, mint aki gyűjtöget,
féltem tőled ösztöneimet.
Föld, fű, fémek, kövek.
Nem talállak.
Arcomon fénylik a sár, fejemen vérfehér hamu.
A menyezet – jutalmul, büntetésül – mindent átereszt.
(Csak ezt az utolsó sort elbírjam valahogy.)
Hans Arp Szelíden tűnődtél a mély tükör előtt
A néma énekelt,
táncolt a béna,
mi elszáradt, kizöldült,
ha te hozzájuk közeledtél.
Nem akadt szárny, mely ne szolgált volna téged.
Csöppnyi, kecses lények bizalommal közeledtek hozzád
ünnepi menetben.
Poharaid mindig csordultig megteltek fénylő élettel.
Leheletedtől a hervadt csillagok újra kivirultak.
Az üres szemek előtted ragyogni kezdtek.
Fénylő komolysággal művelted meg belső egedet.
A sivár, zord sötétség termékenyítően pezsegni kezdett,
ha te odaléptél.
És a fény tehozzád mérte pazar csodáit.
Csendben tűnődtél
az ég és a tenger mély tükre előtt.
És az olajfák alatt, a lejtőn lefelé,
egy öreg pásztor mint a virágok lelkét
köszöntött téged.
(fordította Hajnal Gábor)Álom vagyok
Lehelj reám
tedd hogy életre keljek.
Lehelj reám
adj már az enyészetnek.
Lehelj reám
s leszek a fény.
Álom vagyok
mely belőled beszél.
(fordította Hajnal Gábor)Doris Mühringer Gyere a fűzfákhoz
Gyere a fűzfákhoz!
A fekete folyó partjára!
Mire megjössz,
fűzfasípot csinálok.
A kosárkát is megfonom,
kosárkát, vetélőt a hosszú,
nyirkos, hosszú ködöknek a fűzek alatt,
fűzfasípot,
fényesebben ujjongót, mint a madarak,
mint a tavaszi felhők főnmadarai odafenn!
Ne gyere. Felejtsd el.
Inkább majd én repülök, REPÜLÖK
a tomboló, kék
ég közepébe.
(fordította Székely Magda)Vedd föl
Vedd föl a batyudat,
egy fa megint ledobta.
Vedd föl és indulj.
Hát nem tanultad meg még,
hogy sehol se lakj?
(fordította Székely Magda)Hans Carl Artmann A szobatükörben
Szobámban gyertyafény dereng,
arannyal vonja be a tárgyakat…
távoli tiktak szól az esti csöndben.
Így hallgat a világ.
S előttem egy tompa tükör függ.
És e tükörben látom arcodat
vállam fölött, nyugodt tekinteted
oldottan néz, egész olyan,
mint régi mesterek álmodta szempár,
egykor talán ők festettek ilyet,
amilyet én most látok e tükörben…
(fordította Mezey Katalin)körötte a levegő
körötte a levegő gyöngédségből sarjadó kert,
hajnalpír s mintha májusi patakocskát látnék,
mely az erdő ifjú őzikéjét idézi…
ha magasba csapong a pacsirta szép dala,
őhozzá képest gyengéd gyarlóság csupán;
páfrány zöldje, legyező fű az ő jelenléte…
kerek e földet beültetném egy bokorral,
hogy minden levele, feslő bimbója képmása legyen
annak, amit szájam elmondani képtelen!
(fordította Hajnal Gábor)Paul Celan A tőled-hozzám évek
Hullámzik a hajad megint, ha sírok. Szemed égszínével
teríted szerelmünk asztalát; nyár és ősz között nyoszolyául.
Italunk ki keverte? Se én, se te, valaki más se:
az üreset kortyoljuk, az utolsót.
Bámuljuk a mélytenger tükrében az arcunkat, s szaporábban
nyújtjuk az étket:
az éjszaka éjszaka, reggel száll le,
melléd vet az ágyra.
Kristály
Ne az ajkamon keresd a szádat,
ne a kapu előtt az idegent,
ne a szememben a könnyet.
Hét éjnyi magasban lel piros pirosra,
hét szívnyi mélyben zörget a kéz a kapun,
hét rózsa múltán csobog a kút.
