Nézzétek el nekem, hogy felidézek egy régi emléket Buddháról. Ez a történet akkor esett meg, amikor Buddha még nem volt tanító, hanem csak egy gazdag királyfi volt. Megcsömrlött az ifjú Buddha a hedonista életviteltől, ezért kiment a kertbe, leült egy fa alá, és mély meditációba merült. Egyszer azonban jöttek a kertészek, és meg akarták trágyázni a fát. De Buddha addigra annyira egyévált a világgal, hogy hiába szólongatták, keltegették, hogy még arrébbrakni sem tudták. Ezért mérgükben egyszerűen ráborították a trágyát, amitől aztán kihullott Buddha haja.
A Buddha tanitvànyai között volt egy, akit ugy hivtak, hogy Maudgalyayana. Apjàt Kissen Shishinek anyjàt Shodai-nyo-nak hivtàk. Anyja, halàla utàn a Kapzsisàg vilàgàba esett. Maudgalyayanànak, amig egyszerü halando volt, nem volt erröl fogalma, tehàt nem is szenvedett emiatt. De amikor a Buddha tanitvànyàvà vàlt és az <arhat> stàdiumban volt (vagyis "isteni" làtàssal rendelkezett), észrevette , hogy anyja a telhetetlenség (falànksàg) vilàgàban él. Erre ellàtta ôt böven étellel, itallal, de azt kellett làtnia, hogy mindezek tüzzé vàltak és még jobban kinoztàk anyjàt. Akkor a Buddhàhoz futott, hogy elmesélje neki mindezt....
Lelki eszmélődésének kezdetén Buddha rengeteg önmegtagadást gyakorolt. Mígnem egy szép napon két muzsikus haladt a mellett a fa mellett, amelyik alatt Buddha elmélkedett. Az egyik muzsikus azt mondta a másiknak: - Ne feszítsd meg túlságosan a húrokat a szítárodon, mert elpattannak. De ne is hagyd őket lazán, mert akkor semmiféle hangot sem adnak. Maradj a kettő között! Ezek a szavak Buddhát annyira mellbe vágták, hogy a lelkiélethez való hozzáállása forradalmin megváltozott. Meg volt győződve arról, hogy azok szavak neki szóltak. Attól a perctől kezdve felhagyott az önsanyargatással, és könnyű, de mérsékletes életet élt. S az ő útját a megvilágosodás elnyeréséhez azóta is a "középső útnak" nevezik.
Amikor Buddha Praszandzsit király fővárosába ért, maga a király jött elé. A király ugyanis Buddha apjának volt a régi barátja, és hallott a fiú lemondásáról. Ezért aztán megpróbálta Buddhát rávenni arra, hogy hagyjon fel ezzel a vándorló koldulással, és térjen vissza apja palotájába. Azt gondol ugyanis, hogy ezzel nagy szolgálatot tesz öreg barátjának. Buddha Praszandzsit szemébe nézett, és csak ennyit kérdezett: - Válaszolj nekem őszintén! Minden mulatságával egyetemben, hozott-e a királyságod akár csak egyetlen nap boldogságot is Neked? Praszandzsit lesütötte a szemét, és csak hallgatott.
Egy Wang Shu nevezetü utazo, éhségtöl és fàradtsàgtol elgyengülve, egyszercsak meglàt egy szilvafàt az ut szélén, tele érett gyümölcsökkel. Megàll és éhsége csillapitàsàra belakmàrozik a szilvàbol. ugyanakkor azt gondolja magàban: " E szilvafa gyümölcse lecsillapitotta éhségemet, s uj eröre kaptam. Nem lenne helyes, ha ugy mennék tovàbb, hogy nem fejezném ki köszönetemet." Ezért mielött tovàbb indult volna, levetett egy ruhadarabjàt és ràakasztotta a szilvafa egyik àgàra, hàlàja jeléül. Egy màsik utazo: Wang Yin, miközben egy uton vàndorolt, nagyon megszomjazott. Odaérkezett egy patakocskàhoz és végre szomjàt olthatta. Ezért fizetségképpen a megivott vizért, néhàny pénzérmét dobott a vizbe.
