Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
De a győztesek ruganyos léptei? De a nyikorgó félcipő? De a frissen vasalt ing? De a részeg kurjongatás? De az erkélyre kitűzött ünnepi zászló? De a földig hajló fogadóbizottság? De a kegyetlen bosszú? De a másnapos bűz mindenütt? Tényleg azt hiszed, hogy igazunk van? Nagy Sándor letiportjai? Akiket rabszíjra fűzött Batu kán? Győztesek voltak? Ezek? Nem pedig Szulejmán rettegett janicsárjai? Bokáig vérben Pizarro? Mégis ők lettek a vesztesek? Vagy az aradi tizenhárom? Vagy Verdun? Don-kanyar? Auschwitz? Ami azóta történt? Kard által? Aki kardot ránt? Ez az egyetlen törvény? Jobban tudtad mindannyiunknál, hogy mindegy, melyik oldalon állsz, mert az igazságnak nincsenek oldalai.
Minden egyéb csak képmutatás vagy szánalmas mentegetőzés, hogy a vereségtől megmenekülj. Nem a legyőzöttek jajgatása, nem a selyemlobogók suhogása, hanem a krónikások tollának percegése változtathatja meg végképp a múltat, senki és semmi más nem alkalmas erre, ők diadalmaskodnak utólag, persze, csakis ők tehetik meg ezt, az írástudók, te győztél, látod, aki vesztes voltál mindvégig, és csak úgy szabadultál, hogy élés helyett az írást választottad, se gyáva, se bátor, csak krónikaíró újra meg újra kitartón, így van, igen, készséggel elfogadom, hogy igazad volt, de nézd, milyen magabízók még, akik majd egyszer vesztesek lesznek.
A csata eldőlt. Kis, puha füstök Pettyezik még a hegyet. A völgyekből a síkvidékre Özönlenek a vesztesek. Toprongyos, tántori népség — Hogy lehet az, Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, Gönceik elkoszosodnak, Korcukban tetű terem? Ugyan mért nyű a vereség Több csizmát, mint a győzelem?
Miféle belső bomlás Oldja le róluk a szíjat, Rágja a vásznat, a posztót, Ütközik át a ruhán? Bekötött fejjel, felkötött karral Mennek az ágyúk után.
Kialudt lávafolyam, Gördülő kőzuhatag — özönölnek. Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban — Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van?
........................
Szótlanul mennek, kétségbeesve, A lószagban, verejtékszagban, Pörkszagban, puskaporszagban, Csúszkálva lépnek egymás nyomába A sárba — Cuppog a, szörcsög a csizma Mennek az ágyúk után.
Csak most, ez az éjszaka rossz Már könnyű feladni a harcot. Rájuk villan a lámpa: Izzadt, pelyhes kamaszarc, Borostás, torz, öreg arc, Gyönyörű , gyönyörű arcok.
— azután Mért ütközik ki a vesztesek arcán Azonnal a serte? Miféle szurkot izzad a bőrük? Szemük miféle kútba merül? Elhagyták felszerelésük, Elhányják rendre a fegyvert, Vonulnak védtelenül.
.........................
Vereségre termett nép, Évezredek óta verik, Egyébre se jó: Ez a sorsa. Vonul sorsába beletörődve, S talán még büszke is Erre a sorsra. Mert ki tudja, igaza volt-e A csata előtt?
De most már igaza van.
Ki tudja, jogos ügyért Szállt-e csatába?
De most már jogos az ügye.
Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba, Vonul a tájba merülve.
Nem válogat a győzelem, Mindegy neki, Egyformán felemel Hamisat és igazat. Ám a vereség, Tönkrejutás, megalázás Jogot ad, igazat ad.
A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt.
.........................
Mennek szegények Új ezerévek Ezer új veresége felé.
Azt mondtad, szükséged van rám, de nem tudtál becsapni. Kiettem a csapdádból a csalit, és azt hazudtam, nem tudok az ínséges időkről, hogy a zsákmányállatok máshova mentek élelmet keresni.
De akkor kik azok, akiket beköltöztettem üresen álló terveinkbe? Minél jobban hasonlítanak rád, annál kevésbé ismered fel őket. Semmirekellők, megalvad a szájukban a tejút. Mit szólnál, ha tudnád, hogy a te becsvágyadon nőttek ekkorára?
Ma túl nyilvánvaló a válasz, nem illik kimondani. Ma később megy le a nap, olyan hívogató, mint egy tál méz, amibe belefulladnak a bogarak, és botrányos, mint a kukába dobott ételmaradék, a feleslegesek távozása után felzengő öröm.
