Keresés

Részletes keresés

spiroslyra Creative Commons License 2010.02.17 0 0 3869

http://www.flickr.com/photos/73553452@N00/4221297865/
Előzmény: spiroslyra (3868)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3868


Danseuse hellenistique
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3867

Esszé az érzékelések formáiról*

Kelemen Attila

''A keresztény középkor szigorúan nem mozgás- és fejlődéselvű kánonjai a természetszerűleg a statikus ábrázolás mellett kötelezték el magukat, és általában, minden vesztibuláris játék, tiltás alá került: a rítusból, a templomból korán száműzve lett a tánc, a különféle táncos népi ünnepek pedig többször be lettek tiltva. Ide tartozik, hogy nagyon népszerűek voltak ugyanakkor a különféle haláltánc ábrázolások, ezek közkézen forogtak, de templomok falain is megtalálhatók voltak. Az egyház csak kivételes helyzetekben nem ellenezte a tánc gyakorlását így élt a lehetőséggel, hogy a táncot egy elrettentő és morálizáló látomással kapcsolja össze; általában, ami annakidején a középkori képzőművészetben dinamikus volt, az mindig szörnyeket, monstrumokat, démonokat ábrázolt és az elrettentést, bűnbánatra preparálást szolgálta. A katolikus egyház lévén a közvetítő ember és transzcendencia között, egyben minden egyensúlyiság tengelye is. Minthogy az extatikus praktikák megkerülik a tranzitot, az egyháznak erős morális kilengésgátlókat kellett eszközölnie.[27] Ha a középkori kereszténység egyensúlyiság formája a vesztibuláris száműzése volt, az örvénnyel való szembesülés mindig erős halálfélelemmel párosult. A haláltánc a keresztény középkor egyensúlyiság vízióját tárja elénk, a keresztény lét rendje, hogy a szédülést a halál követi.''

[27] Leszek Kolakowski: Religia. Humanitas. Bucurešti. 1993. 103–112 old.

http://www.epa.hu/01100/01148/00010/korkep_kelemen_04.htm#_ednref29
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3866

V. AZ ÓKORI MŰVÉSZET

A HELLENISZTIKUS KOR


''Pompeji külterületén, a Villa dei Misteri elnevezésű lakóházban találtak egy nagyméretű kompozíciót, amelynek stílusa szintén i. e. IV. századi vagy alig későbbi előképre enged következtetni, bár az i. e. I. században készült freskóegyüttes eredeti római alkotás. Rendkívül érdekesek a nehezen értelmezhető, ma sem pontosan tisztázott témák. Az egyik oldalon a nők lakosztálya látható, ahol a családanya egy gyermeket tanít olvasni, és közben barátnői látogatását fogadja. Ezután egy hoszszú falfelület következik, érdekes szertartások ábrázolásával: őrjöngő, bacchikus önkívületben lévő, ruhátlan lányok táncolnak, míg fekete, szárnyas alakok üldözik őket; egyikük végső kimerültségében társnője ölébe roskad, aki megpróbálja feléleszteni. Nyilván olyan szertartásról van szó, amelynek elengedhetetlen része az önkívületig fokozott fölindultság.''

''Alexandria bizonyára befogadta a kor különböző áramlatait és sokfelől érkező művészeit. Két dolog mégis jellemző vonása lehetett a főváros művészetének. Nyilvánvaló egyfelől, hogy észrevehetően vonzódott az érzéki, praxitelészi típushoz, és azt tovább lágyította azzal a szinte mesterkélt, a kontúrokat feloldó, festői kidolgozással, amelyet "alexandriai sfumato" néven szoktak emlegetni. Másfelől az alkotók örömüket lelték a legkülönbözőbb embertípusok, az utcai témák, a groteszk figurák megörökítésében.

''Elsősorban kisméretű bronzszobrok révén kapunk képet erről a rendkívül jellegzetes művészetről. Ezek segítségével tudjuk elképzelni, milyen festői látványt nyújtottak a népes város utcái, a zenészek, az álarcos színészek, a helyi eseményekhez kötődő pantomimeket rögtönző mimusok vagy bohócok. Az Alexandriában talált bronzszobrok csak ritkán bukolikus témájúak; a gyakran ismétlődő típusok nem mutatják a vidéki élet iránt érzett vonzalmat. Nem vonható tehát párhuzam Theokritosz idilljei és az alexandriai képzőművészet között, mert ez a művészet sokkal inkább rokon az i. e. III. század közepén Alexandriában működő költő, Hérondasz verseivel vagy a "Görög Antológia" néhány kaján epigrammájával.
Alexandria enyhén ironikus, tréfára mindig kész népe büszke volt városára, de jól ismerte torz vonásait is, és sosem rejtegette komikus oldalait. A főváros szobrászai finom ízléssel foglalkoztak olyan zsánermotívumokkal, amelyeket a görög művészet korábban általában túl közönségesnek vagy egyszerűnek tartott, és ezért elvetett. Ezek a bájos, életteli bronzszobrok viszont hűen ábrázolják a négereket, az eunuchokat, vagy akár a városi csőcselék alakjait is.
Mindez azonban nemcsak Alexandria ízlését jellemezte; ma egyre inkább meggyőződünk arról, hogy az esetleges, mindennapi témákat akkoriban az egész görög világ kedvelte. A kis bronzszobrok egyértelmű tájékoztatást nyújtanak ebből a szempontból is: az Alexandriában talált példányok mindenben hasonlíthatók azokhoz, amelyek a Mahdia közelében elsüllyedt athéni hajóról kerültek elő. Egy szobrocska lantonjátszó színészt ábrázol, akit ékszerek borítanak: jókora nyaklánc, karkötők, a lábszárán gyűrű. Az athéni szállítmány két groteszk törpe táncosa méltó párja az Alexandriából származó táncos- és énekesszobrocskáknak.''

''Jelentős mennyiségű terrakotta-szobrocska került elő a közép-görögországi Tanagrában és a kis-ázsiai Mürinában, ahol szintén voltak előállításukra szakosodott műhelyek, de felbukkantak más görög városokban is. A kisplasztika leegyszerűsítő eszközeivel ugyan, gyakran a praxitelészi típusokat ábrázolták: elegáns köpenyt viselő nőalakokat, ruhátlan Aphroditékat, táncoló csoportokat és erószokat. Néhány Tanagra-szobor fogadalmi tárgynak tűnik, ezeken táncoló asszonyokat látunk, akik egy templombelsőben valamilyen kultikus táncot lejtenek. Többségük azonban sírmelléklet volt.''

http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/5het/muvtori/muvtori5.html
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3865



Tarné Dr. Pávich Zsuzsanna
október 9th, 2009



Születési év: 1946

Végzettség: egyetem

Szakképzettség: református lelkész, filozófia szakos tanár

Tudományos fokozat:

PhD

Az értekezés címe:

Az ószövetségi zene gyökerei, szakrális és világi kibontakozása,
hatása az európai művelődésre
Jelenlegi munkahely(ek), a kinevezésben feltüntetett munkakör(ök):

KRE-TFK, főiskolai docens

Tanulmányok:

1964 – zongora szak, Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola

1971 – Ref. lelkész, KRE Hittudományi Kar (Budapesti Ref. Theologiai Akadémia)

1974 – filozófia szakos tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar

2005-2008 – KRE Hittudományi Kar, Doktori Iskola

Nyelvvizsgák:

Német nyelv, középfokú C, 2000

Angol nyelv, középfokú A, 1999

Angol nyelv, középfokú B, 2007

Tanulmányutak:

1975. okt.-1976. jún. – Cambridge University, Girton College

téma: az Ószövetség zenéje

2002. jún. – Utrecht, Marnix Akademie

téma: ószövetségi zene, Boëtius zenei hagyatéka

Oktatói tevékenység:

1970-1982 – KRE Hittudományi Kar, Vallástörténet és Általános Vallástudomány Tanszék

tanársegéd, oktatott tárgyak: hymnologia, vallástörténet, bibliai theologia

1998-tól – KRE Tanítóképző Főiskolai Kar Pedagógiai Intézet adjunktus

2002-től – docens

oktatott tárgyak: filozófia, általános és magyar művelődéstörténet, kulturális és theológiai antropologia, pedagógus etika

Tudományos egyesületi tagság:

Internazionale Arbeitsgemeinschaft für Hymnologie – tag 1973

Tudományos szakmai tevékenység, publikációk

Pávich Zsuzsanna: Der Biblische Hintergrund des kirchlichen Singens, Internationale Arbeitsgemeinschaft für Hymnologie, Bulletin, Groningen, 1975, pp. 10-14.

Pávich Zsuzsanna: Biblical Music, előadás a University of Cambridge, Faculty of Oriental Studies, Emerton-Linders professzorok szemináriumában, 1976. május.

Pávich Zsuzsanna: Musical Instruments in the Old Testament, Utrecht, Marnix Akademie, 2002. június, előadás.

Pávich Zsuzsanna: Boëtius, a Late Roman Philosopher, Utrecht, Marnix Akademie, 2002. június, előadás.

Pávich Zsuzsanna: Az ószövetségi zene vallástörténeti és művelődéstörténeti jelentősége, Theologiai Szemle, 1974, Új Folyam XVI. 7-8. pp. 215-226.

Pávich Zsuzsanna: Az ószövetségi zene vallástörténeti és művelődéstörténeti jelentősége, In. Bácskay György (szerk.): Zeneakadémiai szöveggyűjtemény, 1976

Pávich Zsuzsanna: Zene a Bibliában – Beszélgetés az Ószövetség zenéjéről, Kossuth Rádió, 1979

Pávich Zsuzsanna: Az ének és zene szerepe az Ószövetség népének életében és az istentiszteletben, Studia Caroliensia, 2006/2, pp. 85-94.

Pávich Zsuzsanna: Az Ószövetség korának zeneoktatása, Studia Caroliensia, 2007/2, pp. 91-100.

Pávich Zsuzsanna: Szenci Molnár Albert, Református Egyház, MRE hivatalos folyóirata, 1974/7-8.

Pávich Zsuzsanna: Szenci Molnár Albert költői művei, Theologiai Szemle, 1972, 15. évf. 9-10. pp. 303-306.

Pávich Zsuzsanna: A Biblia világa, Theologiai Szemle, 1973, 16. évf. 1-2. pp. 57-58.

Pávich Zsuzsanna: Buddha élete és tanítása, Theologiai Szemle, 1973, 16. évf. 7-8. pp. 254-255.

Pávich Zsuzsanna: Bartók Béla halálának 25. évfordulóján, Theologiai Szemle, 1970, 13. évf. 11-12. pp. 371-372.

Pávich Zsuzsanna: Szombatos énekek, Theologiai Szemle, 1970, 13. évf. 11-12. pp. 377-378.

Pávich Zsuzsanna: Húsvét képben és hangban, Kossuth Rádió, 2005. április 28., 18,30-19,00 h.

Pávich Zsuzsanna: Kalokagathia egy családi iskolában, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Tanulmánykötete, Kaposvár, 2005.

Előadások:

1973 Debrecen Teológiai Akadémia, Doktorok Kollégiuma, Az Ószövetség zenéjérõl

1973 Dubrovnik Internationale Arbeitsgemeinschaft für Hymnologie

1973 Bécs Internationale Theologinnenkonferencz

1974 Berlin Theologinnenkonvent

1976 University of Cambridge Oriental Studies, Music in Old Testament

1999 Kaposvár Erkölcsfilozófiai Konferencia

2000 Budapest Ráday Kollégium, Doktorok Kollégiuma, Egy családi iskola modellje

2000 KRE-TFK, Nagykõrös, Zenei nevelés az Ószövetségben

2001 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Az Ószövetség zenei nevelésének ethosza

2002 Utrecht Boethius, a Late Roman Philosopher

2002 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Egy családi iskola modellje

2002 Kaposvár, A moralitás fejlesztése

2003 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Morál és moralitás

2003 Kaposvár, Kalokagathia egy családi iskolában

2004 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, A sírig tartó tanulás és az önálló gondolkodás

2004 Gyõr, Apáczai Napok, Tanulás és gondolkodás

2005 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Nagykőrös, Az Ószövetség zenéjének pedagógiája

2007 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Ráday Kollégium, A Mátrix boldogság fogalma

2009 Doktorok Kollégiuma Pedagógiai Szekciója, Ráday Kollégium, Keresztyén nevelés a családban

Hivatkozások:

Csomasz Tóth Kálmán (1978): Maróthi György és a kollégiumi zene. Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 60.

Bácskai György (szerk., 1976): Zenetörténeti szöveggyűjtemény. Zeneművészeti Egyetem, jegyzet. Pávich Zsuzsanna (1974): Az ószövetségi zene vallástörténeti és művelődéstörténeti jelentősége. Theologiai Szemle 17. évf. 7-8. pp. 215-226.

Zenetörténet (é.n.), Zeneművészeti Egyetem, jegyzet, 13. lap.

Kurzusok:

Pávich Zsuzsanna (1971): Általános vallástörténet 1-2-3. Budapesti Református Theologiai Akadémia Vallástörténet Tanszéke, egyetemi jegyzet, Budapest

Pávich Zsuzsanna (1971): Vallásfenomenológia. Budapesti Református Theologiai Akadémia Vallástörténet Tanszéke, egyetemi jegyzet, Budapest
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3864

Konstantin, 313. Milánói ediktum, vallásszabadság
Fináczy Ernô
egyházatyák
emberalakok síkszerű, testetlen, "áttetsző" ábrázolása
arc - különösen a szemek és a homlok - kidolgozottsága
"képírás"
"katholikosz"
IV. század vége, Aranyszájú Szent János (Khrüszosztomosz) "A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell gyermekeiket felnevelniök"
Óva int a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét.
Szent Jeromos (349 körül - 420) Laetához intézett levele

l Hieronymus: "Miután aztán remegő kézzel kezdi stílusát a viaszon végighúzni, akkor vagy más valakinek kell őt kezénél fognia és gyenge ujjacskáit irányítania, vagy pedig az írótáblába kell bevésni a betűket, hogy keze nyoma ugyanazokban a barázdákban haladhasson végig széltől szélig s kifelé kalandozni ne bírjon."

kathekéta iskola , észak-afrikai Alexandriában működött a II-III. században Origenész ,kísérletet tett a klasszikus hellén műveltség és a keresztény vallás és teológiai gondolkodás közötti szakadék áthidalására.

kalokagathia
virtus
keresztény etikával
tiltás-elutasítás némileg enyhült a III-IV. századra
Aranyszájú Szent János
Nanziai Gergely
Vazul
Origenész
Jeromos
Ambrosius
Tertullianus
Lactantius
Augustinus

Tertullianus, aki szerint a görögök és rómaiak istentisztelete "véres és kegyetlen", epikus költészetük "istentelen", tragédiáik "förtelmes gonosztettek megjelenítései," komédiáik "kéjelgések eleven rajzai", lírikusaik pedig hazudnak. "Mennyi nevetséges dolgot találtok ki! - írja az Apologeticusban. "Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és akhájok kedvéért? Hogy Vénusz emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát Aeneast Diomedes kezéből ki akarja szabadítani? [...] A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy tévedését. Hallgatok a filozófusokról, beérve Szókratésszel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg kecskebakra meg kutyára esküdözött..."

keresztény ember sem szerezhet műveltséget máshonnan, mint a klasszikus auktorok műveiből
V-VI. század: az antik szerzők műveinek olvasása-tanulmányozása szükséges, mert ez biztosítja az értelem csiszoltságát, a gondolkodás frissességét. Ugyanakkor alaposan meg kell szűrni ezeket a műveket, s a kifejezetten káros hatású könyveket el kell távolítani a keresztény ember olvasmányai közül.