[talàn innen ered az a szokàs is, hogy kutakba pénzt dobnak az emberek? pl. Romàban)
A halász, kit elfogott önnön hálója és horga, S a bizonyosság-tengerébe merülve Nyelt el a hatalmas hal gyomra: Mínapa volt. A jógát gyakorolta, Mit a Pusztító-Teremtő Úr tanított kedvesének. Újra szárazra lépve a sziklán is nyomot hagyott Beérkezettségének súlya.
Mínapa, a bengáliai halász, Kámarúpában élt. A fogott halakat eladta a piacon, s ebből tartotta fenn magát. Egy napon, amikor szokása szerint felcsalizott horgot vetett a vízbe, valóban nagy fogást csinált. A horgot egy óriáshal kapta be. Idáig rendben is ment a dolog, de a halász nem bírt zsákmányával, elengedni pedig nem tudta, s végül Mínapa lett a hal aznapi eledele. Ám nem halt meg, hanem keserves rabságba jutott. Nyálkás börtönévé vált a hal sötét gyomra.
Nem sokkal ezután Siva misztikus kedvese, Umádéví, kérlelni kezdte urát, hogy tanítsa meg a megszabadulás legtitkosabb tanaira. A hatalmas isten beleegyezett, ám semmiképpen sem szerette volna titkait olyan helyen feltárni, ahol fennáll a veszélye annak, hogy avatatlan fülek elcsípnek valamit tanításából. Ezért elhatározta, hogy a rejtekadó tenger legmélyén fog tanítani. Umádéví el is készített számára egy kényelmes helyet, és Siva beszélni kezdett.
Ám, mivel nincs olyan titok a világon, amely napvilágra ne kerülne, a sors úgy hozta, hogy a hatalmas hal éppen ennek a helynek a közelében telepedett le, hogy a nehezen emészthető reggeli által okozott kínokat enyhítse. Ekképpen nyerte el az indiai Jónás a titkos tanokat. De ez sem maradhatott titokban: az Istennő, bár kíváncsian figyelt, csak elszunyókált, s így, mikor az Isten megkérdezte, hogy figyel-e, önkéntelenül Mínapa válaszolt neki.
Amikor a tanítás végére értek, az Istennő felriadt, és figyelmetlenségét leplezendő, élénken folytatásra bíztatta Mahádévát. Így persze rögvest fény derült arra, hogy eddig aludt, de arra is, hogy valaki más felelt helyette. Siva ekkor körülpillantott mindent látó tekintetével, és észre is vette a bánatos hal gyomrában üldögélő Mínapát. Tanítványává fogadta a halászt, aki esküt tett előtte a megszabadulás beteljesítéséről és a Tan helyes átadásáról.
Mínapa tizenkét éven át végezte gyakorlatát. Ekkor egy Srí Tapariba való halász kifogta a hatalmas halat...
Miként a hal, melyet kiragadtak vízi otthonából és a szárazföldre dobtak, éppúgy ficánkol kétségbeesve az elme, hogy kiszabaduljon a Kísértő uralmából.
...és súlyát méricskélve biztosra vette, hogy gyomra felmérhetetlen kincseket rejt. Felvágta zsákmánya hasát, s megtalálta Mínapát. Ő elmesélte történetét a megrökönyödött halászoknak, akik a jógi és a csoda előtti tiszteletükben leborultak előtte, és áldozati adományokkal halmozták el. Ők adták neki a "Hal-úr", "Mínapa" nevet.
Amint végre újra a szárazföldre lépett, a halász táncra perdült örömében, s lábai úgy hagytak nyomokat a legkeményebb sziklában, mintha csak vizes agyagon lépkedne. Ezt a dóhát énekelte:
Jó alkalmat ád számtalan életformám erénye, S a helyes út felismerése Erővel s bölcsességgel tölt el. Ennek eredménye a Most, a varázslatos képességek, Tulajdon szellemed az értékes drágakő!
Ötszáz éven át szolgált önzetlenül másokat. Vadzsrapának és Acsintapának is nevezték. Padmapání bódhiszattvaként Nepál védőistene. Tanítványai: Halipa, Malipa, Tibólipa, Góraksapáda és Csaurangipa. Minden varázserőnek urává lett. Végigjárta a megszabadulás útját, s végül, kinyilvánítva beérkezettségét, testben érte el a Dákiní Mennyországát.
Egy màsik kis történet szintén Shakyamuni egyik megelözö létezéséröl szol, amikor egy kiràly volt : Shibi néven és az alamizsna adakozàst gyakorolta.
