bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
De jó, hogy van ez a topic:-))), néhány perc alatt felüdül az ember. A topic-anyának üzenem, hogy jó lenne, ha törödne a topicjával. Még szerencse, hogy vannak kedves-lelkes emberek, akik megteszik helyette is. Köszi Csali.
Foci nincs, mert nem jött el senki. Helyette megnézzük a rigókat a Sáriéknál, ott van a fészkük a lépcsőház ablakában. Már kikeltek a kisrigók a zöld rigótojásokból, ketten maradtak életben, olyanok mint a kis mákosgubák. Hanyatt fekve alszanak, aztán ha megjön a mamájuk, abban a szempillantásban fölpattannak, kinyújtják a nyakukat, de elképzelhetetlenül hosszúra, és kitátják a csôrüket, de elképzelhetetlenül nagyra, teljesen valószínűtlen látvány, iszonyatosan remegnek az erőlködéstől, hogy följebb legyen a csőrük a másikénál, pedig annyira nem nagy azért a versenyhelyzet.
Május 1.
Éljen. Megvannak a kisrigók, mégse vitte el őket Lipics, a fekete kandúr. Lent vannak az udvaron, ott ugrándoznak és csivitelnek, közben eteti őket a mamájuk.
Azt a szegény városi embert, aki bosszankodva olvas a fák jelleméről egy tisztes és komoly könyvben, arra kérem, türtőztesse magát egy csöppet. Mielőtt bolondnak tisztelné alázatos szolgáját, az írót, nézzen körül előbb az Isten teremtett világában. Azért nem szükséges ide kijönni utánam, tessék csak otthon maradni, könyörgöm, és szemügyre venni a ligetben a gingkófát. Minden városban van egy liget, és minden ligetben van mutatónak egy legyezőlevelű gingkófa. Erről is meg lehet ismerni, meg arról is, hogy őszi vetkezéskor neki van a legaranyosabb ruhája, de leginkább arról, hogy ez a fa az, amelyiknek senki se tudja a nevét. Hát tessék megnézni ezt a gingkófát, amelynek az a nevezetessége, hogy még az ősvilágból való, mikor a teremtő kísérletezni kezdett a különböző fa-modellekkel. Ennek a fának minden ága-boga egy-egy vashegyű dárda, amely elszántan öklelődzik az ég felé. Soha fában még ilyen kemény, harcos egyéniséget nem tetszett látni. Én valahányszor gingkófát látok, mindig arra gondolok, hogy no, ezt okvetlenül megmutatjuk Ludendorffnak, ha egyszer erre vetődik mint vándorló obsitos katona. Biztosan sírva fakad örömében, hogy ilyen militarista fák is vannak még ebben a világban. Körülbelül ez is volt az egyetlen élőlény - a vezérkaron kívül -, aki győzte ideggel a háború végéig.
A városi ember megint azt mondja micsoda szamárság a fák idegeiről beszélni! Az egyik ember azért tartja ezt szamárságnak, mert nem tanult természetrajzot, a másik meg azért, mert tanult. A fák idegéletéről nem szoktak a tanár urak előadást tartani az iskolában. Nem is szabad nekik, mert az nincs benne a tantervben.
Ám több dolgok vannak a katedra és az erdők között, mintsem bölcselmetek álmodni képes, Horatiók! S a régiek ebből többet tudnak, mint amennyit a mostaniak sejtenek. Például az öreg Theophrastus följegyezte, hogy a salátaboglárka nem szereti a citeraszót. Erről nem mondhatok semmi bizonyosat, mert sohase citeráztam még az attikai salátaboglárkáknak, és különben is az egyetlen zeneműfaj, amelyhez értek, az ujjaknak az ablaküvegen le és fel való huzigálása, s ezt is rendesen csak akkor művelem, ha a házi zenebonát akarom vele elhallgattatni. Ellenben azt határozottan állítom, hogy a rózsa nem szereti a mákvirágot. Ha az ember egy pohárba teszi őket, félóra alatt a legszívósabb rózsa is összefonnyad, noha a szegfű vagy a dália társaságában igen jól érzi magát. A kék liliom meg a kígyóhagymát nem szíveli, ámbár szögrül-végrül atyafiak is. Lehet, hogy éppen ezért van köztük olyan ellenkezés, mint gazdag és szegény rokonok közt.