"megszüntetve-megőrzés" tükrözi Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430)
allegóriák
"képes beszéd"
Augustinus "A kezdők tanításáról"
a "bűn robbanóanyagával", a bűnre való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis
(homo spiritualis)

spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3863

''A korábbi egyöntetű tiltás-elutasítás némileg enyhült a III-IV. századra. Az egyház nagytekintélyű teológusai, az egyházatyák már nem egyformán viszonyultak a klasszikus örökséghez. A keleti egyházatyák (mint például Aranyszájú Szent János, Nanziai Gergely, Vazul, Origenész) - nagyfokú gondosság mellett - az antik szerzők műveinek alapos tanulmányozását szükségesnek tartották. Sokkal szigorúbbaknak bizonyultak a nyugati egyházatyák (Jeromos, Ambrosius, Tertullianus, Lactantius és Augustinus), akik mélységesen elítélték a "pogány" erkölcsöket, ezért általában elvetették a klasszikus kultúrát. Bizonyos engedményeket azonban ők is tettek.

Jól példázza ezt az elutasítást Tertullianus, aki szerint a görögök és rómaiak istentisztelete "véres és kegyetlen", epikus költészetük "istentelen", tragédiáik "förtelmes gonosztettek megjelenítései," komédiáik "kéjelgések eleven rajzai", lírikusaik pedig hazudnak. "Mennyi nevetséges dolgot találtok ki! - írja az Apologeticusban. "Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és akhájok kedvéért? Hogy Vénusz emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát Aeneast Diomedes kezéből ki akarja szabadítani? [...] A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy tévedését. Hallgatok a filozófusokról, beérve Szókratésszel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg kecskebakra meg kutyára esküdözött..." [62]

Végül az indulatos Tertullianus is megalkuvásra kényszerült. Belátta, hogy a keresztény ember sem szerezhet műveltséget máshonnan, mint a klasszikus auktorok műveiből. Ez az álláspont alakult ki az V-VI. századra: az antik szerzők műveinek olvasása-tanulmányozásaszükséges, mert ez biztosítja az értelem csiszoltságát, a gondolkodás frissességét. Ugyanakkor alaposan meg kell szűrni ezeket a műveket, s a kifejezetten káros hatású könyveket el kell távolítani a keresztény ember olvasmányai közül. Mindebből látható, hogy a keresztény műveltség nem előzmények nélkül való. Nem a semmiből született, hanem az antikvitás kultúrájából terebélyesedett ki. Annak ellenére, hogy tagadta a pogány szellemiséget, a klasszikus görög-római műveltségnek mégis sok elemét vette át.

Ezt a "megszüntetve-megőrzést" tükrözi Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) felfogása is. Ágoston pogány iskolákban szerezte hatalmas műveltségét, pogány filozófusokat követett, s fiatal korában meglehetősen szabados életet élt. Ambrosius püspök tanításának, szent beszédeinek, valamint egy jelenésnek a hatására (melyet háza kertjében égi szózatként hallott) tért meg a keresztény hitre. "A bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott" - írja erről Vallomásaiban. [63] Hippó városának püspökeként 396-tól az egyik legjelentősebb nyugati egyházatyává lett.

Szent Ágoston felfogása szerint két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember. A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi ember ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik. A tanulás, a tudás végső célja csak a bölcsesség elsajátítása lehet. Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból értékelendő, hogy mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését. A Szentírás szövegeinek olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség. A szent könyvekben előforduló allegóriák, "képes beszéd", az utalások megértését segíti, ha a művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a számok világában, de a történelem, az asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára. A Biblia tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait logikusan, a dialektika szabályai szerint kell kifejtenie.

Augustinus végső soron az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére előkészítő (propedeutikus) szerepre tettek szert. Ez az antik műveltség természetesen - ahogyan azt a legtöbb egyházatya kifejtette - csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé. Így például elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen "a csillagok jelképeiből elôre megmondani az újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság". Augustinus igen szigorú a antik művészetek dolgában is, a keresztény embert ezektől is eltiltja.''
Előzmény: spiroslyra (3862)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3862

A korai kereszténység és a nevelés

''A görög-római kultúra alapvető értékeit kezdetben nem volt nehéz beilleszteni a kereszténység eszmerendszerébe. Az olyan ókori erkölcsi eszmék, mint a kalokagathia vagy a római virtus összhangban voltak a keresztény etikával: mindegyikük az ember erkölcsi jobbítását célozta. Hamarosan megmutatkozott az emberközpontú humanizmus és a keresztény hit közötti különbség. Az előbbi a földi létet helyezte a középpontba, az utóbbi Isten, a Teremtő felé fordult. A keresztény embert nem a földi gyönyörök, hanem az örökkévalóság kérdései foglalkoztatták. A konfliktus egyre élesebbé vált, a korai egyházatyák ezért élesen elutasították a pogány műveltség örökségét.''

http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/02.04.html
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3861

A kalokhagatosz

''A kalokagathia fogalma csak az Eudémoszi etikában és a Nagy etikában található meg. A Nikomakhoszi etikában Arisztotelész még csak utalást sem tesz róla.

A kalokagathia jelentése: szépjó. (kalosz= szép; agathosz= jó) A kalokagathia a tökéletes erény, ez azonban nem jelenti azt, hogy magába foglalja az összes többi erényt. Akkor kalokaghatosz valaki, ha azoknak a javaknak a birtokában van, amelyek önmagukban is szépek, és amelyek természetüknél fogva jók. A kalokagathoszoknak egyaránt kijár a gazdagság, jó származás, hatalom.''
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3860

kalokagathia

<gör. ’szép’ ’és’ ’jó’> : a görög arisztokratikus nev. alapfogalma: a testi és lelki kiválóság harmóniája. A testi kiválóság az ép, erős, egészséges és arányos test szépségén és ügyességén alapszik, míg a lelki kiválóság az arisztokrata ifjú veleszületett képességeinek kiteljesítése és állandó gyakorlása. A ~ megnyilvánulása az areté< gör. ’erény’: a férfi kiválóságát bizonyító magatartás vagy tett; lat. virtus>. A ~ bevett fordítása: ’szépséggel párosult kiválóság’.
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3859

„kalokagathia”
„szép”
„jó”
„Kalosz”
„agathosz”
„muzikális embernek”
Khitara „iskola”
orkesztiké
krétai tánc
Spárta
fegyvertánc
Lukürgosz
Szókratész
„Legjobb harcos abból lesz, aki az isteneket tánccal tudja dicsérni.”
pyrrickhé
490-ben a marathoni győzelem, Szophoklesz vezette a győzelmi kartáncot
Karphatosz
zervosz az alvilági erők tiszteletére járt tánc, bal felé mozog

„A világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi Szerelem kísérő tüneménye. Mert a csillagok kartánca, és a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya, ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.” (Lukianosz)

Platon
a tánc isteni eredetű
mozgás > jel
gesztusok külön nyelve
mitológiai jelenetek
legendás események
Olümposz
Terpszikhoré a tánc istennője

Malacka
Viszketés
Prüszkölés
Árpavetés,
Világ tűzbeborítása
Húslopás
cséplőszérű
aloni
körtánc
orkesztra
kórus, ének és tánc
Harci tánc
pyrrhicke
embaterion
fegyvertánc
pajzstánc
gymnopaidiké
bírkózótánc
Lírai kartánc
kariatida tánc
Artemisz papnői a Kariatidák (Kariszi lányok)
Déméter
kalathiszkosz
kosártánc
gerános (darutánc)
Délos
Apollón
Thészeusz
Minotaurusz
Ariadné
labirintus
körtánc darulépésben
Szatírtáncok
bacchanáliák
Dionüszosz
szatírjátékok
tragédia
komédia
Lukianosz „Beszélgetés a táncról”
állatviadalokat
akrobatikus, táncos, színjátékos mutatványok
színházban
Dionüszosz-színház V. sz. eleje
piactéren zajló színházi játékok
Az első nyilvános előadás Athén főterén volt Kre. 534-ben.
felvonulások
versenyek
Nagy Dionüszia szerzők versengései
phallosz
koreográfus (a táncalkotó)
(khoreuo: táncolok, grapho: írok).
táncolók kara (choros)egyszerre mondta – énekelte-táncolta el a szöveget.
versenybírák
tragikus színészek
komédiaszínészek
maszk
A tragédia tánca
A komédia tánca
Szatírtáncok



i.e. 146-ban görög művészek, táncosoknak is a Rómába vitele.
etruszkok közvetítés
Nagy Sándor-féle hódítások
Mars táncos papjai
Bacchus-ünnepek)
aratási ünnepek
saturnáliá
orgiasztikus táncok
lupercaliák
Gelasius
február 14. Szent Valentin
bezáratják a nyilvános színházakat
otthoni színház, tánciskola
150-ben Scipio Aemilianus a tánciskolákat beszünteti,
pornografikus szórakoztató műfaj
pantomim
arisztotelészi mímezés
szemléletes-utánzó mozgás
Augusztus idején jelent meg szóló-pantomim
fuvolakíséret
néma mimus adta elő a görög tragédiák összes szerepét
Lukianosz a II. században, tizennégy tragédiát adaptált pantomim-színpadra
hivatásos táncosnők s
érzékimitológiai történetek
kézjelbeszéd
több ezer római táncosnő (IV-V. század)
Bizánc
kora-középkori joculátorok
jongleur-ök
igricek,
„hegedősők”
énekes-zenés-táncos mulattatók
artisták
papok és püspökök körtánca
Szent Teréz apácáival táncokat lejtett
zsinatokon is táncoltak az egyházfők
Spanyolországban táncos misék
körmeneteken is gyakori volt a tánc
Szent Gergely helyesli, hogy Julian császár táncol kifogásolja, hogy éppen pogány .
táncdüh
istentiszteleti táncot tiltó, zsinati határozatok
744-ben Zachariás pápa által kiadott dekrétum f
tarantella
Ószövetség , („Dicsérjétek az Urat dobbal, és tánccal.”)
a tánc, az angyalok szent foglalatossága
a bűnös lelkek a pokolban eksztatikus táncban vezekelnek
Sándor-kódex Margit-szigeti kolostor apácái szentek tánca a mennyben
Dávid király tánca
Salome tánca
Előzmény: spiroslyra (3858)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3858

[Megj.: meg figyelmes atolvasasra, feldolgozasra varo szoveg]



Tánctörténet

GÖRÖGORSZÁG

„A tánc, az öröm kezdete.” Pindaros

''Egyetlen civilizáció sem tartotta olyan nagy becsben a zenét és a táncot, mint a klasszikus Görögország. A léleknek szüksége van a táncra, a tánc ezért a görörgök számára a legfőbb eszköz volt, hogy az életet annak minden keservével együtt elviselhetővé tegyék. A hagyomány szerint a tánc Krétán, a valamikori édenkert lehetséges helyszínén született. Az ókori görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben erkölcsileg fejlett, tehát „ép” lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a „kalokagathia” elvének, amely szerint tehát a „szép” és a „jó” harmonikus egységben létezik. („Kalosz” görögül azt jelenti: „szép”, „agathosz” jelentése pedig: „jó”.) Ennek szellemében a zene és a tánc uralta a vallási, művészi, erkölcsi, és tudományos életet. A művelt, előkelő embert szó szerint „muzikális embernek” nevezték. Ezért a művészeti nevelésében is nagy szerepet játszott a tánc, Athénban a Khitara „iskola”-ban folyt a költészet, a zene és a tánctanítás (orkesztiké). A krétai tánckincs később átkerült Spártába, ahol például a fegyvertáncot Lukürgosz parancsára a harcra való neveléssel kapcsolták össze, érvényesítve Szókratész nézetét, miszerint: „Legjobb harcos abból lesz, aki az isteneket tánccal tudja dicsérni.” A fiúk ezért már öt évesen gyakorolták a pyrrickhét, támadó, védő fegyverekkel. A táncnak fontos szerepe volt a görög ünnepeken és szertartásokon is. Ókori források szerint a Kre. 490-ben a marathoni csatában a perszákon aratott fényes győzelem után a nagy tragédiaíró Szophoklesz személyesen vezette a győzelmi kartáncot. A Karphatosz szigetéről származó zervoszt, például az alvilági erők tiszteletére járt táncnak tartják, mert bal felé mozog.

„A világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi Szerelem kísérő tüneménye. Mert a csillagok kartánca, és a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya, ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak a példaszerű megnyilvánulásai.” (Lukianosz)

Platon szerint a tánc isteni eredetű. Mielőtt mozgássá lett, jel volt. A gesztusok külön nyelvet alkottak, a tudattalan legmélyéről indultak, és kizárólag az isteni impulzusokra hagyatkoztak: az elragadott ihletettség az isten belső jelenlétét jelezte. A tánc szimbolizálta és egyúttal kérte az isten tevékenységét. A vallásos és kozmikus tánc a teremtő és a teremtmény azonosulásának rítusa. A görögöknél ezért a ritmikus folyamatok mitológiai jeleneteket vagy legendás eseményeket utánoztak. Az Olümposzon nem volt olyan lakoma, tobzódód, mámoros ünnep, ahol ne lett volna jelen Terpszikhoré a tánc istennője.

A görög tánckultúrára jellemző, hogy az ógörög emberek minden alkalmat kihasználtak arra, hogy táncolhassanak, erre utalnak az archaikus kor változatos táncféleségei is. Az antik Görögország táncai a Malacka, a Viszketés, Prüszkölés, Árpavetés, a Világ tűzbeborítása, a Húslopás mind olyan tánc, amit Szókratész és Arisztotelész is ismerhetett.

