antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A dűlőn szürke csorda: szuszog, gőzöl a köd, szarvuk pár jegenye, meredten, mozdulatlan. Akárha fejőszéken, egy fatuskón ülök. Hát Istenem-uram, megint magam maradtam.
A ködöt őrizem, terelem a szelet, este Holdat gyújtok, s még megannyi a dolgom. De végzem szótlanul, ami rám méretett, lépem a földeket, a folyókat akózom.
De Istenem-uram, adj már meggyfavirágot, gombát és gólyahírt az árokpart füvébe, adjál egy szeretőt, gyújtsál szemébe lángot, hogy bírjam bírhatatlan kegyelmed még pár évre.
91 éve, ezen a napon született Ladányi Mihály, József Attila-díjas költő.
Azt, aki nekem tetszik, feltétlenül elhanyagolom. Félek tőle, de inkább tudom: nem lennék méltó párja. Csak tápláléka lehetek bármi szépnek, áldozata. Ha meg tudom tenni, hogy nem kívánom, már jól szeretem. Nem viszem haza, nem leskelődöm utána, elkerülöm. Nem mutatkozom be neki soha, ne tudja, ki vagyok. Nem zaklatom telefonon, és nem követem az utcán. Nem ábrándozom róla talán jegyzik a vágyakat is. S használom mégis: vele törlesztem titkos tartozásom. Legfeljebb verseket írok róla, de soha sem neki. Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki. Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt. Vihart teremtek, hadd tévedjenek
De felkelt, és róla én is leszállottam, Megtágúlt hevedert jól megszorítottam, Bagázsiámat is megigazítottam, Felűlvén hátára, újra gondolkodtam:
Hogy merre indúljak? Nem tudtam, hol vagyok, Setét vólt az égen, mondám, Hóld nem ragyog, Fölyhőszakadástól vizek igen nagyok, Virradtát megvárom, útnak békét hagyok.
Hát egyszer, jó távúl, valamit fényleni Látván, mondám: nem más, csak tűz fog ez lenni, Lobog ez, s lobogást csak láng szokott tenni, Deliberatum est, arra fogok menni.
Menvén a setétbe, egy nagy sereg gődény Felrepűlt előttem, zúgása vólt kemény, Véltem, hogy előttem zúg megint vízörvény; Kezdé bántni szívem halálos kelevény.
Észrevettem osztán, hogy ez madárszállás, Nagyon örvendeztem, hogy nem vólt vízfolyás, Esett ezek között fütyűlés, kiáltás, Mondám: ezért légyen az Istennek áldás.
Egy óráig mentem, míg a tűzhöz értem, Csikóstanya vólt ez, itten szállást kértem, Mivel sok híg sarat, sok vizet ma mértem, Felette jól esett, hogy itt tűzhöz fértem.
Csikós lova mellé köté paripámat, Karámjába[15] rakta minden portékámat, Nádat hányt a tűzre, szárítsam gúnyámat, Mondotta, s lehúzta lábamról csizsmámat.
Önnönmaga vízből holmimet csafarta, Én csak melegedjek s nyúgodjam, akarta, Bojtára lenyergelt lovamat vakarta, Etette, itatta, pakróccal takarta.
15. Karám annyit tészen, mint galyiba vagy gunyhó.
Ölben hozza be az anyja. Leállítja előttem a földre. A gyerekcsoport a nyakát nyújtogatva neveti. A kis Rozi meg könnyes szemmel, remegve áll az asztal előtt.
- Nem akart bejönni - mondja pihegve az anyja -, sohase láttam ilyet!
- Miért félsz, te Rozika? - mondom az ölembe vonva a szöszke, fehérképű lányt -, látod a többi pajtásod milyen vidám. Itt van ám Tabi Jóska is. Gyere ide Jóska!
Intek az anyjának, hogy illanjon el. Hát, el is surran.
A Jóska gyerek megpirosodik a szólításomra, és Rozi mellett terem.
- Mondd meg Rozinak, hogy kell-e itt félni, vagy nem kell?
- Nem kell félni - feleli a gyerek katonásan a szemem közé nézve.