Az útnak, amely lappangásom helyére vezet, egyik szakaszát hársak szegélyezik. Egyidősek, egyforma növésűek, egyformán kapják a napot, az árnyékot, az esőt, az aszályt, a föld zsírját, a szelek tornáját, minden javát-baját az életnek. Mért van mégis, hogy két egymás mellett álló, egyszerre lélegző hárs közül az egyik mindig korábban virágzik tíz nappal, mint a másik? Azért, amiért az egyik ember lusta, a másik meg friss. Ez a fánál csakúgy egyéniség dolga, mint az embernél. Persze, a tanulságot aztán csak az ember tudja levonni: hogy jobb lustának lenni, mint frissnek, mert aki nagyon siet, annak elfagyhat a virága.
A tanyámhoz egy negyedszivarnyira van az erdőőri szakiskola. (Az időnek órával való mérése utálatos városi találmány, azt itt nem uzováljuk. Már csak azért se, mert amikor Nanika a famászás elemeire tanítgatott, az órámnak betört az üvegje, a mutatókat aztán magam szedtem le róla. Makkembert csináltam Ósikának, s most ez a homunculus hordozza bajusz gyanánt az óramutatókat. Az óra pedig azóta bolondóra módjára jár, mutatók nélkül. Ketyeg-petyeg, zakatol dühösen, szimulálván az életet, anélkül hogy csak egy perccel is előre haladna. Bolond kis óra, milyen bohókás paródiája vagy a gazdád életének!) Az erdőőri szakiskolának az udvara egy hatszáz holdas erdő, ott barátkozom én most a fákkal hajnali harmaton és levélaltató alkonyaton, déli verőn és szemergő esőben, látom őket születni és haldokolni, fiakat nevelni és meddőnek maradni, birkózni a maguk életéért és a jövendő ivadékért a földdel, az éggel, a széllel, a nappal, a szelídekkel és vadakkal, az emberekkel és a gubacsdarazsakkal, hódítani és terjeszkedni, gyámoltalan fajokat furfanggal és erővel kiszorítani, jövevényekkel birokra kelni, gyöngékkel a hatalmasok ellen szövetséget kötni, kétségbeesett küzdelem után a tehetségesek, az erősek, a stréberek elől visszavonulni, elcsenevészni és végleg eltűnni a színtérről - micsoda teknősbéka-filozófia merné azt tagadni, hogy itt merőben a mi vad és embertelen küzdelmünk folyik, embereké, csak annyival esztétikusabb, amennyivel esztétikusabbak a fák, mint mi vagyunk. Gondolom, ebben nagy része van annak is, hogy a fák nem beszélnek, vagy legalább mi nem halljuk a hangjukat. Azt hiszem, sok ember is egészen elviselhetővé szépülne, ha megnémulna.
Ha bent a városban látnék olyan hatalmas eperfát, mint amekkora e tanyai szálloda tetejére rábókol, bizonyosan nagyon megcsodálnám. Itt se teszem, se veszem, ahogy elmegyek mellette. Nagyon érzem a háziállat-természetét. Ő csak afféle várjobbágy itt a szabad fák társadalmában, akik talán le is nézik egy kicsit. Mégiscsak más az: úrnak lenni a kerítetlen erdőn, sasok fészkét ringatni, vadszegfűhalottakra levélszemfedőt terítgetni, őzikék szerelmét árnyékkal takargatni, mint a tanya drótsövényes udvarán szolgálni malacok dörgölődző-fájául.
Méltóságukat szemmel láthatóan legjobban érzik a tölgyek. Higgadtak, tempósak, fölényesek ezek a fekete derekú, kevély fák, még a makkjukat is olyan halkan potyogtatják, mint született főrendek a szót. Az amerikai dió már nagyobb reklámot üt magának, mikor lekoppan a földre; jenki szelleme van e haragoszöld ruhás parvenűnek. Kedélyes, kövér kanonokokra emlékeztetnek az öreg füzek, ám cingár növendékpapok is vannak közöttük, lengék, szikárak és kíváncsian nyurgák. A juharok vidám, széllelbélelt bohémek, látszik rajtuk a jólelkűség, sok könnyedség és finomság van bennük, meg tudom érteni, hogy magjuk terjesztésében éppen ők olyan zseniálisak. A fekete nyárfák rendkívül komorak és elkeseredettek, forradásos testük van és bozontos koronájuk, még a négyszögletes, kihegyezett és fűrészes levelük is csupa ellenséges indulat. A homokpuszták búsuló vén betyárjai ők, maholnap hírmondó se marad ezekből a kidagadt erű, mogorva, öreg parasztokból. Kiszorítja őket élelmes rokonuk, a fehér nyárfa, a famíliának ez a minden zsírral megkent tagja. Nem válogatós, alkalmazkodó, földdel, klímával gyorsan megbarátkozó, ahol kell, a füzeknek is alája alázkodó, ahol lehet, a tölgyeknek is föléje törtető: sűrű termését irdatlan magasságból ereszti szélnek, de ha muszáj, bokornak is megél, és még az embernek is kedvében tud járni: minden levele ezüsttallér. Én azonban mégis testvéribb szívvel simogatom a rezgő nyárfát, ezt a mindig locsogó-fecsegő teremtést. Van valami újságírós benne, nem is szólva arról, hogy kopaszan hordja a levelét, mint fiatal riporterek a szájukat. A tekintélyesebb, derékban pohos fák valószínűleg azt tartják róla, hogy az erdőgazdasági értéke csekély, de ezt nyilván csak olyankor hangoztatják, amikor az ő podvás szívükről susog a kartárs.