Harmat
Harmat. S veled feküdtem, te, a hulladékban,
szotyós hold dobált meg
bennünket felelettel,
az Úr megtörte a kenyeret,
a kenyér megtörte az Urat.
Tépd ki
Tépd ki az álmod a gubancból,
cipőd csomagold be,
áfonyaszemű,
köss szorosan.
(fordította Lator László)INGEBORG BACHMANN Elidegenedés
A fában többé nem látom a fát.
Az ágon nincs levél, ami belefeszül a szélbe.
Gyümölcse édes, de nincs benne szerelem,
s még jól se lakni tőle.
Akkor hát mi legyen?
Szememtől menekül az erdő,
fülemtől bezárul a madarak csőre,
a rét nem kínál fekhelyet.
Csömöröm van az időtől
és éhezem rá.
Akkor hát mi legyen?
A hegyeken éjjel tüzek gyúlnak.
Felkerekedjek és elinduljak,
mikor az útban többé nem látok utat?
Az otthon legyen a gyermek számára a legvonzóbb hely a világon, és az anya jelenléte a legnagyobb vonzerő. A gyermek szíve érzékeny és tele van szeretettel. Könnyen boldoggá tehető, és könnyen elszomorítható. Szelíd fegyelmezéssel, kedves szavakkal és tettekkel az anyák szívükhöz láncolhatják gyermekeiket. A gyermekek szeretik a társaságot, és ritkán esik meg, hogy magányosan jól szórakoznak. Megértésre és gyengédségre vágynak. Úgy gondolják, anyjuk is örül annak, aminek ők. Természetes nekik, hogy apró-cseprő örömeikkel, fájdalmaikkal anyjukhoz menjenek. Ne sebezze meg érzékeny szívüket azzal az anya, hogy közönnyel kezeli azokat a dolgokat, amelyek - bár neki jelentéktelenek - gyermekeinek nagyon fontosak! Anyjuk megértése és helyeslése nagyon sokat számít nekik. Egy helyeslő pillantás, egy biztató vagy dicsérő szó olyan nekik, mint a napsugár, és sokszor egész napjukat boldoggá teszi. Ne küldje el maga mellől gyermekeit bosszantó lármájuk vagy fárasztó kis kívánságaik miatt! Inkább találjon ki nekik szorgos kezüket és élénk fantáziájukat lefoglaló szórakozást vagy könnyű munkát! Ha az anya megérti gyermekei érzéseit, és irányítja szórakozásaikat és elfoglaltságaikat, akkor megnyeri bizalmukat, és eredményesebben tud javítani rossz szokásaikon, gátat vetni önző és indulatos megnyilatkozásaiknak. Sokat ér az idejében mondott intő vagy feddő szó. Türelmes, éber szeretettel az anya helyes irányba tudja terelni gyermekei gondolatvilágát; szép és vonzó jellemvonásokat alakíthat ki bennük. Ne neveljék az anyák gyermekeiket önállótlan és önző emberekké! Ne képzeltessék velük azt, hogy ők a világ közepe, és hogy mindennek körülöttük kell forognia! Egyes szülők túl sok időt és figyelmet fordítanak gyermekeik szórakoztatására. Pedig a gyermekeket arra kell nevelni, hogy szórakoztassák el magukat, érvényesítsék saját leleményességüket és ügyességüket. Így megtanulják élvezni az egész apró örömöket is. Kis csalódásaik és próbáik hősies elviselésére kell nevelni őket. Ahelyett, hogy túl sok figyelmet szentelnétek minden jelentéktelen fájdalomnak és sérülésnek, inkább tereljétek el figyelmüket ezekről, és tanítsátok meg őket könnyen venni a kis bosszúságokat és kellemetlenségeket! Igyekezzetek megtanítani a gyermekeket a mások iránti figyelmességre! De ne hanyagoljátok el a gyermekeket! A gondoktól megterhelt anyák néha úgy érzik, képtelenek időt szakítani kicsinyeik türelmes tanítására és az irántuk érzett szeretetük és megértésük kifejezésére. Ám ne felejtsék el azt, hogy ha a gyermekek megértés és társaság utáni vágyát otthonuk és szüleik nem elégítik ki, olyan források után fognak nézni, ahol veszélybe kerül mind a képzeletük, mind a jellemük. Időhiány miatt és meggondolatlanságból sok anya megtagad gyermekeitől ártatlan örömöket, miközben dolgos kézzel és fáradt szemmel cicomák készítésén szorgoskodik, ami ifjú szívüket legjobb esetben is csak hiúságra és tékozlásra bátorítja. Ahogy a gyermekek a felnőtt korhoz közelednek, ezek a leckék kevélységükben és erkölcsi gyengeségükben gyümölcsöznek. Az anya ekkor bánkódik gyermekei hibái miatt, és nem ébred tudatára annak, hogy saját vetésének termését aratja. Egyes anyák következetlenek gyermekeik nevelésében. Néha engedékenységgel rontják őket, máskor pedig megtagadnak tőlük valamilyen ártatlan örömöt, ami pedig gyermeki szívüket nagyon boldoggá tenné. Nem követik ebben Krisztus példáját. Krisztus szerette a gyermekeket; tudta, mit éreznek, és megértette örömüket, próbáikat.
