Számomra a világ "szeretete" képmutatás sok esetben. Ezeknek az embereknek egy jelentős része nem szereti egymást, csak eleget tesz bizonyos társadalmi normákon alapuló cselekvéssorozatoknak, amelyek mögött vagy van aktuálisan szeretet, vagy nincs. De jól el tudtak bújni a cselekvés mögé. Nekem az a bajom, hogy belátok a fal mögé... nem mondom, hogy mindig, de sokszor igen. Sajnos csak akkor nem, amikor pont, hogy nagyon látni kéne valamit.
Arra gondolok, hogy akit szeretnek, azzal ez nem történne meg. Hogy egyedül sírva ül a hidegben, szétesve, szédülve, homályos, letompult tudattal. Akit tényleg szeretnek-szerettek élete során, az nem lesz depressziós, nem lesz öngyilkos, nem őrül meg. Mennek a vonatok. Látom magam, ahogy lerakom a cuccomat, a kabátomat és a következő elé sétálok. Nem tudom, mit rontok el. Mindenki képes integrálódni. Mindenkiben buzog az életerő. Mindenki olyan egészségesnek, erős, szilárd emberi építménynek tűnik. Amilyen én sosem voltam és leszek... biztos van oka, hogy nem számítok soha senkinek. De így nem lehet élni.
Igen, így nagyon nehéz élni. Heroikus. Teljesen így érzek én is. Miért lettünk mi mások, mint a többiek?Miért kell nekünk így leélnünk az egyetlen életünket, hogy soha nem érezhetünk szeretetet? Miért nem jár az nekünk? Másnak igen, nekünk nem. Ahogy azt sem érezhetjük soha, hogy minket szeret valaki, de ugyanígy azt sem , hogy mi szeretünk valakit. Sem barátilag, sem szerelemmel. Miért születnek ilyen szeretettelen emberek? Már így születünk, vagy mások tesznek ilyenné? Vagy mind a kettő? Néha könnyebb elviselni, néha viszont elviselhetetlenül fáj. Ilyenkor muszáj ordítani egy nagyot. Aztán folyik minden ugyanúgy tovább. Semmi változás. Mért is lenne? Ha kívül lógok a semmiben, senkit nem érdeklek, senki nem vesz észre, hogy vagyok. Ha megpróbálok betörni az emberek közé, akkor visszazavarnak a sötétbe. Mert nem való vagyok közéjük. Szeretettelen. Maradjon meg a maga sivatagjában! Hogy merészel kopogtatni? El vele!
Már csak ez az egy hely maradt, ahová talán beírhatok. Talán itt nem a keménység és az elutasítás vár rám. Mindenhol jeges tekintetek, közöny, agresszió, gonoszság. Menekülök, rejtőzködöm.
Sajnálom. Túl türelmetlen voltam önmagammal szemben. Türelmetlen vagyok, amikor lassabban megy a fejlődés, mint vártam, amikor úgy érzem, bizonyos cselekvések megmentenek a közösségi léttől, aztán mégsem. Hogy törekszem egy cél felé, és az majd örökre "megment az emberektől". (most nem a halálra gondolok itt, hanem rendes életcélra) Van egy pont, amikor a gyengeségemet nem tudom tovább magyarázni. De megnyugvás, hogy ez van, ennek a figyelembe vétele nélkül fejlődésre sincs lehetòség. Mások is mernek gyengék, tökéletlenek lenni, ők miért élik meg, vállalják olyan könnyen?
Pánikba estem, mert mintha egy lépést lépnék előre, kettőt hátra. Most, amikor végre haladni kezdenék az úton. Rengeteg szorongás, görcs, kisebbrendűségi érzés, amelyek szinte bújkálnak előlem, a tudatos tudatom elől, de meghatároznak.
Akik otthagyták, amikor szüksége lett volna rájuk. Akik mindig az árulók mellé álltak végül.
Nem lett volna sokra szükség. Talán egy pozitív gesztusra. Csak arra, hogy embernek érezze magát, és ne egy sötét űrben lebegő testetlen entitásnak, aki mintha ott sem lenne. Ezt nem lehet kikényszeríteni. Lehet, hogy tényleg nem létezem... lehet, hogy nem tudom, hogyan kell létezni, élni, ezért mások számára sem létezem.
Egy baba, ez a test, amit mindenki semmibe vesz, mindenki kigúnyol, aki senkinek sem számít. Legszívesebben széttrancsíroznám ezt a babát. Belekenném a szétloccsant agyvelejét ezeknek az embereknek a pofájába. Szétvágnám az arcát, hogy legyen mit irigyelni a fiatalságán. Kitépném a haját, hogy többé senki ne lásson semmit, csak egy véres, lenyúzott fejbőrt. Szétdarabolnám a nemi szervét és ledugnám azoknak a torkán, akik bemocskolták őt.
