Neve abból ered, hogy a Nagyszombaton megkereszteltek (katekumenek), ekkor vették le fehér ruhájukat. Keresztszüleik megvendégelték őket, később..., mikor már újszülötteket is kereszteltek, ezen a napon történt a leendő keresztszülők, keresztkomák kiszemelése. Ettől kezdve vált egyre szélesebb körben szokássá a komálás, mátkálás, komatálküldés.
Fiatalok egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek. A legények magázódtak ezután és komának, a lányok mátkának szólították egymást.
Mátka, mátka, mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk!
*
Mátka, mátka, mátkázzunk, Hónap délre komázzunk, Ha éljünk, ha haljunk, Mindig mátkák maradjunk!
Ormánság
*
Komatálat hoztam, Fel is koszorúztam, Koma küldte komának, Hogy váltsa ki magának. Ha nem váltja magának, Küldje vissza komának.
Kéthely
*
Komatálat küldtek a barátok, szerelmesek, keresztszülők, az összetartozás, egymásra figyelés jeléül. A komatál a koma vagyis a keresztszülő nevéből ered, olyan bőségtál, amely mindig páratlan számú fogásból álló ebéd és bor volt. Szokás szerint, az elsőt és utolsót a komaasszony (keresztanya) készítette el. A többit, ha volt ilyen, más rokonok, barátok, ismerősök vitték. Illendő volt először annak megkóstolni a komatálat, aki vitte, közben erőt, egészséget kívánni, majd őelőtte fogyasztotta el az anya és a család a tápláló étket.
*
PETI ÉS A VEREBEK
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, annak meg egy fiacskája, a kis Peti. Szegény volt az asszony, de Peti még szegényebb, mert még egy falovacskája se volt, semmiféle játéka. Csak ült a ház küszöbén, és a két verebet bámulta, amelyek az udvar porában fürödtek. Ez volt szegény Peti minden mulatsága. Egyszer, hogy hogy nem, megszólalt az egyik veréb és azt mondta: – Hej, Peti, nagy bajban vagyunk, segíts meg! Látjuk, hogy kedvelsz minket, hiszen egész nap rajtunk a szemed, még morzsákat is osztogatsz. Peti nagyot bámult, hogy érti a veréb csiripjét, hát mindjárt felelte: – Csak ki vele, veréb komám, mit kívánsz tőlem? – No – mondta a veréb eltaláltad a gondolatomat, komának neveztél, hát légy csakugyan a komám. Verébné asszonyság, a feleségem most költi ki két tojásunkat, s csak az egyik fiókának lesz keresztapja, a faluszéli cinke vállalta a komaságot. Arra kérlek, légy te a másik fiókának a keresztapja. Peti nem bánta, még örült is neki, hát csak vállalta. Másnapra kibújtak a verébcsemeték a tojásból, harmadnapra pedig megtartották az ünnepséget. A ház eresze alatt volt a verébpár fészke, Peti hát létrát kerített, felmászott hozzájuk és bekukkantott a fészekbe. No, vidám mulatság volt ott, a cinkepár is kitett magáért, mert egy halom kukacot hordott össze, lakomára. A veréb megkérdezte: – Hát te hoztál-e valami ajándékot, Peti komám? Mert úgy illik, hogy egy keresztapa ne jöjjön üres kézzel. Peti elvörösödött zavarában, mert bizony, nem volt neki semmije sem, amit elhozott volna, ámde, amikor a keresztfiát csipogni hallotta, azt mondta: – Hoztam, hoztam, azaz hogy lenn hagytam a házban, hát csak várjatok, mindjárt feljövök vele. Azzal kászálódott lefelé, s törte a fejét, hogy mit csináljon, mert szégyenben nem akart maradni. Ide-oda járt a házban: ugyan, miféle ajándékot vigyen a keresztfiának? Végül is nem talált semmi mást, mint egy fületlen rézgombocskát, de az igen fényes volt. Felvitte a fészekbe, s amint eléjük tette, mindenki hangosan csipogott meglepetésében. Mert a fületlen gomb csillogott-villogott, s még a cinkepár is megjegyezte: – Ilyen szép, előkelő ajándékot még világéletünkben nem láttunk!