- Ne nekem mondd, fiam, én úgyse félek, hanem ide nézz Rozikára, és úgy beszélj vele, mintha én itt se volnék.
A gyerek erre megfogja Rozinak a baboskék kisréklijét és azt mondja neki:
- Hát mit félsz? Ne félj hát, te tyamár!
S gyöngéden megemeli a leánynak az állacskáját!
S ebben a biztatásban van valami a libalegelő zöldjéből. A kis Rozi rámosolyog a könnyein át a fiúra.
A vak koldusunk is megjön, az agg Váróci Pál. Mintha magát a tél szellemét látnám az ablakon át közeledni. De ő nem jön be. Az Ábris gyerek leülteti a kút mellé, a fatönkre. Az öreg megül ott szinte mozdulatlanul; csak a szellő ha simogatja, lengeti olykor a haját meg a mellére omló fehér szakálát. Az arca mindig az ablak felé van fordulva. Hallgatja, ami kihallatszik. Az Ábris gyerek azért is szokott olyan kiáltozó hangon felelni, mert nemcsak nekem felel.
Olyankor az öreg a fejét még föllebb emeli. Összevont szemöldökkel hallgat. Végül pedig nagyot bólint a fejével, s elmosolyodik.
Harminc-negyven tanítványom szokott lenni, de még most ritkásan ülnek. Egynéhányan a nagyobbak közül csak akkor jönnek be, mikor már az idő megrokkan, s otthon az ő dolgos kezük nélkül is meglehetnek.
De a legjobb tanulóm, a fekete szemű, fekete hajú Istenes fiú, itt van már. Méltóságos komolysággal ül az első pad első helyén. Ez az ő helye már három év óta. Ha ő hiányzik, akkor se merné elfoglalni senki. Innen őrzi, mint valami káplár, az egész iskolát. Ő az én bejövetelemig a rend meg a csend ura; ő a krétának, meg az iskolai szappannak a felelős őre, a fűtés intézője, templomi miniszterelnök, főfő spongyanedvesítő, padlótisztasági biztos és aprópör-intéző. Télen ő van itt legelsőnek és ő megy el legutolsónak. Míg én bent nem vagyok, csak susogva szabad beszélni. A padokon mászkálni, birkózni vagy verekedni az ő jelenlétében lehetetlen. Úgy olvasni meg számolni, mint ő, nem tud senki. Büszke is rá az apja. Nyáron a déli pihenőkön, télen a búbos mellett előre kieszelt számokkal horgolja a fiát. Azok a számok persze leginkább a gabonapiac meg a marhavásárok furfangos számai, és többnyire azon keletkeznek, hogy megcsalhatná-e a zsidó az Imrét, vagy nem csalhatná meg? Az egész családnak ragyog a szeme, mikor az Imre némi gerendanézések után kisüti a kívánt számot. Az apja, meg a sógor sokszor félnapig számították azt babon. Imrének nem kell se bab, se kukorica: kivágja fejből egy perc alatt.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Radnóti Miklós
Téli vers
Béke legyen most mindenkivel: jámbor öregek járnak az első hó sarában és meghalnak mire megjön a hajnal.
Hó, hó! fekete szemekben sötéten fénylik az ég, rossz bánat sír a lámpák alól és száll elárvult terhes asszonyok foganó átka, holdas pocsolyákból a férfi felé.
Tél, tél! fél most a gyerek s fél az üvegesházban markos marokkal nevelt gyönge virág; az anyák gondja kiköltözött az ereszekre, és sipog, sipog: leesett már az első hó irgalom és béke, béke legyen már mindenkivel.
A lovam rettegett, nem mene folytába, Ide, oda csuszott vagy egy, vagy más lába, Mivel a setétben lépett csak vaktába, Velem együtt bédűlt a Csősznek árkába.[14]
Uram Jézus segíts! nagyon kiáltoztam, Irgalmazz lelkemnek! buzgón imádkoztam, Ne hagyjál elveszni, kérlek, fohászkodtam; De Budára felvett útam is átkoztam.
Mert aztat gondoltam, hogy Tiszába estem, Mikor nyel örvénye, már csak aztat lestem, Véltem, hogy halaknak tora lészen testem, A zavaros hénárt majd véremmel festem.
