Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
hogyan kezdeni folytatást elvesztve minden kezdetet kit kérdezni a végtelenről tapasztalva a végzetet? egy helyben állva merre menni mikor az őrfény nem vezet ki felel itt a kérdezőnek ha hallja hogy mit kérdezett?
hangolni már csak hangtalanra akinek nincs is hangszere - a föld alatt kik hegedülnek? ki itt maradván egyedülnek döndül a lét üres tere — nem járni már naptárkerékkel egybeoldódni kék a kékkel induljon illés szekere
Jönnek majd jobb napok is S egyszer (Be jó lesz, ki megéri) Torkig a förtelemmel S emlékezve Megállítjuk A gonosz széditőket, A tegnapi időket.
És csöndesen megkérdjük: Milyen halált akartok, Buta és elnyűtt Régi, ostoba kardok? Egyszer, Tele emlékezettel Még kérdezni is merünk: Jönnek még jobb napok is.
Ne költözz el tőlem tiszta ének Ne hagyd még kihűlni nyári fészked Helyedre ne hulljon hó Bár megőszült már életem lombja Vagyok magát szétszóró bolond fa Talán varjúnak való
Bár táncolni végül Lear királlyal Jobb volna dobálni magam sárral És végleg megbomolni Tépeti lelkem asszony-ármány Udvaron lepedőt tép az ártány Országom rongyos holmi
Mikor volt éjszaka mikor nappal Ördög állt mögöttem vagy arkangyal Hiába hátralesni Cserélgette helyét Nap a Holddal Mikor szólt királyi vagy bolond dal Nem figyelt arra senki
Amim volt nagy kár volt szórnom könnyen S örömömben hullajtanom könnyem Száraz most sírásom is Homlokomon hideg ősz ül s gőzöl Űr sarjad a vágott rózsatőről Világgá bokrosodik
Aki az igazságért harcol, rájön, hogy nem létezik.
Amint győz a legkisebb fiú s megszerzi a királyságot hanyagolni kezdi népét. Hatalma „csak” arra jó, hogy hűbéres udvaroncostól tollassá tegye önmagát, s leszámoljon a puszta létükkel szemrehányó függetlenekkel. A tehetséges független: veszélyforrás, mert szédelgéseihez eszközként föl nem használható. Életével ír egy történelemkönyvet, melyet ugyan soha nem fognak tanítani az iskolákban, de szájhagyomány útján terjed, mint a népmese. (Egyik tesz hozzá, a másik elvesz belőle.) Stílusával azonban lényegre tör. A csak alkotmányosan szabad többség örökös vágyakozását jeleníti meg, az ehető, iható, ölelhető, lakható, hihető és élhető szabadságról itt a földön.
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
Ezren írunk, s jó, ha egyetlen vers marad fenn, ha unokáink nyelvében fészket rak egy mondat, s egy felfénylő sorban tovább él a pillanat, szavaimban átszellemül hajlatod. Jelet
hagyni, az is hajt, persze. Hagyni magunk után jelet valakinek, akiben majd kigyullad. De ez mind csak utólag tűnik fontosnak, mikor a reggelre visszanéz a délután,
s oldozza a múlt gubancát. A jelen más. Önfeledtség, hiány, televény, sóvárgás. Innen indul a vers: útját terelgeti
ezer vonzás, holtak parázsló jelei, hiúságok, nagyobb sejtelmek. Minden nap ily kusza: innen sarjad, ami fennmarad.
úgy kívánom neked hogy lehess magadé hogy zuhanjon rád az az idő amit már nem kell meg- be- és felosztanod apró kockákra hogy lehess társa a nappalnak az éjszakának a betűnek a számnak úgy kívánom neked a fényt a szabadságot az álmot úgy kívánom hogy mindent mindent egyszerre kapj meg és légy boldog főbérlője - ha tulajdonosa már nem lehetsz mert nem lehetsz: egy pisze orrnak egy simogatásnak egy zölden felnyíló szemnek egy vágynak - mert úgy kívánom neked hogy megkapod és akkor azon az éjszakán rádszakad ...
