A grammatikák azért nem tekinthetők normának, mert ezek egy dinamikus rendszer leírásai. (Te nyugodtan használhatod a kánon szót, de a szakma nem ezt használja, hanem a normát, és én inkább ehhez ragaszkodnék.)
A grammatika leírja a nyelv működését, de nem írja elő. Ha mégis ezt teszi, az egyrészt nem jó, másrészt a nyelv nem is igazán fogadja el. Gondolod, ha a "grammatikai norma" előírná, hogy a magyar infektáló nyelv, azzá válna? Itt egyáltalán nincs helye az önkényességnek.
A helyesírás egészen más. Kezdjük azzal, hogy felejtsük el a "helyes"-t: ez a szabályrendszer arról szól, hogyan kell a beszélt nyelvet vizualizálni. Ez alapvetően nem befolyásolja a nyelvet. Ezzel szemben hatalmi kérdés. Például, az oroszországi tatárok szeretnének áttérni a latin betűs írásra, mivel a más országokban lakó törökök jelentős része latin betűvel ír. Ezt azonban az orosz állam nem engedi meg. Vagy a moldovai románok nyelve csak abban különbözik a romániaiakétől, hogy ők cirill betűt használnak.
A nyelv objektivitását illető elképzeléseid tévesek. Nem egészen jó példa a nyelvújítás, mert csak azokat idézed, amelyek meghonosodtak, de azokat nem, amelyek nem. Arra a kérdésre, hogy az egyik szó miért megy át, a másik miért nem, senki nem tud választ adni. Nem is beszélve arról, hogy a szókincs a nyelv legváltozékonyabb és legkevésbé szignifikáns része.
Írod:
"Miért ne lehetne egy nyelvőrnek az az alapvetése, hogy egy nyelv őrizze meg a sajátosságait, következésképpen kerülje az idegen szavakat és kifejezéseket, igyekezzen "belülről" építkezni, ha erre van társadalmi igény?"
Néhány kérdés:
Melyek egy nyelv sajátosságai? Nekem pl. az agglutináció, a tárgyas ragozás, a hangrendi illeszkedés, a hangzórendszer. Ki akarja ezeket megváltoztatni? Ki tudja megakadályozni, hogy megváltozzanak? Miért baj, ha megváltoznak?
Miért kellene kerülnie egy nyelvnek az idegen szavakat? Mi lenne a magyar nyelvből, ha ez az elv mindig érvényesült volna? Mezőgazdasági, kulturális, ideológiai szavaink jelentős része nem lenne. Teljesen normális dolog, hogy a nyelvek kölcsönöznek egymástól szavakat. Az más kérdés, hogyan asszimilálják azokat, de ez sem akaratlagos kérdés.
Hogy képzeled a "belülről építkezést"? Például, a számítástechnika nyelve hogyan építkezzen belülről? Az utóbbi időben vannak olyan terminológiai törekvések, hogy az idegen szavak helyére olyan szóalakokat alkalmazzanak, amelyek kikoptak a használatból. Tudomásul kell venni, hogy ezek éppúgy idegenek, mintha más nyelvből kölcsönöznénk, vagy akár alkalmilag gyártanánk.
Írod:
"Lehet tudományosan is nyelvőrködni, ahogy orvoskodni is, noha a Hippokrateszi eskü nem vezethető le a biológiából."
Lehet, hogy lehet, de azért nem ártana, ha ezt empiriával alátámasztanád. Annak idején, amikor erről a kérdésről Gombocz és Kosztolányi polemizált, végül arra jutottak, hogy a "nyelvőrködés" a szépírók dolga, de nekik sem úgy, hogy tiltanak, hanem úgy, hogy példát mutatnak. Értsük ezt pontosan úgy, ahogy Gombocz értette: a nyelvőrködés nem tudományos tevékenység. (Amúgy ezt Kosztolányi sem vitatta, akinek eszébe sem jutott volna olyasmi, hogy egy nyelv csak belülről építkezzen.)
" a 'norma' szóban nem lapul valahol az a mozzanat, hogy megfogalmazatlan"
Ezt nem értem. A normának szvsz egyetlen reális tulajdonsága van, hogy megfogalmazható. A norma közmegegyezés, amelyhez különböző motiváció alapján igazodnak az emberek. Vagy nem. De van normakövető és van normaszegő magatartás. Mind a kettő ugyanabból indul ki, csak ellenkező irányban.