A fenyvek közt nem sokat járok, nagyon exkluzív társaság az övék, merev ősvilági klub, amely nem akar tudomást venni arról, hogy az a geológiai kor, amelyben ők voltak a föld urai, már rég elsüllyedt. Nem találom a szívüket ezeknek a múmiáknak, vagy talán az idegesít köztük, hogy az örökkévalóságot mímelik. Szeretnék rájuk szólni, hogy mozogjanak már egy kicsit, haljanak meg ősszel, ujjongjanak és ágkarjaikkal tapsikoljanak ők is tavasszal, mint a többi fák! Énelőttem úgyis hiába alakoskodnak, mert én úgyis tudom, hogy itt a homokon nem olyan előkelőek, mint amilyeneknek látszanak. A városi ember, ha idevetődik, őket csodálja meg legjobban, és ámulattal meséli otthon, hogy a homokon fenyvesek is vannak. Vannak ám, de csak azért, hogy meghódítsák a homokot az akácnak. Az itt az úr, a fenyő csak előőrs. Az ő korhadó fáinak kell megkövéríteni a földet, hogy jól érezze magát benne az akác, e derék és hasznos közpolgár, aki azonban sohase tud annyira elfiliszteresedni, hogy virágai fehér költészetétől maga is meg ne mámorosodna.
Az egyetlen fáról, aki nem az, aminek látszik, a nyírfáról, e titkokat álmodó fehér szűzről most nem beszélek. A nyír, az utolsó fa, amelybe a nimfák és driászok lelke még hazajár, nekem szívbeli ügyem, és egyszer egész kötetre való verset szeretnék még róla írni. De ahogy az életemet ismerem, a verseskönyvet csakúgy nem fogom megírni, mint a végrendeletemet, mert sose lesz nekem időm a szívbéli passziózásra. Panka lelkem: itt üzenem meg neked - jegyezd föl abba a kis noteszba, amely akkor is megtalálható a kulcsos-kosaradban, mikor a kulcsok sehol sem találhatók -, mondom, itt hagyom meg neked, hogy az én síromra ne követ ültessetek, hanem nyírfát. Ha a fiókjaimból majd kiszedegeted az örökségedet, félbemaradt verseket limlom kalapszámla-papírokon, az egyikbe becsavarva megtalálod a nyírfaültetéshez való magot is. S akkor, míg egymás könnyét törölgetitek anyukáddal, legalább egyszer el fogjátok ismerni rólam, hogy "lám, szegény apu, mégiscsak gondos, rendes ember volt".
A tenger látványosan tisztítja a szemet. Föld, föld!, kiabál a tengerész, viszont A tenger!, gondolom én, mikor meglátom azt. A hajók fenekét lapogatja a hul
lám, és halfajták úszkálnak le-föl begyesen. Fürdőzéssel töltik az időt. A tenger mellett fürdőszezonok vannak. Tengert hallgatva tisztul a fülhallás. Ha
állok a tengerben combig, tisztul rajtam a combhús. Ha belehaladok a vízbe, a sejtjeimben sejtelmes, régi boldogságot érzek. Úszok olyankor, ujjongok vadul, és elég hülyén
vigyorgok, pontosan nem tudom, miért, de az tény, hogy a tenger jól van kidolgozva.
Hú, de hátulról kellett előbányásznom kedves topikunkat!