Görögország sok falujában a cséplőszérű, az aloni az egyetlen tágas, sík hely, amely alkalmas a közös táncra. Erre vezethetjük vissza a Görögországra ma is jellemző körtáncokat: Az aloniból lett a görög színház csaknem kör alakú orkesztrája: a fő színpad előtti és annál mélyebben fekvő térség, ahol a kórus énekelt és táncolt. (A modern, városiasodott Görögországban a régi aloni szerepét már a taverna vette át.) A Peloponnészoszon és az Égei-tenger szigetein elszórva sok faluban megőrizték az eredeti kőpadlókat: Ezek alighanem kétezer esztendősek, vagy még régebbiek és hetven nemzedék csépelt és táncolt rajtuk.

Az ókori görög néptáncok csoportosítása Platon rendszerezése szerint:

1. Harci táncok:

o pyrrhicke

A hagyomány szerint a papok a vérszomjas Kronosz atya haragja elöl megmenekítették a csecsemő Zeuszt. Pajzsaikat összeverve nagy lármát csaptak, nehogy Kronosz, meghallva az újszülött sírását eleméssze őt. Tűzvörös rövid szoknyában, jellegzetes támadó és védekező harci mozdulatokkal, hadiszerszámokkal felszerelve járták ezt a táncot, innen ered a neve: embaterion (azaz fegyvertánc, vagy pajzstánc).

o gymnopaidiké

Az ünnepi bírkózótánc, ahol a táncosok kimutatták erejüket, ügyességüket, rátermettségüket.

2. Lírai kartáncok:
* kariatida tánc

Artemisz papnői a Kariatidák (Kariszi lányok) méltóságteljes, komoly táncot lejtettek. A termékenységkultusz jegyében, Déméter istennő tiszteletére táncolták a kalathiszkoszt, ami egy kosártánc, és a nők gyümölccsel teli kosárral lejtettek. Ebből származik az egyik jellegzetes görög oszlopforma is.

* gerános (darutánc)

Napjainkban is táncolják a Délos szigetéről származó táncot. A darvak repülését felidéző táncot a gerános-t (darutánc) Apollón isten tiszteletére járták, s hogy Thészeusznak a Minotaurusz felett aratott győzelmét megünnepeljék. A monda szerint Thészeusz az aranyhajú Ariadnétől kapott tőrrel megölte a szörnyet. A gombolyag segítségével vissza tudott térni a labirintusból, a megszabadított görög fiúkkal és lányokkal. Ezért örvendező körtáncot jártak darulépésben, ami a madár büszke járását utánozta.

3. Szatírtáncok, és bacchanáliák:

A táncnak felszabadító, katartikus jellege is volt, amely az áldozati szertartási ünnepeken nyilvánult meg elsősorban. A Dionüszosz-kultuszban az istenséggel való egyesülés élményét a hétköznapi életből való kilépést, az eksztázisig fokozódó, féktelen táncolással igyekeztek elérni. A Szatírtáncok és bacchanáliák vad, buja, erotikus táncok voltak, ezeket Dionüszosz tiszteletére adták elő, kezdetben titkos szatírjátékokon. A táncos-kedvű, kék hajú Dionüszosz a bor, a mámor és a szőlőtermesztés istene a görög mitológiában. Későbbi követői szüreti mulatságokban a szatüroszokkal együtt táncoltak, féktelen orgiákon elevenen tépték szét az áldozati állatokat, sőt olykor gyermekeket és felnőtteket is. A táncosok mezítelenül, maszkban eljátszották az isten születését, halálát, s eközben szatírokká, szilénekké változtak. A bor istenét szolgáló bacchánsnők őrjöngő, vad táncuk közepette sokszor városokat romboltak le, embereket öltek, mikor a tánc és a bor eksztázisa elragta őket. Ilyen játékokból fejlődött ki mitikus hősökkel a fennkölt tragédia, az igénytelenebb és szabadosabb falusi ünnepségek alakoskodásaiból pedig a komédia műfaja.

A görögök mozgáskincse, mozgásformái, a mozgásformák jelentéstartalmai az európai táncművészet közkincsévé válva annak napjainkig tápláló forrásai maradtak. Lukianosz ad ezekről a táncokról világos áttekintést, a „Beszélgetés a táncról” című művében.

Az antik görög színjáték, tánc a színjátszásban:

A színjáték kezdetei:

Krétában már az archaikus knószoszi korban szertartással összekapcsolt állatviadalokat rendeztek, amelyeknek keretében akrobatikus, táncos, színjátékos mutatványokat adtak elő, jelenítettek meg. A görög tánc és a színjáték is a köztéren, a színházban jelent meg a nézők előtt. A klasszikus korszak csaknem valamennyi drámáját Athénban, az Akropolisz déli lejtőkén épült Dionüszosz-színházban mutatták be. Az V. sz. elején ide költöztették az eredetileg a piactéren zajló színházi játékokat. Az első nyilvános előadás Athén főterén volt Kre. 534-ben.

A Dionüszosz-templom közvetlen szomszédságában álló színházból kevés maradt az utókorra, ennyiből is megállapítható azonban, hogy kezdettől fogva fennállt a jellegzetes hármas tagolás. A közönség eleinte egyszerűen a puszta földön ült, később azonban kiásták a talajt, és kőpadokat állítottak fel. A kórus mozgásának színtere a kör alakú orkhésztra (tánchely) volt, amelynek közepén Dionüszosz oltára állt, hogy mindvégig emlékeztesse a nézőket az előadás vallási jellegére. Az ünnepek alkalmával felvonulásokat és versenyeket rendeztek; a Nagy Dionüsziákon kezdettől fogva szerzők versengései voltak, és négy napig tartottak.

Mielőtt megkezdődött volna az ünnepség, jelképes aktussal bizonyosodtak meg Dionüszosz „jelenlétéről”. Egy közeli faluból elhozták kultikus képmását, felállították egy kis templomban, majd a sötétség beállta után fáklyásmenetben vitték el a színház közelében épült szentélybe. Az ünnepség első napjának reggelén pompás áldozati felvonulást rendeztek, amelyeken fából készült phalloszokat hordoztak körül. Az előadás megkezdése előtt malacot vágtak le, a vérét szétlocsolták, így gondoskodva mind a játékhely, mind az egybegyűlt közönség megtisztulásáról. A nézők mind ünnepi ruhát öltöttek az alkalomra, a fejükön koszorút viseltek. Rabszolgák csak gazdáik kíséretében juthattak be, nők valószínűleg nem látogathatták az előadásokat. A darab betanítása a szerző dolga volt; a szerző tehát nem csak a költői szöveget és a zeneszámokat alkotta, hanem a koreográfus és a rendező munkáját is elvégezte. A koreográfus (a táncalkotó) tehát - a szó szoros értelemben – megírta a táncot (khoreuo: táncolok, grapho: írok). A táncolók kara (choros) pedig egyszerre mondta – énekelte-táncolta el a szöveget.

A színészi teljesítményeket szigorú bírálatnak vetették alá, sőt aki rosszul játszott, veréssel fenyegették. A versenybírákat Athén szabad polgárai közül választották, ők döntöttek a győztes és a helyezettek személyéről. A győztes szerző borostyánkoszorút kapott, és magas tiszteletdíjat az államtól. Nevüket kőbe vésték, s így maradtak fenn az utókornak. A görög színházban a tragikus színészek soha nem játszottak komédiát, komédiaszínészek soha nem léptek fel tragédiában. A női szerepeket is férfiak alakították; a nők (akárcsak a rabszolgák) a játékok vallási jellege miatt sem jöhettek színészként szóba. A szereposztás három színészre korlátozódott, ezért a tragédiában minden színésznek több szerepet kellett játszania. Ez tette szükségessé a maszkok használatát. A kifejezés így az egész test, főleg a kéz feladata lett. A görög színészeket – mint Dionüszosz isten szolgáit – különleges kiváltságok illették meg. Mentesültek a katonai szolgálat alól, és ellenséges területen is védelmet élveztek; ezért is bíztak rájuk előszeretettel diplomáciai küldetést.

Színpadi táncok műfajai:

A tragédia tánca

(Ünnepélyes, széles mozdulatokkal, belső átéléssel adták elő)

A komédia tánca

(Vaskos, szemérmetlen, has-párnákkal járt tánc.)

Szatírtáncok

(Gyakran közéleti személyiségeket is kifigurázó, gyors tempójú táncok.)


RÓMA

Amikor a rómaiak i.e. 146-ban fegyverrel legyőzték Görögországot, ők sem tudtak ellenállni a görög kultúra varázsának. Megkezdődött a görög műkincseknek, majd a görög művészeknek, köztük a táncosoknak is a Rómába vitele. Görögország a római birodalom provinciája lett, de akkorra már a görög tánckincs kétszeresen is behatolt a rómaiba: Az etruszkok közvetítésével, illetve a Nagy Sándor-féle hódítások után. A rómaiak kedvenc istenének Marsnak a táncos papjai évente kétszer vonultak fel Rómában a harcosok élén, lassú tempóban, vörös ruhában, teljes fegyverzetben. Dionüszosz (a szőlő és a bor istene) kultusza idővel Rómában is elterjedt, a bacchanáliák (kicsapongó Bacchus-ünnepek) formájában; itt az istent ugyanis Bacchus néven ismerték.

Kezdetben a földművelő életmóddal kapcsolatban kialakult aratási ünnepeken a saturnáliákon, Saturnusnak orgiasztikus táncokkal kedveskedtek, de itt az orgiákból nem vált ki semmilyen művészi forma vagy tartalom, mint a görög misztériumokból. Hasonlóképpen a lupercaliákból sem, amit a nyájak szaporodásáért Lupercusnak az ünnepén rendeztek meg, sőt a tánc teljesen az erkölcstelen mulatozások eszközévé fajult. Az ünnepnap végén a város hajadonjai urnába dobták a nevüket tartalmazó jeleket, amiből a nőtlen férfiak húztak egyet-egyet, és az ily módon kiválasztott hölggyel az ünnepség, és a táncok idejére párok lettek. Az ilyenkor egymásra talált párok gyakran egész évben együtt maradtak, a következő évi Luperkália idején pedig összeházasodtak. A hagyománynak végül Gelasius pápa vetett véget, aki a véletlenszerű házasodást pogánynak tartotta és betiltotta, február 14-ét pedig Szent Valentin napjává avatta. Augusztus korában a görög táncosok hatására a legelőkelőbb családok táncolni taníttatták gyermekeiket, s amikor a szigorú előítéletek miatt bezáratják a nyilvános színházakat, otthonukban rendeznek be színházat és tánciskolákat. Időszámításunk előtt 150-ben Scipio Aemilianus császár kénytelen volt a tánciskolákat beszüntetni, de ezzel sem tud gátat vetni a féktelen táncőrületnek. Elhatalmasodtak a táncos orgiák, ahol tömegesen táncolták az erotikus táncokat. A hanyatló Rómában végül az emelkedett görög tragédiák és mitológiai témák hétköznapi, közönséges pornografikus szórakoztató műfajjá silányultak.

A csend művészete, a pantomim

A színjátszásnak a legősibb módja, amikor a színész érzelmeket, gondolatokat, cselekvést, beszéd nélkül, pusztán arcjátékkal és taglejtéssekkel ábrázol. Pantomimes játékokat nemcsak színpadon, és tereken, hanem ünnepi alkalmakkor is adtak elő. Az elnevezés, a görögöktől származik, igazi kifejlődését azonban a rómaiaknál nyerte el a császárság idején. A pantomim jelentése: Mindent utánzó. Ez a művészeti ág az emberi érzések, gondolatok legősibb kifejezésformája. A mimika, a gesztusok, mindenkor a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb eszközei a kapcsolatok és információ rendszerek kialakításának. Görög tragédiákat megtáncolni – ez volt a római pantomimosok feladata, ami az ő értelmezésük alapján nem táncot jelentett, hanem az arisztotelészi mímezés szerinti kifejező, szemléletes-utánzó mozgást. A római pantomim fénykorában Augusztus uralkodása idején jelent meg, s népszérűsödött a szóló-pantomim, amelyben fuvolakísérettel, vagy anélkül, egyetlen néma mimus adta elő a görög tragédiák összes szerepét. (Maga Lukianosz a II. században, tizennégy tragédiát adaptált pantomim-színpadra, kifejezve ezzel e művészet iránti nagyrabecsülését.)

A pantomimokban hivatásos táncosnők szerepeltek, akik a legérzékibb mitológiai történeteket adták elő, néha vízmedencében úszkálva, vagy Bacchus oltárán szemérmetlen szerelmi pantomimeket adtak elő Bacchus tiszteletére. A kézjelbeszéd művészetében jeleskedő pantomimusok s a több ezer római táncosnő (IV-V. század) a császárság hanyatlásával szétszéledtek Bizáncban, s a kora-középkori joculátorok, jongleur-ök, igricek, „hegedősők”, tehát énekes-zenés-táncos mulattatók, artisták elődei lettek.


A KÖZÉPKOR ELSŐ FELE

A korai középkor európai táncművészete:

A középkori ember a világ jelenségeinek legnagyobb részét természetfeletti erők működéséve magyarázta. Eszerint mindennek oka az Isten, a szentek, az angyalok, és a gonosz lelkek. Szilárdan hitték, hogy ezek kegyelmét imával, vezekléssel, egyházi szertartással megnyerik, úgy gondolták, hogy varázslással lehet befolyásolni a rossz szellemeket. Ahogy Isten a csodatévő erejéből juttat a szentjeinek, az ördög is juttat gonosz hatalmából az ő híveinek, azaz a varázslóknak, és a boszorkányoknak. A történelem folyamán pedig mindig léteztek olyan személyek, akik képességei, érzékenysége jócskán meghaladta az átlagét. Akik a telepátiát érezték, netán alkalmazták is, vagy tudtak kézrátéttel, fizikai kapcsolattal gyógyítani, és előre látták a jövőt. A sötét középkorban valószínűleg a különlegesen erős és intenzív kisugárzású emberekre mondták azt, megbabonáznak másokat. A barbár népek térfoglalása után, a magukkal hozott ősi, mágikus táncaikat megtartották és gyakorolták. Kezdetben a római keresztény egyház nem ítélte el a táncot, hanem elfogadta, de kizárólag az inkvizíció szigorú felügyelete alatt. A pogány szertartásformákat átvéve, a tánc helyet kapott a keresztény templomokban is. Az ókeresztény bazilikában, az oltár melletti pódiumon a papok és püspökök körtáncot jártak a különböző örömünnepeken, templomi szertartásokon. Szent Teréz apácáival együtt ünnepélyes táncokat lejtett az oltár előtt, s később a zsinatokon is táncoltak az egyházfők. Körbetáncolták az oltárt, a templomot, hogy ez által birtokukba vegyék azokat, illetve egyesüljenek az általuk közvetített mágikus erővel.