Úgy gyönyörködj a fiatalokban, mint akik téged folytatnak majd. De ne a magad vágyait, emlékeit álmodd újra bennük: ne kényeztesd, ne ünnepeld, ne szidd, inkább szeresd s érdemük szerint becsüld meg őket. Légy okos ellenállás, jó gát, tiszta meder, hogy növekedjenek, mint súly alatt a pálma, hogy önerejükkel törhessenek utat maguknak, s ne nyelje el őket lápok iszapja, sivatag homok.
Apáink ellopództak utánuk szöktek anyáink véget-nem-érő nászra, állunk négyszemközt kifosztva még inkább rámarasztva időtlenül egymásra.
Gyermekeinknek szárnya költ, elhagynak fészket, árnyat, ölt, a tűzhely melegét feledve csapnak ki friss, hideg szelekbe.
Aki férfi ilyenkor visszanéz, körültekint s megérti, bárhogy legénykedett, viháncolt, egyetlen óriási szoknya ringó körében táncolt: csomóba gyűlt a sok szál — s több lett az egy a soknál.
Te maradtál asszonyi hűség, jóság és állandóság, megőrző egyszerűség.
S ha alkonyul, félni már akkor se szabad, csitít szavad, hozzámérsz gyönge vállal, moccanó derekadnak viola-illatával, s megmarad még egy darab ég szemed két csillagával.
Ez a század sokat ad, sokat elvesz, de közel áll öregedő szívemhez: mindenütt forr és át is alakul minden régi és elavulttá válott, egy nagy gubancba rántva a világot, mi nyugtalanná tesz, amíg az új,
egésszé válva és tündöklő tisztán, a dajkáitól magát elszakítván, előttünk nem fog állni. Várni kell. S ez a nehéz. Hiába van a égbe- nyúló sok felhőcirkáló: a béke még nincs itt áldott törvényeivel,
s a megszelídült ember is kevés még. Erőszak kell, harácsolás. A szépség számára köztünk oly sokan vakok. Néznek, s nem látnak mást, csupán a morzsát. Ők a rettentő és ijesztő hordák, akik miatt oly nyugtalan vagyok.
Sohasem vagyok itthon, ajtómon hasztalan zörget bárki. Újabban az sem zavar, ha a látogató sejti: valójában itthon vagyok. (Volt úgy, hogy dörömbölt: „Zárd ki!") A kitartóbbakat (percekig a csengőn az ujjuk) néha már szándékosan bosszantom: lehúzom a vizet a vécében, felerősítem a rádiót, hangosan becsapom a szobaajtót, nem pisszentem le a gyereket, ha visít. Lapítani tovább már nem akarok. Az én lakásom nem átjáróház vagy közintézmény, ahol a kilincset egymásnak adják az ügyfelek, énhozzám ne ugorjon fel senki. Én igenis magamnak való vagyok. Tőlem díjat csak ne szedjenek; a víz- és gázóra állását leolvasom magam. (Bennem igazán megbízhatnak.) Levelet ne írjanak és ne kézbesítsenek. (Magamról sem adok hírt senkinek.) Az értem aggódóknak üzenem: vagyok. Jól-rosszul, akarva-akaratlanul. Ne lássanak. És ne szeressenek.
Az ikszedik sörömet iszom. Hányadik, kérded. Azt mondom, a negyedik. Akkor miért van öt doboz a szemetesben? Kicsit bánt a rágalmazás, pedig tudom, be kellett volna vallani mind az ötöt, de az is hazugság lenne, hiszen már hazafelé is lecsúszott két pilseni. Nyugtatom magam, hogy a pilseni nem sör, ahogyan a sör sem alkohol neked, mert apádat is sörözni látod kiskorod óta. Ő gyakorlottabb, mint én, gondolhatod, pálinkával is ráfejel, azzal a méregerős házival. Addig nem is volt baj, amíg nem kaptam belőle egy literrel. Te nem örültél, mert az már alkohol.
Kinézel a konyhába: táncolok, énekelek, betudod annak, hogy milyen boldog is vagyok veled, pedig csak kezdenék elájulni, és ki kell mozognom magam, észre ne vedd, mennyire részeg lettem a mosogatás alatt. Megnéznéd, ittam-e a pálinkából, amit a befőttek mögé rejtettél, s akkor lebuknék, hogy már fél liter elfogyott, pedig csak egy hete kaptam. Ha megkérdenéd, miért iszom ennyit, matekkal mentegetőznék: oszd már le a hét napot fél literre, az csak egy feles naponta, apád is iszik ennyit.
De kinek hazudok? Néha hamar kikészülök a sörtől, nem is iszom rövidet, de másnap bepótolom. Ki sem öntöm a pohárba, a vermutosüvegból húzom meg, mert bármelyik pillanatban kijöhetsz a konyhába; és az is művészet, ahogyan visszarakom a befőttek mögé, hogy össze ne koccanjon a kompótosüveggel. Félek, meghallod, kijössz, s észreveszed, mennyi fogyott a pálinkából, majd eldugod egy új helyre, ahol úgysem találok rá, de ha a párnád alá rejtenéd, akkor is megtalálnám, mert ha italról van szó, mint szarvasgombavadász disznók, bárhonnan előkaparom. De a legjobban attól félek, hogy mindez téged nem is érdekel.