Miért is nem? A Helyesírási szabályzat meg miért igen? OK, de facto norma, kerültem is a norma szót, azért tetszett a kánon vagy a kódex kifejezés.
Ezért a megnyilvánulások értékelését sosem szabad a pragmatikai környezet nélkül elvégezni, éppen ezért az izolált értékelések sosem lehetnek teljesen igazak.
Ebben teljesen egyetértünk, a cikkel pontosan ez a bajom.
A nyelvőrrel az a gond (most ismétlem magam, de ez a fixa ideám), hogy a nyelv hozzánk képest felettes hatóság. Sem igazán megőrizni, sem igazán elrontani nem tudjuk.
Az evolúció és a természet is elég felettes hatóság (sőt, sokkal felettesebb), aztán mégis meg akarjuk menteni a törpe csimpánzokat, a beteg emberek gyógyításáról nem is szólva. Meta-szinten én meg az alkalmazott tudományok céljait nem tudom minősíteni, legfeljebb az axiómáik elemiségét illetve a következetességüket és az axiómákból való további következtetések és módszerek tudományosságát kérhetem számon. Miért ne lehetne egy nyelvőrnek az az alapvetése, hogy egy nyelv őrizze meg a sajátosságait, következésképpen kerülje az idegen szavakat és kifejezéseket, igyekezzen "belülről" építkezni, ha erre van társadalmi igény? Ott a sok példa nyelvújításokra, zongora, Fernseher, sorolhatnám, hát erről az állatról se mondjuk már azt, hogy nincs! Azt, hogy az akkori nyelvészeti tudomány szintjén tudományos volt-e onnantól, hogy az alapcélját lefektette, azt számonkérhetjük, de az axiomáját, alapcélját nem. Lehet tudományosan is nyelvőrködni, ahogy orvoskodni is, noha a Hippokrateszi eskü nem vezethető le a biológiából.
A magyar tudományosság egyetlen megfolamazott normát ismer, ez a helyesírási szabályzat. A grammatikák nem tekinthetők normának.
Az más kérdés, hogy létezik a nyelvi norma legendája, és tulajdonképpen nehéz is kikerülni ennek egyes elemeit (suk/sük), azonban ennek a normativitásnak nincs tudományos alapozottsága.
A nyelv minőségének egyetleg igazi kritériuma van, a hatékonyság, amely az adott funkció szempontjából az érthetőség (vagy az érthetetlenség, a megnyilvánuló szándékától függően). Pragmatikai értelemben azonban a szintaktikailag megformált nyelv a kommunikátumnak csak egy részét képezi, így a közlés hatékonysága jó néhány, más körülménytől is függ. Erről szól az a közhely, amikor Békeffy konferanszié megfogta a függönyt, és csak annyit mondott "Húzzák fel!"
Ezért a megnyilvánulások értékelését sosem szabad a pragmatikai környezet nélkül elvégezni, éppen ezért az izolált értékelések sosem lehetnek teljesen igazak.
A nyelvőrrel az a gond (most ismétlem magam, de ez a fixa ideám), hogy a nyelv hozzánk képest felettes hatóság. Sem igazán megőrizni, sem igazán elrontani nem tudjuk.
Tegnap hallottam egy előadást az oroszországi finnugor népekről. Az előadó mutatott egy trendet (ami remélhetőleg téves), mely szerint számos ugor nyelv ilyen értelemben kihalásra van ítélve. Egy olyan eljárásrendet fogalmazott meg, hogy a menthető nyelveke meg kell menteni (ez nem nyelvészeti, hanem szociológiai, politikai, pedagógiai kérdés), a menthetetlen nyelveket pedig gyűjteni kell, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul.
Visszatértünk arra, hogy milyen minőségedben kritizálsz? Megint más a helyzet, ha publicistaként teszed. Ekkor azonban nem korrektor vagy, hiszen nem a Te lapodban, sőt, nem is sajtótermékben jelentek meg ezek a mondatok. Szóval ekkor vagy valamiféle más nyelvész, vagy nyelvőr vagy, tessék választani, vagy simán élcelődsz, politizáló minőségben, csak akkor azt kell felvállalni.