E háznak kertjében van egy rózsatő Azt gondozza, azt öntözi a Jó Teremtő Vizet öntök a fejére Szálljon áldás a kezére Az Istentől kérem Piros tojás a bérem
/Berencs, Zoboralja/
Köszönöm, hogy köszöntöttél, Rózsavízzel megöntöztél. En is köszöntelek Téged, Tojás lesz a fizetséged. Aki adta, ne feledd, És a tojást el ne ejtsd!
"Nagypéntek emlékére a katolikus templomokban már nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, ettől kezdve húsvétig harangozás helyett kerepelnek, s a jószágokról is leszedik a kolompot, csengőt. Amikor újra megszólalnak a harangok a gyerekek csapatokba verődve csengőznek, vagy kolompolnak, elsősorban azért, hogy elűzzék a férgeket, vagy a faluból elriasszák a békákat. Ez utóbbi célt szolgálja az a szokás is, hogy a ház körbeseprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek."
"Számos vidéki helyen dívik a nagypénteki mosakodás. A férfiak azért tisztálkodnak meg alaposan, hogy ne legyenek ragyásak, az asszonyok a szeplőt mossák le az arcukról. A fürdetésből a gyerekek sem maradnak ki. Az állatok közül elsősorban a lovakat fürösztik meg alaposan (ha mód van rá, meg is úsztatják őket), hogy ne legyenek rühösek, egészségesek maradjanak. A mosdatási ceremóniák eredete az a hollóval kapcsolatos hiedelem, mely szerint nagypénteken mossa a holló a fiát. Ebből következik, hogy az embereknek meg kell mosakodniuk, s a lovaikat is meg kell mosdatni."
A széllel birkózik leheletünk. A bimbókra már megérett szavunk. Csak a napnak kell nyílni tovább, s azt hisszük: virág szirmában vagyunk.
Méhek szárnya visz tovább a szélben, és egy porszem belőlünk útra kél; bejárja az egész világot, míg földre hull, kereszt tövéhez ér.
Ránk száradt a hullt vér, a szél röpít megint virágokig - s a versekbe vissza. S velünk a bűnöket, mint ünnepi kötény, a hófehér nevetés felissza.
Dr. Vitéz Ferenc
*
„Régen bizon nem vettünk föstéket, hanem kimentünk a kerbe, szettünk...” vöröshagyma haját, diófa levelet, sáfrány virágot..., és azzal színesítettük a tojást.
A húsvétot megelőző vasárnap, nagyhét kezdete, Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe. A nép örömujjongással ünnepelt, virágokat, pálmaágakat hintett Krisztus lába elé.
*
„Minálunk körmenet vót, barkaszentelő. Annak az emiékire vót, mikor Jézus Jeruzsálembe bevonút, asztán ződ ágakkal fogadták. Mi megkerűtük a templomot énekszóval." Magyaralmás „Amikor meg lett szentelve, akkor egyet-egyet lenyeltünk, hogy ne fájjon a torkunk. Azt a szentelt pimpót megtartottuk a következő év húsvétjáig, s avva hevitették bé az ünnepi kalácsnak. A pimpóból a kép mellé szúrtak több szálat, ami a következő esztendő húsvétjáig ott volt, hogy távoltartsa a villámokat, betegségeket és újabban a sírokra is szoktunk egy-egy szálat szúrni, s evvel a templomban nyert érdemeket a holtakért ajánlják fel” (Istensegíts, Bukovina; Bosnyák S. 1977).
*
„Van magoknak virágvasárnapjok?”
Zöüd ág, zöüd ág, zöüd levelecske, Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta.
(Babus 1976)
*
ARANYBÚZA
Jöjj el által jöjj el te szép aranybúza te szép aranybúza Szép zöld levele.