A Bosatsu Honjô Monron szerint egy nap Bishukatsuma istenség galambbà vàltozott, Taishaku istenség pedig solyommà, hogy Shibi kiràlyt probàra tegyék. A solyom üldözni kezdte a galambot, mire az a kiràly ruhàjàban keresett menedéket. Shibi kiràly sajàt husàbol vàgott ki egy darabot a kiéhezett solyom tàplàlàsàra, hogy ezàltal megmense a galamb életét.
Makarada kiràly legkiseb fia: Satta (szkt. Sattva) egyszer a fivéreivel egy bambusz-ligetben sétàlgatott és ràtalàlt egy sebesült nösténytigrisre, amely éppen megszülte kicsinyeit, de annyira ki volt éhezve, hogy képtelen volt tàplàlni öket. Satta hazaküldte testvéreit, majd pedig feljànlotta testét a kiéhezett tigrisnek.
Ez a történet a Konkomyo Saishôô szutràban jelenik meg, s Satta nem màs, mint Shakyamuni Buddha egy megelözö életében.
A régi India Kosala nevû kiràlysàgànak leggazdagabb emberéröl (Sudatta) azt jegyezték föl, hogy hétszer szegényedett el és gazdagodott meg ujra. Az utolso nélkülözési periodusban a vàros minden lakoja vagy elmenekült, vagy elpusztult, Sudatta egyedül maradt a feleségével. Mindössze öt adag rizs maradt màr csak nekik is, ami éppen öt napra volt elegendö. S ekkor öt ember jelent meg, egyik a màsik utàn, hogy alamizsnàt kérjen. Ezek: Mahakashyapa, Shariputra, Ananda, Rahula és Shakyamuni voltak. Az öt adag rizs oda lett nekik adva egymàs utàn. S attol a naptol fogva Sudatta egész India leggazdagabb embere lett és megépittette a Jetavana kolostort, amely Buddha tanitàsainak egyik legfontosabb központjàvà vàlt.
A náth sziddha Góraksa, a halhatatlan tehénpásztor
Mindegy, hogy milyen állapotba születtél, magasba vagy alacsonyba, ha éberen használod adottságaid, célodat elérheted, a sors folyama nem akadályoztatik. Lehetőségemet én megragadtam, a megvilágosodás magja elvettetett, ápoltam szeretettel, önzetlenül a csonka herceget, s midőn a Halhatatlanság Nektárja lett Acsinta adománya, belátást nyert Góraksa a Nem-kettős valóságba. S most itt állok, ím: A Három Világ Tehénpásztor-királya.
Góraksa, egy kelet-indiai parfümárus fia, igen fiatalon munkába állt mint tehénpásztor, hogy enyhítsen a család gyötrő anyagi gondjain. Őrizte a teheneket társaival, nap mint nap az állatok közelében volt. Egy napon, amikor éppen a fűben heverésztek, egy nagy fa árnyékában, eltikkadva a hőségtől, odasétált hozzájuk Mínapa mester, akit Acsintapának is neveztek.
- Látjátok ott azokat a köröző keselyűket? - Igen, uram. - Nos, egy ifjú herceg hever ott, akinek lemetszették a végtagjait, s most magatehetetlenül fekszik, a halált várva. Ki törődik hát most vele, ki menti meg az életét? - Hát majd én! - tört ki a kiáltás akaratlanul is Góraksából.
Rögvest el is szaladt megnézni a szerencsétlen sorsú ifjút. Amíg távol volt, Mínapa őrizte helyette a teheneket, egy fűszálat rágcsálva fogai közt.
Amikor visszatért, a mester afelől tudakolta, miféleképpen szeretné gondját viselni a hercegnek. Góraksa elmondta, hogy önnön ételét fogja megfelezni védencével, s mindenben gondját viseli.
- Nagyon jó. Gondoskodj hát róla mindenben - mondta Mínapa és elment.
Ahogy a pásztor hajtja botjával a teheneket a legelőre, úgy űzi a lények életét az öregkor és a halál.