Teljesen jól és elfogadhatóan elmondtad a procedurát. Elméleti nyelvész leír, megfigyel, Akadémia meg egyetem kiad, korrektor ezekből dolgozik. (mint a mérnök az F=m*a-ból). Aztán kiderül, hogy mégsem egészen úgy van, elméleti nyelvész pontosít (mint Einstein a fizikában), korrektornak szól, onnantól korrektor az új kanonizált szabályokból él. Nem is tehet másképp, még akkor sem, ha ettől néha esetleg nevetségessé válik (lásd bergsoni humorelmélet: a nevetés annak az atavisztikus büntetésnek a maradványa, amikor valaki ész nélkül használta a szabályokat. Megharapni nem lehet, hiszen szegény "csak" betartotta a szabályokat, marad a vicsorgás -> kinevetés) -- hiszen a szabályok csak mechanikus közelítései egy organikus dolognak, jobb szó híján "best effort", de azért is, mert a fenti procedura miatt ab ovo a kánonok le vannak maradva a valóságtól. Egy kis rugalmasság nyilván nem árt(ana).
OFF: A nyelvőr önmagában nem lenne baromság, ha valami értelmes (axiomatikus) alapvetésből indulna ki. Az nyilván nem jó, hogy azt a nyelvet kell megőrizni, amit az Akadémia definiál. Mert az csak "best effort", mert fából vaskarika, összekeveri a dolgot a dolog modelljével, mert ebből az is következne, hogy egy nyelv nem változhat. Lehet harcolni egy nyelv kihalása ellen, a sajátosságai megőrzéséért (de nem a változatlanságért). Nem tudom levezetni (azért is hívom axiomának), hogy miért az az orvos, az agronómus, vagy a természetvédő paradigmája, ami. Azért se vezethető le, mert néha rendesen ellent is mondanak egymásnak a céljaik. Így nehéz dolgom van a nyelvőrrel is. Azért az elmondható egy jó axiomáról, hogy elég egyszerű, alacsony szintű, és valami társadalmi elvárásnak is megfelel a belőle fakadó alkalmazott tudomány.
Ok, világos, a szerkesztő hivatkozzon a derék Magyar gr., vagy valami preskr. kódexre.
A dolog szépséghibája (számomra) itt is szokásos módon csupán annyi (ha már a nyelvakármicsoda köntösébe bújunk), hogy a hivatkozás alapjául szolgáló nyelvészeti forrásba tizedakkora fenék kerítésével bele lehet kötni (a hagyományos nyelvtanra oly jellemző módon egy felosztásban kever szintaktikai és szemantikai szempontot), mint amekkorával a szorgos korrektor nekimegy a tárgyának. (Besült) ágyúval verébre esete forog fenn.
Továbbá be-be csúszott egy-két verébfelpuffasztó mahináció, mikoris a félreérthetőséget sulykoltad, s megpróbáltad elhitetni, hogy a kedves olvasó nem is azt érti alatta, amit ért. (Mert azért mégis jó lenne kicsit kibújni a könyvlapok közül.) Van egy kis árukapcsolás is, beleszőttél egy kis hiperkorrekciósamely-ezést, ami szintén nem áll fenn (szerintem).
Azt hiszem, leíró nyelvészetre preskriptív szándékkal hivatkozni nonszensz, vagy legalábbis ilyen mélységben (és merevséggel) már könnyen abba (sőt gyerekességbe) megy át.
És még mindig ott a kérdés, hogy egy piárszöveg egy kategória-e a normakövető sajtóval (akárkinek a tolla alatt). Az a "piáros legyen profibb nyelvész, mint a profi nyelvész" nagyon piárosan hangzik nekem...
Ez miért probléma? Ha a plakát megrendelője akarja, akkor tárgya lessz egy korrektor piros ceruzájának, ha nem akarja, nem lesz. Persze egyik eset sem kiméli meg attól a lehetőségtől, hogy tárgya legyen egy publicista tollának.
Illetve van még egy probléma: Tárgya-e az óriásplakát (kommerciális, vagy politikai) a korrektor piros ceruzájának (jaj, mit mondtam, de így hagyom)? Ha igen, melyik/milyen korrektoré? Az milyen kánonból dolgozik? Stb.