Bella István: A világ bemutatása: a Rét
(töredék)
Nézd, Zsófikám, nézd, ez a sok kicsi sárga kerek kicsi nap a zsibavirág, vagy pitypang, gyermekláncfű..., no, de mind a három hiába, mert sem ez, sem az, sem amaz, mind-mind - kicsi libák. Hogy: hiszi a piszi?! Hm! Na és ha a kislibamamácska mondjuk, te lennél, s épp úgy nyelvelnél, a nyelvükön vélük, mint ők: lilili, lilili, lilili?! Nézd, mind idefut köribéd: ide, ni! Ide, ni! Ide, ni!
És nézd, Zsófikám, nézd, ez a sok puha, selymes, kerek, kicsi gömb a pipacspehely, vagy babapipacs buba, ki olyan engedelmes, hogyha akarod, mind, mind csak neked énekel. Hogy nem hallasz semmit? Hm! Olyan gyönyörű ez az ének, hogy aki tudja, az szertefújja, hogy más is hallja ...
A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.
A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?
Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.
Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.
Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.
És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.
Rosszul viselkedtem tegnap a kozmoszban. Egy álló napon át nem kérdeztem semmit, semmin nem csodálkoztam.
Hétköznapi dolgokkal foglalkoztam, mintha ez volna minden, amivel tartozom.
Belégzés, kilégzés, kutyagolás, teendők, de véletlenül sem gondoltam többre, mint hogy mikor kell elmennem, hazajönnöm.
Én csak úgy használtam a világot, bár tébolyultnak volt tekinthető.
Semmi hogyan – és miért és hogy jön ide – és minek neki megannyi nyüzsgő részlete.
Olyan voltam, mint egy rosszul falba vert szög vagy (itt nem jutott eszembe egy hasonlat).
A változások egymás sarkára hágtak egy szempillantás szűk terében is.
Fiatalabb asztalnál egy nappal fiatalabb kéz másképpen szelt a tegnapi kenyérből.
A felhők olyanok voltak, mint soha máskor, és más cseppekkel cseperészett az eső is. A föld megfordult tengelyén a térben, de azt a teret örökre hátrahagyta.
Jó 24 óra hossza, 1440 percnyi alkalom, 86 400 másodpercnyi mutatvány.
A kozmikus savoir-vivre rólunk nem szól ugyan, valamit mégis elvárna tőlünk: némi figyelmet, pár Pascal-mondatot és hökkent részvételt a játékban, mely ismeretlen szabályokat követ.
Ez meg az enyém, Nektek, mert megtaláltam, teljesen "véletlenül" - azaz semmilyen kereső-segédeszközt nem használva:)
Horgas Béla FÜVÉSZKÖNYVBŐL EGY CONSOLIDA
A másfél éves Dávidnak
Farkasfog, szarkaláb és kakastaréj suttognak lágyan, ne bánd, ha csak nevek. Álmodnak légből szőtt vendégek veled, zsibong a nyelv háza, áramlik a tér.
Lelőhelyünk Nádasdaróc és Türe. Lép a láb, röppen a szarka, tolla hull. Az idő eltelik irgalmatlanul. Virágzik Váralmás, Zsobok kék füve,
Gyergyóban sebre ír a consolida, szemre font gyógykoszorú, illatkarika. Mákó, Gyermonostor, Kótyuk, Kiskapus,
Szucság és Zsibó rétjén nyílik, szeresd, sarkanyús szirma, meglátod, elvezet. Talpad alá terül hűs útilapu.
szarkaláb latinul: consolida
Amikor a Liget szerkesztői elfogadták az áprilisra tervezett tematikus szám hívó szavát - szarkaláb -, szigorúan meghagyták, hogy a mintegy három évtizede írott A szarka és a szarkaláb című, úgynevezett gyerekversemmel nem vehetek részt az összeállításban. Bólintottam, de megérintett a hajdani vers szójátékos könnyedsége, s félig önironikusan gondoltam, hogy olyan verset ma már nem is tudnék írni, s erre máris elhatároztam, hogy mégis: amit akkor apa, most nagyapa-fejjel próbálom, és legifjabb unokámnak ajánlom. Így is lett, mint fent olvasható, de mindez még nem indokolná a jegyzetet. Hanem a legifjabb unoka négy és fél éves nővére, Johanna megtanulta és elmondta nekem a régi verset, hozzátéve, hogy valami hiányzik a közepéből. Aztán mi? Hát a körtefa... Hmm, gondoltam, még aznap estére pótoltam a hiányt, szigorú megrendelőm kívánságára a két négysoros szakasz közé betoldottam egy harmadikat:
A szarkaláb egy kertben állt, a szarka éppen arra szállt. A szarka mondta: Csörr! Segíts! a gazda üldöz, rejts el itt!