Által mennék által, hogyha nyitva volna Te szép aranybúza szép zöld levele.
Nyitva vagyon nyitva Csak jöjj által rajta te szép aranybúza Szép zöld levele.
Ha átmennék rajta Mi is lenne volna Te szép aranybúza szép zöld levele.
Csókot kapnál lenne szívet kapnál volna Te szép aranybúza Szép zöld levele.
Nem vagyok még arra inkább, színes torta te szép aranybúza szép zöld levele.
Ha jövőre lenne én hívnálak volna Te szép aranybúza Szép zöld levele.
Most vagyok a sorba, Nem várhatok arra Te szép aranybúza Szép zöld levele.
A nagy mesealbum II. Ghymes: Aranybúza - Szarka Tamás - Szarka Tamás
*
„...Új hold, fényes nap,
megyek hídon által.
Vagyok bátor, jó vitéz,
megyek hídon által.
Bújj, szívem, barázdán,
gyorsan menjünk által ...”
Kijé ez a ház?
Jámbor emberé.
Benne van egy vetett ágy, Az mellett ringó bölcső, Haj, villő!
Falu vígin selyemsátor, Haj, villő!
Jaj, de piros a mező,
de nem az ibolyától, hanem a rózsától.
Haj, villő!
Falu vígin selyemsátor, Haj, villő!
(moldvai gyjt.)
*
Villő, villő ki háza ez? Biz a jámbor ember háza. Falu végén selyemsátor Villő, villö, selyemsátor.
Adjon kendtek tyúkmonyát, Ha nem tojott a kakas, Egye meg a farkas!
(Réső Ensel 1867)
*
Gímesen a 20. század elején Kodály Zoltán által lejegyzett éneket éneklik:
Szűzen szülő szép anyaság, Kegyes Királyné asszonyság, Csillaggal fénylő boldogság.
„történjék velem a te szavaid szerint”
11 éves kisfiú festménye - Jos Gillian
Angyali Üdvözlet Szent Lukács evangéliumában, „egy rejtve történt, egyszerű esemény – senki sem látta, senki sem tudott róla, csak Mária –, mégis meghatározó jelentőségű az egész emberiség történelmében. Amikor a Szűz kimondta igenjét az Angyal bejelentésére, Jézus megfogant, és általa új korszak kezdődött a történelemben.”
Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük. Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától: - No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre? Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta: - Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek. A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony pedig a cseléddel elment a piacra. Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral. - Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl. - Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek. - A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú füle tövét, a kicsinyeknek pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl. Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta: - Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni! Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben. - Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk. A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól: - Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak. Az anyjuk pedig azt mondta: - Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy „Jön a róka!” Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta: - Ilyen nagy úrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen. Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe. Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe. Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is: - Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt. A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.
„Csak akkor születnek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek, S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.”
Ady Endre
*
Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát!
Petőfi Sándor
*
Reggel fél 9 tájban egy csoport fiatalember lépett ki a Pilvax Kávéházból és indult sietősen, rendezetlen menetben a közeli egyetem felé. Arcukba havas esőt vert a szél. Hányan voltak? Negyvenen? Nyolcvanan? Nem tudjuk pontosan. Annyi biztos, hogy kevesen. Elenyésző szám a százezres városban. Lucskos utcán gyalogolt a kis csoport; kitért útjukból targonca, lovas szekér. Nem kiabáltak, nem énekeltek, még ütemre sem léptek. Mégis, amerre elhaladtak, kinyíltak az ablakok. A boltosok az üzletajtóból mutogattak rájuk, a járókelők ámulva álltak meg. Itt is, ott is lelépett valaki a járdáról, és csatlakozott a menethez. Elöl nyurga, barna arcú fiatalember haladt, szigorú, elszánt tekintettel, Petőfi. Mentek, hogy maguk mellé vegyék az egyetemistákat, talpra állítsák a pesti nép ezreit – kiverekedjék a magyar szabadságot, vagy meghaljanak érte.