Apránként ölnek meg. Az oda nem figyelésükkel, a mindig egy kicsit nagyobb hátránnyal, ami téged ér, a lényed nem elfogadásával, bemocskolásával. A borzalmasan ledegradáló, elutasító attitűddel, mintha leprás lennél, az elfordulásukkal. Miért? Mindig csak egy kicsit vagy gyengébb, de senki nem segít. Legfeljebb mások unalmas és üres, éppen ezért végtelenül kínzó hétköznapi kis hülyeségeit kell hallgatnod, miközben eltelik az élet. Soha nem kerülsz olyanok közelébe, akik számítanának neked. Lehet, hogy nekik sem lennél értékes. De akkor tényleg nincs értelme ennek az egésznek. Nincs rosszabb, mint nyűgnek lenni valaki számára, akiben megbíztál volna, akire felnéztél, és éppen ezért sérülékeny vagy vele szemben.
Eddig bírtad, néha belekapcsolódtál vagy eltűrted a felesleges locsogást... most egy késnek tűnik, ami egy centivel közelebb araszol a szíved felé. Úgy érzed, ha ezt még egy napig el kell viselned, tényleg nem volt értelme élned. Annyi a sérülés, mintha egyre több volna és nem tudod, hogyan védekezz ellene. Ha tudnád, nyilván nem tartanál itt...
Sétálok, sokszor 8 után, munka után. Nem érdekel a 8 óra... Vonszolom magam, a körmeimet a kesztyűmbe mélyesztem a zsebemben, bár legszívesebben a karomba mélyeszteném. Múltkor is maradt nyoma. Hátha ez hatásos. Néha azért az alkaromat simogatom. Jó lenne felvágni. Aztán megint a kesztyű. Mintha lázas lennék, érzem a hideget. Leülök egy kőpárkány szerűségre és kb. 20 percig úgy maradok. Előjönnek az utóbbi egy év történései. És a többi..
Arra gondolok, hogy akit szeretnek, azzal ez nem történne meg. Hogy egyedül sírva ül a hidegben, szétesve, szédülve, homályos, letompult tudattal. Akit tényleg szeretnek-szerettek élete során, az nem lesz depressziós, nem lesz öngyilkos, nem őrül meg. Mennek a vonatok. Látom magam, ahogy lerakom a cuccomat, a kabátomat és a következő elé sétálok. Nem tudom, mit rontok el. Mindenki képes integrálódni. Mindenkiben buzog az életerő. Mindenki olyan egészségesnek, erős, szilárd emberi építménynek tűnik. Amilyen én sosem voltam és leszek... biztos van oka, hogy nem számítok soha senkinek. De így nem lehet élni.
Egy ideje több Valeriana+Komlófű plusz más gyógynövény alapú recept nélküli nagyon enyhe alttót lehet kapni, Pl. Baldivian Night - túladagolni lehetetlen, enyhe esetekben hasznos.
Ha valaki nagyon keres, találni fog infókat a LD-t illetően, de ilyet nyilván nem szeretnék megosztani itt.
Csak mostmár ez nyugtalanít, hogy hogyan működik, mi a különbség pl. egy Xanax és a Valeriana között, hogyan hat, és meddig lehetne elmenni túladagolásban, milyen esettanulmányok vannak. :D Persze csak emailben, nehogy vérszemet kapjon valaki. :)
Egész biztos, hogy nagy adag, túladagolt Xanax nagyon veszélyes lehet. Az adagoláshoz szerncsére én pl. nem értek. (Erről csak mentő- és boncoló orvodok beszélhetnének-)
Az egyik az, hogy egy vény nélkül kapható gyógynövényes készítményről nem az lenne az első gondolatom, hogy öngyilkosságra alkalmas. Eszembe sem jutna, mert azt gondolnám, hogy legfeljebb alszom egy nagyot tőle. Miközben vannak, akiknek sokkal durvább szerektől sem sikerül öngyilkosnak lenni. Feltételezem, hogy ugyanannyi mg Xanax, ami szintén GABA receptorra hat, sokkal jobban "üt", nem tudom elképzelni, hogy annyira elaltasson, hogy leálljon a keringésem és a légzésem. Elvileg többfajta hatóanyag van benne, amiről azt gondolnám, hogy nem lesz ilyen drasztikus hatása, mint egy szintetikus, egyfajta molekulából álló, specifikus szernek, amiből ha sokat veszek be, akkor "egy helyen hat, de nagyon durván". Feltételezem, hogy aki valóban ért ehhez, annak most a haja égnek áll. :D
De ha valaki le tudná vezetni a biokémiáját, hogy miért van igazam, vagy miért nincs, az érdekelne.
Azért a szigoruan receptes altatók erősek. (Egyébként pár hete a Szorongás-topikban egy régi tag írta, hogy mindenkit lebeszél, pedig volnának hatékony tippjei. Erre ragáltam, de nem ott.)
Mindenki arra reagál, ami felkelti a figyelmét, vagy értelmét látja reagálni.
Pl. annyira nem mond az itteni tevékenységed semmit számomra, hogy nem lehet veled mit kezdeni. Mintha nem te lennél benne, hanem egy megkonstruált "valami". Mintha inkább robot lennél, mint ember. Most is másik kommentelő kellett ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak a témához.
Szóval lehetne párbeszéd, csak valahogy pont nem az egymást inspiráló emberek járnak erre.