Ez árokba sok víz esőtől bétódúlt, Gondoltam, hogy Tisza; mert fejem vólt bódúlt, Melyért nagy ijedtség szívemre rátódúlt, De nyavalyájából ez hamar felgyógyúlt.
Látván hogy a zajtól el nem boríttattam, S hogy lovamnak hátán nyeregben maradtam, Felálla, nem úszott; megbátoríttattam, Árok túlsó partját villámnál láthattam.
Mind a két sarkantyúm fakóm óldalára Rá vágtam, hát egybe ezen szegény pára, Mint vadkecske szokott szökni kősziklára, Úgy felszökött velem az árok partjára.
Megszűnt a mennydörgés, már nem is villámlott, Felette setét vólt, csak a víz csillámlott, Megindítván lovam, lába megsikámlott, Partról farán csúszott, szőri is lehámlott.
14. Majd Füredtől fogva vagyon egy széles árok egész Jászságon keresztül, és paraszt trádicíó, hogy valami Csősz király - némelyek ezt a királyt Cseh királynak nevezik - akarta vólna az által a Tiszát a Dunába hozni.
Az iskolám olyan már, mint a zengő méhkas. A pap kihirdette, a kisbíró meg kidobolta, hogy krumpliszedés után senki ne tartsa otthon a gyerekét, hanem küldje az iskolába.
Hát már hétfőn reggel megkezdődött a bevonulás. A kis fitos orrú, tüskés hajú Tabi Jóska jött elsőnek. Futva jött, mert ez a gyerek mindig fut. A vászontarisznya ide-oda lődörgött az oldalán, úgy meg volt tömve. No, egy nagy birsalma ki is lódult belőle, mikor az árkot átugrotta az iskola előtt.
A többi is csakhamar előtűnt. A falu minden részéből szállingóztak a nagytarisznyás fiúk meg a piroskendős kisleányok. A fakilincs meg-megkattant az utcaajtón, s a Jézus Krisztust a sokféle gyerekhang egymásután dicsérte már a pitarban. Egyiket-másikat már a lépéseiről megismertem. Egy lépés, egy koppanás, egy lépés, egy koppanás; ez a sánta Gál gyerek. De íme, megáll.
- Te - hallom a hangját -, nem téntás a képem?
- De bizony téntás - feleli két gyermekhang is.
- Hol?
- Az orrod tövin.
- Hol?
- Itt la.
Bizonyára a kalamárissal vesződött otthon a jó fiú, s a kalamáris olyan gonosz portéka, hogy vagy feccsen, vagy loccsan, de akármit cselekszenek vele, valamit befeketít.
A többi gyerek pogányul megmosakodottan ül a padokban. A tarisznyák is fehérek. Az iskolában almaillat lengedez.
Az ajtó előtt egy anyának küzdelme hallatszik. Vasné hozza a Rozikáját. A pöttön teremtés most jön először az iskolába. Jaj, micsoda félelmes hely az iskola! Én vagyok félelmes? Nem, hiszen engem ismer: a nyáron a füzek alatt akárhányszor danolt nekem. Maga a hely félelmes, ahonnan gyerektörvények meg csudálatos tudások származnak szét a faluba. Maga a hely félelmes. Az öreg gyerekek különös jelentőséggel emlegetik. S a kicsinyek hallják a beszédet. Isten tudja mit képzelnek el a maguk kis eszével. Az ábécé, az irka, a tábla, a katekizmus, a feladat - mindez rejtelmes értelmű szó és mind innenvaló. A nyáron talán fel is kapaszkodott egyszer a Rozi és bekandikált az ablakon! Huh! Micsoda rettenetes hely! Csupa széles pad! A sarokban fekete kétlábú szörnyeteg! A falakon meg mindenféle fekete jegyes papiros! No, meg is ragaszkodik Rozika az ajtófélfában. A kicsike kezek hihetetlen erővel tudnak ragaszkodni.
Cseppre, csepp, csöpög a hólé sürün már az ereszen, gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, hajladozik fényesen. Minden ház egy tündérkastély, csupa ékszer, csupa dísz, gyémántos a kazal, boglya, még a kutya óla is...