Na de mik azok a kánonok? Én ki nem állhatom a nyelvvédő, nyelvápoló, nyelvművelő szavakat. A nyelvőrtől egyenesen falnak megyek. Őrizze a jófene, elvan az magától. Ha nyelvész lennék, biztos csontkemény leíró típus lennék (egy néhai kutató vegyész mi lehetne más; az ember olvas, kever-kavar, aztán mér, és vagy ott van az anyag a lombikban, vagy nincs). Az a bajom a nyelvoltalmi hadtestekkel, hogy rengeteg munkát adnak az embernek. Elég hamar rájöttem, hogy nem mindig lehet hinni nekik, ezért minden kijelentésüknek utána kell nyomoznom. Elég fárasztó (de szerencsére élvezetes) munka.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy egy sajtóorgánumnak kell legyen helyesírási, nyelvtani, (jobb szó híján) nyelvhelyességi, stiláris szabályrendszere. Magyarán, saját nyelve. Saját kánonja, vagy miafenéje. És marha nehéz összerakni ezeket a szabályokat. A legnagyobb pech, hogy az esetek többségében olyan kérdések merülnek fel, amelyekkel kizárólag azok a bizonyos nyelvoltalmiak foglalkoznak. Az ő válaszaikat kell folyton mérlegre tenni. A végén az ember mindig maga marad.
Még úgy lőttem el a hozzászólást, hogy nem olvastam a Tiédet, amiben megadod a vonatkoztatási rendszeredet, mint "korrektor, az alkalmazott nyelvész": mint olyan a kánonoknak megfelelés az egyetlen értelmezhető axiómarendszered...
Értem, emésztem. Innentől a kocsmaasztali vita fog kibontakozni. Jó-e ez a paradigma, amiben mint korrektor találod magad...
Nagyon jó, közeledünk. Ha elméleti nyelvészről beszélünk, akkor az hogy mondhat olyat, hogy ez a mondat nem azt jelenti, mint amit az emberek 95%-a ért alatta? Még akkor sem, ha a tudomány állása szerint mást kellene hogy jelentsen! Hiszen ekkor az a dolga, hogy szorgalmasan jegyzetel, publikál, és leírja, hogy bizony adott konktextusban azt jelenti amit, és nem azt, amit a Grammatika állít (egyébként nem állítja), és a tudománynak kell ezt akceptálnia, és a modelljét a valósághoz jobban igazítania. Olyan nincs, hogy egy biológus köti az ebet a karóhoz, hogy ilyen állat nincs, ha ott sétál előtte.
Ha elméleti nyelvészről van szó, akkor abszolut nádasdista vagyok.
Ugyanakkor a nyelvőr, mint alkalmazott nyelvész, már nem csak megfigyel és leír, hanem valami más célt is a fejébe vett (attól alkalmazott) a tudományos megfigyelésen, megértésen és modellezésen kívül. Azon nehéz vitatkozni, hogy a célja mennyire fedi a valós társadalmi elvárásokat, hiszen ez már elég axiomatikus és filozofikus (azaz lehet róla vitatkozni, nem megbántva a filozófusokat, de csak kocsmaasztal mellett). Ha van már célja, akkor e "célfüggvény" alapján már tud minősíteni, azaz lehet egy folyamat, vagy jelenség káros, vagy hasznos. Egy ilyen cél lehetőleg azért elég axiomatikus (pl: agronómusnál a hozam, természetvédőnél a biodiverzitás megőrzése, orvosnál az emberélet (ma tolódik az életminőség felé)). Mi a nyelvőr célja? El tudom fogadni célnak a nyelvi sajátságok megőrzését, de nem tudom elfogadni az Akadémiai kánonoknak megfelelést. Ha donB nyelvőri minőségében panaszkodik, akkor először tisztázni kellene a keretrendszert, a nyelvőrség alapvetését...
"gondolkodásmódról beszélek, írtam is, hogy ez nem nyelvészet"
Tantusz esik lefele (már nekem). A'sszem, erről a vonalról nyugodtan leválhatunk, senki soha nem mondta, nem is gondolta, hogy a Korrektorblog nyelvészet. Nem is lehet az, szerzője nem lévén nyelvész. Nem foglalkozik deskripcióval. Tevékenysége viszont, mint minden szerkesztőjé, per def. preskriptív. És ott áll meglőve, mert milyen segédeszközei vannak? A megjelent nyelvtanok, szótárak, kézikönyvek. Mit csináljon egy olyan jelenséggel, mint pl. a vonatkozó névmások orrba-szájba használata, amiben a nyilvánvaló baromságoktól (P.-t megverték, amely nagyon megviselte őt) a valódi (a MGr. szerinti) álvonatkoztatásokon és a párt, aki-n át a vannak izék, amelyek-ig egy rakás kérdéses ügy van.