A fiú levelekből kunyhót épített a herceg fája köré, és nap mint nap ellátta a lehető legnagyobb gondossággal. Ekképpen telt el tizenkét év. Ekkor történt, hogy amikor egy napon a fához érkezett, Góraksa a legnagyobb megdöbbenésére a tulajdon lábain állva, teljesen ép testtel találta védencét, Csaurangit. Rögvest rádöbbent, hogy a herceg eleddig azt a jógagyakorlatot végezte, amit Mínapától tanult meg annak idején. Mostanra beteljesítette azokat, s tagjai ismét kinőttek.
A herceg a levegőbe emelkedett és felajánlotta gondozójának, hogy megtanítja az elmélkedés módozataira. Góraksa tiszteletteljesen elutasította, mondván, hogy neki magának is van már mestere. Visszatért a gulyához, és Mínapa megérkezésére várakozott.
Amikor a mester megérkezett, mindent elmesélt neki, hogy s mint esett, sĘMínapa igen megörült a hallottaknak. Megáldotta Góraksát és feljogosította az elmélkedés végzésére. Megtanította mindarra, amire szüksége volt ezek beteljesítéséhez.
Amint belekezdett elmélkedésébe, Góraksa hamarosan világi mahámudrá-képességeket ért el, s felkerekedett, hogy megkeresse mesterét. Mínapa elmondta neki, hogy a tökéletes megvilágosodást csak akkor éri majd el, ha egymillió lényt megszabadít. Nosza, több sem kellett! Irány az utcák és a terek! Kissé túlságosan is lelkes mesterünk boldog-boldogtalant leszólított nagy indulatában, hogy beavatást adjon neki, míg végül Siva, a teremtés és pusztítás isteni ura maga feddte meg, mondván, hogy ezt így nem szabad csinálni. Csak azokat lehet tanítani, akik azt mindennél fontosabban kívánják, s mellé még kitartásuk és buzgalmuk meg is próbáltatott.
Góraksa ekképpen cselekedett, s számtalan lényt vezetett a megszabadulás útjára. Mind a mai napig éber figyelemmel tekint mindazokra, akik fogékonyak tanaira. Akik tiszta szívvel bírnak, felismerik dobolással és szent szimbólumokkal kifejtett tanait. Mindenki más előtt azonban csöndben elrejtezik. Neve annyit tesz: "a nyáj védelmezője, tehénpásztor."
Japàntol dél-nyugatra, a tenger màsik oldalàn talàlhato egy orszàg, melyet Kinànak hivnak. Ebben az orszàgban némelyek a Buddhàban hisznek és nem imàdkoznak az istenségekhez. Màsok meg ellenkezöleg. Ezekben az idôkben élt Kinàban egy Wou-long nevezetû kalligràfus (szépiràsmester), az egész orszàgban a legtehetségesebb. Wou-long gyûlölte a buddhizmust és megfogadta, hogy soha életében nem fog egyetlen szakaszt sem lemàsolni a szutràbol. Kevéssel halàla elôtt, sulyosan megbetegedett. Halàlos àgyàhoz hivatta fiàt és azt mondta neki: - Fiacskàm, te leszel az örökösöm a szépiràsban. Nemcsak, hogy örökölted a tehetségem, hanem nàlam még jobb kalligràfus is vagy. Az a kivànsàgom, hogy ha bàrki, bàrmilyen modon megprobàlna is ràvenni, soha ne màsold le a Lotusz szutràt. Halàlakor minden érzékszervébôl vér folyt, nyelve nyolc darabra szakadt és az egész teste tiz irànyba oszlott széjjel. Csalàdja azonban - miutàn nem ismerték a Hàrom rossz utat -, nem sejtette, hogy mindez azt jelentette, hogy az apa a pokolba esett. Fia, akit Yi-longnak hivtak szintén a legnagyobb kalligràfus lett az orszàgban. Szotfogadva apjànak, ô is fogadalmat tett, hogy soha nem fogja lemàsolni a Lotusz szutràt. Abban az idôben a kiràly azonban buzgo buddhista lévén, a legkivàlobb kalligràfussal akarta leiratni a Lotusz szutràt, hogy neki is legyen egy példànya. Ezért magàhoz hivatta Yi-longot; aki elmesélte a kiràlynak, hogy mi volt apja utolso akarata, s könyörgött a kiràlynak, hogy ne kérje tôle ezt. Akkor a kiràly még elnézôen azt kérte, hogy akkor irja le legalàbb a cimeit a nyolc kötetnek. De a fiu megint