*
A piros szép? A fehér szebb? Vagy a zöld szín, az a még szebb? Nekem együtt, az a három, az a legszebb-az a zászlóm!
Sarkady Sándor - Színek
*
Itt az óra, itt az óra, Aki vitéz fel a lóra! Rajta vagyok, rajta máris Vitéz volt a nagyapám is!
Sarkady Sándor
*
Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
n.d.
*
„Huszár gyerek, huszár gyerek, Szereti a táncot. Az oldalán, az oldalán, Csörgeti a kardot. Ha csörgeti, hadd csörgesse, Pengjen sarkantyúja: Kossuth Lajos verbunkja, A muzsikáltatója.”
n.d.
*
Harangoznak a toronyba', Megy a huszár a templomba. Arany csákó a fejében, Magyarország a szívében.
*
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom Minden madár társat választ, virágom, virágom
Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom Te engemet, én tégedet, virágom, virágom
Zöld pántlika könnyű gúnya, virágom, virágom Mert azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom
De a fátyol nehéz gúnya, virágom, virágom Mert azt a bú földig húzza, virágom, virágom
n.d.
*
"Az Úristen őriz engem mert az ő zászlóját zengem, Ő az Áldás, Ő a Béke Nem a harcok istensége."
Nemező folyadék: 10 ml Filz Fix folyadék, 10 l vízhez elegendő 1 liter folyadékhoz csak a kiszerelés tized részét használjuk fel. A folyadék 1-2 napig használható. Filz Fix előnyös tulajdonságai: Megkönnyíti és meggyorsítja a gyapjú szálak összedolgozását, de lehet hagyományos szappanos eljárással is dolgozni.
A zöld mesegyapjúból tépkedjünk vékony szálakat, és rakosgassuk egymásra elforgatott szálirányba. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag hatoda.) A kis "fészket" nyomogassuk szárazon egy kicsit össze, majd jöhet a nemezelés. Csepegtessünk a kezünkkel pár csepp nemezelő folyadékot a nemez gombócra, és kezdjük el összenyomkodni. Olyan mozdulatokkal, mintha egy kézzel szeretnénk kicsavarni egy szivacsot. Forgassuk közben a gombócot, míg valamennyire össze nem áll. Ha már van formája, akkor a tenyerünk között tömörítsük kemény gombóccá. Ha ráncosodik valahol, akkor túl korán kezdtük el forgatni a tenyerünk között, ezért térjünk vissza a szivacsnyomkodásos tömörítéshez. Fontos: Mivel a végén a labdát félbe fogjuk vágni, sokkal erősebben össze kell tömöríteni a gyapjú szálakat. Laza, félkemény"labda" a szétvágás után könnyen kibomlik, tönkre megy. Ha már jó kemény a zöld golyócska, akkor jöhet a fehér mesegyapjú. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag negyede.) Ebből is tépkedjünk az előzőhöz hasonlóan kis fészket, majd rejtsük el benne a zöld golyócskát. (Annyira legyen kicsi illetve nagy a fészek, hogy a zöld golyócska felett összehúzva, ne legyen vastagabb rétegben, mint alul, vagy oldalt. Ha valahol dupla vagy tripla réteg fehér gyapjú lesz, akkor nem középen fog elhelyezkedni a zöld rész, hanem "tojás" szerűen félrecsúszva.) Először szárazon nyomkodjuk össze a fehér gyapjút, középre igazgatva a benne lévő zöld golyócskát, majd szintén pár csepp nemezelő folyadékkal nyomkodjuk. A zöldhöz hasonlóan, ha már jól összeállt, a tenyerünk között forgatva jó tömörre gyúrjuk. Az előzőekhez hasonlóan a piros gyapjúból is készítsünk fészket és dolgozzuk szárazon majd pár csepp nemezelő folyadékkal össze. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag harmada.) Fontos: Ne sajnáljuk az időt a tömörítésre! Nagyon keményre gyúrt labdát, sniccerrel óvatosan vágjuk félbe. Ezt inkább felnőttek csinálják a balesetek elkerülése véget. Nincs is más hátra, mint felvarrni vagy felragasztani a kitűző alapot...