Spanyolországban táncos miséket tartottak, a körmeneteken is gyakori volt a tánc, szintén a papok vezetésével. Még a XVII. Századi Franciaországban is szokásos a húsvéti hálaadó körtánc, melyet gyerekek és papok kézen fogva jártak. Hogy mennyire nem ellenkezik vallásosság és táncélet még a középkori egyház életében sem, azt bizonyítják a ránk maradt feljegyzések: Ezek szerint Szent Gergely helyesli, hogy Julian császár táncol (igaz, kifogásolja, hogy éppen pogány táncokat). Angelico híres Utolsó ítélet c. freskója állít emléket az ősi táncformának: A képen körtáncot járó angyali kart látunk.

A templom udvarán és a temetőkertekben tartott táncos szertartások bizony nem egyszer orgiává fajultak: Ennek a táncdühnek nevezett, romboló tánceksztázisnak a megfékezésére születtek az istentiszteleti táncot tiltó, zsinati határozatok. A püspökök és a pápák elsősorban a „pogány” táncokat üldözték, amelyekben túlzottnak találták az életöröm kifejezését. 744-ben Zachariás pápa által kiadott dekrétum felhívja a papság figyelmét a táncban rejlő veszélyekre, és kéri, hogy a szertartásokon a jámbor táncokat is mellőzzék. Párizs püspöke a templomban a temetőben, és a körmenetekben is tiltja a táncot. A sok tilalom és ki nem elégített mozgásszükséglet következtében az embereken időnként táncdühök törtek ki, különösen nagy háborúk után, amikor megviselték őket a járványok, betegségek. (A tarantella járvány is ilyen tömeghisztérián alapult.) Közismert, az úgynevezett Haláltánc (danse macabre): melyet véres háborúktól, járványoktól, éhínségtől megkínzott emberek temetőkben, részegen összefogódzva jártak. Ilyenkor a pokoltól, az ördögtől, és az elkárhozástól való félelem is hajtotta őket. Kitörtek a fallal lezárt városokból. Egyik városból a másikba, görcsös vonaglásokkal táncolták át magukat az önostorozó menetek, dudáltak, kerepeltek hozzá, hogy a pestist elijesszék. Az egyik szörnyű tánctéboly Itáliában, az 1233-as évi pestisjárvány idején tört ki, amikor árkon-bokron át, táncolva, hallelujázva menekültek a fekete halál elől. Feljegyeztek olyan esetet is, amikor több ezer gyerek önkívületben egymás kezét fogva táncolt városról városra. Az egyház kezdeményezésére indult meg a Biblia történeteinek templomon kívüli előadása. Ezeken a misztériumjátékokon elsősorban Krisztus halálát és feltámadását ábrázolták. E szöveges, énekes, zenés, táncos műfaj szerkezetileg kettős karakterű volt. A vallásos cselekményt időről időre megszakították a népi figurák, bolondok, ördögök stb. vidám játékai. A komoly papok - feladva kenetteljes méltóságukat -, és az esendő, balga, komikusan szánalmas emberek együtt táncoltak, „járták a bolondját”. Így a misztériumjátékot az áhítat, és a vaskos népi humor keveredése jellemezte. Az idők során ezek a vallásos táncok szintén kivetkőztek eredeti jellegükből, néha felfokozott tánc-eksztázissá alakultak át. Franciaországban, a XVI. Században az egyházi körmeneteket táncos kanonokok rendezték, az egyikük Thoinot Arbeau volt. Dante Isteni Színjátékában az égi karok és rendek, az üdvözültek seregei előkelő táncaikat lejtik a Paradicsomban, míg az elkárhozottak a Pokolban paraszti táncokat járnak. A templomból kiszorult misztériumok keretében nem nagyon tombolhatta ki magát a nép, de bizonyos ünnepeken: vízkereszt, Szent Walpurgis éjszakáján, Szent János napján, Karnevál idején annál inkább. Végül megtiltották ezt is.

A Walpurgis éj körüli babonák egészen a kereszténység felvételéig nyúlnak vissza, amikor az új vallás tanai összeütközésbe kerültek a germán pogányság hiedelmeivel. A boszorkányszombat, Sabat: boszorkányok alkalmankénti összejövetele. Évente egy időpontban, május 1. éjén rendezték. Többnyire hegytetőn gyűltek össze a boszorkányok, Németországban a Blocksberg hegyén. A német hiedelemvilág szerint ekkor minden égtájról odasereglenek az ördögök, boszorkányok és más alvilági szörnyek, hogy áldozatok bemutatása, majd féktelen orgia során varázslatos táncaikkal és ráolvasással elűzzék a tél szellemeit. Pontban éjfélkor aztán jajgatva eltűnnek, hogy átadják a terepet Május kirájnőjének.

A XIV-XV. Században a tánc ekkor már sehol sem volt része az egyházi szertartásoknak. A sorozatos tiltások miatt a táncok a középkor folyamán fokozatosan eltűntek a templomokból, azonban a szakrális és bibliai témájú táncok ábrázolásának divatja még egy ideig tovább élt. Bibliában a tánc szélsőséges érzelmek kifejezésére, főképp a profán és a kultikus ünneplésre szolgál, és az Úr dicsőítéséhez kapcsolódik. Az Úr dicséretére az Ószövetség szerint a zsidók gyakran lejtettek táncot. („Dicsérjétek az Urat dobbal, és tánccal.”) A tánc a zenéhez, költészethez hasonlóan az Istenhez való közeledés eszköze volt. Általános felfogás szerint a tánc, az angyalok szent foglalatossága, s a bűnös lelkek a pokolban szintén eksztatikus táncban vezekelnek bűneikért. A Sándor-kódexben (amelyet a Margit-szigeti kolostor apácái készítettek) is, gyönyörű sorokat olvashatunk a szentek táncáról a mennyben. A Bibliában előforduló táncos jelenetek az idők folyamán a szakrális táncok témájává váltak. A középkori egyház, s leginkább a puritán prédikátorok, profánnak minősítették mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel. Elsősorban azokat a „pogány” táncformákat üldözték, amelyekben a szerelem, vagy a varázslat nyert kifejezést. Bár a profánnak bélyegzett táncokat kitiltották a templomokból, de az eszményített táncos szimbólumokat (Dávid király tánca, Salome tánca…) engedélyezték.

A XII. századi nyugat-európai kódexekben Dávid királyt táncolva ábrázolták a frigyláda előtt – az Ószövetség szerint pedig a zsidók gyakran táncoltak az Úr dicséretére. Salome az önző, megbántott szerelmében pusztítóvá váló nő, igazi démon. A Biblia szerint, Heródes király feleségének lánya, aki gyönyörű táncával annyira elkápráztatta az egybegyűlteket, hogy mostohaapja a büszkeség, s a tánc okozta gyönyör mámorában meggondolatlan ígéretet tett lányának. Elbűvölő tánca jutalmául Keresztelő Szent János fejét kapta.

Az antik és a barbár mozgáskincs találkozása azonban megtörtént mégis, és ebből a két elemből tevődött össze a korai középkori zsonglőrök, jokulatorok keverék jellegű, énekes-zenés-táncos művészete.''
Előzmény: spiroslyra (3838)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3857

Bizánci kronológia

http://www.emagyarorszag.hu/ivy/iem-shared/system/modules/SmartEditor/xslt/serve-file.xslt?context-id=ba33fdb4-340e-47e1-a5c3-694e5aaa92c4.



324- 337. I. Nagy Constantinus császár uralkodása

324. november: Constantinopolis városának alapkőletétele

357. A konstantinápolyi császári könyvtár megnyitása

393. Görögországban utoljára tartanak olimpiai játékokat.

520- 529. Damaszkiosz görög filozófus az athéni újplatóni iskola feje


529. április 7. Az athéni Akadémia bezárása, a Codex Iustinianus publikálása.


-Óriási felkelés tör ki Konstantinápolyban, mivel Theodóra eretnekgyanús patriarchákat választtatott meg.

537-december 28. Jusztinianusz közzétesz egy törvényt a comes sacrarum largitionumnak címezve, amelyben lerövídíti a konzuli látványosságok programját, miszerint azok január 1- től 7-ig tarthatnak


724- 725. Konsztantinosz, Nakoleia pöspökét Konstantinápolyba hívatják, ahol megfedik, mert szent képeket tett tönkre.

725. III. Leó szilárd meggyőződésévé válik a képellenessége

726- 843. A bizánci képrombolás kora


821. Theophilosz házassága Theodórával


spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3856

NAGY BÉLA

Jeruzsálemhez
ősegyház
zsidó-keresztény közösség
ortodox zsidóság r
Szamária
Fönícia
Transzjordánia
Ciprus
Antiocheia
66 zsidó felkelés,a szent város, a templom és a zsidó állam pusztulása.
Pál apostol
Péter aposto
Palesztin
Szíria
Kis-Ázsia
Makedónia
Achaia
Róma
Pompeii
Alexandria
Karthágó
Gallia
A keresztény egyház a 2. sz. elkülönítette magát a zsidóságtól, misztikus vallásoktól
Thrákiában 170 körül már 13 püspök zsinati összejövetel
Szíria, Edessza, Mezopotámia (225-ben: 17 püspökség)
Kis- és Nagy-Örményország, Görögország, Egyiptom, Perzsia, India,
Itáliában 250 körül már kb. 100 püspökség
dunai provinciák
Gallia
Britanni
hispániai közösségek a 3. században
256. évi karthágói zsinaton már 87 afrikai püspök
2. és 3. századi "eretnek" tanítások
Keresztényüldözések 1-4. században a Római Birodalomban.
Constantinus (a 312-ben a Milvius folyónál vívott csata
313 milánói rendelet
321 a vasárnap állami pihenőnap
Constantinus fiai
Iulianus
Nagy Theodosius (379-395)
380 Szent Péter apostol vallása a romaiaknak
529- athéni filozófiai iskola bezár, keresztelés
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3855

NAGY BÉLA: A kereszténység elterjedése

Az induló kereszténység kezdeti időszaka Jeruzsálemhez kötődik: az itteni ősegyház volt az első közösség. E zsidó-keresztény közösség üldöztetésnek volt kitéve az ortodox zsidóság részéről, és a szétszóródott hívek nagyon korán eljutottak a szomszédos területekre: Szamáriába, Föníciába, Transzjordániába, Ciprusra és Antiocheiába is. Ebben a városban nevezték először a tanítványokat krisztusiaknak: keresztényeknek. A zsidó-keresztény közösség sorsára végzetes hatással volt a 66-ban kirobbant zsidó felkelés: a szent város, a templom és a zsidó állam pusztulása. A hivők elhagyták a várost, majd visszatértek, de akkorra már a kereszténység súlypontja egyre inkább a görög világba tevődött át. Ebben a legnagyobb szerepe Pál apostolnak. A Bibliából Pálnak négy nagy missziós útját rekonstruálhatjuk: Antiocheiából kiindulva Kis-Ázsia, Ciprus, Makedónia és Görögország volt útjainak célállomása. Nagyon korai hagyomány tanúsítja római tartózkodását és vértanúhalálát Péter apostollal együtt. Az ő érdeme, hogy az általa alapított közösségekbe (mindegyik élére vezetőt állított) bele tudta ültetni az összegyházi öntudatot, így a Krisztus-követők nem szakadtak szét.
A kereszténység az első században bizonyíthatóan megjelent és elterjedt Palesztinában, Szíria tengerparti és szárazföldi városaiban, Cipruson, Kis-Ázsiában, Makedónia és Achaia több nagyvárosában, Rómában, Pompeiben, Alexandriában, Karthágóban és valószínűleg Galliában is. A keresztények számát néhány tízezerre tehetjük ekkor.
A keresztény egyház a 2. században véglegesen elkülönítette magát egyrészt a zsidóságtól, másrészt a keleti misztikus vallásoktól. A közösségek missziós-vándor hierarchiáját kezdte felváltani a helyi, állandó hierarchia. A közösségek súlypontja keleten volt, ez nagyon sokáig így is maradt. Kis-Ázsia tartományaiban volt a levirágzóbb a kereszténység. Thrákiában 170 körül már 13 püspök zsinati összejöveteléről tudunk. Szíria, Edessza, Mezopotámia (225-ben: 17 püspökség), Kis- és Nagy-Örményország, Görögország, Egyiptom volt érintett még, de eljutottak a hívek Perzsiába és Indiába is. Nyugati területeken Itáliában 250 körül már kb. 100 püspökség létezett. A dunai provinciákban a nagyobb városokból tudunk közösségekről, Galliába és Britanniába lassabban hatolt be a kereszténység. A hispániai közösségek a 3. században erősödtek meg. A 256. évi karthágói zsinaton már 87 afrikai püspök is képviseltette magát.
A számbeli terjedést illetően csak becsléseink lehetnek: a 2. század derekán néhány százezer, a 3. század közepe táján néhány millió lehetett a hívők száma, a 4. század elején pedig a Római Birodalom 60-70 millió lakosának kb. 10%-a lehetett keresztény. Az egyházközségek közül a római püspöknek - mint Péter utódának - különleges szerepe volt a 2. és 3. századi a különböző "eretnek"-nek minősített tanítások elleni belső egyházi küzdelemben is.
A keresztények hamar szembekerültek a római államhatalommal. A rómaiak türelmesek voltak a legyőzött népek vallásaival szemben, de időnként elrendelték, hogy a római istenek és császárok tiszteletére áldozatokat mutasson be mindenki, másrészt tiltották a titkos vallásgyakorlást. A keresztények, mivel nem hódolhattak bálványok előtt, titkos közösségeket alkottak, így összeütközésbe kerültek az állammal. Keresztényüldözések soráról tudunk az 1-4. században a Római Birodalomban.
A belpolitikai küzdelemben fokozatosan győzedelmeskedő Constantinus (a 312-ben a Milvius folyónál vívott döntő csata előtti látomásáról már életében beszámoltak, mely szerint csodás keresztlátomása volt a csata előtti este, és ennek hatására kereszt alakú jellel látatta el katonái pajzsát; a csata elsöprő sikert hozott neki és ezután választotta védőistenéül Krisztust és fordult a kereszténység felé.) 313-ban bocsátotta ki társcsászárával, Liciniusszal együtt a milánói rendeletét: ebben elismerte a kereszténységet, és biztosította a vallás szabad gyakorlását.
Constantinus valláspolitikájában a kereszténységet támogatta: az egyházat felruházta a pogány államvallás kiváltságaival, jelentős anyagi támogatást adott, 321-ben a vasárnapot állami pihenőnappá tette. A hivatalok betöltésénél kedvezett a keresztényeknek, fényes bazilikákat építtetett, a birodalom új fővárosának, Konstantinápolynak (330) keresztény jelleget adott és kitiltatta belőle a pogány áldozatbemutatást.
Constantinus fiai - a 361-363 között uralkodó Iulianus császárt leszámítva - valláspolitikájukban folytatták apjuk politikáját, és ez a 4. század végén döntő változásokat hozott. Nagy Theodosius (379-395) lemondott a pontifex maximus címről, megszüntette a pogány papok jövedelmeit és a pogány templomok ingatlanait. 380-ban kibocsátott rendeletében megparancsolta, hogy összes alattvalói abban a vallásban éljenek, melyet Szent Péter apostol adott Róma népének. A végső csapást I. Justinianus mérte a pogányságra: 529-ben a jórészt pogány újplatonikusok által vezetett athéni filozófiai iskolát bezáratta, és megparancsolta, hogy minden pogánynak meg kell keresztelkednie.