csak könyörgött, hogy nem teheti meg. Erre a kiràly méregbe gurult és azt mondta: - Ha megtagadja ezeknek leiràsàt azért, mert apjànak igéretet tett, én pedig az udvari birosàg elé àllittatom engedetlenség vàdjàval, miutàn ön, mint az ön apja is volt, mindketten az én alattvaloim. Végül is Yi-longnak nem volt màs vàlasztàsa, mint hogy leirja a nyolc kötetnek a cimét és àtadja a kiràlynak. Hazatérése utàn apja sirjàhoz ment és véres könnyeket potyogtatva zokogta: " A kiràly olyan szigoruan megparancsolta, hogy irjam le a Lotusz szutra cimeit, hogy meg kellett szegjem utolso akaratàt." S bànatàban, hogy apjànak nem adta meg ezt a tiszteletet, hàrom napig a sirja mellett maradt: evés, ivàs nélkül. A harmadik napon, a Tigris oràjàban (3 és 4 ora között), félholt àllapotban, amint az égre emelte a szemét, észrevett egy földöntuli lényt, aki igy szolt hozzà: - Nem ismersz meg? En vagyok az apàd. Amikor még földi halando voltam, ragaszkodtam a nem buddhai tanokhoz, elutasitottam a buddhizmust és föleg a Lotusz szutràt. Emiatt a végtelen szenvedések poklàba kerültem. Minden nap többször kitépték a nyelvemet, hol éltem, hol haltam. Orditottam fàjdalmamban, de senki nem hallott meg. Valahànyszor te, fiam kijelentetted elhatàrozàsodat, hogy betartod apàd utolso akaratàt és nem irod le soha a Lotusz szutràt, a szavaid làngokkà vàltoztak és égettek engem, vagy karddà, mely az égbôl zuhant ràm, hogy àtdöfjön. Itt tartottam, amikor egyszercsak hirtelen megjelent elöttem egy aranyos buddha a kinok poklàban és azt mondta: - " Azok is, akik elpusztitottak màr minden jo okozatot rossz cselekedeteikkel, ha meghalljàk a Lotusz szutràt, hacsak egyszer is, elmaradhatatlanul elérik a <Felébredést>." Amint ez a buddha megjelent, fàjdalmam màris enyhült egy kicsit, s megkérdeztem tôle, hogy milyen buddha ô. Erre azt vàlaszolta: - "En vagyok a <Myo> iràsjegy, melyet fiad éppen most ir le." Mivel nyolc iràsjegybôl àll mind a nyolc kötetnek a cime, hatvannégy buddha jelent meg elôttem ragyogva, mint a telihold. S a szenvedések poklànak sötétsége hirtelen fényes vilàgossàggà vàltozott. S azon alapelv szerint, hogy minden hely Buddha földjévé tud vàltozni, a szenvedéseim pokla az örök fény fôldjévé lett. - Hogyan? - kérdi a fiu. - hogy lehetséges ez? Hiszen nem is irtam ezeket az iràsjeleket tiszta szivvel? S ez mentette magàt meg? - Hiànyàval vagy a bölcsességnek, fiam. A te kezed az én kezem, a te tested az enyém. Az iràsjegyek, melyeket leirtàl, mintha én irtam volna. Lehet, hogy nincs hit a szivedben, de a kezed mégis leirta ezeket. Tehàt én màr meg vagyok mentve. Az aki hisz ebben a szutràban buddhàvà lesz, még ha nem is gondol erre. Megértve ezt az alapelvet, soha nem szabad becsmérelni a Lotusz szutràt. Ezutàn Yi-long mindent elmesélt a kiràlynak, s attol fogva az egész orszàg tiszteletbe tartotta a Lotusz szutràt, s Yi-long pedig a kiràly egyik kedvenc embere lett.
Egy kinai legenda meséli, hogy valahol Kinàban (különbözô forràsok màs-màs helyre teszik) van egy vizesés, melyet ugy hivnak: a Sàrkàny Kapuja. Szàz làb magassàgbol (30 m), 1,1 km szélességben zuhan alà a viz, nyilsebességgel. Azt mondjàk, hogy a ponytok ezrei gyülekeznek össze alul, abban a reményben, hogy sikerül nekik felmenni a vizesésen, mert akkor sàrkànnyà vàltozhatnak. Pedig nincs egy ponty sem a szàzbol, ezerbôl, vagy tizezerbôl, amelyiknek sikerül ez, tiz-husz év alatt. Egyeseket elsodor a vizek àrja, màsok a sasok, foglyok és siràlyok prédàjàvà vàlnak, megint màsok pedig a halàszok hàlojàban végzik. Ennyire nehéz egy pontynak sàrkànnyà vàltozni.