„Mán a hegyet a vőggyel tóggyuk" mondaná dédes. Jaj, vágott ám az esze. Persze, oskola nem rontotta, se a szerelem. Tán százszor foldta kötőjét. Ajka-szeme pengévé szűkült, mint a kés a markában: csíkot nyesett, mert csigát sodorni nehéz. (Mama, néha olyan elesett vagyok. Kert végin fagyott víz, repedt tükör.) „Lyányom, hinni köll, mindegy az, miben." Sakk és matt. Tedd! S hidd, hogy értelme van. Hegynyi, amit kaptál, ne toldd a szakadék üres mélyivel.
Nem ültem nálad se széken, se ágyon, szemem nem merült el tárgyaid között, a magad képére formált szobában, nem köszörültem meg a torkom, hogy olyat mondjak, amit előtte senki másnak.
Nem kínáltál meg teával, nem vettem ölembe a lábad, hogy simogassam, és hagyjam, hogy eltévedjen a kezem, és közben nem néztünk együtt filmeket, klorofillarcú növények nem fújták ránk a csak nekünk szánt lélegzetüket.
Nem jártam fürdőszobádban, nem tudom, milyen színű a falán a csempe, nem láttam egy vízcseppet se, amihez arcodnak, kezednek köze lehetne.
De lehet, hogy mégis ott vagyok, tévedésekbe pólyált sebesült, ki nem halt meg Tobruknál, szegény, kit egy szerelmes ápolónő megölel, megöl, és utána feltámaszt mindannyiszor.
Sok hiba keresett magának egy szerzőt és két szereplőt, egymáshoz kötözte őket, ne tudjanak moccanni se.
A szenvedély szappanbuboréka marja a szemünk. Tisztán látni többé már nem adatik meg. A csomagot letettem abban a szobában, ahol soha nem jártam, te látod, hogy ott van, és inkább kerülgeted, de nem fogod felbontani soha.
Halk, monoton ez a dallam, őszi bogár az avarban zümmögi zönge dalát, rezdül a dalra az ág: libben a lomb legyezője, s — nem menekülhet előle — hullik a gyönge levél, lengeti föl-le a szél. Tombol a Mester; ecsetje ontja a színt a Mecsekre, árnyalat-orgia ez, szín a színért epedez; türkisz-arany ragyogásba oldja a zöldet a sárga, rőt-lila-kék a sugár, szín, meg a fény muzsikál. Szélfia, bő köpenyébe' áll a tűző nap elébe: tompul a fák levelén száz meseszín, mesefény; illan a percnyi varázslat, s hosszúra nyúlnak az árnyak, tarka-piros bogarak futnak a dőlt fa alatt; lágy fű tövén ki-kivillan, megremeg és tovasurran, tágra kinyitva szemit, halk-neszű, -csöppike gyík: hogy menekülne az ártó, fojtogató, kusza árnytól, s ellene nincsen erő!, alku van, önhitető: fél, s fut a gyík, a bogár is, kapkod a szélben az ág is, sápad a zöld, lila-rőt: féli a fürge Időt; rejti a gazdag a pénzét, félti a lány a szemérmét, férfi a büszke nyarát, nyár a színét-sugarát; rejti jegyét, ami múló, őszi avarba lehulló, s csalva-emésztve magát, rejti a szív a halált.
Lám, el sem búcsúztál attól, akit szeretsz, S most nekem fáj. Miért nem figyelmeztettelek Egy év előtt még oldódott volna Beszédes szókra e száj. Nem is tudom, mi van velem, Üres a szívem, itt az ősz. Napfény játszik a muskátli leveleken, A hangom könnyezőbb.
Hidd el, nem a gőg figyelmeztetett Erre a hosszú hallgatásra, Látod, mily hamar este lett, Vallanék s nincs ki megbocsássa. Ó gyere, gyere közelebb, Az alacsony ablakokon még besötétlik a régi nyárfa Fodrosak és illatosak a levelek, Gondolj egy másik, igen, egy másik utazásra.
Ö én nem engedtem el a kezed, Csupán szívemen lett úrrá Valami névtelen félelem. Ringasd el gyermeked, Maradj velem. Gondolj rám egyszer s megtalálod Háládatlan és hűtlen perceinkben A lángot, amely elbocsájtott S fölizzik félénk és gyermeteg Félelmeinkben.