Cseng és csorog és sugárzik, ünnepet ül a nyomor - oly idegen, mint zokogó koldus arcán a mosoly. Süt a nap, a vékony sárban vet biborló gyürüket, csülkig olvasztott aranyban ballagnak a tehenek.
Oly fájdalmas, oly esetlen ez a szikrázó öröm! oly hontalan az új napfény a fagyos göröngyökön, oly fájdalmas, oly esetlen a szivben is melege, tétovázik, itt maradjon, maradjon-e, menjen-e.
Hull arcomra, simogatja, mosolygom langy melegét, oly félszegen, mint az árva kegyes úrhölgyek kezét s a cirogató, becéző, jószagu ujjak nyomán, sötét bánat kél szivemben igaz szeretet után...
Fénnyel, zajjal közelgő nyár, elsőt csengő madarak, azt idézitek csak ujra, ami ujra elmarad. Büszke nyitány, szép igéret, harmincadik! - nagy zenéd zajából kihallom már a gúnyos őszi fütyülést.
Consequentziámhoz tehát magam tartám, És mágneskő helyett órromat csafarám Balra; lovamat is én arra fordítám, Holb-linksre, nem rechtsre menne, azt akarám.
Most látom, az okos ember jó a háznál, Hogy nincsen tudomány szebb a mathézisnál. Örűltem, tanúlván ezt Szabó Jakabnál, Kaplonyi barátok organistájánál.
Nagyon setét vala, fakóm izgott, mozgott, Folytába nem lépett, tipegett, tapogott, Prüszkölt; mert felettem tar-varju[13] krákogott, Egy füles bagoly is csak közel huhogott.
Hirtelen jobbkézről támadna nagy zúgás, Hab formán keverte aert a szélfúvás, Poézishoz értvén, mondám: jön Boreas, Vagy sárkányon deák űl, melly garaboncás.
Mátra-hegy tájáról írtóztató zörgés Közelgetett, és vólt rettentő mennydörgés, Csattogott, ropogott, mint az ágyúlövés, Hallatott pusztákon a nagy marhabőgés.
Villámlott szűntelen, hullott a sok mennykő, Ki tüzes, ki oly nagy, mint egy kasza-fénkő, Más szag nem érzetett, hanem csupa kénkő, Ki itt nem félt vólna, lett vólna szíve kő.
Fekete fölyhőkkel borítva vólt az ég, Zápor esett, a' közt mint dió oly nagy jég, Láttam, itten boglya, amott egy kazal ég, Gondoltam: Istenem! mikor lesz már itt vég.
13. A tar-varjú vakfekete madár, éjtszaka rút kiáltással szokott szóllani.
A cigányok csupán két helyről szoktak jönni: onnan vagy amonnan, és hogy hová valók? Hát mindenhová.
A kisbíró szétvetett lábbal áll; mellével a botjára nehezedik, ami szerinte a hatalmat gyakorló méltóságnak állásmódja. A pipát hegyesen tartja a foga között, ami meg annak a jele, hogy a vajdát a társadalmi lépcsőn egynehány fokkal maga alatt tudja. A bajuszát otthon kihúzta viasszal; a kalapja hetykén csáléra áll.
- Nem addig van az - magyarázza végigpeslantva a vajdát -, mert az a törvény, hogy ki hova való, ott lakjon.
Hogy erre a vajda megvakaródzik, némi jóindulattal teszi hozzá:
- Lám, a mi cigányunk idevaló, hát itt is lakik.
- Instálom alásan, tekintetes kisbíró úr - mondja a vajda, a süvegét a markában tartva -, hisen éppen oda igyeksünk.
- Hova?
- Ahova valók vagyunk, instálom. Csak éppen egy kicsit megpihenünk, megmelegsünk. A segény rajkók megdeglenek a hidegtül. Nézze kend: mind esseveri a fogát.
Csakugyan ott áll egynéhány vacogó félmeztelen rajkó. Egyik az anyja kötényébe burkolódzva, másik az apja rongyos kabátjában.