Ezzel a példàval mutatja be Nicsiren egyik követôjének, hogy annyira nehéz az egyszerû halandonak megtartani a rendszeres buddhista gyakorlatot, mint egy pontynak feljutni a vizesésen. Az erös àramlat, amely visszatartja a halakat, jelképezi az "Öt tisztàtalansàgot". A ragadozomadarak és a halàszok pedig a "3 akadàly és 4 démon"-hoz hasonlatosak, - mindezek gàtolvàn bennünket abban, hogy "felébredjünk".
Lúipa legendája, a halbélevő herceg megvilágosodása
Vajon mire jó a meditáció? Az ember halála akkor is fájdalommal teljes. Hagyd el a jóga kidolgozott gyakorlatait, és a természetfeletti képességek téves reményét. Fogadd el az ürességét, mint végső öntermészeted.
Réges-régen történt a srí-lankái szigetkirályságban. Hosszú uralkodás után meghalt az ország jó és igazságos királya. Három fia volt, s az udvari jósok, álomfejto papok és asztrológusok azt olvasták ki a megfigy elt jelekbol, hogy a birodalom és a nép érdekében a középsőnek kell trónra lépnie.
Így is történt. Az erényes és nagyra hivatott ifjú elfoglalta helyét a gyöngyökkel, drágakövekkel, arannyal, ezüsttel ékített, leírhatatlan pompájú palotában. Az uralkodást azonban elviselhetetlen tehernek tartotta, a világi gazdagságot és kényelmet megvetette. Egyetlen vágya volt, hogy e rákényszerített helyzetbol megszabaduljon. Nem látván más kiutat, szökni próbált, ám az éber orök elfogták, s egy színaranyból készült ketrecbe zárták.
Egy éjjel azonban mindenki elszenderedett a palotában, az őrök, a szolgák, a táncosnők. Még a csillagokat vizslató asztrológusokat is elnyomta egy előre nem látott lenge álom. A király ekkor bársonnyal és selyemmel bélelt ketrecének ajtaját kitárta, és elszökött az éjszakába, egyetlen hű szolgája volt csak társa. Átkelt Indiába.
Ha a Kedvest megismerné, ki jól figyelt ama éjszakán, s átjutott a túlsó partra, a bölcs megóvná önmagát.
Ráma király országába ért, s itt már jógiként, vándoraszkétaként élt. Egy szarvas bore volt trónusa, s szattyán fekhelye: az út pora. Daliás termete, szépsége és sugárzó őszintesége az emberek szemében kedvessé tette, így mindig könnyen kapott alamizsnát.
Bejárta egész Indiát, és egy szép napon eljutott Vadzsrászana városába is, arra a helyre, ahol a történeti Buddha megvilágosodott.
Itt találkozott össze egy vendégszerető dákinível – a világban megjelenő megvilágosodott bölcsesség női megtestesítőjével. Tőle tanulta meg a belátás módozatait. Innen később Pátaliputrába, a Gangesz partjainál fekvő királyi városba vándorolt. Itt is koldulásból élt, s egy hullaégető helyen aludt.
A piacnapon a bazárban, egy bordélyház mellett koldult, s ekkor megszólította egy kurtizán – aki nem volt más, mint a bölcsesség istennője. Ezeket mondta a koldusnak:
– Tested négy misztikus központja tiszta, de szívedben, bár reményeid elfedik, királyi büszkeség rejtezik – s ahogy mondandójának végére ért, a koldulócsészébe rothadó maradékot lottyantott. Azzal továbbment.
A király a gusztustalan moslékot erősen undorodva a csatornába öntötte, ám a dákiní hátranézett és dühösen rákiáltott:
– Na, szépen vagyunk! Mennénk mán a nirvánába üstöllést, de azért „anyuka, mi lesz a vacsora?” – válogatunk, válogatunk, szentem galambom!? Hogy nézze meg az ember az ilyen finnyás jógiját!
