Én drága bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
setét legét a halk városnak leplül adja
és békét hint emitt, amott meg gondokat.
Most, míg a csőcselék szivét kínnal maratja
a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat,
A rossz dáridón a nép az únt csömört aratja,
add, bánatom, kezed: hagyd a bolondokat.
Jer! Nézd, lehajlanak holt éveink az égi
erkélyekről, fakó ruhájuk selyme régi;
mély habból mosolyos Megbánás ring ma fel;
egy vén híd-ív alá a Nap holtan zuhan már,
s Keletre hömpölyög hatalmas gyászleoel:
ott - hallod, édesem? - a csöndes éj suhan már...
Sötétkék égre tárva a szoba.
Szemernyi hely sincs: ládák, kosarak!
Kint farkasalma lepi a falat,
s villog zöldjében a manók foga.
Bizony koboldok, szelcszövénye mind
e rendetlenség és e kiadások!
Egy bájoló boszorka keze hint
szedret itt s vet ott a sarokba hálót.
Mások meg, zsörtös nénék, fénybe bújva
turkálnak a szekrény mélyeiben,
s megülnek ott! az ifjú pár ki tudja,
hol kószál, s nem történik semmi sem.
Az álnok szél, míg odajár szegény,
csalja-lopja egész nap itt a férjet.
Fürödni a benyíló égövén
még ártó vízi villik is betérnek.
Az éjszaka, a drága, ó! a méz hold
arat ajkukon mosolyt s a nyomán
száz réz szalagot lobogtat az égbolt.
Patkánnyal vívnak harcot ezután.
- Ha este lesz, bárcsak ne jönne sápadt
lidérc, akár ha puskák tüze gyullad.
- Ó szent, fehérlő betlehemi árnyak,
ti bűvöljétek kékjét ablakuknak!
(Rónay György fordítása)
Souvent, pour s'amuser, les hommes d'équipage Prennent des albatros, vastes oiseaux des mers, Qui suivent, indolents compagnons de voyage, Le navire glissant sur les gouffres amers.
A peine les ont-ils déposés sur les planches, Que ces rois de l'azur, maladroits et honteux, Laissent piteusement leurs grandes ailes blanches Comme des avirons traîner à côté d'eux.
Ce voyageur ailé, comme il est gauche et veule! Lui, naguère si beau, qu'il est comique et laid! L'un agace son bec avec un brûle-gueule, L'autre mime, en boitant, l'infirme qui volait!
Le Poète est semblable au prince des nuées Qui hante la tempête et se rit de l'archer; Exilé sur le sol au milieu des huées, Ses ailes de géant l'empêchent de marcher.
Nekem is a Toth Arpad féle jon be, szvsz sokkal jobb. Na jo, nem jobb, de jobb osszevetni az eredetivel:-)
Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek
érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
szívemben az egész gyöngéd s vad múlt- remek
végzet!- ó, szertelen életem óriási
élvezeteink nagy netovábbja, mondd,
gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
hajdan, téged egész erejével imádni
egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
nagyanya korba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss
féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
idézd, kezedben sorsomat miként adom
a szép jelenben és sok drága holnapon,
hogy emlékezetednek áldása feloldjon
Kandalló s esti fény,szűk s meghitt lámpa körbe;
felkönyökölni és álmodni elbűvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zúgó kábulat; és várni, tudni: jön már
a mennyegzői árny s az édes-édes éj-
annyi hallgatás után a szenvedély
oh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz;
unja a heteket és minden napot megátkoz!
Lám nem vagyunk egyformák. Nekem éppen azért nem tetszik, amiért neked igen. Én jobb szeretem az első fordítást, mert az érdesebb, keményebb. De hát kinek az asztal, kinek az asztalos.
Megtaláltam Tornai József fordításában is Az albatrosz-t.
Íme:
Néha matrózfiúk merő szórakozásul
albatroszt fognak el, tengeri madarat
amely egykedvűen szegődik utitársul,
míg hajójuk a sós örvény fölött halad.
Alighogy leteszik a fedélzet fokára,
a légi nagy király rögtön megszégyenül:
Gubbaszt, szánalmasan lecsüggesztve a szárnya,
mintha két evezőt húzna ügyetlenül.
Ki a magasba tört, de esetlen, de gyönge!
Az égi óriás milyen csúf és suta!
Van, ki pipát dug a csőrébe, hogy gyötörje,
társa mímeli, hogy biceg a lég ura!
A költő, másaként a felhők hercegének,
ki viharban kering, a nyíl semmi neki,
a földön száműzött, akit marú guny éget
s fölbuktatják, ha lép, hatalmas szárnyai.
Nekem ez a fordítás jobban tetszik - főleg a vége -, mert lágyabb, selymesebb.
Talán ezért is kelt bennem fájóbb érzéseket.
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjén szagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjén szagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Hársak fehér ágai közt
elhal a gyenge hallali.
De a ribiszke bokra közt
anyagtalan dalok csapongnak.
Kacagni hajtja ereinkben
a vért a szőlők buja rendje.
Az ég oly szép, akár egy angyal,
kékje a vízből visszakéklik.
Megyek. S ha a fény megsebezne,
leroskadnék a hűs fövenyre.
Tűrni és únni egyaránt
túl egyszerű. Fúj kínjaim!
Azt akarom, fogjon szerencse-
szekerébe a tragikus nyár.
Természet, beléd haljak én,
ne ily semmin és elhagyatva!
Ahelyett, hogy a Pásztorok
majd meghalnak a nagyvilágtól.
Az évszakok hadd éljenek fel,
Természet! neked szentelem
minden éhségem, s szomjuságom.
Táplálj, etess-itass, ha tetszik.
Nem ámít el semmi, de semmi;
napra nevetni - mint anyánkra;
de én semmin se nevetek már.
Hadd legyen szabad ez a balsors.
(Somlyó György)
Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé. - Szabó Lőrinc fordítása
Köszönöm szépen. Nagyon tetszik ez a vers is, de nem:( Sajnos, csak ez az egy sor maradt meg az emlékezetemben. Nagyon szeretném, megtudni, honnan való. Rémlik, hogy középiskolás tanulmányaimból, de nem biztos:(
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
a hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
Bennem a hangok színné válnak,
Csilingelnek a színek, árnyak,
S mikor a szín, hang összecseng,
Megérezlek, nagy égi csend.
Alkonyi tóvá mélyül a lelkem,
Hallom szívem zenélni csendben,
Zengő tükörré olvadok...
Belém néznek a csillagok.
Természetesen látom hogy rakod, nem is szemrehányásképpen mondtam. inkább bíztatlak, hogy abba ne hagyd. Amúgy is olyan kevés idő jut az életből a szépségre. Legalább élvezzük ki azt a pár percet.
Csak rakosgass nyugodtan, de leköteleznél, ha a fordítást is mellérakosgatnád. Nem beszélek franciául és noha a spanyolból és az olaszból nagyjából le tudom vezetni a szöveg értelmét, azért csak jobb az, ha valami mester fordítja magyarra.
Annyit azert illik hozzatenni azoknak, kik nem bírják teljesseggel a franciat, hogy Faludy rendesen kimondja, amit Verlaine nem, vagyis szokas szerint elszaladt a fantaziaja. Akarmilyen jo is Faludy, az eredeti azert sokkalta szebb.