A körtefa meg hallgatott. Jobb, ha magamban így vagyok. Alig értem, mit beszélnek. Elmondom a déli szélnek.
A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát. Mit ér a név, te névrokon?... Én rózsákkal barátkozom.
Csali, gratulálok az ezredikhez, nagyon jó a vers. Azt hiszem Csorba Győzőt kikiálthatjuk topicunk legizgalmasabb és legnépszerűbb költőjének (legalábbis szerintem). Hála Neked!:-)
A vidrát az Animal Planet találta ki, hogy belőhessen egy víz alatti kamerát. Új, friss arc, a szemétlakó róka ejtve. A dizájn rendben van, a fellépés korrekt. Nem játszik ki rögtön minden ütőkártyát – előbb egy közelkép jön, hogy és mint harapja át egy hal fejét –, és provokálja máris bárki veszélyérzetét.
*
Követik egymást a snittek, komoly karakterszerep a víznek: a mély komor, felül csillog a fényben. A vidra fel- és alábukik, mellső lábaival pancsol, akár egy játékos angol egy nonszensz-költeményben.
*
A TV-Shoptól átcsábul a néző, a vidra leköröz pár fitneszbajnokot. Akárki találhat rá ezer okot, hogy maga helyett őt küldje csatába, ha egy vidra moccan, s rámozdul a lába; olyan, mint a lift helyett a lépcső.
*
A magány maga, ahogy most elúszik a naplementébe egy forró nap után. Titkokat cipel magával könnyedén, amelyeket ha kérdezik se fejt meg; ott születnek benne mindahányan készen, ott találja őket teste belsejében.
*
És a mindig visszatérő kérdés, hogy a vízben vagy a szárazon. Lassan elméláz azon, hogy könnyebben bejön egy kanalas gém, egy újabb arc a csatorna egén. Az óriáskivetítő elsötétül, a vidra víz alá merül utolsó menedékül; szóval menedék a víz és vad kaland a száraz (vagy tán fordítva) – mindkettő kell tehát, meg az, hogy öljön úgy, hogy ne veszítsen el csatát, se háborút. Ez a biztonságpolitikája.
*
A vidrát az Animal Planet találta ki. Aligha győzik már a reflektort barátai. Közben ő meg álmodik a vackán, átizzanak a képek vidraarcán.
Nem pattant fel még a hársfa olvadékony mézvirága, még nem hömpölyög az illat mint az áradó folyó, de a fényzöld lombozatban mézgásan csorog a dallam: füttyöget és csetteget egy szürketarka léprigó.
Énekében nincs cikornya: mintha aprókavics volna torka mélyén, úgy csereg fel először, csak próbaképp, megáll aztán, vetélytársa távoli válaszát várva, figyelmesen hallgatózik, félrebillenti fejét.
Bár ligetnyi madárdal szól, kihallja a madárdalból, hogy távoli revírjéből a másik mit válaszol, s megereszt egy könnyű trillát – úgy pereg le, mint a csillám: villódzik a levegőben, s mire leér, nincs sehol.
Megint szünet. Most a kedve megjön, s belemelegedve cifrázza és hajlítgatja a bonyolult íveket – de egyszerre abbahagyja, és tetű után kutatva szárnya viszketős fonákján, gyorsan tollászkodni kezd.
Az anyag ilyen-olyan változatban százezer mód: szokásosan s szokatlan csak ki ne vonjam belőle magam öröklétem már biztosítva van hiszen másképp mindenképp képtelenség: vagyok végképp beiktatott jelenség ki valahogy s valamivégre lett
A pókfi hálót szőtt magának a falon. Körűle büszkén repkedett egy cincogó, S csufolta a szorgalmas állat kis müvét; Mivel belőle néhány gyenge szálakat Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész Hálókat is fog eltapodni gőgösen. Így új erőt vesz, csattogatja szárnyait, És majd középig tolja döntő mellvasát. De ott akadt: kicsiny párája nem birá A nagy vitának tetteit, s midőn kevés Váratra ismét hánykolódván még szorosb Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló. Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsőn Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó, Jer csak, kötözd le jobban hősi testemet: A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog. A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál, Csak vérszopónak vére kedves ételem. S ím foglya meggebedve dől el szálain.
*
O emberekből vért szivó gaz emberek, Hol, hol találok néktek ilyen pókokat?
