Ebben a témakörben a védő, Eötvös Károly: A nagy per című könyvét olvastam. Megragadt bennem, hogy Eötvös mennyire ügyel arra, hogy direktben senkiről ne állítsa, hogy ostoba vagy elfogult.
Douglas Jerome Preston-Lincoln Child: The relic (A megtalált ereklye)
Közben megtaláltam a magyar könyv címét. A Bestia a film címe volt.
Douglas Jerome Preston-Lincoln Child: Reliquary (Az ereklyetartó)
Pendergast sorozat 2. kötete. Tovább folytatódik a zseniális történetírás, nagyszerű könyv. De ha ezt is szeretné elolvasni az ember, nem biztos hogy olyan jó ötlet a The Relic epilógusát elolvasni.
Alekszandr Etkind: A lehetetlen Erósza (A pszichoanalízis története Oroszországban) — Jó könyv. Nincs pszichoanalízis oroszok nélkül, már a kezdeteknél ott sertepertélnek, Freud meg Jung leghíresebb páciense is orosz volt, Rorschachot meg egyenest elvarázsolta az orosz nép, még feleséget is oroszt választott. Aki szereti az Ezüstkor irodalmárait, annak aranybánya a könyv: még talán a francia irodalom se pezsgett ekkora intenzitással, mint a korabeli orosz – párok cserélnek szerepeket, meg hármasok állnak össze, csak hogy felélesszék Dionüszosz kultuszát; igen, kicsit megszaladt a paci kedvelt oroszainkkal, Belij, Brjuszov, az Ivanovok, Blok etc. igyekeztek kiszippantani az élet velejét, még az se okozott különösebb gondot, ha a csont megakadt a torkukon (á la Holt költők társasága), a pszichoanalízis sehol se vetett ekkora hullámokat, mint Oroszországban. Aztán persze jöttek a kommunisták, és mindenkit kizavartak az erdőből. Illetve azt azért nem, még mindenféle verziókban működtek az egyes iskolák, de arról onnantól szó se lehetett, hogy az állam felügyelete nélkül pusztán csak a művészet kedvéért analizálják egymást meg magukat a gyanús elemek. A KGB-vel (NKVD-val?) összefonódott pszichoanalízis meg egy különösen csúnya történettel megemítve. Most a Damion Searls: Rorschach-t olvasom, szinte kiegészíti ezt a könyvet.
Ezt befejeztem, ilyen jó ponyvát régen olvastam. Ez csillagos ötös. És még az epilógust is érdemes elolvasni az utolsó szóig. Angolul, eredetiben olvastam.
Megvan, de csökkenőben! az elmúlt hatvan-egynéhány évben rengeteg könyvet olvastam. Sűrűn eszembe jut, amit egykor olyan valakitől hallottam, aki szintén könyvmoly Ifjúkorunk könyveit kőbe vésik, a most olvasottakat homokba írják. Az első fele nagyon illik rám! A Kétévi vakációt pár éve olvastam újra, szinte mindenre emlékeztem belőle. Viszont nem sok mindenre abból, amit egy éve olvastam. Igaz, vannak kivételek is, ezek mély nyomot hagytak bennem. Hogy konkrét példát mondjak, ilyen volt pl. a Hajnali láz, vagy a Krumplihéjpite irodalmi társaság.
Azt persze nem állítom, hogy ez mindenkire egyformán vonatkozik. Az sem mindenkinél áll fenn, hogy ha valami végképp nem érdekel, abbahagyom. Annyi a jó könyv, és ehhez képet kevés az idő. Ezzel kissé ellentétele, hogy vannak olyan regények, amit évente egyszer újra elolvasok, és mindig mond valami újat. Úgy érzem, mintha egy régi barátommal találkoznék.
Douglas Jerome Preston-Lincoln Child: The relic (Bestia?)
Thriller-horror, de nagyon jól olvasható, kicsit Robin Cook-ra emlékeztet. A témája is nagyon érdekes, egy múzeumban embereket tépnek szét, és ez ügyben nyomoz a hatóság.
No igen, a beállítás messze nem azonos. Csakhogy nem mindegy, valaki két hétig vendégeskedik valahol, vagy több évre ott kell dolgoznia. Biztos, hogy előbb-utóbb egymás idegeire mennek. Viszont Angliába se nagyon mehetnek vissza, legföljebb nyugdíjas korukra, mert a gyarmatokon olcsó a munkaerő, apróbb-nagyobb üzletekre is sor kerül, és még fűteni sem kell! Sok esetben a feleség vagy a gyerekek sem jelentettek gondot, hiszen a benszülött nő nem volt jogilag a felesége, így a gyerekek sem voltak törvényes örökösök. Nem állítom, hogy ez helyénvaló, de a tisztviselő számára roppant kényelmes.
az orwell-könyv idézi a "Tragédia Burmában" egy részletét
Rangoon, 20-as évek:
„Olyan emberek találkoznak estéről estére, akik egyébként folyamatosan egymás agyára mennek, és kétségbeesetten igyekeznek elfelejteni saját létezésük unalmát... A klub nemcsak szórakozóhely, hanem a faji összetartozás szimbóluma is...
...
Somerset Maugham, a népszerű híresség sokkal kevésbé epés beszámolót ad a gyarmaton élőkről, akikkel 1930-ban találkozott, amikor átutazóban volt Rangunban. Maugham, aki rövid ott-tartózkodása alatt alaposan megfigyelte a rangunbeli életet, részt vett a szűk körű, de kellemes társasági élet néhány eseményében. Úgy találta, Ragunban „kellemes az élet, ebéd egyik vagy másik klubban, autózás a takaros, széles utakon, aztán sötétedés után bridzs valamelyik klubban, gin pahits [gin és gyomorkeserű], rengeteg fehér vászonba vagy selyembe öltözött ember, nevetés, kellemes társalgás; aztán autózás megint az éjszakában, hogy átöltözzünk a vacsorához, majd vissza egyik vagy másik vendégszerető házigazda otthonába, koktél, pazar vacsora, tánc a gramofon zenéjére, esetleg biliárd, aztán újra otthon a nagy, hűvös, csöndes házban”