Gazda gyorsan kelj föl mostan, Hozz minékünk jó bort, Valamid van a házadnál, Mindened csak hozd!
Nézd a nyársunk üres,
A hasunk éhes,
Ha sajnálod a szalonnádat, Légy magad is éhes.
*
Ghymes - GERGELYJÁRÁS
Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak neve napján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába.
Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást. Odamegy hozzá a kakas és így szól: — Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék. Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra. Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi! De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi. — Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett. Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp! — Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett. A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette. Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa. — Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot. Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra. — Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött. Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban. A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült. De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa! — Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni. De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt. — Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan! De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban. Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban? Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga. — Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében. De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas. — Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája. — Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó. — Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól. — Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette. — Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól. — Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka! A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé. — Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas. — Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.
Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is. Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is –, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékesszürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól. – Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal. – Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman. – Nem félsz a hótól, hidegtől? – Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár. – S mi a neved? – mosolygott rá az angyal. – Cinege! Cinege! – Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva –, nagy szeretet s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt! Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást. – Hát azt hogyan? – bámult az angyalra. – Azt úgy – felelte az angyal –, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege! – Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a kis cinege. – Csak azt mondd meg, hogy hol keressem!? – Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal –, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. Elvállalod-e, cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt? Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman. – Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem! S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra. – Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege! – Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek! Azzal ment tovább, ugrált, keresett. – Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor –, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok. – Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem! – Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor –, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra! – Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem! Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá. – Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka, ravaszul. – Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek! – Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka –, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked! A kis cinege elcsodálkozott. – Neked is van csengettyűd? – Van hát. Itt a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele! – De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege –, csak az ébresztheti föl a tavaszt! – Dehogyis csak az – fondorkodott a róka –, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed! Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl. – Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka! Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat. – Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még! Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt. A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte: – Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág? Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta. – Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat! – Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege. – Onnan, lelkecském – felelte az öreg tölgyfa –, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja. – Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol? – Látod azt a kis száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg. A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét. Arra jött a szarvas. – Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban. – Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá, a fagyott föld mélyére! – Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb. – Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is –, többet már én se tehetek. Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben. A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál. – Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet! S hát bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül. – Ki ébresztett föl? Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt! – Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz! – Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve –, vessünk bizony véget a télnek, szaporán! Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen. – Csiling-csiling! Csiling-csiling! S lám, egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandikó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki. De te nem feledkezel meg róla, ugye? Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!” Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor bizony még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz. Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.
Napfénynek meg Nyíló ibolyának született egy szépséges kislánya. Esti Sugárnak nevezték. Serdült, nőtt a kislány, s az ügyességének hamarosan híre ment: egyetlen nap alatt meg tudott varrni egy hétszínű fonallal hímzett szarvasbőr csizmát vagy egy paszományos bőrbekecset, vagy egy fehér, széles gallérú kabátot. Felserdült Esti Sugár, eladósorba került. Sokan kérték apjától: - Férjhez adod-e a lányodat Napfény? kérdezték. Napfény azonban mindegyiknek így válaszolt: - Nem adom senkinek. Esti Sugár híre Legyőzhetetlen Fagyhoz is eljutott. Az befogott a szánjába hét jegesmedvét, és elvágtatott Napfény kunyhójához. Odaért, leszállt a szánról és rátámaszkodott jégcsap botjára, és megkérdezte: - Hozzám adod-e a lányodat Napfény? - Nem adom senkihez - felelte Napfény. Legyőzhetetlen Fagy azonban nem tágított. Három nap és három éjjel hajtogatta: - Add hozzám a lányodat Napfény! Meleg délben gyöngült Legyőzhetetlen Fagy, de éjjel, a hidegben félelmetes volt a szava. Napfény éjjel csak úgy reszketett félelmében, bezzeg nappal bátran mondogatta: - Soha, soha nem adom egyetlen lányomat Legyőzhetetlen Fagyhoz! Esti Sugár csak sírt , sírt keservesen. Sírt az anyja is, és azt hajtogatta: - Eredj innen Legyőzhetetlen Fagy! Nem lehet a feleséged a mi kislányunk! Hiszen megfagy a Te jégkunyhódban! Legyőzhetetlen Fagy azonban kérlelhetetlen volt. A negyedik napon fenyegető hangon kiáltotta: - Hallod-e Napfény! Ha nem adod a lányodat szépszerével, akkor erőszakkal ragadom el! Ezt mondta Legyőzhetetlen Fagy, aztán jéghideg szeleket fújt magából. Megdermedt minden körös-körül. Megijedt Napfény, sírva fakadt: - Mit tehetek? Te vagy az erősebb! Hozzád kell adnom a lányomat! Legyőzhetetlen Fagy felültette szánjára Esti Sugarat, s a hét jegesmedve észak felé röpítette őket, szemben a hóförgetegekkel a jéghegyek között. Didergett Esti Sugár, olyan keménnyé fagyott, mint a jégcsap, csak úgy kopogott a teste a szán ülésén. Aztán legurult a szánről, és kék áfony-bokorrá változott. Hazaért Legyőzhetetlen Fagy. Kereste mátkáját, de csak hűlt helyét találta. Megdühödött, sötét lett az arca, mint az éjszaka. - Megfagyasztalak, gőgös teremtés! Fújt egy nagyot - fehér lett a föld, megdermedt körös-körül minden. Vastag hó lepte be a kékáfonya-bokrot. De eljött a tavasz. Napfény felolvasztotta a havat, és Kék Áfonya életre kelt. Az emberek amikor szedik az édes áfonyát, még ma is emlegetik a szépséges leányt, aki kékáfonya-bokorrá változott.
„Farsankó azé kő emenyi tánconyi meg vidámnak lenyi, nagyokat ugrányi, hogy jó magosra nyöjjön a kender”
*
„Zim-zum, zim-zum, Fut a szál, pereg a kis orsó, Száz szép tallér A fonál nem is olyan olcsó.”
„Vigan táncol a kanász Érti jól a táncát, A kanászné vele jár, Rázza szoknya ráncát.
Egyre ropja Csiszicsoszi, Lobog hosszú orra, Vele fordul Biribum, Hét köpenyét hordja.”
„...Ide bort, vörösbort, csapold meg a hordót, nyisd ki hát a csapot, töltsd teli a kancsót, ide bort, vörös bort, nem csak olyan olcsót, egy tallér, két tallér, vigyed az utolsót”
„Végig dalolom az utcát, Végig az egész falucskát, Részeg vagyok, nem a bortól, Csak amúgy saját magamtól.”
Weöres Sándor
*
Népszokások zöme a farsang utolsó vasárnapjától - ötvenedvasárnap - hamvazó szerdáig tartó négy naphoz kapcsolódott. Megelőzte egy illetve két héttel a hatvanadvasárnap - gazdák vasárnapja – földes gazdák áldásos közösségi miséje a jövendő jó termésért. Hetvenedvasárnap a szőlős gazdák, szőlő művelők tartottak misét.
Csonkahét: farsang végére és húsvéti nagyböjt kezdetére eső hét.
Farsang vége, farsangutója: farsang utolsó három napja, hétfő, kedd, szerda.
Farsangutójja, farsangvasárnap: farsang utolsó vasárnapja. Kedvelt, hagyományos étel volt ezen a napokon a fokhagymás leves, krumpli leves, tyúkhúsleves, paprikás, kocsonya, forgácsfánk más néven csörögefánk, herőce, buktafánk, rétes.
Farsang hétfő.