Nous ne sommes pas au monde; la vraie vie est absente. - Arthur Rimbaud, Une Saison en Enfer
Mi nem is vagyunk a világon, nem létezik igazi élet. - Rimbaud: Egy évad a pokolban
Desmond, hogy vagy, kék éjszaka, Az ultramarin és lila Szín közti déli szigeten, Honnét "Azúr-föld csillaga" üzen, Kis kikötőd lámpája még virít, Hol ittuk a sok recinát? Ez itt fönt széljártabb világ, Portstewarti lakomban míg
"Északi tengerem" partján ülök, Megképzik bennem Kisázsia holdja, Ragyogva ügyeid fölött. Olykor, ha sziklacsúcs alatt, Hajnalban, klastromunknál ballagok, S csillogni látom kisvárosomat, Mintha csak fesztiválra volna ok, Színlelem szinte: itt se vagyok.
Torladt habokra villog a Part-sétány fénylő boltsora, S kavicsra, - avagy odalent Párosz cikázó tánca leng?! S a jeges fényben ragyogó Kő mind a kozmoszból való, S ha keletről hűs pára kel, Netán Naxost takarja el?
De mit viharzó szél hozott, Szétszórva reggel itt, meg ott. Az Óceán megtört, esett, Szikláin vízi fű liheg, Díszsírt, mentőcsónakokat Ideges áram reszketteti még. Ormo tehertaxi szalad, Míg csillagát mind elejti az ég.
Itt írta Jimmy Kenedy művét, A "Vörös vitorlák napnyugtakor"-t. S mint szomszédos, meghitt Elysium, Szikrázva kéklik ama Inishowen, Mit Joyce Cary és Red Hugh birtokolt. S derült napon, ki kémleli, Látja Jurát, Islayt az északi, A komor ég alján felködleni.
Portstewart, Portrush, Portballintrae - "Un beau pays mal habité", Sötét ruhás rendőr, vörösnyakú, Skótszoknyákban sok garázda fiú. Oly úrnak mint te, nincs helye. Igazra, jóra, szépre e Nehéz időkben nincs esély, de itt, A pompás alkony mégis létezik.
Szenilis mind a szállodabeli, A pusztulás lírája bűvöli, Én meg álmomból fejem fölütöm: Egy macska messzi, holdas küszöbön Úgy rúgta föl a tejesüvegét, Fél éjszakán át gondolkozni készt. A Ninivére hajdan ragyogott Csillag süti a kikötői bárt.
A jó érzést te ismered, Ha megihlet a környezet - Lámpaolaj, rokon tengerszag és Az illanó hajnalfény-jelenés, S közben a hit, hogy dolgainkból itt A szerény vázlat majd gyümölcsözik, Túlélve téli hónapok sorát, Dianának még ajándékot ád.
Téli a tenger, merre ő halad, Sziklákra dűhként fröccsen ki a hab. Mert mi rohad az államon belül, Ártatlant fertőz. Összegyűl Mit romlásunk hozott, e Pokol Vizén is itt van, lelkeket tarol, A napi létbe fúrva be magát, Elmarja férjétől az asszonyát.
