Egyszer írjak?
Rendben... de ugye mindegy, hogy mit?
Soha nem gondoltam magamat átlagosnak, habár néhányszor legszívesebben mentem volna a többiek után, hogy én is ugyanolyan lehessek, mint ők... ugyanolyan kiszámítható és sablonos.
Titokban tartottam, hogy milyen zenéket szeretek igazából és a jelenlétükben mindig arról beszéltem, amiről ők is. És képben voltam a dolgaikkal, amivel nem mentem túl sokra, tekintve, hogy nem igazán izgattak.
Kedvenc színnek fogadtam az ő kedvencüket, hogy úgy nézhessek ki, ahogy ők. Boldognak tűntem...és valljuk be, egy kicsit az is voltam, hogy végre elfogadtak. De nem voltam én igazán...én. Könyvekbe, internetbe temetkeztem, és napokat töltöttem olyan emberek társaságában, akik végre elfogadtak olyannak, amilyen én vagyok, sőt, ők is így gondolkodtak. :)
Egyforma zenei-, öltözködési-, és világnézeti stílusunk volt, és egymásnak adtuk át a jobbnál-jobb rockbandákat, és téziseket a világról. Nem érdekelte őket, hogy akár hat-hét évvel is idősebbek voltak nálam. Már tudtam velük úgy beszélni, amilyen szinten ők tartottak.
És tényleg nem érdekelt már, hogy a többiek mit gondolnak a környezetemben... felvettem azt a csodálatos fekete bakancsot, kidobtam a szoknyákat és megsemmisítettem a rózsaszín ruháimat. Hallgattam igazi zenét, élveztem igazi élményeket, beszéltem virtuális személyekkel, és igen, jól éreztem magamat!
Ahogyan most is! :)
És jó leírni, hogy végre van személyiségem, és olyan ember lehetek, amilyen mindig is lenni akartam! A kedvenc animéimmel, ACDC és KoRN dalaimmal. Mert ez vagyok valójában én! :>