Húshagyókedd: táncos húshagyókedd, húshagyási kedd, bolondok napja, farsangkedd – farsang utolsó napja. A farsang utolsó napja. Neve szerint ezen a napon esznek utoljára húst a nagyböjt kezdete előtt. Nagyváty baranyai faluban madzaghagyókeddnek nevezik, mert ezt követően, már semmilyen élelem nem lóg a madzagon.
Hamvazószerda, hamvas böjtfő, böjtfakadó: húshagyó keddet követő nap, szerda. Szigorú böjti nap. Hagyományos étele a tészta, sóba-vízbe bableves, tejes bableves. Piszláng vagy szalados: csírás rozs és búza ugyanannyi mennyiségben ledarálva, vízben megmosva, egy kis liszttel megszórva és kemencében megsütve. Sósvakarcs: lapos, két tenyér nagyságú, tetején négyzetrácsosan bevagdalt, tojással kent, köménymaggal, sóval megszórt kenyértészta kemencében sütve.
Torkoscsütörtök, csonkacsütörtök – hamvazószerdát követő nap(csütörtök), farsangról maradt zsíros étkek elfogyasztásának utolsó lehetősége.
TÁNCDAL
Citera pengi: körbe, járjad, Katica, Böske, szedd a lábad! Lobog a rózsa, rezeda bokra, tavaszi lázban rezeg a szoknya.
Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját. Abban, hogy Borzontorz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel. – Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt. Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt. Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember. Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon. „No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit. – Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket. Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal. – Szia, Borzontorz! – Szia! – válaszolt vidáman. – Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben. – Csak visszaköszöntem a hóembernek. – Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember! Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt. „Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzontorz. Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele. Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzontorz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott. – Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket. Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott. – Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni. A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát.... Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle. – Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon. – Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt. – Hol van hát? – kérdezte Borzontorz. – Hát ott, nézd csak meg jobban! – Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt: – Szia, Borzontorz! Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára. – Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt. – Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzontorz régi barátját... az életet. Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!
Eszkere, maskara, aki búsul, mars haza! Aki télen megfagyott, ne járjon több csillagot!
Csibemáz, kutyavér, elefánt lett az egér, a hóember kerepeljen, az asszony ne feleseljen!
Gatyakorc, maszkaránc, szédítsen el ez a tánc! Tüzes a bor arany bőre, folyjon el a dohos lőre!
Csujjogó bikanyelv, hangosabban énekelj! Ina szakadjon a télnek, hízelegjünk falevélnek!
Dr. Vitéz Ferenc
*
„Január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz”. „Január, február, itt a nyár, nem kell már a nagykabát.”
Százéves naptár így jegyzi a február hónapra jellemző jegyeket: „Februárban szúnyogok orrokkal keveset ártanak, s kígyók fulánkjokkal, a mezei ptrücskök elrekedt torkokkal.”
*
„Itt a gyertyaszentelő A pincekulcsot vedd elő, Ha fénylik, ha nem, nem bánom, Majd búsulhatunk a nyáron.
De most az nem való ide, Bort az asztalra ízibe! Ne légy szomorú és csüggedő, Mert itt a gyertyaszentelő!” Bácsszőlős
„Ha gyertyaszentelő havaz, közel a tavasz.” „Ha gyertyaszentelő fényes, a gazda kényes.”
„Gyertyaszentelő melege sok hó a jégnek előjele Gyertyaszentelő hidege Koratavasznak előhírnöke...”
„A mi pásztornépünk alföldi, nem a medvét emlegették, inkább azt emlegetik: ha a gyertyaszentelő havas, közeleg a tavasz, ha derűs az ég és csendes, akkor a tavasz érkezése még várat magára.”
FEBRUÁR
Reggel Reggel az ember ki se lát, annyi, de annyi jégvirág nyílott az éjjel az ablakon. És szánkáz a szél az utakon. Délfelé Ereszt az eresz: csöpp-csöpp-csurr! Izzad a hó és kásásul. Fázik a hóember, didereg. Kacagnak rajta a verebek. Estefelé Bújnak a cserepek alá a verebek: csip-csirip. Hideg van, hideg a mindenit! Az ablak üvege citeráz, szaporáz. Az ajtón ijedt kis szelecske kotorász. Brummog az erdő is, dörmögő hanglemez. Morog a medve. Ébredez.