Hogy megtértem egy éve, itt, Tonio Krögerként alig Tudtam átlátni múltamat, De éreztem, sosem szabad Levedlenem, miből vagyok. Jobbá, rosszabbá váltam? Egy dolog. Káosz, bizonytalanság vár, s vele Az északír rendőr hideg szeme.
Ó-Szellemek tékozló gyereke, Megjöttem csúzos partjainkra, e Hideg földre, hol széthullt idegem, Tehetségem a polcra téve fenn, S nyugágyban, gyógyszerrel tömötten, én, Míg korállszirteken kihúnyt a fény, Antibúzt és mogadont nyelve csak, Gyógyúlva sírtam: hova lett a nap.
Miért bámulok egyre ki A magasított abalakon? Talán megváltóm lesz a víz Attól, hogy fénybe tarthatom! De szövetségem a távol is, Ablak s a szél közé feszítve, hisz Egyensúlyban csak az lehet, Ki fontolt kézhez kap hideg szemet.
Olykor - szándékkal kísérletezek - Dagályt, apályt lesve a távcsövön, Kóbor esőcseppet, legyet, De túl a didergő füvön, Krémszínű tenger s zaklatott egek Érzem beszáguldozzák vérköröm, Metaforáit kínálja a lét - Tisztítótűz, halál és nemiség.
A szép táj nyugtató nagyon, A művészettel párhuzamba von - A tenger szűzi télikert, Csillogva tükrözi a végtelent; De lent zavar a mély sűrű, mikor "No tengo mas que dar te" szava szól, S hajókat indít Jehova szele, S paranccsal szólít, induljunk vele.
És örökös a kételyem A versírással is, hiszen Mit zárórakor itt meg ott, Kínjukban elkiáltanak, Hordozhat annyi fontosat, Mint e fegyelmezett sorok, - Szellentsd el bár igaz dühöd, Sírj halkan: az se, ez se több.
De ők valóban életet Éltek, nem mint a pöffeteg Városi "nagy" fotós, a jópofa, A koktélpartik bősz kritikusa. Többségük drót és por közt lakik. Álmuk a gépek. Ők tükröztetik A magamra is mért útálatot, Ha fellengzős nyüzsgésük átsajog
Rajtam, mert engem is rabként sodor, Mint őket a saját modor. De tán a nyelv is megtalálja még Önnönmagát s felizzik a sötét, Megújítva holt dolgokat, Szavakból formás dal fakad - Vagy tehetetlenség, csupa Veszendő indolencia.
Vajon a 2000 még rámlel itt Az ablaknál, hol tollamat fogom, Hullámtörést lesve a homokon, Mit az erózió csak finomít? Még bízom benne, szerencsénk lehet Segítni rejtett képességeket. "Szellemibb látlelet, érzékelőbb Hang" kell eztán, mint bármikor előbb.
Ronts, hogy újíthass, hagyd oda "A szürke égboltot a kék miatt", A keskeny ösvény vezesse utad, S menj Damaszkusz felé, csak a Szökésre less! Az igazi jövő Mélyebb énünkből sugaraz elő, Alig látjuk, míg fénye ideér: "Hajnalcsillag a nap is hogyha kél."
Botticelli furán elfeledett, Commediá-hoz készült rajzsora, Ahogy úsznak a geometria Fényén Beatrice s a többiek, Paradicsomi ábrák, mert nekik Van látomásuk róla. Én meg itt Jövőnk tapogatnám e vázlaton, Színekkel, mikről nem is álmodom.
Majd egyszer, egy képzelt napon, Mikor a Haldokló Gall újra él, Jön fák közül és átlép egy hajadon Szétrombolt technikánkon, s hová ér, Kő megzendül, szivárvány szétomol, Jár körben barátok között a bor, Megjő, ki eltűnt, egymást veszitett Szeretők békén összefekszenek.
A való lét közben halad; Semmi sem új a nap alatt. Kutya csahol s a karaván Baktat tovább; de ha netán Ma reggel arra ébredünk, Hogy ős-színvakságunk tovatűnt... Én, bár tudatlan, tanítni megyek, Míg kél az új nap künn a part felett.
