Nagyon lelkes volt, de mondjuk neki már húsz évvel ezelőtt is élő zenés blues kocsmája volt, szóval igazán érthető ,-)
Amúgy nem rossz, sőőőőt, bár mondjuk én mindig is szkeptikus voltam, hogy country-blues vonalon mi újat lehet még kitalálni, de szerencsére vannak nálam kreatívabb emberkék is a földön ;-) )
Érdekes, mert alapesetben ki lehet engem üldözni a világból a röneszánsz muzsikával, ez meg - amilyen jó kis szefárd-törökös-arabos-mittudoménmégmilyenes - nagyon is tetszik:
Igen, jól eltűnt évekre Framaulo. Akkor élt (vagy akkor haldoklott?) De most tett fel néhány napja videót.
*
Beugrott ahogy néztem a Vukánt. Ültünk a nagy fővárosban a kislányommal egy eü váróteremben, egy hasonló fazon, egy bácsi mellettünk érzelemittasan olvasott. Néztük: hát kottát. Aztán felpattant, nyughatatlannak tűnt. A kép maradt meg róla.
De úgy tizenöt éve volt egy olasz orvostanhallgató, Framaulo, aki meg Katie Melua számokat tett át zongorára, klasszikus stílusban, például ezt a Melua-szerzeményt.
Persze, a svéd néni könnyedebben, csilingelőbben játszik.
Az éjjel többször meghallgattam Elvis Costello szerzeményét, a London's brillaint parade c. dalt Nerina Pallot előadásában, még valamikor 2009-ben készült a videó Nerináék (Nerina, és Andy Chatterley) kis saját stúdiójában, sokáig fent volt a youtube-on, aztán valahogy eltűnt onnan.
Elvis Costello eredeti előadásában sosem tetszett igazán, de ez így más, sokkal finomabb és érdekesebb valahogy.
Ha még azt a másik Nerina-féle feldolgozást is megtalálnám valahol a neten, Elton John Rocketman-jét énekelte el a zongora mellett, és az audióban régen szintán ott volt a youtube-on... De hát az egyelőre nincs meg.
Viszont itt a gépemen megvan, én bármikor meghallgathatom. :)
Ha én fordítom, biztosan azt írom a "A sors okozta" helyett, hogy "A sors akarta így", de a szöveg így is érthető, a deepl jobb fordító, mint a gugli transzlét, bár kevesebb nyelvet ismer... De azt legalább jól. :)
Elmegyek, A sors okozta. Sokaknak tartozom szívességgel, Ez egy régi történet és egy új. Mégis csak Isten tudja, merre tartok. Az élet ilyen bonyolult. Gyakran vagyok szomorú a szívemben de azért lerázom magamról. Egy kis ölelés, drága mama mielőtt elmegyek. Most azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Soha többé nem jövök ide vissza. Mikor a holdfény megszépíti a hegyeket, Az utamon végigmegyek. Az álmok palotája kinyitja az ajtókat és beljebb húz. Elküldöm köszönetemet, elküldöm mindenkinek. Ez az én búcsúm. Ezen az ösvényen fogok járni míg életem napja el nem múlik. Ezen az ösvényen fogok járni amíg életem napja el nem múlik."
Tegnap láttam egy nagyon jó filmet: Füst címmel. Ennek a végéről hozok egy dalt. (azért teszik, mert nagyon egyszerű és szép- mondjuk nekem ebben ki is szoktak merülni az érveim...)
Valdimar - Um stund (a harsona és énekhang csodásan dekonstruált szétcsúszása és a háttér szélzúgás-remegés együttese egészen lenyűgöző)
és
Hjálmar - Hljóðlega af stað (érdekes, hogy ebben is van harsona, bár ez sokkal jobban fésült darab, azért lüktetni ez is egészen elképesztően tud ebben a blues-os - reggae-s miliőben, amiben létezik)
