Az aragonés sok tekintetben olyan, mintha átmenetet képezne a spanyol és a katalán között, a leonésnak viszont olyan jellegzetességei vannak, amelyek a gallego-portugál csoport felé közelítik.:-)
Lényegében itt valamikor egy ibero-román dialektuskontinuumról volt szó, csak később az erősebb hatalmi központok nyelve tudott irodalmi nyelvvé válni.
A legerősebb hatalmi központokká a 15. sz.-ra természetesen Toledo (1560-ig Kasztília fővárosa) és Liszabon (a Portugál Királyság fővárosa) váltak, nem csoda, hogy a kasztíliai és a portugál váltak a legerősebb, legelterjedtebb irodalmi nyelvekké a félszigeten.
A virágzó középkor kezdetén még csak egy kis regionális nyelvváltozatnak számító castellano terjeszkedésének egy új fázisa kezdődött a 16-17. században, amikor is a nyelv az amerikai kontinens jó részének is domináns nyelvévé vált, kiszorítva az ott őshonos amerind nyelvek egy jelentős részét.
A lenti világtérképen sötétkékkel jelölve azok az országok, ahol a spanyol (leánykori nevén kasztíliai, azaz castellano) a hivatalos nyelv. Középkékkel az USA azon tagállamai, ahol a népességnek legalább az egynegyede beszéli a spanyolt (nemcsak az anyanyelvi beszélőket számítva), világoskék pedig azok a régiók, ahol szintén jelentős spanyolul tudó/beszélő népesség él.
Nyelvfejlődés az Ibériai-félszigeten Kr. u. 1.000 és 2.000 között:
a mellékelt gif formátumú térképen jól megfigyelhető, hogy egyrészt az ibero-román nyelvek 1.600-ra teljesen kiszorították a félszigetről a szemita nyelvcsaládba tartozó arabot, ill. a mozarabot, másrészről jól megfigyelhető a spanyol (kasztíliai, castellano) diadalmenete, ahogy - a portugál és részben a katalán kivételével - hogy szorította háttérbe a többi ibero-román nyelvet, pl. a 13. században még komoly riválisnak számító leónit (leonés) és aragónit (aragonés).
"Ennek ellenére egyes súlyosan veszélyeztetett fajok fennmaradása kétséges, pl. a barna medve ibériai alfajáé."
Itt helyesbíteném magam, mert itt nem önálló alfajról van szó, hanem a barna medve (Ursus arctos) európai alfaján (Ursus arctos arctos) belül két területi változatról, a pireneusi és a kantábriai barnamedvéről.
A pireneusi barnamedve (spanyolul oso pardo pirenaico), ez az állomány Franciaországgal közös, de nagyon kicsi és elszigetelt, 50 példány alatti, fennmaradása erősen kétséges.
A kantábriai barnamedve (spanyolul oso pardo cantábrico) állománya a Kantábriai-hegységben (Cordillera Cantábrica) mintegy 260 példányt számlál.
"A spanyolok az 1980-as, 1990-es évektől kezdtek el komolyabb hangsúlyt fektetni a természetvédelemre. Nemzeti parkok és bioszféra rezervátumok hálózatát hozták létre,.."
Innen lehet böngészgetni a spanyol nemzeti parkok és bioszféra rezervátumok egyre jobban megszervezett hálózatából:
Jelenleg ebből 15 van, a 16.-at, a kelet-andalúziai Sierra de las Nievest ebben az évben tervezik megnyitni.
A 15 spanyol nemzeti parkból 10 található magán az Ibériai-félszigeten, 1 a Baleári-szigeteken, 4 a Kanári-szigeteken.
Ilyen értelemben tehát a Kanári-szigetek egy kicsit túlreprezentált, de nem véletlenül, hiszen ennek a szigetcsoportnak különleges élővilága van, ritka, endemikus fajokkal.
Az ibérai farkas (Canis lupus signatus) a farkas (Canis lupus) Ibériai-félszigeten élő alfaja.
Az állomány túlnyomó része Spanyolország északi-északnyugati részén él, néha felbukkan Észak-Portugáliában is. Van egy kisebb állománya Spanyolország déli részén, a Sierra Morena hegységben.
Spanyol neve lobo ibérico.
Az ibériai farkas valamivel kisebb méretű északibb elterjedésű rokonainál, nyáron rövid, télen hosszú szőrű állatok. Kisebb családokban élnek a többi alfajhoz viszonyítva, a felcseperedő fiatalokat ugyanis nem sokáig tűrik meg a szülők.
Az ibériai farkasok száma hasonlóan a többi európai farkas alfajhoz az utóbbi évszázadokban jelentősen lecsökkent, az ellenük vezetett kegyetlen irtó hadjáratok következtében. Ezért is döntött úgy az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA), hogy fajmegmentési programot hív életre az állatkerti tenyésztésük érdekében. Az ibériai farkas állatkertekben nem túl gyakori alfajnak számít, a legtöbb egyede spanyol állatkertekben és rezervátumokban él.