Hol emelje fel a piros ceruzát? Esterházy prüszköl a párt, aki-ra, Nádasdy, a nyelvész megmagyarázza neki. De tudható, hogy Nádasdy, az író, le nem írná. Na, akkor most mi van? A szerkesztőnek füle lesz a mely-re, és bajban van. (Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy az egyetlen létező magyar sajtónyelvtankönyv nemhogy az álvonatkozó, de még a nem korlátozó valódi vonatkozó mellékmondatokat is kárhoztatja.) Hol szóljon az újságírónak, hogy ez "hibás" (mármint az adott sajtóterméknek a szerk. által előírt nyelve szerint hibás), az meg már nem?
Ha a vannak izék, amelyek-kel megszántod a hhc, nemigen találsz, csak korlátozó vonatkoztatásokat, különösen állítmány-alany szórendű főmondattal. Mikor fog szólni a nyelvész a szövegiparosnak, hogy ez már nem hiba (értsd: mikor deskribálja mint általánosan használt szerkezetet)? (Még nem szólt, mellesleg. Nemcsak a szinte tegnap megjelent MGr., az Új magyar nyelvtan se tud vannak izék, amelyek új funkciójáról (nevezzük álvonatkozásnak vagy akárminek).)
Ez a gondolkodásmód írja a Korrektorblogot. És nem tehetek róla, én bizony a Vannak hibák, amelyeket nem akarunk többször elkövetni!-nél még fölveszem a piros ceruzát.
1. Szerény személyem 1998-ban a Fideszre szavazott (ezt ma már nagyon szégyelli), úgyhogy elvben célközönség.
2. „ha az szerzi a legtöbb szavazót, hogy a muszájt ly-nal írja, akkor úgy fogja írni a profi píáros barátunk” – Teljesen egyetértünk. De szerintem se ZsB, se jómagam nem erről beszélünk. A nyelvész nem azonos a nyelvvédővel, nyelvápolóval. (A nyelvművelő szót szándékosan nem használom, bízom ugyanis abban, hogy van esélye arra, hogy valaha még normális alkalmazott nyelvészt mint szakembert jelöljön, még ha manapság dilettánsok vagy magukat dilettánsnak tettetők előszeretettel bitorolják e megnevezést.)
Nagyon meggyőző, amit előadsz, valószínűsíthetően fel is fogom, úgyhogy valószínűsíthetően egymás mellé beszélünk (próbálok finoman fogalmazni).
Újfent bebizonyítottad sziklaszilárdan, hogy az inkriminált jelenség a Magyar Grammatika, ama szép nagy fehér könyv taxonómiájában a sima korlátozó típusú vonatkoztatások kategóriájába tartozik.
4-es pont, a cikk alapjául szolgáló ténymegállapítás logikailag helyes- vagy helytelensége engem nem érdekel.
Engem a cikk érdekel, ami nem csupán egy rendszertani beazonosításból áll.
A gondolkodásmódról beszélek, írtam is, hogy ez nem nyelvészet, arról, hogy a nagy vastag szabálykönyvvel a kezemben közelítek-e meg valamit, vagy esetleg a józan kutakodó ésszel, ami mondjuk mögé próbál nézni a dolgoknak. Például annak, hogy a Magyar Grammatikában az álvonatkozói szerkezeteknek nem szintaktikai definíciójuk van (nem is lehet, vagy ha mégis az, az baj), azaz a taxonómia jogtalanul hasít ki a szintaktikai vonatkoztatások közül egy szeletet, s jogtalanul zárja ki (ha kizárja) a vannak-amelyek példát.
rumci esetében is megvalósult a közlés szándéka, mert ha jól tudom, a Fidesz a saját hibáira is próbált utalni. A pr-os szempontjai mások, mint a nyelvészé (fel-fel bukkanó vaskalapos retorika); ez egyébként megfordítható: a nyelvész is lehet pr-os, mint ahogy sokszor az is, persze jelen esetben _épppen_ nem.
Valószínűleg a legfontosabb cél (azaz, hogy minél több szavazót szerezzen/tartson meg) elérését nem fogjuk tudni megítélni, és biztos, hogy az elkötelezett Fidesz protest-szavazót úgysem győzi meg, az úgyis valami vidám értelmezést csihol magának, vagy örömmel veszi donB frankóját, aki megmondta neki, hogy mit is jelent (pedig dehogy, pontosan azt jelenti, amit az adott fószer értett belőle). Én is jót szórakoztam azon az értelmezésen, hogy ezexerint vannak olyan hibák is, amit újra el óhajtanak követni, nekem se kedvenceim, de nekem magamtól ez eszembe nem jutott volna.