A király megszégyenült. Ráébredt, hogy bár névleg a lemondás útját járta, mindeddig becsapva önmagát, kapzsin kincseket gyűjtögetett. nő nem aranyat meg efféléket – szellemi erényekhez ragaszkodott, s így lényegében világi életet élt. De mert a megszabadulás vágya őszinte volt benne, s mert bírt az önmeghaladás hősi erényével, ott helyben megfordult, leballagott a Gangesz partjára. Tizenkét éven át tartó gyakorlatba kezdett az emberi gondolkodás természetének megismerése végett, hogy kötöttségeitől és elfogultságaitól szabaddá tegye magát.
Módszere az volt, hogy ettől fogva nem evett mást, mint a halászok által elhajított halbeleket. Ám a király a beleket minden dolgok üresség-természetének felismerése révén a Tiszta Éberség Nektárjává változtatta. A halaskofák nevezték el Lúipának, ami annyit tesz: Halbélevő. A mester mindenfelé ismertté lett, s a sziddhák becsületességének szimbólumaként is tisztelték. E versben nyilvánította ki beérkezettségét:
Legyen bár jó kutya, ha orra mézzel fedett, A dolgok fejében összekeverednek, Nem igazítja el soha a látvány. Így a láma titka a világi bolondnak nem vigaszt hoz, Hanem pusztulást; nem is menthet meg senki mást! A titkot majd úgy keresi, saját agya hasad bele – Meg a hagyomány szelleme, s a Tan-átadás. Ám ha olyan nyeri el, ki éber és nyitott, S a nemszületettről tudomása van, Akkor jelenjen meg csupán villanásra Tiszta fény-alakjában mestere, a láma, Minden illúziót ellobbant e pillanat, mely elszabadul, Miként a harci elefánt, mi megvadul, S karddal az ormányán az ellenség sorai közt dúl.
"A zavaró érzelmek haszontalanok is. Minél több teret engedünk nekik, annál kevesebb marad jó tulajdonságaink - például a kedvesség és együttérzés - számára, és annál kevésbé leszünk képesek megoldani problémáinkat. Nincs is olyan alkalom, amikor ezek a felzaklató gondolatok és érzelmek segítenének akár nekünk, akár másoknak. Minél mérgesebbek vagyunk, annál többen menekülnek előlünk. Minél gyanakvóbban viselkedünk, annál inkább elszigeteljük magunkat az emberektől, emiatt annál magányosabbá válunk. Minél kéjsóvárabbak vagyunk, annál kevésbé tudunk rendes kapcsolatokat kialakítani, és megint csak annál inkább egyedül maradunk. Gondoljunk arra az egyénre, akinek tevékenységét elsődlegesen a zavaró érzelem vagy másként fogalmazva, otromba vonzalom és ellenszenv, kapzsiság, felfuvalkodott becsvágy stb. irányítja. Az ilyen személy nagy hatalomra tehet szert, híressé válhat, akár a történelemkönyvekbe is beírhatja a nevét. De halálával hatalma elenyészik, dicsőségének vége szakad. Mit ért hát el valójában? Sehol sem nyilvánvalóbb a zavaró érzelem haszontalansága, mint a harag esetében. Amikor feldühödünk, megszűnik bennünk minden részvét, szeretet, nagylelkűség, megbocsátás, elnézés és türelem. Ilyenformán épp azoktól a dolgoktól fosztjuk meg magunkat, amelyekből a boldogság összeáll. A harag nemcsak hogy azonnal elhomályosítja ítélőképességünket, hanem hajlamos tovább is lépni a bosszúvágy, káröröm, gyűlölet és rosszindulat felé - amelyek egytől egyig mindenkor negatívak, mert közvetlenül ártanak másoknak. A harag szenvedéshez vezet, vagy legalábbis kínos zavarba hoz. Mindig szívesen bíbelődtem például órajavítással, de sihederkoromból jó néhány alkalomra emlékszem, amikor annyira elveszítettem a türelmemet a pirinyó alkatrészek miatt, hogy fölkaptam és az asztalhoz vágtam a törékeny szerkezetet. Később persze szörnyen restelkedtem viselkedésem miatt - kivált az egyik esetben, amikor rosszabb állapotban kellett visszaadnom az órát a tulajdonosának, mint amilyenben