Kányádi Sándor
*
Február 3. Balázs napja
Szabad-e Balázsolni, koledálni?
XVII. Sz. Följegyzés:
„1. Emlékezzünk Szem Balázsra, hóm ma vaon naptya, Mesterünknek akarattya átalunk mutattya Örömünk a háznok, asszonyok uránok, Ha’ hirdessik és emliccsik ü asztot kivánnyo.
2. Gazda gyorsan kell fő mastan, hozz minekünk juo bort, Valami a házadná van, mindenedet csak hozd. Lásd a nyársunk üres, biélünk is ehes. Ha sajnálod szalánnádot, liégy hát magad ehes.
3. Asszon csuód meg az uradot, küöcsd e keresményit, Ne sajnállod meg uodanyi a pienzes erszinyit. Tuggyok, hók kimilli, de nem lehet viényi, A leginyek fortilláve mind köllessik lényi…”
*
„Ma van Szent Balázs napja, Régiektül nekünk szokás hagyva. Szegény diákoknak járni, Házanként kerülni, Asszonyokat csergetni.
Azért édes asszonyunk, Ne légyen hozzád hiába járásunk. Kérjük érted istenünket, Segélj sokszor diákokat.
Adjál egy kis szalonnát, Hadd tegyünk rajta áldást, Ad az Isten érte mást. Adjatok szalonnát…”
"Mert némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottsá got, feslettségét vittenek véghez: némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek; melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének. " – Bod Péter
Fél liter vízhez, miközben melegszik, adjunk előzőleg kikevert masszát folyamatosan hígítva, melyet 2-3 evőkanál lisztből, csipetnyi sóból, 1,5 dl vízből kevertünk csomómentesre. Rövid ideig, mint puding főzésnél forrni hagyjuk, majd hűtjük. A maradék, hűtőszekrényben 1-2 hétig eláll. A ragasztó, száradás után áttetsző, az így készített anyag nem törik, ruhából könnyen kimosható, egészségre ártalmatlan.
MASZK ELKÉSZÍTÉSE
Újságpapírt kisebb darabokra vágunk, a ragasztót, széles ecsetet, lufit előkészítjük.
Felfújjuk a lufit, gyermekfejnél kicsit nagyobbra.
Az ecset segítségével bekenünk ragasztóval egy kis darab újságpapírt, óvatosan rásimítjuk a lufira. Ügyeljün arra, hogy a papír összes felülete ragasztós legyen. A műveletet addig ismételjük, míg 3-4 rétegben befedjük vele a lufit. Hagyjuk száradni, kicsit hosszabb időt vesz igénybe.
Száradás után kilyuksztjuk a lufit, hosszában kettévágva, két fél papírburkot kapunk. Rajzlapból készítsünk orrot bevagdalt ragasztási felülettel, majd fölhelyezése után fedjük a maszkot rajzlapcsíkokkal, hogy erősebb legyen a tartása.
Száradás után háztartási papírtörlővel befedjük az egész felületet, az egyenetlenségek eltüntetése és a könnyebb festhetőség érdekében. Ismét száradni hagyjuk.
Vágjuk a széleket simára, majd pontosan kimérve a szemek helyét, kisollóval körbevágjuk. (Érdemes közben próbálni.)
A busó álarchoz hasonlóan, készíthetünk szarvakat, de díszíthetünk fonallal, rafiával, gyapjúval, birkabőrrel.
Festésnél, (barna, fekete, fehér, vörös, okker) használjunk sötét és világos színeket váltakozva, az ijesztgető, majd vidám hatást növelve.
Czentyéné Zolnai Irén
:-)))