De hogy a profi píárosra visszatérjek, ha az szerzi a legtöbb szavazót, hogy a muszájt ly-nal írja, akkor úgy fogja írni a profi píáros barátunk, és szarik a nyelvhelyességre. Szándékosan, vagy észrevétlenül, az érdektelen.
De összefoglalom a mondókám lényegét: ha az emberek túlnyomó többsége álvontakoztató mellékmondatként érti ezeket a mondatokat, akkor (a mail beszélt nyelvben) ezek álvonatkoztató mellékmondatok. Pont.
Szerintem egy profi pr-esnek profibb alkalmazott nyelvésznek kell lennie, mint egy profi nyelvésznek. Amúgy meg nagyon nem volt profi pr-es, mert nekem az inkriminált mondatról az első asszociációm az volt, hogy OK, elég ha egyetlen hibát nem követnek el még egyszer, a legsúlyosabbat, azt, hogy kormányra kerültek. Szóval az én olvasatom a szlogenből annyi volt (szemben ZsB-vel), hogy a Fidesz nyíltan deklarálta, hogy nem akar kormányra kerülni. Ezzel persze szerzett nekem egy-két jó pillanatot.
laikus belekotyogás: azért nekem ez a mondat nem egyértelműen korlátozó, hiszen magam is vidáman álvonatkozónak hallottam (olvastam és hangsúlyoztam), illetve értelmeztem, és szerintem a többség is. Ez pedig azt bizonyítja, hogy ez a forma alkalmazható az élő nyelvben álvonatkozó értelemben, még a vannak, többször ellenére is, hiszen működik.
Ez nekem is eszembe jutott, de a közlő célja itt nem a nyelvtani helyesség, hanem a stílus, image; és ezt a célt is elérte: a hallgató azt érti, ami mondani akart, és emelkedettnek is érzi a megfogalmazást.
Valószínűleg a profi kommunikátorunkban fel sem merült ez a félreértelmezhetőség, illetve formálisan helytelen forma használata; de ha most már tudja is, akkor is lehet, hogy újra ugyanezt választaná. Nem donB a célközönsége ugyanis. Nem profi nyelvész, hanem profi píáros. Mások a szempontjai.
Úgy látom, még nem értél el a szintaxisig (igaz, a Magyar grammatika végén van), megpróbálom felvázolni a vonatkozó részt.
Minőségjelzői összetett mondatok
1. tartalomkifejtő minőségjelzői mellékmondatok
Olyan hír járja, hogy idén elmarad a karácsony.
A kötőszó mindig hogy. A főmondatban utalószó van (olyan). A jelző szerepű mellékmondat az alaptag - itt az alany (hír) - érdemi tartalmát írja le. A mondat által közölt érdemi információ a mellékmondatban van.
Az őr megverte azt a fiút, aki betörte az ablakot.
A főmondatban többnyire van utalószó (az). A minőségjelző (a mellékmondat) specifikálja az alaptag által jelölt fogalmat (egy elemet vagy részhalamzt emel ki az általa jelölt halmazból).
2.2. nem korlátozók
Az őr megverte Pistit, aki éppen belépett az ajtón.
A főmondatban nincs utalószó. A jelzői mellékmondat nem specifikálja az alaptagot (itt a tárgy: Pistit) - nem is specifikálhatja, mert az vagy tulajdonnév, vagy teljesen determinált -, hanem csak többletinformációt közöl róla.
3. álvonatkozó mellékmondatok
3.1.
Az őr megverte Pistit, aki ettől sírva fakadt.
Ua. a szerkezet, mint 2.2., de a mellékmondat csak formálisan az alaptag jelzője, valójában mellérendelő viszonyban van a főmondattal (Az őr megverte Pistit, (és) ő ettől sírva fakadt - következményes mellérendelés.), a vonatkozó névmás csak a két tagmondat közös névszói elemének helyettesítője (aki = ő).
3.2.
Az ami kötőszavas, "egyész mondatra" vonatkozó mellékmondatok.