Azonban, ha a kisbíró szívében meg is áradna az irgalom, az öregbíró rendeletén nem lehet változtatni. A öregbírónak az a rendelete, hogy egy óra múlva nyoma se legyen a cigányoknak a faluvégén. Nem lehet őket tűrni. Ha engednek a törvényen, akkor a bakter is lopásra vetemedik.
A cigányok szétverik a tüzet. A sátorfák újra a kocsikra kerülnek, a purdék meg a dunyhák alá. És átvonul a rongyos, didergő karaván a falun. Meg sem állapodnak talán a másik faluig, ahol megint csak addig pihenhetnek, míg a kisbíró ki nem ballag a faluvégre.
Eközben a szélnek is élesebb foga nő. Az idő egyszerre megkegyetlenkedik, s a nyomorult cigány nép egy jeges pokol kínjait szenvedi keresztül.
Mivel különb a sorsuk a mezei bogarakénál, amelyek sem a dél melegébe nem tudnak elszállani, sem a föld mélyébe nem tudnak leásakodni? Csak ők a megmondhatói, hányan mennek pap nélkül a mennyei meleg házába. Mink csak az élőit látjuk, amint kérincsélnek, lopkodnak az istenadták.
Az iskolám előtt hajtja el a kisbíró az egész karavánt. Hét rozoga kocsi. Világtalan gebék. A vörös és kék dunyhák alatt göndör kis fekete fejek. Az asszonyokat innen is, onnan is seprűvel hajszolják ki az udvarokból. Egy öreg zöldkendős cigányasszony pipázva visz az ölében egy csokoládé színű csecsemőt. Talán az unokája.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Babits Mihály
ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT
Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hüse a pincének. Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!" Óh jaj, meg kel halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint unt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az újra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)
ÁDÁM Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni.
ÉVA Én meg lugost csinálok, éppen ollyat, Mint az előbbi, s így körénk varázsolom A vesztett Édent.
LUCIFER Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amíg belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének.
ÁDÁM Rejtélyeket beszélsz. Igérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény.
LUCIFER Hát nem érzed-e?
ÁDÁM Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.
LUCIFER (félre) Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.
ÉVA Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek.
LUCIFER (félre) Dicső eszmény, mit e nő szíve hord, Megörökítni a bűnös nyomort.
Megindúlván, alig egy pósta-mértföldet Mentem el, és máris ugy béfeketedett, Hogy földet nem láttam, csak csillagos eget, Az útat elvesztém, lettem el-tévedett.
De mivel tanúltam az astronomiát, Gondoltam, hogy mostan vehetem én hasznát, Majd fogom vizsgálni a Via lacteát, Jupiter, Saturnus és Vénus csillagát.
Azért egy halomra lovammal felálltam, Kalapom szarvából én tubust csináltam, A fenn nevezteket azon át vizsgáltam S illy consequentziát azokról formáltam:
Balra megy Jupiter Satelesseivel, Fiastyuk is úgy megy maga csirkéivel, Vénus is arra tart pávás szekerével, Saturnus is siet sebes lépésével.
A három Kaszások, látom, balra térnek, Balra áll a rúdja a Göncölszekérnek, Tehát én is útját követem ezeknek, Balra megyek, mivel ők is balra mennek.
A Tisza vizének jobbról van folyása, Van most pedig ennek nem kis áradása, Fakómnak ha jobbra lenne a hágása, Béesvén, elnyerne tekergős habzása.
Igy az én testemből a harcsák falnának, Csukák a lábomnak szárából rágnának, Agyamnak velején a rákok híznának, Többi tagjaimon rút békák másznának.
Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!
A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráf-oszlopok hideg porcelángombjaira és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?
A mező csöndes. Sápadt-sárga a fűország. Szomorúság van lenn, meg kétségbeesés. Fenn a felhők magasában panaszosan kiáltó darvak utaznak dél felé. Aki elmehetett, elment; aki el nem ment, mi lesz abból?
Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomásai alatt meghajlongnak a fák; ruhája végigsepri mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.
A kis pókokat ím reménység eleveníti fel; sietve szőnek hosszú, fehér selyemvitorlákat, két-három méter hosszúakat is. És vesd el magad pirinkó teremtvény: a szél erejével ők is égi útra indulnak.