Gondolj arra, akit szeretsz, Térj vissza hozzánk s könnyedén Vibrálnak majd a nyárfalevelek, Szájon csókol a fény. Mert ősz van, ó Kedves, csendes ősz, S kilenchúrú muzsika lüktet bennünk. Gyarlók vagyunk, de megelőz És mindent, mindent felold és megbocsájt Az, aki eljövendett, Aki életre keltett, A rózsaszál, virág: Szerelmünk.
március élet-illatú esői a nyár gyümölcsérlelő mosolya a szélben szőkülő búzamezők szeptemberi álomkék egek az ifjúkor örökkön égő emlékei a lelki és anyagi válságok évei a forrás tengert szülő kitartása kősziklák hite s az erdők csendje nyelvünk súlya és ereje mind itt lüktet bennem és versemben megosztom veled
Apám úgy tűnt el, egyik napról a másikra, hogy szinte megkönnyebbültünk. Anyám csak néha sírdogált, s azért leste, hátha visszajön. Voltak napok, amikor azt mondta, szerinte elrabolták, hiszen miért ment volna el tőlünk ez a jó ember.
S évről évre szépült apám anyám emlékezetében. Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre kedvesebb, dacosabb és erősebb. Apám nőtt, egyre csak nőtt anyám szavaiban. S én is hosszúra nyújtottam apámat magamban, hogy körülérjen, takarjon be, ő védjen, s mikor esténként arra gondoltam, hátha meghalt, hát imádkoztam hozzá, hogy küldjön férjet, rendes, izmos embert, mint amilyenre ő dagadt anyám szomorú szabadságában.
*
Kettéhasadt az éj, az ég egyik felébe kapaszkodik az este, a másik felét már a hajnal harapja. Annyira szeretnék gyereket szülni, hogy már a tükörbe nézve is szégyellem magam. És hallgatni kell. Anyám úgyis csak azt mondaná, hova akarok szülni férj nélkül gyereket? Még rendes munkám sincs, mit akarok a hasamba, ha a számba sincs mit tenni?
Esteledik. Ahogy fogy a fény a szobából, egyre könnyebb lesz lélegeznem. A vizes kezemet egyre csak rázom a mosogató mellett, s várom, hátha anyám megcsúszik a konyha kövén, elvágódik, kettétöri a gerincét, várom, hátha csillogni fog mindenfelé a kezéből kieső pohár, és táncolni fog a szilánkok közt a fény.
*
Álmomban magunkra gyújtom a házat. A házat, amiben anyám alszik, hogy legyen már vége ennek.
Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze. Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.
A múltkor még meg is szólított az Isten.
Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében, azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja, ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám. Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.
Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.
Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem, hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom. Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem, ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.
Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.
Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani. Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor. Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor van bennünk erő megölelni azt, akit később magára hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.
Isten feltétlenül van. Legalábbis valamiként, ha nem az alján, hát a tetején, szívében szabvány-vágyakkal ül szilikon-angyalai balján - mindenképp magasabbra jutott, mint „én".
Remélem, feltétel nélkül boldog. Bizonyára másutt, másképp, mint a többi parány - mielőtt megvakultak szemeim, láttam, követtem magam előtt, s szívemmel ma is emlékszem - talán.
Valójában nem bánom. A villany pislákol, lassan lekeverik számom, kesernyés ízként, porszemek közt élek tovább. De esténként hallom, sorvadt ujjammal mégis tapogatom hangját, szinte sírva - most ne kérdezd, ténylegesen vagy csak leírva, rögzíti a papír, így van —; sóhaj, ömlengés, rosszabb, súlytalan téboly, félszeg metafora, egyre megy: az éji fényt hallom, s a haldokló város suttogását, mint egy denevér, gyógyíthatatlanul látom.
asszonyt falamba bárki asszonyát szederindán kökényszemét a szélnek piros fátyolban tündérét a vérnek vadrózsa-arcú sápadt délutánt bokorugró szoknyában százszorszépet nefelejcsek harmatos pici lányát vagy fókaprémes asszonyát a télnek asszonyt falamba bárki asszonyát nyárban-érett kicsorduló gyümölcsöt vagy ősztépázta hosszú estelőt összebúvót a szivárvány alatt vagy hosszú eső kezét tördelőt gyertyamagányút örök lánggal égőt vagy csókra nyíló habos dáliát napsugárcombút fényen hosszan lengőt a zene hárfaalkony asszonyát op-art dominóval kirakva sakkéjszakájú táblázott ledért toronymagasba zsinegen eresztett keresztmadonna oltárénekét vagy csókalányt ki hivatalban gubbaszt ki gólyalábon tócsapartra lép zizzenő nádját fodros szélű víznek városszélputrik feszes ébenét asszonyt falamba bárki asszonyát ágyamba az utcasarki magányt a csikken égő percnyi szenvedélyt