A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján az ibér egy rokontalan, ragozó nyelv volt, esetleg egymáshoz közeli dialektusok halmaza.
Vannak olyan feltételezések, hogy a rómaiak előtt sokáig ez volt a közvetítő nyelv, a lingua franca a félsziget keleti részén.
Persze a rómaiak érkezése után a latin vette át ezt a szerepkört, az ibér pedig szép lassan elsorvadt, a városias központoktól távol fekvő, elszigeteltebb falusi közösségekbe szorult vissza.
Végleges kihalását Kr. u. 100 körülre teszik a spanyol történészek.
A félsziget névadói, az ibérek is egy érdekes kérdés, mert az ibérekkel foglalkozó spanyol szakértők szerint az ibér kultúra egészen fönt északkeleten, a mai Katalónia területén alakult ki, részben az ógörög civilizációval való kereskedelmi és kulturális kapcsolatok hatására a Kr.e. VI. sz. környékén és onnan terjeszkedett aztán a keleti partvidéken viszonylag gyors ütemben dél felé, egészen a mai Murcia területéig.
A külön prekelta indoeurópai csoport esetében a nyelvtörténészek ma már elkülönítenek egy korai nyugati ágat az indoeurópain belül, amely időben megelőzte az italo-kelta nyelvek elterjedését.
Egyesek pl. a ligurt, a szicíliai siculust, a portugáliai luzitánt és még néhány ősi, de ma már csak töredékeiben ismert nyelvet sorolnak ide.
A turdetán nyelvről a jelenlegi tudásunk alapján nagyon keveset lehet tudni, azok is inkább felvetések.
Úgy tűnik, hogy valamiféle nem indoeurópai nyelvet beszéltek, de az ibértől is különbözőt.
Én a magam részéről nem tartom kizártnak, hogy valamilyen északnyugat-afrikai eredetű nyelvet beszéltek, talán a hamita nyelvcsalád berber ágából, de ez inkább csak megérzés.
Érdekes a kelták földrajzi elhelyezkedése, mintha teleportáltak volna a lakóhelyükre. A külön indoeurópaiak is érdekesek, vajon milyen nyelven beszéltek ? A Turdetani nép valamilyen afrikai nyelven beszélt ?
Tartesszosz egy nagyon érdekes kérdés, sajnos a régészek a mai napig nem találták meg a romjait.
Nagyjából annyit lehet tudni, hogy valahol a Baetis (ma Guadalquivir) folyó alsó folyása mentén, a mai Andalúzia területén terült el.
Hatalmát és gazdagságát valószínűleg annak köszönhette, hogy ők bonyolították le a színes- és nemesfémek közvetítő kereskedelmét a föníciaiak és a félsziget belsőbb részein élő törzsek között.
Az antik források szerint egy hatalmas árvíz, esetleg tengerár pusztíthatta el, innen az áthallás az Atlantisz-legendák felé.
Erről jut eszembe, hogy láttam egy dokumentumfilmet a Spektrumon ( elég spekulatív ), a készítője szerint Tartésszosz állam Ibériában lehetett Atlantisz amiről Platon írt.
A T elterjedését a legtöbben a föníciaiakhoz és más keleti mediterrán népcsoportokhoz (pl. szírek, zsidók, kisebb mértékben a mórok) kötik, így nem csoda, ha ez szintén délen magas, északon alacsonyabb, a baszkok között meg egyenesen 0-hoz közeli érték.
Megint csak az jön le, hogy a baszkoknál ez az érték kiugróan alacsony, de az északkeleti katalánoknál is alacsonyabb, mint a félsziget délebbi részein.
Itt nincs nagy durranás, leginkább az a kérdés, hogy a "kelet-európaias" 3,5%-nyi R1a hogy került egyáltalában a dél-spanyolországi "cigányképű" andalúzokba. :-)
Spanyol és nemzetközi kutatók felfedezték a "katalán" Y-DNA markert, az R-M167 (SRY2627-eest), amely az R1b1 egyik alcsoportja.
Valószínűsíthetően ez a mutáció a Pireneusokban vagy az attól közvetlenül délre elterülő régiókban alakult ki az európai bronzkorkezdete után.
Részaránya a Valle de Aránban élő katalánok közt a legmagasabb, 48%, míg a katalánok közti átlagos gyakorisága 22%.
Gyakori a navarraiak, az aragónok és más spanyol pireneusi hegylakók között (11-15%), de a spanyolországi baszkok között átlagosan "csak" 11%.
A dél-franciaországi Béarn hegylakói között viszont 16%.
Ugyanakkor érdekes, hogy Spanyolország nyugati felében és Portugáliában sokkal alacsonyabb gyakorisági értékek mutathatóak ki, 5% alattiak (a katalánok nélkül a spanyolok közötti átlag 2-3%, a portugálok között 2%).