http://www.historia.hu/archivum/2004/0405nagyb.htm
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3854

330 I. Constantinus Konstantinápolyt teszi meg fővárosául.
395 I. Theodosius halálát követően a Római Birodalom végleg két részre oszlik.
527 I. Justinianus trónra lép.
532-537 Justinanus megépítteti a Hagia Sophiát (Αγία Σοφία/Szent Bölcsesség)
533-554 Justinianus hadvezérei visszaszerzik Észak-Afrikát a vandáloktól és Itáliát a keleti gótoktól.
568 A longobárdok beözönlése Észak-Itáliába, mely végleg elvész.
634-641 Arab hadseregek foglalják el a Közel-Kelet nagyját és Egyiptomot. Később elfoglalják Észak-Afrikát, több Égei-tengeri szigetet és Szicíliát.
730-787; 813-843 Képrombolási harcok. Itália nagy része végleg elvész.
1054 Végleges egyházszakadás a római és az ortodox egyház között.
1071 A szeldzsuk törökök legyőzik a bizánci hadakat Manzikertnél, mire Kis-Ázsia elvész. A normannok megszerzik az utolsó itáliai birtokokat is.
1096 Megindulnak a keresztes háborúk a Szentföld felszabadítására.
1204 Konstantinápolyt elfoglalják a keresztesek. Megalakul a Latin Császárság és több kisebb keresztesállam a Balkánon.
1261 A nikaiai császár Palailogosz Mihály visszaszerzi Konstantinápolyt.
1453 II. Mohamed oszmán török szultán elfoglalja Konstantinápolyt. A Bizánci Birodalom vége.
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3853


Prof. Dr. Iole Fargnoli

Universität Bern
Romanistisches Institut
Schanzeneckstr. 1
Postfach 8573
3001 Bern

+41 (0)31 631 48 55
Email
Lehrstuhlseite
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3852

Theodosius császár (379–395),
380 a Római Birodalom államvallásává nyilvánította a katolikus kereszténységet thesszalonikéi edictum
Codex Theodosianus
Justina
ariánus hit
Szent Ambrus
391, a pogány istentisztelet valamennyi formáját betiltották
390 Thesszaloniké vérengzés
Theodosius 390 karácsonyán Milánóban nyilvánosan bűnbánatot tartott


Iole Fargnoli: Many Faiths and One Emperor. Remarks about the Religious Legislation of Theodosius

the Great (Sokféle hit és egyetlen császár. Észrevételek Nagy Theodosius vallásügyi

jogalkotásához). In: Revue Internationale des droits de l’antiquité LII (2005), 145–162. pp.

spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3851

Klió 2008/1.

17. évfolyam

Ókor



Nagy Theodosius vallásügyi rendeletei



Mint tudjuk, I. Theodosius császár (379–395), akit halála után néhány évtizeddel

Szent Ágoston – az Isten városáról (De civitate Dei) írott munkájában

– ideális keresztény uralkodónak festett le, s akit az egyház 451-ben

– a khalkédóni egyetemes zsinaton – a „Nagy” jelzővel tüntetett ki, 380

februárjában a Római Birodalom államvallásává nyilvánította a katolikus

kereszténységet. A császár e híres, Thesszalonikében kibocsátott edictumán

kívül számos további vallásügyi rendeletet alkotott, melyek az eretnekek, a

zsidók és a pogányok helyzetét szabályozták, s melyek szövegét a Codex

Theodosianus őrizte meg számunkra. (E császári rendeletgyűjtemény 429

és 438 között Nagy Theodosius unokájának, II. Theodosiusnak a parancsára

készült, s róla kapta nevét.) Iole Fargnoli, a Milánói Egyetem római jogász

professzora legutóbbi tanulmányában arra vállalkozott, hogy e rendeletek

alapján mutatja be Nagy Theodosius valláspolitikai irányvonalát.

Mivel a katolikus államvallás szilárdságát leginkább az eretnekségek

veszélyeztették, a császár az eretnekekkel szemben lépett fel a leghatározottabban.

Megtiltotta, hogy az eretnekek templomokat építsenek, s a már

meglévő templomaikat elkobozta az állam vagy a katolikus gyülekezetek

számára. Azt is megtiltotta, hogy az eretnekek magánházakban gyűljenek

össze, s azokban végezzék istentiszteleteiket. Ezen kívül az eretnekeket

megfosztotta végrendelkezési és végrendeleti öröklési képességüktől. Sokakat

vagyoni büntetéssel sújtott, s számos eretneket kiutasított a városokból.

Halálbüntetést azonban nem alkalmazott. A szankciók célja elsősorban

a javítás volt: a császár arra törekedett, hogy az eretnekeket rászorítsa a

katolikus hitre való áttérésre, s ha ez nem sikerült, az engedetleneket eltávolíttatta

a városokból. A legtöbb problémát az ariánusok okozták, akiket

a birodalom nyugati részében az uralkodóház is támogatott: Justina, II. Valentinianusnak,

a négyévesen trónra került nyugat-római császárnak (375–

392) az anyja, maga is az ariánus hitet vallotta, s állandó harcban állt Szent

Ambrussal, Milánó (Mediolanum) katolikus püspökével.



A zsidókkal szemben Theodosius rendkívül toleránsan viselkedett.

Egyik rendeletében világosan kimondta, hogy a zsidó vallás gyakorlását

semmiféle törvény nem tiltja. Igaz, hogy azokat a keresztényeket, akik 388ban

a szíriai Callinicumban a püspökük biztatására felgyújtották a helyi

zsinagógát, végül is – Szent Ambrus kérésére – nem büntette meg, az eset

után mégis kiadott egy rendeletet, melyben szigorúan megtiltotta, hogy a

jövőben bárki hasonló tettre vetemedjen.



Uralkodásának első szakaszában Theodosius a pogányokkal szemben is

nagyfokú türelmet tanúsított. Csupán a pogány áldozatbemutatást és a jóslást

tiltotta meg, a többi pogány vallási szertartás végzését nem gátolta. A

pogány templomokat nem záratta be, s a pogányok továbbra is összegyűlhettek

vallási célból. A pogány istenek szobrait nem az államvallást sértő

bálványoknak, hanem csupán művészi alkotásoknak tekintette. A pogány

kultúra ellen egyáltalán nem lépett fel, a pogány költők, szónokok és filozófusok

szabadon folytathatták tevékenységüket. Nem csoda, hogy a pogány

szerzők általában rendkívül pozitívan értékelték Theodosius valláspolitikáját.

A császár e toleráns magatartásával valószínűleg arra törekedett, hogy

biztosítsa a maga számára annak a római arisztokráciának a támogatását,

melynek jelentős része még pogány volt.



391-ben a császár valláspolitikája radikálisan megváltozott: ettől az időponttól

kezdve több rendeletet is kibocsátottak, melyek a pogány istentisztelet

valamennyi formáját szigorúan betiltották; semmiféle pogány rítust,

vallási szertartást nem volt szabad tovább végezni. Fargnoli szerint az ókori

olimpiai játékok is e tiltó rendeletek nyomán szűntek meg.



E valláspolitikai fordulat többek között azzal magyarázható, hogy a

császár egyre inkább Szent Ambrus hatása alá került. Azt, hogy a császár

valóban alávetette magát a milánói püspök akaratának, a szerző szerint jól

példázzák a 390-ben történt híres események. Mint tudjuk, ebben az évben

Thesszalonikében a katonaság egy helyi lázadás leverése után a császár

parancsára megtorlásul szinte az egész lakosságot lemészárolta. Amikor

Ambrus a vérengzésről tudomást szerzett, kijelentette, hogy Theodosius

mindaddig nem léphet be a templomba, s nem járulhat a szentségekhez,

amíg nyilvánosan bűnbánatot nem gyakorol. A császár meghajolt a püspök

akarata előtt, és 390 karácsonyán Milánóban nyilvánosan bűnbánatot

tartott.



Tanulmánya végén a szerző összegzi megállapításait és rámutat arra,

hogy Nagy Theodosius valláspolitikai döntéseiben számos ellentmondást

fedezhetünk fel. Úgy tűnik, hogy e döntések sokkal inkább eseti jellegűek

voltak, s nem egy előre átgondolt, szisztematikus terv, kidolgozott valláspolitikai

program részeit képezték.



Iole Fargnoli: Many Faiths and One Emperor. Remarks about the Religious Legislation of Theodosius

the Great (Sokféle hit és egyetlen császár. Észrevételek Nagy Theodosius vallásügyi

jogalkotásához). In: Revue Internationale des droits de l’antiquité LII (2005), 145–162. pp.



Sáry Pál

http://www.c3.hu/~klio/klio081/klio037.html
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3850

A változó kereszt

''...a hellén műveltségű keleten a filozófusok évszázadokon át vitatkoztak Jézus halálának értelmezésén, közben a keresztény tanok rendszerré álltak össze, és a kereszt fokozatosan nem a megaláztatás, hanem a megváltás jelképe lett. Krisztus alakja különböző módon kapcsolódott össze a kereszttel. Pl. ívelt gerendákból álló ún. gemmakeresztet állított II. Theodosius császár (408-450) a perzsák feletti győzelme emlékére. Ez a szokás a bizánci császároknál megmaradt. Vagy Krisztus mint jó pásztor kereszt alakú pásztorbotot tart a kezében (ravennai mozaik 450 körül). Az "igazi kereszt" megtalálása a források szerint (320 szeptember 14.). És e nap ünneppé emelése után a keresztények büszkén hirdették, hogy "Isten feláldozta fiát az emberek bűneiért". Miután Theodosius császár 388-ban a kereszténységet államvallássá emelte, a kereszt szimbolikája és jelentése új lendületet kapott. Összekapcsolják az élet fájával, a tudás fájával. Pl. Ádám sírjából a Golgotán életfa nőtt, melyből a kereszt fája készült.''

Cs. Hegedűs Erika

http://www.sulinet.hu/tart/fncikk/Kda/0/6144/kereszt.htm
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3849

Flavius Theodosius
Μέγας Θεοδόσιος; 347. január 11. – 395. január 17.)
Theodosius
Nagy Theodosius a Római Birodalom császára volt 379-től haláláig
Valentinianus
Valentinianus
Gratianus
niceai hitvallásra épült kereszténység
Valentianianus halála 375-ben
364 és 375 Valentinianus és Valens
Eugenius
Aelia Flaccilla Augusta
Arcadius
Honorius
Aelia Pulcheria
Gallaa
Galla Placidia (392-450)
380 az arianizmus betiltása
(Una vera catolica fides - egyetlen igaz hit: kereszténység)
395-ben válik ketté a két birodalomrész
Nyugat-Római Birodalom 476-os bukása
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3848


Flavius Theodosius (görögül: Μέγας Θεοδόσιος; 347. január 11. – 395. január 17.), I. Theodosius vagy Nagy Theodosius a Római Birodalom császára volt 379-től haláláig. Újraegyesítette a birodalom nyugati és keleti felét, így ő volt az egységes birodalom utolsó császára. Halála után az állam véglegesen kettészakadt Kelet-római Birodalomra és Nyugat-római Birodalomra.

Mielőtt az egész birodalom ura lett, Theodosius sokáig együtt uralkodott Valentinianus fiaival, II. Valentinianusszal és Gratianusszal, akik a birodalom nyugati fele felett rendelkeztek.

Theodosius arról is ismert, hogy ő tette államvallássá a birodalomban a niceai hitvallásra épült kereszténységet.

Caucában született (a mai Coca, Spanyolország), vagy Italica városban[1] (a mai Sevilla közelében). Apja, idősebb Theodosius, magas rangú katona volt.[2]

Elkísérte apját, amikor az 368-ban Britanniába utazott, hogy elfojtsa a Nagy Összeesküvést. 374-ben Theodosius az Alsó-Duna melletti Moesia provincia duxa (katonai parancsnoka) lett. Röviddel ezután azonban, nagyjából amikor apját kivégezték, Hispániába vonult vissza. Nem ismert, mi volt ennek az oka, illetve hogy kapcsolatban állt-e apja halálával. Lehet, hogy I. Valentinianus császár bocsátotta el, miután a szarmaták 374-ben elpusztították Theodosius két légióját.

Valentianianus halála 375-ben politikai zűrzavart eredményezett. Talán mert attól félt, a családot tovabbi üldözés érheti, Theodosius a családi birtokokra vonult vissza.

364 és 375 közt a birodalmat ket császár igazgatta, Valentinianus és Valens. Valentininanus halála utan a birodalom nyugati felében ket fia, II. Valentinianus és Gratianus léptek örökébe. 378-ban, miután Valens császár meghalt a hadrianopoliszi csatában, Gratianus császár Theodosiust nevezte ki a Kelet augustusának (császárának). Gratianus 383-ig élt. 392-től, amikor meghalt II. Valentinianus is, akit Theodosius több trónkövetelő ellen is védelmezett, Theodosius egyedül uralkodott. 394. szeptember 6-án legyőzte a trónkövetelő Eugeniust a Frigidius menti csatában és ezzel vetélytárs nélkül maradt, de a következő évben ő is meghalt.

Első felesége, Aelia Flaccilla Augusta valószínűleg hispániai volt. Két fiuk volt, Arcadius és Honorius, és egy lányuk, Aelia Pulcheria. Arcadius a birodalom keleti felében volt a császári örökös, Honorius nyugaton. Aelia Flaccilla és Pulcheria is meghaltak 385-ben.

Második feleségét, Gallát (I. Valentinianus császár és Justina lányát) sosem nyilvánították Augustává (császárnévá). Theodosius és Galla haom gyermeke közül csak Galla Placidia (392-450) élte meg a felnőttkort. Első fiuk, Gratianus gyermekkorában meghalt, a második fiú pedig anyjával együtt születésekor halt meg 394-ben.