Jár-kel, alszik és felébred, lesi a napot a szegény ördög. Vágyain, mogorván, uralkodni próbál. Álmai mégis folyvást elragadják, régi negyedekben nyugtalanul kószál, kapu, kirakat előtt ődöng. Mi lett az életemből? – töpreng, s már ugrik is gondolatban el, nehogy szúrás érje, balról, a mellkasban, gyáván esik térdre egy kép előtt. Szegény ördög, tipor emlék-avarban, Gonoszság – jóság? Tétován morogja: Nincs erő, mi a kezdetet visszahozza, és nem létezik semmilyen jövő.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: "Nem kérsz?"
És aztán ... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. És aztán ... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, épp csak az asszony fázik, egyre fázik, s nem érti: Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. Az ég hideg, s mintha esőt ígérne ... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek felbátorodva egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát ... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben.
Késünk kenyerünkből egyenlő két karajt nyes. Hol a poháron ajkad nyoma, ott iszom a második kortyot. Járj az én cipőmben! S télen a te köpenyed melegít engem is. Sírunk egyetlen szemünkkel, s este bezárjuk az ajtót, hogy egyedül legyünk. Ha alszunk, álmaink összeszövődnek.
Szikrázik a hó, fehér gyertyák rengetege. Telelni jött mihozzánk a tél. S mellesleg próbára teszi az ereinket: kinek a vére állja zord fagyát, mondjuk, málnavirágzásig .
Nagy utat tett meg a tél idáig, meleget keresve. Tegyünk hát jócskán a tűzre, hogy ki ne fagyjanak az almafák; őrizzék lángjukat a szívek mécsei, hogy ne fázzanak úgy az emberek, s hogy felpezsdüljön a vágatok alján a málnás vére is.
2
Fázol? Bújj ide a bundám alá. Rakok neked egy fészeknyi nyarat - sugara mind-mind velem vallaná: szemedben őrzi ez a pillanat minden nyár minden csillagát. És körülötted forog a világ.
3
Itt bujkál minden didergésben, és arcot, kezet orvul szederjesít. Zsarnok a tél, dermeszt, görnyeszt, ver és szaporáztatja mindünk lépteit. Próbára tesz, metsző éllel gyötör ez az önkényes, álnok kénytető. Szorongat, untat, türelmünkre tör. Jöjj, szabadítónk, gyertyaszentelő!
Múlnak húsvétok, karácsonyok, elmúlnak, aztán visszatérnek. Ezt mondtad, azt mondtad, behamuzzák szavad az évek. Szavaknál hívebbek a tárgyak. Belsejükben élet rekedt. Meglátom árva kalapod. Sötét jelétől visszarettenek.
amikor már semmit sem tudsz ígérni magadnak és beledőlsz egy csendes május végi délutánba és elképzeled hogy ez csak átmeneti állapot nem nem rosszullét csak figyelni szeretnéd megismeréseid jelentőségét a látott és hallott dolgokból a lényeget megkeresni hogy elhidd valóban léteztél hogy valódi távolságok vettek körül valódi mélységekkel és hogy a rettegés benned csak üres korsó amit bármikor következmények nélkül összetörhetsz nem kell tekintettel lenned az ígéreteidre nem az elvárásaid is ugyanolyan szemfényvesztések voltak mint a hatalomba kapaszkodók felségjelei
*
hazám vagyok összezavarodva erőt mutatok és rettenetesen gyenge erőtlenség keserít fel lehetne-e emelkednem addig ahonnan láthatnám magam és azt hogy mi mire való a pazarlás az erő őrült kapkodásában hol és milyen utakon fog majd mindez megtisztulni és hányszor kell majd határt becsületet cserélni a puszta életbenmaradáshoz fényre lenne szükségem hogy lássam hova vezet az eltakart folyó mit borít majd be az éjszakai álom a szemérmetlenre vetkőztetett hit hogy hazám vagyok és úgy halok meg mintha élnék