1. Az inkriminált mondatok "fizikailag" - magyarán grammatikailag - 2.1. típusú mondatok, ezzel be van bizonyítva, hogy nem álvonatkoztatások.
2. A szándékolt közlés megvalósulása nem ellenérv a mondat kétértelműségre. Annak ugyanis grammatikai, és nem szocio- és pszicholingvisztikai okai vannak. A mondat kétértelmű, a közlés elviselhető hibával (a hiba ebben az esetben lehet pl. az én ürügyszagú rosszhiszenűségem) egyértelmű. A mondat kétértelműsége itt persze pongyola kifejezés, arról van szó, hogy egyes elemei (pl. a többször határozószó, vagy a túl velős vannak-amelyek (túl generikus fogalomnak túl nagy a terjedelme)) többféle értelmezést engednek meg.
4. A jelenség megítélésének motivációi nincsenek hatással az érvelés logikailag helyes vagy helytelen módjára.
1. Szerintem az álvonatkoztatást nem lehet azzal cáfolni, hogy bebizonyítom, "fizikailag" milyen frankó vonatkoztatás, ezzel legfeljebb az "ál"-ságát lehet hangsúlyozni. (vö. 2-es pont)
2. A közlés szándéka megvalósul.
3. A jelenséggel a cikk ismertetett meg, ezért egyébként hajlamos vagyok rokonszenvezni vele. (ez igaz a korrektorblogra magára is)
4. A jelenség megítélésének oka tisztázatlan, motiválatlan (vö. 1-es, 2-es pont). Azért utálom X reklám szlogenjét, mert a barátaim/munkatársaim nyelvét beszéli (a.k.a. "hibáit követi el")?
Ürügy szagú. Tipikusan olyan nyelvi jelenség, ami a "permisszív" (Nádasdy) nyelvészek védőszárnyai alatt szokott felbukkani, már ha nem ők kezdik ki elsőként a dolgot. Ezer éppoly, ha nem még inkább nyelvészetibb érv védheti meg az inkriminált szerkesztést, mint a mereven kategorizálgató vád.
5. Tőlem nevezhetjük ezt akárminek, elfuserált vonatkoztatásnak is, csak ezzel magunkat csapjuk be, mert [2-es pont], azaz működik.
Továbbá. "Azt nem értem, hogy don B-nek mi baja az álvonatkoztatásokkal?" - kérdezed. Az égadta világon semmi. Az a bajom, hogy a kollégáim meg mindenféle szövegiparosok folyton vonatkozó és álvonatkozó szerkezeteket használnak - akkor is, ha másfajta alárendelésekkel vagy mellérendelő szerkezetekkel pontosabban fejezhetnék ki mondandójukat -, csak azért, mert nem merik leírni, hogy azok vagy őket, vagy nem mernek megisméteni egy tulajdonnevet vagy akármilyen névszót (pfuj, csúnya szóismétlés).
Kedves fraki, tökéletesen félreértetted a cikket. Én azt állítottam, hogy a mondat szerzője alapvetően egy mellérendelt kijelentéspárt szeretett volna megfogalmazni: vannak hibák, és ezeket nem akarjuk még egyszer elkövetni (mert fel- és elismertük őket - pl.). Ezt a mellérendelést - a sajtó- és a politikai nyelveben szokásos módon - kerülvén a mutató és személyes névmások használatát, álvonatkoztató mondatba szertette volna szerkeszteni (mert az amely névmás olyan decens). Az eredmény azonban nemhogy álvonatkoztató mondat nem lett, hanem annyira valódi jelzői vonatkoztatás, hogy még korlátozó értelmű is: vannak olyan hibák, amelyek... - tökéletes minőségjelzői mellékmondatos szerkezet, a jelzői mellékmondat kihasít a létező hibák fogalomból mint generikusból egy spciális részhalmazt, azokat a hibákat, amelyeket kiakarunk javítani. Vagyis tételezi egy komplementer halmaz létét: azokét a hibákét, amelyeket nem akarunk kijavítani. Még egyszer: a lényeg éppen az ellenkezője a te állításodnak: az inkriminált mondat nem álvonatkoztatás (noha annak szánták).
Csak egy a bökkenő: nem lehet egy kalap alá venni a hétköznapi, „amatőr” kommunikációt és a profi kommunikátorok munkáját. Ez utóbbiaknak ugyanis többek között az a feladatuk, hogy úgy fogalmazzanak, hogy az ne legyen félreérthető.