Portstewart - Portrush, 1977. október, 1978. szeptember - fordította: Fodor András
/Derek Mahon A tenger télen - Európa Könvkiadó, 1992/
Kép: Díszlet - innen (A Botticelli-rajzoknak bárki utánanézhet, ha eddig nem találkozott velük, és/vagy (újra) felkeltette az érdeklődését a vers)
Kár volt visszatapsolnod! A darab és a szereplők is szar volt. Ha nem gondolsz velem, örömet szerzel nekem. :P
Egyébként a sértés akkor is sértés, ha debil vigyorral köríted. Nincs ezzel semmi baj, az ember lereagálja valahogy. Akiktől a falra tudnék mászni, a gerinctelen férgek! Mert ilyenkor az ember csak tipródik, hogy most kaptam-e, adjak-e én is, van-e értelme belemenni egy adokkapokba. Persze, ezt ők is tudják.
Hogy tagja vagy-e a Betéti Társaságnak? "Miazhogy! Nagyonis!":-) De ne ringasd magad illúziókba: a te tiszted a verőlegényé. Elvárják tőled, tehát ütsz, arcodon széles mosollyal. Ha körülnézel, felismered, kik a társaid. Elvégzitek a piszkos munkát: nyíltan/burkoltan páholjátok a "majmokat".
Hogy kik a "majmok"? Nos, bő egy évi topikolvasás után: a vezér(ek) által felállított szellemi magasugrólécet leverők, a lihogó hímek, a magukat kellető 2bites nőcik, a hüjepitsák, a szivárványmenetes buzik, az élősködő cigányok, a sznob kékharisnyák, a valóságtól elrugaszkodott/azt nem ismerő lila bölcsészek, a haszontalan művészek, a versbarát, konyhatündér anyucik, a babaképeket mutogató, pelenkázásról beszélgető kismamák, a cukiállatka-tartók, a dagadtak, a köldöknézők... csak így kapásból.
Kérdezhetnéd, miért van szükség a "majmok"-ra. De mivel okos vagy, nem fogod. Elég beleolvasni a "Tudósklub"-ba.
Ui.: kellene változtatni a forgatókönyvön, mert unalmas. Ízlésesen/kevésbé ízlésesen csomagolt bosszúkák, később durvább utánrúgások, a szokásos Eleanor Roosevelt-idézet, ettől felbuzdulva egy témafelvetés, röpködnek a spontán/kevésbé spontán/az évek során minimum egyszer kifejtett 20-30 soros miniesszék, felpörgés, lankadás, fásultság, elcsendesedés. Majomvárás.
Egyébként meg világbéke:-) Ma a dalai lámát puszilom. + Mikes Kelement és Berzsenyit. - /Forrás: Amatőr próbálkozások, apró javításokkal, 2009/
Kezdetben volt a gombfesték. Rácsöppentett az ember egy kis vizet, esetleg egy kis nyálat az ecset hegyéről, s máris ki lehetett festeni vele az eget meg a virágokat meg a királylány szemét. Természetesen kékkel kellett kifesteni azt, ami csakugyan kék; ez nagyon realista dolog volt. Tudtam tehát, hogy mi a kék és mi kék, itt nem volt helye félreértésnek. Egészen addig, amíg meg nem hallottam véletlenül, hogy családom egyik tagjának szemét kéknek nevezték. Ez meglepett. Önellenőrzésképpen több ízben, hosszan megbámultam azt a kék szemet, és egyre jobban zavarba jöttem. Kevés, nagyon kevés összefüggést találtam a kék szilárd fogalma, bennem leülepedett, mélységes eredendősége és a kéknek nevezett szempár között. Nem, nem vontam le nyílegyenesen azt a hebehurgya következtetést, ami tűnődéseim szélén kísértett, hogy tudniillik a felnőttek hülyék. Hogy összevissza beszélnek. De gyanakodni kezdtem.