380-ban betiltja az arianizmust, mert eretnek tanoknak véli azokat. 391-ben a pogány kultuszok imádásának is véget vet törvényével, ezáltal a kereszténység szabad utat kapott az államvallássá váláshoz. (Una vera catolica fides - egyetlen igaz hit: kereszténység) Egy évre rá rendeleti úton két fia közt felosztja a Birodalom nyugati (Róma) és keleti (Konstantinápoly) részét, megpecsételve ezzel a római Birodalom sorsát. 395-ben válik ténylegesen ketté a két birodalomrész és ez a Nyugat-Római Birodalom 476-os bukásához jelentősen hozzájárul.

spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3847


I. Theodosius (380-395) : „Azt akarjuk, hogy valamennyi nép, amelyet kormányzunk, az isteni Péter apostol által a rómaiaknak átadott vallást kövesse.”

(II, 19) Aquileai Rufinus: „A bálványimádás, amely Constantinus kezdeményezésére kezdett feledésbe merülni és megsemmisítés alá esni, Theodosius uralkodása folyamán teljesen eltűnt.”

Zosima, V. század vége,
: „Theodosius akkor kijelentette, hogy az államot kimeríti a vallási ceremóniák és áldozások költsége, és el akarja törölni azokat, mert nem tetszik neki, ami történik, és mert a katonai költségvetés egyébként is megnövelt forrásokat követel. A Szenátus tagjai azt állítván, hogy a ceremóniák nem zajlanak rituálisan, ha az állam nem fedezi a költségeket (…), az áldozások rítusa emiatt szűnt meg, és az ősöktől örökölt minden egyéb kultuszt elhanyagolták, olyannyira, hogy a római birodalom fokozatosan elgyöngült, a barbárok otthonává vált, sőt végül elnéptelenedett és olyan állapotba került, hogy még azokat a helyeket sem ismerni fel, ahol városai voltak” (Historia nova IV, 59, 2-3).

Libaniosz, A templomokért : „Ó császár, az érvényben lévő törvényt megsértve, (a szerzetesek) a templomokhoz rohannak, fadarabokkal, kövekkel és vésővel; egyesek még a kezeikkel és a lábaikkal is megelégednek. Akkor pedig a tetőket leverik, a falakat ledöntik, a szobrokat felborítják, az oltárokat összetörik. Ami a papokat illeti, ők a hallgatás és a halál közt választhatnak. Amikor az első templom a földre omlik, futnak egy másikhoz, majd egy harmadikhoz, és a trófeákat trófeák érik, a törvény ellenére”

Szozomenosz : „Még ma is állnak az utcákon, a hippodromban és a palotában a delphoi Apollón szobrai, Helikon múzsái, Delphoi jósszékei, és a híres Pán, amelyet Lakedaimoni Pauszaniasz és a görög városok ajánlottak az istennek a médek elleni háború után. A szentélyek közül egyeseket megfosztottak ajtóiktól, másokat tetőiktől, megint másokat elhanyagoltak vagy leromboltak” (Hist. eccl. II, 5,4).



Alexandriai Palladasz egyik epigrammája aláhúzza Arcadius császár utolsó lánya, a dúsgazdag Marina palotájának művészi aspektusát: „Keresztényekké válva, az olimposzi lakhelyű istenek itt élnek a sértésektől védve; és az üst, amely a tápláló pénzérméket gyártja, nem fogja tűzbe vetni őket” (Anthologia Palatinae IX, 528).

Aquileai Rufinus , leírás, amelyet a hatalmas, Ozirisz és Ápisz egyesüléséből származó istenszobor lerombolásáról ad: „De íme egy katona, jobban védelmezve a hite, semmint a fegyverei által, egy kétélű bárddal a kezében nekilendül és teljes erejével lesújt az Öreg állkapcsára. Kiáltás szakad fel mindkét közösségből, de sem az ég nem nyílik meg, sem a föld nem szakad be. A katona újra és újra lesújt, a füstös áll korhadt fája darabokra esik és tűzre vetvén ugyanolyan könnyen ég el, mint a száraz fa. Ezután odavonszolják a fejet is, amelyet levágtak a nyakról és a ledöntött modiusról, szétszedik a szobrot, fejszével darabolva le karjait és lábait, és kötelekkel vonszolva, és az alvó Öreget darabonként égetik el különböző helyeken, imádója, Alexandria szeme láttára. Végül a törzset az amfiteátrumban égetik el. Íme ez lett a vége Szerapisz hiábavaló babonájának és antik tévedésének” (Hist. eccl. XI, 23).


Damascius , 520 körül írt Izidor élete c. művének egyik passzusában számol be. II. Theodosius uralkodása alatt a megbotozott Hieroklész a konstantinápolyi prefektus arcába köpte a szájából kicsorduló vért, azt kiáltva neki: „Ez a tied, Küklop, idd meg a vérem!”, miközben Homérosz verseit skandálta.


Caesareai Procopius: „Ezután azokat kezdték üldözni, akiket helléneknek hívtak, kínozva a testeket és rabolva a javakat. De közülük azokat is, akik a jelen csapásainak elkerülése végett elfogadták a keresztény szót, nem sokkal később italáldozatokon, áldozásokon és más istentelen gyakorlatokon érték” (Hist. secr. XI, 31-32).



Firmicus Maternus ,d A pogány vallások tévedése: „Már csak nagyon kevés tennivaló van ahhoz, hogy törvényeiteknek hála az ördög a földre sújtva elterüljön, és hogy a bálványimádás halálos ragálya megsemmisüljön.
E méreg virulenciája szertefoszlott, és napról napra fogyatkozik a pogány fanatizmus szubsztanciája. Emeljétek fel a hit zászlaját, az istenség nektek tartogatta ezt a megbecsülést. A legnagyobb isten kegyelméből győzedelmeskedni fogtok valamennyi ellenségetek fölött, akiknek tevékenysége meggyalázta a római birodalmat. Emeljétek fel egy tiszteletre méltó törvény lobogóját, alkossátok meg azt, ami hasznos lehet! (…) A bálványimádás elpusztítása, a templomok lerombolása: ezt a művet tartotta fenn számotokra Krisztus isteni jósága” (A pogány vallások tévedése, XX, 7).



Libaniosz (Beszédek IX), : „Az éjjeli ördögi ünnepek, amelyekre ma került sor, ezek a viccelődések, ezek a sértések, ezek az éjszakai táncok, ez a nevetséges komédia, kegyetlenebbül ejtették rabul városunkat, mint az összes ellenség”

spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3846

Septimius Severus (193-211)
a birodalom kereszténységre térítése, a IV. század vége felé államvallás
tetrarchia korszakal (285-305)
Diocletianus uralkodása (284-305)
Theodosius 395-ös halála
Honorius (395-408)
Arcadius (395-423)
Konstantinápoly megalapítása, 330. május 11
A IV. század első évtizede a keresztény vallásuk hivatalos elismerése
313. februári milánói ediktumok
Theodosius (438)
Justinianus (529)
Constantinus (313-337)
Constans nyugaton 337-350
II. Constantius keleten, majd az egész birodalomban 337-361)
353 és 357 bezáratták a szentélyeket, betiltatták a nappali vagy éjszakai áldozásokat és a bálványok kultuszát, és halállal büntettek minden superstitiót.
(I. Valentinianus 364-375; Valens 364-378)
antiochiai összeesküvés (371-372)
Gratianus (375-383)
I. Theodosius (380-395
Arcadius (395-408)
Honorius (395-423)
Theodosius Törvénykönyve(436-438)
Justinianus Novellesei (527-565)
Az 529-es ediktum
323-as császári intézkedés megtiltotta a véres áldozásokat
II. Constantius 356. december 1-i konstitúciója
Julianus közjátéka (361-363),
Gratianus (375-383)
Theodosius (379-395)
II. Valentinianus (375 ill. 383-392)
381-ben betiltották a nappali és éjszakai áldozásokat
385. május 25-én Theodosius állati belsőségek minden jóslási célzatú vizsgálata halállal büntetendő.
391. február 24-i milánói törvény (Theodosius-kódex XVI, 10,10),
423. június 8-i ediktum , a halálbüntetés vagyonelkobzással
haruspex kivégzés 369-ben (Campestris) és 374-ben (Amantius).
A Frigidus-folyó menti 394. szeptember 5-i csata
kilikiai Aegeai Aszklépiosz-nagytemploma, 326-ban leradírozták a föld színéről
Tyaneai Apollonius
extra-muros szentélyek és templomok védelmére (342-ben és 344-ben)
Zosima, V. század vége,
391 Alexandria püspöke Theophilosz lett
Az alexandriai Szerapeion 391-es elfoglalása
382-ben Gratianus megfosztotta a római Vesta-szüzeket és papi testületeket immunitásuktól
(Theodosius-kódex XVI, 5,42). 416-ban a pogányokat kizárták
529-es ediktum
II. század, Celsus
270-280-as években Porphyrius közzétette A keresztények ellen c. művét
Hieroklész Szosszianusz 303-ban írta meg keresztényellenes pamfletjét
Julianus császár 362 telén Antiochiában megírta A galileaiak ellen c. könyvét

Constantinus elrendelte az újplatonikus Porphyrius műveinek megsemmisítését mágia ürügyén. A 333-as Arius elleni ediktumban a császár elítélte a filozófus „gonosz” írásait

370 körül Apollinarius,
Philosztorgosz a 420-ban publikált Agonesz
Julianus könyve amelyet 448-ban II. Theodosius parancsára égettek el
Justinianus 529. évi döntése, bezáratta a Platón által alapított régi Akadémiát
I. Valentinianusz (364-378)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3845

Alexandre Gryf
Constantinus
Theodosius
Augustus
Septimius Severus (193-211)
a birodalom kereszténységre térítése, a IV. század vége felé államvallás
tetrarchia korszakal (285-305)
Diocletianus uralkodása (284-305)
Theodosius 395-ös halála
pars Occidentis
Honorius (395-408)
pars Orientalis
Arcadius (395-423)
Konstantinápoly megalapítása, 330. május 11
Augustulusnak
Romulus császár letaszítása 476-ban.
Odoaker

''Egy megrögzött eszme szerint a kereszténység gyorsan kitúrta helyéről a Római Birodalom ősi vallását, amely egy elkerülhetetlen konfliktus végén szenvedte el I. Theodosius kényszerintézkedéseit. Ha igaz is, hogy a két vallási rendszer közötti kölcsönös meg nem értés valós volt, a kereszténység gyors győzelmének ideája mára megdőlt. Amit szokás szerint a társadalom krisztianizációjának neveznek, az lassú folyamat során zajlott, mert sokan voltak, akik még magukban hordozták egy nem keresztény gondolat- és életmód nyomait. Az események korabeli keresztény szövegei sohasem szabadultak meg a pogány örökség súlyától''

Peter Brown
„vallási türelmetlenség”
Robert MacMullen
A IV. század első évtizede a keresztény vallásuk hivatalos elismerése
Constantinus
Licinius
313. februári milánói ediktumok
Az üldözők haláláról XLVIII, 2-12, nicomédiai rescriptum
Caesareai Eusebius (Hist. eccl. X, 5, 1-13)
Constantinus megkeresztelése (337. május)
529-ben a lelkiismereti szabadságot eltörlik ,s a keresztelés kötelező
Theodosius (438)
Justinianus (529)
De paganis sacrificiis et templis
Constantinus (313-337)
superstitió hamis isten, a démonok vallása
Constantinus fiai
Constans nyugaton 337-350
II. Constantius keleten, majd az egész birodalomban 337-361)
353 és 357 bezáratták a szentélyeket, betiltatták a nappali vagy éjszakai áldozásokat és a bálványok kultuszát, és halállal büntettek minden superstitiót.

valentinianusi korszak
(I. Valentinianus 364-375; Valens 364-378)
Jovianus
antiochiai összeesküvés (371-372)
Gratianus (375-383)
I. Theodosius (380-395) : „Azt akarjuk, hogy valamennyi nép, amelyet kormányzunk, az isteni Péter apostol által a rómaiaknak átadott vallást kövesse.”

(II, 19) Aquileai Rufinus: „A bálványimádás, amely Constantinus kezdeményezésére kezdett feledésbe merülni és megsemmisítés alá esni, Theodosius uralkodása folyamán teljesen eltűnt.”

Arcadius (395-408)
Honorius (395-423)
II. Theodosius
Theodosius Törvénykönyve(436-438)
pogányok elítéltélve (Theodosius Törvénykönyve XVI. 5,63).
Justinianus Novellesei (527-565)
Az 529-es ediktum
Constantinus élete (II, 45) Eusebius
323-as császári intézkedés megtiltotta a véres áldozásokat
II. Constantius 356. december 1-i konstitúciója
(Theodosius-kódex XVI, 10,4),
Julianus közjátéka (361-363),
Gratianus (375-383)
Theodosius (379-395)
II. Valentinianus (375 ill. 383-392)
381-ben betiltották a nappali és éjszakai áldozásokat
385. május 25-én Theodosius állati belsőségek minden jóslási célzatú vizsgálata halállal büntetendő.
thesszaloniki cirkuszban összegyűlt 7000 ember lemészárláa (Theodoret V, 17) Ambrosius püspök vezeklésre kényszerítette az uralkodót
391. február 24-i milánói törvény (Theodosius-kódex XVI, 10,10),
(Theodosius-kódex XVI, 10,22). Ezt a 423. június 8-i ediktum követte, a halálbüntetést vagyonelkobzással egybekötött száműzetésre változtatva, amely
Theodoretusz, Cirus püspöke, a Hellén betegségek gyógyítása
Justinianus-kódex
haruspícium (az áldozati állat beleiből történő jóslás)
(Theodosius-kódex IX, 16,1-2) (5)
hatvan etruszk jós testülete
pax deorumot
haruspícium könyvei
(hepatoszkópia)
villámjós könyvek
Arnobius-féle hitvédők (Contra Nationem? I, 46, 9,).
(Theodosius-kódex IX, 16, 4 és 5)
Plótinosz
misztikus teurgia (jó szellemek felidézése)
Ammianus Marcellinus Történetei (XXIII, 5, 10)
haruspex kivégzés 369-ben (Campestris) és 374-ben (Amantius).
(Theodosius-kódex XVI, 10, 9).
(Theodosius-kódex XVI, 10, 12)
Arbogast és Virius Nicomachus Flavius által támogatott Eugenius esete Theodosius ellenében.
A Frigidus-folyó menti 394. szeptember 5-i csata
„templomok áttérése”
Robin Lane Fox
a jeruzsálemi Aphrodité-templom lerombolása
kilikiai Aegeai Aszklépiosz-nagytemploma, 326-ban leradírozták a föld színéről
Tyaneai Apollonius
i Aphacában és Héliopoliszban (Baalbek)lerombolták az Aphrodité/Asztarté-templomokat
extra-muros szentélyek és templomok védelmére (342-ben és 344-ben)
cirkuszi játékok
sportversenyek
Pierre Chuvin
Gratianus,
Ambrosius
res privata
„de iure templum javak”
(ius privatum salvo canone).
I. Theodosius
Zosima, V. század vége,
: „Theodosius akkor kijelentette, hogy az államot kimeríti a vallási ceremóniák és áldozások költsége, és el akarja törölni azokat, mert nem tetszik neki, ami történik, és mert a katonai költségvetés egyébként is megnövelt forrásokat követel. A Szenátus tagjai azt állítván, hogy a ceremóniák nem zajlanak rituálisan, ha az állam nem fedezi a költségeket (…), az áldozások rítusa emiatt szűnt meg, és az ősöktől örökölt minden egyéb kultuszt elhanyagolták, olyannyira, hogy a római birodalom fokozatosan elgyöngült, a barbárok otthonává vált, sőt végül elnéptelenedett és olyan állapotba került, hogy még azokat a helyeket sem ismerni fel, ahol városai voltak” (Historia nova IV, 59, 2-3).
Maternus Cynegius
Marcellus püspök