Szegény kis balgák: a szél megkönyörül rajtatok: fölemel és viszen benneteket a madarak országútján, de melyőtök juthat el a messze dél meleg országaiba?
Itt egy fagally, ott egy háztető fogja el a szálló fehér fonadékot. A templomtornya is megakaszt egypárt az útjában, meg a szél is bizony meg-megfárad, és már a szomszéd határban aláhullatja minden pókutasát. Hiába szőnek új még új hálót, hiába minden törekvés: az élet nem nyúlhat tovább, csak az első hóharmatig.
Bezzeg ürge úrék szerencsésebb fiai a természetnek: ők tőkepénzesek, hatalmas óriások a szegény pókokhoz képest. A természet ellátta őket ésszel meg erős ásókkal: ők még a nyáron elkészítették a föld alatt a téli meleg vackokat. Az emberek a föld felett gyűjtötték össze a gabonát, ők a föld alatt. Az emberek behúzódnak a hideg elől a náddal födött kis házakba, ők meg a föld mélyébe ásott, puhára megbélelt vackaikba húzódnak be. Az emberek betömik az ablakokat mohával, ők is betömik a bejáratot mindenféle gazzal. Künn aztán hullhat a hó, tombolhat a tél hideg orkánja, ürgéék rá se hederítenek. Alszanak, beszélgetnek. Meglehet, még mesélgetnek is egymásnak, mint a mi embereink a búbos mellett, csak éppen nem pipáznak a mesehallgatásban.
No, bizonyára jobb a dolguk, mint a cigányoknak. Hej, a szegény cigányok, azok majdcsaknem olyan mostohagyermekei a természetnek, mint a pókok, legyek meg egyéb bogarak. A nyáron csak vígan röpködtek jobbra-balra, de amint az őszi szél végigsüvölt a tarlón, a cigány megborzong belé. A rajkók csak bebújnak a kocsiban vöröslő tetemes dunyha alá - néha tíz is pislog a dunyha alól -, hanem az idősebbek, azok kezüket, lábukat a hónuk alá szívnák, ha lehetne, s a világ minden rongyát magukra kívánják.
- Mit ér az, ha itt-ott akad egy vastag kabát? Vagy a háta lyukas annak, vagy az eleje.
És az átkozott szél egy borsónyi lyukon is be tud furakodni, s a meztelenjét csípi benne a cigánynak.
Node itt a falu: majd ád tüzet az Isten! Az isten ugyanis mindent ád, csak érte kell nyúlni, mikor az emberek nem látják. Hej, de alig verik le a sátorkarókat a faluvégén, ott terem a kisbíró:
A Vízöntő havában minden a képzelet, a végletes és végtelen: a lenni képes képtelen. Hárfás Dávid és papírtrombitás Harlekin, dionüzoszi öröm és prométheuszi kin ilyenkor egyformán megkeresnek. Fogadd pompával őket.
...A szegény Dorottya, nem lévén már foga, Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga. Néhány kráfli álla tányérján előtte, Mellyel görcsös gyomrát apránként töltötte. Éris hát tündéres erejét felvevé, S magát egy gömbölyű kis formába tevé: S midőn a fortélyban jó módot talála, Dorottya tányérján egy kráflivá vála. Ah! Vigyázz kisasszony, most vigyázz ám nagyon, Ím a tányérodon méreg s veszély vagyon...
Tegnap Dorottya napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
A mágnes néha én vagyok, máskor meg engem vonzanak az izzó cyber-téren át kimondhatatlan vágyak és kimondott messzi jajszavak.
Vibráló fény az éjszakában, keresem tükörképem, társam, keresed tükörképed, társad, keresem önmagam, keresed önmagad, vagy azt, ki oly otthontalan, akárcsak te, akárcsak én, és nincs más a föld kerekén, csak ez a fényes éjszaka, mert azt hiszem... mert azt hiszed... hogy nem veszítlek el soha, hogy nem veszíthetsz el soha... Ha megigéz a monitor, az ember olyan ostoba...!