Gyanakvásom lépcsőfokain pedig lassan, keservesen kezdtem el lépdegélni. El kellett távolodnom valami egyszerű-evidenstől, és közelednem valami összetetthez, valami fakóbbhoz. Mennyi időbe telt, mennyi lemondásba került, míg megtanultam kéknek látni az emberi szemet. Mennyire más volt minden. Milyen színtelen volt a világ saját, belső képeskönyvemhez mérve. Mert természetesen elemi színekben láttam, amit láttam, gyerek módra, pirosnak, sárgának, élesnek, vakítónak. És aztán ez a szürkeség, ez a vegyítettség, ezek a fokozatok és lefokozódások, ez a semmi sem az, semmi sem úgy. Elvesztettem a színek paradicsomát.
Igaz, nyertem helyette valami mást. Ma sem szűnő gyanakvásom gyümölcseként megnyertem az árnyalatot. Megtanultam a kék sok-sok fajtáját festőktől és divattervezőktől, a természettől és az univerzumtól; tudom már jól, mi a pávakék, az azúrkék, a fakókék, a tengerészsapkaszín vagy a levendula, tudom, mi a különbség a türkizkék és türkizzöld között, mi a lilás, mi a sárgás, mi a szürkés, milyen a bundás kökörcsin színe, és milyen jónéhány égé, a trecento kékje vagy Picassóé, a háromnapos véraláfutásé, a majomhátsóé, no meg a berzencei szilváé – amivel semmit sem tudok. Elvégre a kék (is) kimeríthetetlen. De ha még hétszázszor annyi kékfélét ismernék is, mint amennyit ismerek, gyanakvásom akkor sem aludna el. Mert itt voltaképpen nem a kék árnyalatairól, skálájáról van szó. Nem a gombfesték fertőzte meg tapasztalatlanságomat annak idején, egyedülikékké tolva fel magát tudatomban, hogy fel ne ismerjem a másféle kéket – ez valóban csak árnyalati különbség volna. Hanem a mindnyájunkban élő gombfestékgyártó hajlam hozta létre magát a gombfestéket, „a kék” ideáját, bár konkrét formában ugye, fogható, kenhető, szétpancsolható, sőt megkóstolható alakban, mégis az absztraktumot, az elvontat formázva, a natúrban – így – sosem találhatót. Egy platóni ideát tartottam koszos kezemben, azt nyomkodtam bele a festékesdobozba, ha „kék” festéket vettem.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szüntessük meg a vízfestékgyártást. Sőt sok-sok festéket a gyerekeknek, minél több gombfestéket, temperát, színes ceruzát, krétát, minél több maszatolnivalót. A gyerekkori festés boldogságát bizonyára nem fogja megzavarni, hogy – mellesleg – filozófiai alapfogalmakat kennek rá a papírra. Mert még sincs millióféle kék, csak kétféle, az elvont és a tényleges, a „képzelt” és az „igazi”, a benti és a kinti, mindkettő sok-sok árnyalatban – és kettőjük szembesítése egzisztenciális meghökkenés. Isten őrizze azt a személyt, azt a gondolatmenetet és főleg azt a művészetet, amelyik a szembesítést elmulasztja. Vizsgálnunk kell kékjeinket gyanakvón és fáradhatatlanul, mert becsapjuk magunkat, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy saját külön gombfestékünkkel fessük kékre a világot. Nem azonosak. Nem azonos a festékszín és a világszín. Másságban élünk, sőt felemásságban és két felünknek, a fogalminak és a tapasztalatinak a távolsága olykor-olykor magunkba szállásra int, intellektuális pirulásra késztet.
De azért… de azért néha emlékszem. Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap a fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?
( Forrás: DIA* Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság)
Szász Endre
Kass János: Mészöly Miklós (portré)
Stevie Smith versei - Gergely Ágnes a fordító
6. Azon kapom magam, hogy csak egy szemem van, az is a homlokom közepén. Ó, előcsarnokok faburkolatába metszett ezüsttükrök, milyen sok szolgálatot tettetek nekem fényvisszaverő képességetek révén! (..)
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
W. Baumeister "Kopf"-jával (1923) köszönöm meg a tegnapi szépeket.
Szlukovényi Katalin 
Botticelli furán elfeledett,
Cézanne: Le Lac d'Annecy 