Libaniosz, A templomokért : „Ó császár, az érvényben lévő törvényt megsértve, (a szerzetesek) a templomokhoz rohannak, fadarabokkal, kövekkel és vésővel; egyesek még a kezeikkel és a lábaikkal is megelégednek. Akkor pedig a tetőket leverik, a falakat ledöntik, a szobrokat felborítják, az oltárokat összetörik. Ami a papokat illeti, ők a hallgatás és a halál közt választhatnak. Amikor az első templom a földre omlik, futnak egy másikhoz, majd egy harmadikhoz, és a trófeákat trófeák érik, a törvény ellenére” (
Senut abbé (kb. 348-466),
(De Idolis Pneueit II, 47)
Barsauma
circumcelliók
391 Alexandria püspöke Theophilosz lett,
Hüpatia hóhéra Szent Cirill
Olümpiosz újplatónikus filozófus
Helladiosz, Zeusz-Ammon papja
s Ammoniosz, Thot-Hermész papja
(Theodosius-kódex XVI, 10, 16
Marneión
Marnas
Porphyrius
Hilariosz
( (Patrologia Orientalis II, 31.o.)
Stilicho
Honorius
Gaudentius
Jovius
Quodvultdeus (Isten ígéreteinek és prédikációinak könyve III, 38 (44))
Ursus tribunus
Noel Duval
Robert Turcan
Sulpicius Severus
Márton
Leprosum (Levroux) faluja
(Szent Márton élete XIV-XV)(13).
(Justinianus-kódex I, 11,7)
Maiorannus császár (457-461)
Caesareai Eusebius
Constantinus

Szozomenosz : „Még ma is állnak az utcákon, a hippodromban és a palotában a delphoi Apollón szobrai, Helikon múzsái, Delphoi jósszékei, és a híres Pán, amelyet Lakedaimoni Pauszaniasz és a görög városok ajánlottak az istennek a médek elleni háború után. A szentélyek közül egyeseket megfosztottak ajtóiktól, másokat tetőiktől, megint másokat elhanyagoltak vagy leromboltak” (Hist. eccl. II, 5,4).

Gilbert Dragon, a Patriák gyűjteménye
Peter Brown

Alexandriai Palladasz egyik epigrammája aláhúzza Arcadius császár utolsó lánya, a dúsgazdag Marina palotájának művészi aspektusát: „Keresztényekké válva, az olimposzi lakhelyű istenek itt élnek a sértésektől védve; és az üst, amely a tápláló pénzérméket gyártja, nem fogja tűzbe vetni őket” (Anthologia Palatinae IX, 528).

Eusebius (A bálványimádásról)
Arnobosz (Contra Gentilium)
Az alexandriai Szerapeion 391-es elfoglalása
Bryaxisz
Aquileai Rufinus , leírás, amelyet a hatalmas, Ozirisz és Ápisz egyesüléséből származó istenszobor lerombolásáról ad: „De íme egy katona, jobban védelmezve a hite, semmint a fegyverei által, egy kétélű bárddal a kezében nekilendül és teljes erejével lesújt az Öreg állkapcsára. Kiáltás szakad fel mindkét közösségből, de sem az ég nem nyílik meg, sem a föld nem szakad be. A katona újra és újra lesújt, a füstös áll korhadt fája darabokra esik és tűzre vetvén ugyanolyan könnyen ég el, mint a száraz fa. Ezután odavonszolják a fejet is, amelyet levágtak a nyakról és a ledöntött modiusról, szétszedik a szobrot, fejszével darabolva le karjait és lábait, és kötelekkel vonszolva, és az alvó Öreget darabonként égetik el különböző helyeken, imádója, Alexandria szeme láttára. Végül a törzset az amfiteátrumban égetik el. Íme ez lett a vége Szerapisz hiábavaló babonájának és antik tévedésének” (Hist. eccl. XI, 23).

Georgiosz ariánus püspök

Jean Gaudemet
382-ben Gratianus megfosztotta a római Vesta-szüzeket és papi testületeket immunitásuktól
Olympius
(Theodosius-kódex XVI, 5,42). Azután 416-ban a pogányokat kizárták a
Damascius , 520 körül írt Izidor élete c. művének egyik passzusában számol be. II. Theodosius uralkodása alatt a megbotozott Hieroklész a konstantinápolyi prefektus arcába köpte a szájából kicsorduló vért, azt kiáltva neki: „Ez a tied, Küklop, idd meg a vérem!”, miközben Homérosz verseit skandálta.

Hüpatia
Téon alexandriai matematikus
(Kommentár Diophanészról
Asztronómikus kánon
Kommentár pergei Apollóniosz kúpgörbéirő
kürénéi Szünéziosz
Cirill püspök s
Oresztész prefektussal,
Péter lektor
parabalanusok a
Damascius
Mongus Péter
Horapollón
(Zachariás: Severus élete, 32)
Heraiszkusz
(Theodosius-kódex XVI, 10,23)

Caesareai Procopius: „Ezután azokat kezdték üldözni, akiket helléneknek hívtak, kínozva a testeket és rabolva a javakat. De közülük azokat is, akik a jelen csapásainak elkerülése végett elfogadták a keresztény szót, nem sokkal később italáldozatokon, áldozásokon és más istentelen gyakorlatokon érték” (Hist. secr. XI, 31-32).

529-es ediktum (Justinianus-kódex I, 10,11)
Pierre de Labriolle
II. század, Celsus
270-280-as években Porphyrius közzétette A keresztények ellen c. művét

Hieroklész Szosszianusz 303-ban írta meg keresztényellenes pamfletjét.
Cursus honoruma Az Igazság barátja (Philalethesz) c. művében a híres csodatevő, Tyaneai Apollonius alakját állította szembe Krisztuséval

A Pseudo-Apuleius Asclepiusa, egy Logosz teleiosz című görög eredeti szabad adaptációja

Szardészi Eunaposz (Eunape?) a Szofisták élete

Julianus császár 362 telén Antiochiában megírta A galileaiak ellen c. könyvét

Constantinus elrendelte az újplatonikus Porphyrius műveinek megsemmisítését mágia ürügyén. A 333-as Arius elleni ediktumban a császár elítélte a filozófus „gonosz” írásait

Olümposzi Metodosz
Caesareai Eusebius , Porphyrius ellen
370 körül Apollinarius,
Philosztorgosz a 420-ban publikált Agonesz
Julianus könyve amelyet 448-ban II. Theodosius parancsára égettek el
Alexandriai Cirill

Firmicus Maternus ,d A pogány vallások tévedése: „Már csak nagyon kevés tennivaló van ahhoz, hogy törvényeiteknek hála az ördög a földre sújtva elterüljön, és hogy a bálványimádás halálos ragálya megsemmisüljön.
E méreg virulenciája szertefoszlott, és napról napra fogyatkozik a pogány fanatizmus szubsztanciája. Emeljétek fel a hit zászlaját, az istenség nektek tartogatta ezt a megbecsülést. A legnagyobb isten kegyelméből győzedelmeskedni fogtok valamennyi ellenségetek fölött, akiknek tevékenysége meggyalázta a római birodalmat. Emeljétek fel egy tiszteletre méltó törvény lobogóját, alkossátok meg azt, ami hasznos lehet! (…) A bálványimádás elpusztítása, a templomok lerombolása: ezt a művet tartotta fenn számotokra Krisztus isteni jósága” (A pogány vallások tévedése, XX, 7).

Bazil
Amrus
Ágoston keresztény doktrínája (II, 40,60)
Libaniosz
Caesareai Bazil
Nazianszi Gergely
J. Maspero
Horapollón
Aszklépiadész
Héraiszkusz
Roger Rémondon
Justinianus 529. évi döntése, bezáratta a Platón által alapított régi Akadémiát
(Justinianus-kódex, I, 5,18)
Plutarchus
Syrianus,
Proclus
Marinus
Damascius
Alan Cameron
Órigenész (Contra Celsus, I, 36)
szibillinus könyvek
Stilicho tábornokn
Julius Obsequens Csodák Könyvei
antiochiai zsinat
V. század, Asztampszükasznak mondott pogány könyv
Philosztratosz rétor
Claudius Ptolemaiosz Tétrabiblosz
újplatonizmus
Jamblichus Porphyrius tanítványa , Káldeus teológia,
Marcus Aurelius,Teurgosz Julianus Logia Eperón
Alypiusz
Edesziosz
Euszthatész
Szópatrosz
Ablatius tervelte
Valens
I. Valentinianusz (364-378)
Terrornak nevezett Festus
Ammianus Marcellinus
(Historias XXIX, 2, 1-4)
Epheszoszi Maximusz
Szimonidész
Lydiai Patrik
Cariai Andronikosz
Phrygiai Hilariosz
Libaniosz
Prudencius
(Koronák könyve, X, 1050).
Gratianus
Odoaker
Andromachus
Evandrosz
Fabiusok
Quintiliusok
Luparcalia
(Gyertyaszentelő Boldogasszony)
hippodromi versenyfutás
dioszkurok kultusz
(Contra Andromachus, XVIII).

Libaniosz (Beszédek IX), : „Az éjjeli ördögi ünnepek, amelyekre ma került sor, ezek a viccelődések, ezek a sértések, ezek az éjszakai táncok, ez a nevetséges komédia, kegyetlenebbül ejtették rabul városunkat, mint az összes ellenség”

Asztériosz

(De Civitate Dei II, 4 és 26,2)
Polymmia Athanassiadi
A 67004-es számú Maspero-papirusz
Thébai Olümpodorusz
Faustinus
Flavius Geminius

R.A. Markus The End of Ancient Christianity, Cambridge 1990.
Peter Brown, Authority and the Sacred, Cambridge 1995.
P. Maraval, Le christianisme de Constantine a la conquete arabe, PUF, 1997; Histoire du christianisme, II és III, Paris 1995 és 1998
P. Brown, op. cit., pp. 69-81.
Francois Paschoud „L’intolérance chrétienne vue et jugée par les paiens” , in Cristianesimo nella Storia, 11, 1990, pp. 545-577.
Christianisme et paganisme du IVe au VIIIe siecle, Belles Lettres, 1998, p. 30.
D. Hunt, „Christianising the Roman Empire: The Evidence of the Code”, in J. Harries és I. Wood (szerk.), The Theodosian Code, London 1993, p. 143-158.
S. Montero, Politica y adivinacion en el bajo imperio romano. Imperatores y haruspices 193-408 D.C., Brüsszel 1991
D. Briquel, Chrétiens et haruspices. La religion étrusque, dernier rempart du paganisme romain, Presse de l’École Normale Supérieure, 1998. Az Etrusca disciplináról ld. G. Capdevlile, „Les livres sacrés des Etrusques”, in J.G. Heintz (szerk.), Oracles et prophéties dans l’Antiquité, Presses de l’Université de Strasbourg, 1997, pp. 457-508.
. R.P.C. Hanson, „The Transformation of Pagan Temples into Churches in Early Christian Centuries”, in Journal of Semitic Studies, 23, 1978, pp. 258-262;
J.P.Caillet, „La transformation en église d’édifices publics et de temples a la fin de l’Antiquité”, in C. Lepelley (szerk.), La fin de L’Antiquité et le début de la cité médiévale. De la fin du IIIe siecle a l’avenement de Charlemagne, Actes du colloque de Paris X-Nanterre (1993. április 1-3.), Bari 1996, pp. 191-211. Görögország vonatkozásában ld. J-M. Spieser, „La christianisation des sanctuaires paiens en Grece”, in U. Jantzen (szerk.), Neue Forschungen in griechischen Heiligtümern, Tübingen 1976, pp. 312-317; és különösen F.R. Trombley, Hellenic Religion and Christianization c. 370-529, I-II, Leyde 1993-94.
P. Chuvin, Chronique des derniers paiens. La disparition du paganisme dans l’Empire romain, du regne de Constantin a celui de Justinien, Belles Lettres, 1990, p. 44.
Libanios, Pro templis, 30, 8, az R. Van Loy által adott fordításban A. Chastagnol, Le Bas-Empire c. műve számára, Armand Colin, 1991, p. 161; ld. még A.J. Festugiere, Antioche paienne et chrétienne. Libanius, Chrysostome et les moines de Syrie, De Broccard, 1959, p. 238.
Senuta archimandritáról ld. J. Leipoldt, Schenute von Atripe und die Entstehung des national aegyptischen Christentums, Lipcse 1903; J. Timbie, „The State of Research on the Career of Shenoute of Atripe”, in B.A. Pearson és J.E. Goehring (szerk.), The Roots of Egyptian Christianity, Philadelphia 1986, pp. 258-270. A szerzetesek ténykedéséről általában ld. W.H.C. Frend, „Monks and the End of Greco-Roman Paganism in Syria and Egypt”, in Cristianesimo della Storia, 11, 1990, pp. 450-484.
. J. Schwartz, „La fin du Sérapeum d’Alexandrie”, in Essays in Honor of C.B. Welles, New Haven 1996.
N. Duval, „Église et temple en Afrique du Nord”, in Bulletin archéologique du Comité des travaux historiques et scientifiques, 7, 1971, pp. 264-293.
R. Turcan, Les cultes orientaux dans le monde romain, Belles Lettres, 1992, p. 323.
E. Mále, La Fin du paganisme en Gaule et les plus anciennes églises chrétiennes, Párizs 1950, pp. 34-35; E. Griffe, La Gaule chrétienne a l’époque romaine, 1: Des origines a la fin du IVe siecle, Paris, 1964; P. Brown, L’essor du christianisme occidental. Triomphe et diversité, 200-1000, Seuil, 1997.
. G. Dragon, Naissance d’une capitale. Constantinople et ses institutions de 330 a 415, PUF, 1974, p. 32. A város alapításának teljességében pogány alapító rítusairól lásd: P. Chuvin, op. cit., pp. 34-37. Ha Vettius Valens asztrológus jelenléte bizonytalan is, az újplatonikus Szopatroszé tanúsított, ahogy a Lydusi János által (De mensibus IV, 2) a „pogányság főpapjának” nevezett Vetius Agorius Praetextatusé is.
Constantinople imaginaire. Etudes sur le recueil des „Patria”, PUF, 1984, pp. 128-132.
Az írástudók vitájáról ld. C. Clerc, Les théories relatives au culte des images chez les auteurs grecs du IIe siecle ap. J-C., Párizs 1915.
Vö. J. Gaudemet, „La législation anti-paienne de Constantin a Justinien” in Cristianesimo nella Storia, op. cit., p. 463.
R.F. Lane (in Paiens et chrétiens, Presses universitaires du Mirail, Toulouse 1997, p. 688) felmenti a császárt, akit szerinte nem terhel felelősség ezért a rendelkezésért.
Ld. a K. Praechter által összegyűjtött forrásokat, „Hypatia”, in Real-Encyclopaedie, 9-1, 1914, col. 242-249; J.M. Rist, „Hypatia”, in Phoenix, 19, 1965, p. 214-225; J. Rougé, „La politique de Cyrille d’Alexandrie et le meurtre d’Hypatie”, in Cristianesimo nella Storia, op. cit., 485-504; E. Gajeri, Ipazia: un mito letterario, Róma 1992; M. Dzielska, Hypatia of Alexandria, Cambridge 1995; S. Rondrey, „Filosofia e martire: Ipazia tra storia della chiesa e femminismo”, in R. Raffaelli (szerk.), Vicente e figure femminili in Grecia e a Roma, Ancona 1995, pp. 449-465.
T.E. Gregory, Vox Populi. Popular Opinion and Violence in the Religious Controversies of the Fifth Century A.D., Ohio State University Press, Columbus 1979.
Példák sora abban a hosszú cikben, amlyet Charles Guignebert szentelt nekik: „Les demi-chrétiens et leur place dans l’Église antique”, in Revue de l’histoire des religions, 88, 1923, pp. 65-164.
. P. de Labriolle, La réaction paienne. Etude sur la polémique anti-chrétienne du Ier au Vie siecle, Giraud-Badin, 1934, amely műben egyébként a szerző hangot ad mélyen keresztény meggyőződésének.
Porphyrius Contra Christianos c. művének a töredékeit A. Harnack gyűjtötte össze a múlt század elején, „Porphyrius, Gegen die Christen, 15 Bücher, Zeugnisse, Fragmente und Referate”, in Abhandlungen der königlichen preussischen Akademie der Wissenschaften, Berlin 1916, pp. 1-116. Úgy tűnik, hogy mintegy ötven töredék Porphyriusé, a többi egy névtelen keresztényellenes forrásból származik. A hiteles töredékekről ld. T.E. Barnes, „Porphyry’s Against the Christians. Date and Attribution of Fragments”, in Journal of Theological Studies, 24, 1973, pp. 424-442, és A. Benoit, „Le Contra Christianos de Porphyre. Ou en est la collecte des fragments?”, in Paganisme, judaisme, christianisme. Mélanges offerts a Marcel Simon, De Broccard, 1978, pp. 261-275. A kérdés szintézisét, bibliográfiával együtt, Pier Franco Beatrice ajánlja, „Le traité de Porphyre contre les Chrétiens. L’état de la question”, in Kernos, 4, 1991, pp. 119-138. Ugyancsak őszerinte Porphyrius sohasem írta meg a Keresztények ellent, hanem keresztényellenes írásai a De philosophia ex oraculis haurienda c. művének integráns részét képezik. Vö. P.F. Beatrice, „Towards a New Edition of Porphyry’s Fragments Against the Christians”, in M.O. Goulet-Cazé, G. Madec és D. O’Brien (szerk.), Mélanges Jean Pépin, Párizs 1992, pp. 347-355.
Galileaiak ellen Christopher Gérard kommentárokkal ellátott fordításában, Contre les Galiléens. Une imprécation contre le christianisme, Ousia, Brüsszel 1995.
J. Maspero, „Horapollon et la fin du paganisme égyptiene”, in Bulletin de l’Institut francais d’archéologie orientale, 11, 1914, pp. 164-195.
. R. Rémondon, „L’Égypte et la supreme résistance au christianisme (Ve-VIIe siecles)”, in Bulletin de l’Institut francais d’archéologie orientale, 51, 1952, pp. 63-78.
Ld. Philippe Hoffmann nagyon mélyreható megjegyzését, „Damascius”, in Dictionnaire des philosophes antiques, II, 1994, pp. 541-593, nevezetesen pp. 556-563.
F. Cumont, Les religions orientales dans le paganisme romain, Párizs 1923; A.A. Bard, „La sopravvinenza della arti magiche”, in Il conflitto tra paganesimo e cristianesimo nel IVe secolo, Torino 1966, pp. 111-137; F. Graf, La magie dans l’Antiquité gréco-romaine, Belles Lettres, 1994.
A. Bouché-Leclercq, Histoire de la divination dans l’Antiquité, I-IV, Párizs 1879-82; R. Bloch, La divination dans l’Antiquité, PUF, 1984.
. Vö. F. Cumont, Astrology and Religion among the Greeks and Romans, New York 1912, A.J. Festugiere, La Révélation d’Hermes Trismégiste. 1: L’astrologie et les sciences occultes, Párizs 1950; L’astrologie et les sciences occultes, Párizs 1950; F.H. Cramer, Astrology in Roman Law and Politics, Philadelphia 1954; H. Stierlin, L’astrologie et le pouvoir, Payot 1986.
Az újplatonizmusról és teurgiáról ld. E.R. Dodds, „Theurgy and its Relationship to Neoplatonism”, in Journal of Roman Studies, 37, 1947, pp. 55-69; vö. E. Des Places (szerk.), Les orcales chaldaiques, Belles Lettres, 1971 (2e éd. rev. et corr. A. Segonds által, 1997); és S. Lilla megjegyzései, „Neoplatonisme” et „Théurgie”, in A. De Berardino (szerk.), Dictionnaire encyclopédique du christianisme ancien, Párizs, 1990, pp. 1718-39 és 2440-43.
Zosima , Historia nova IV, 13-15; vö. P. Chuvin, op. cit., pp. 55-58.
Gelasius, Lettre contre les Lupercales et dix-huit messe du sacramentaire léonien, szerk. Gilbert Pomares, Cerf, 1959; A.W.J. Holleman, Pope Gelasius I and the Lupercalia, Amsterdam 1974. Általában elfogadják, hogy a levél 493-494-ből datálódik, de Yves Duval a dátum 498-re való áttátelét javasolja (vö. „Des Lupercales de Constantinople aux Lupercale de Rome”, in Revue des études latines, 55, 1977, pp. 243-251.
Aranyszájú János, In Kalendas (Patrologia Graeca 48, 951-962 Migne), egy 387 január elsején elmondott homéliában. A vigasságok időszakáról lásd: M. Meslin, La fete des Kalendes de janvier dans l’Empire romain, Latomus, Brüsszel 1970; R. MacMullen, op. cit., pp. 68-69. Ez utóbbi általánosabb reflexiót ad a különböző ünnepek elleni harcról a birodalomban (pp. 69-74).
P. Athanassiadi, „Persecution and Response in Late Paganism”, in Journal of Hellenic Studies, 113, 1993, p. 17.
Gazdag István
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3844

''Az előadások és a szórakozások igen gyakran sértették a keresztény erkölcsöt. A császárok harcot folytattak e téren is. Constantinus 325-ben törvénykezett a gladiátorjátékok ellen, megvonva tőlük minden császári támogatást. Tényleges eltűnésük az V. században következett be. Nem is annyira a játékok erőszakosságát, mint inkább az erkölcstelenség témáját emelte ki az egyház az ellenük intézett támadásában. Színészek, komédiások, kocsi hajtók voltak Szent Ágoston céltáblái. Amikor grammatikus hallgatóként Madaurában tartózkodott 365-369 között, megkritizálta a helyi notabilitások fékevesztett körmeneteit a város sugárútjain a Dea Virtus (Bellone-Ma) kultusza alkalmával. Megkapó leírást hagyott ránk a karthagói Caelestis istennő (a régi Tanit) misztériumairól: „Fiatal korunkban mi magunk is részt vettünk ezeken a nevetséges és szentségtörő látványosságokon. Néztük a megszállottakat, hallgattuk a szimfónistákat, örömünket leltük az isteneknek és istennőknek, a caelestisi szűznek ajánlott gyalázatos játékokban (…), amikor e szűz megtisztulásának születésnapján a legalávalóbb hisztrionok olyan obszcenitásokat énekeltek gyaloghintója előtt, hogy azokat hallván (…) elpirult volna bármelyik becsületes ember anyja (…). A templom elé, ahol felállított szobrát néztük, tömegesen jöttek az emberek mindenhonnan, és nagyon figyelmesen néztük a játékok lezajlását, tekintetünket a kurtizánok menetére és a szűz-istennőre szegezve. Imádtuk őt imáinkkal, de őelőtte megsokszoroztuk a gyalázatosságokat. (…) Minden szerep tele volt obszcenitásokkal” (De Civitate Dei II, 4 és 26,2). Hippo jövendő érsekét megbotránkoztatta Caelestis papjainak különcködő öltözéke, illatosított hajzatuk, kifestett arcuk és nőies fellépésük. A kereszténység azt a célt tűzte ki maga elé, hogy kivonja a keresztényeket a botrányosnak tartott látványosság miliőjéből.''
Előzmény: spiroslyra (3843)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3843

''Az értelmiségiek és a pogány klérus részéről a kereszténységgel szemben tanúsított ellenállás, a „túlélés stratégiája”, ahogyan Polymmia Athanassiadi oly találóan nevezte (36), ellenérzést váltott ki a krisztusi hitvallás követőiben és hivatalos képviselőiben. Mindazonáltal a római hatóságok és az egyház által bevezetett elnyomó és diszkriminatív intézkedések sohasem tudták teljesen kiirtani a pogány hiedelmeket és praktikákat. A császárkultusz, noha laicizált formában, túlélte Julianus halálát. Az istenségek tiszteletére tartott ünnepségek, a jelmezes mulatságok, a zenés-táncos felvonulások a keresztények által diabolizálva is fennmaradtak, a magánkultuszokat pedig, rítusaikkal, ünnepi kalendáriumukkal és felajánlásaikkal titokban továbbra is megünnepelték.''

36. P. Athanassiadi, „Persecution and Response in Late Paganism”, in Journal of Hellenic Studies, 113, 1993, p. 17
Előzmény: spiroslyra (3842)
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3842

Alexandre Gryf: Pogányüldözés Constantinus megtérésétől (312) Justinianus haláláig (565)

''Egy erőszakosnak tűnő ünnep vonásait kedvtelve ecsetelték a keresztény prédikátorok. Ez az ünnep nem más, mint az Újév Napja. Míg Libaniosz az öröm pillanataként írja le ezt a januári ceremóniát (Beszédek IX), amikor valamennyi társadalmi réteg együtt mulatott a megbékélés légkörében, addig Aranyszájú János hevesen kikelt ellene: „Az éjjeli ördögi ünnepek, amelyekre ma került sor, ezek a viccelődések, ezek a sértések, ezek az éjszakai táncok, ez a nevetséges komédia, kegyetlenebbül ejtették rabul városunkat, mint az összes ellenség” 35. Ez az élő ünnep nyugtalanította a klérust, annál is inkább, mert a Vízkereszttel versengett. 400 környékén a pontusi Amaseia püspöke, Asztériosz fogalmazta meg a vádiratot, kiemelve a pogány ünnep kereskedelmi jellegét, a háztartások eladósodásával, amely a gyermekek megajándékozását kísérte, és nyugtalankodva az erkölcsi züllés pillanata miatt, a nőknek maszkírozott katonákkal, valamint leleplezve a színészeket és prostituáltakat, akik ez alkalommal pénzhez jutottak, meg a kötelességszegő funkcionáriusokat. Ravennában azonban a 440-es években a város keresztény hatóságai még részt vettek a januári ünnepségeken, amelyek során planétáknak álcázott emberek keringtek ünnepélyesen a hippodromban, hogy megszerezzék a tápláló földnek Róma örök energiáját.''

35. Aranyszájú János, In Kalendas (Patrologia Graeca 48, 951-962 Migne), egy 387 január elsején elmondott homéliában. A vigasságok időszakáról lásd: M. Meslin, La fete des Kalendes de janvier dans l’Empire romain, Latomus, Brüsszel 1970; R. MacMullen, op. cit., pp. 68-69. Ez utóbbi általánosabb reflexiót ad a különböző ünnepek elleni harcról a birodalomban (pp. 69-74).

Fordította: Gazdag István

http://www.antidogma.hu/node/70
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3841

Sandor- kodex, margiszigeti apacak tanc dicserete
biblia, tanc szimbolika
angyaltanc
a bunos lelkek tanca
David tanca
Salome tanca
spiroslyra Creative Commons License 2010.02.16 0 0 3840

a romaiak atveszik a gorog tancokat ( etruszkok, Nagy Sandor)
Mars tancos papjai
bacchanaliak
saturnaliak
orgiasztikus tancok
lupercaliak
Gelasius tilalma, (Szent Valentin napja)
szinhazak bezaratasa
hazi szinhaz, tanciskola Augusztus koraban
i.e.150 Aemilianus Africanus csaszar betiltja a tanciskolakat
pantomim
szolo pantomim fuvola kiserettel Augusztus idejen
Lukianosz 14 tragediat adaptalt pantomim jatekra
hivatasos pantomim tancosnok
kezjelbeszed
IV.-V. sz, tobb ezer tancosno
Bizanc
nekes, znes, tancos mulattatok, akrobatak
jaculatorok
okereszteny kortanc
Szent Terez es az apacak tanca
Egyhazfok zsinati tanca
Szent gergely helyesli Julian tancat, csak ne lenne pogany
tancduh
tancot tilto zsinati hatarozatok
744. Zacharias papa a tanc veszelyeirol


Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!