átvettem! Bármilyen jelentéktelennek tűnhet ez a példa, azért jól szemlélteti, hogy bővelkedhetünk ugyan anyagi javakban - finom ételek, szépen berendezett lakás, drága televízió -, mégis oda a lelki nyugalmunk, mihelyt haragra gerjedünk. Olyankor már a reggeli sem ízlik. Ha pedig ez rendszeressé válik - legyünk bármilyen tanultak, gazdagok vagy hatalmasak -, az emberek egyszerűen kerülni fognak bennünket. "Na igen - ismerik el -, nagyon okos az illető, csak hát rémesen rossz kedélyű." Vagy így nyilatkoznak rólunk: "Nem vitás, hogy rendkívül tehetséges, de könnyen kijön a sodrából. Jobb vigyázni vele." Mindenesetre távol tartják magukat tőlünk. Miként a folyton morgó, vicsorgó kutyától, úgy óvakodunk azoktól is, akiknek harag mardossa a szívét. Inkább lemondunk a társaságukról, semhogy megkockáztassunk egy dühkitörést. Kétségtelen, hogy a félelemhez hasonlóan létezik valamiféle "nyers" düh, amelyet inkább hirtelen energiatolulásként, mintsem észleletekkel alátámasztott érzelemként élünk meg. Elképzelhető, hogy a haragnak ez a fajtája pozitív következményekkel jár. Nem lehetetlen, hogy az igaz-ságtalanság láttán fellobbanó harag önfeláldozó cselekedetre indít valakit. Pozitívnak tekinthetjük azt a haragot, amely arra késztet bennünket, hogy a segítségére siessünk valakinek, akit megtámadtak az utcán. Ám ha ez túllép az igazságtalanság mértékén, ha személyessé válik, bosszúvágyat vagy rosszindulatot szül, akkor veszélyes a helyzet. Amikor valami negatívat teszünk, képesek vagyunk választóvonalat húzni önmagunk és a negatív cselekedet között. De ha másokról van szó, sokszor nem tudjuk elkülöníteni a cselekvőt a cselekvéstől. Ez mutatja, mennyire megbízhatatlan még a jogosnak látszó harag is. Ha még mindig túlzónak tűnik a kijelentés, miszerint a harag teljességgel haszontalan érzelem, akkor gondolkodjunk el, vajon állítja-e bárki is, hogy a harag boldogságot hozhat. Soha senki. Ugyan miféle orvos javallana bármely betegség kezelésére haragot? Nincs ilyen doktor. A harag csak sért bennünket. Nincs benne semmi ajánlanivaló. Tegyük fel magunknak a kérdést: boldoggá tesz-e, ha feldühödünk? Megnyugszik-e tőle az elménk, ellazul-e a testünk? Ugye, hogy épp ellenkezőleg: minden tagunkban feszültséget érzünk, és elménk háborog? Ha meg akarjuk őrizni lelki békénket s ezáltal boldogságunkat, akkor racionálisabban és közömbösebben kell viszonyulnunk negatív gondolatainkhoz és érzelmeinkhez, de emellett határozott szokásunkká kell válnia, hogy önmérséklettel válaszoljunk ezekre. A negatív gondolatok és érzelmek késztetnek bennünket erkölcstelen cselekvésre. Mivel pedig a zavaró érzelem saját belső szenvedésünk forrása - ugyanis ez az alapja a csalódásnak, zavarodottságnak, bizonytalanságnak, szorongásnak és önbecsülésünk elveszítésének, ami megrendíti önbizalmunkat -, önmérséklet nélkül megrekedünk az örökös szellemi és érzelmi feszélyezettség állapotában. Így lehetetlen a lelki béke. Bizonytalanság foglalja el a boldogság helyét, és nem sokáig várat magára a szorongás meg a depresszió. Egyesek talán úgy érzik, helyes ugyan, ha megfékezzük az izzó gyűlölet érzéseit, amelyek erőszakba vagy akár gyilkosságba hajszolhatnak bennünket, ám érzelmeink mérséklésével és elménk fegyelmezésével már függetlenségünk elveszítését kockáztatjuk. Valójában épp az ellenkezője igaz. A harag és a zavaró érzelem éppúgy nem használódik el soha, mint ellenpárja, a szeretet és az együttérzés. Ehelyett gyarapodásra hajlamosak, akár a tavaszi hóolvadáskor kiáradó folyó, így elménket nemhogy felszabadítanák, hanem tehetetlen rabszolgájukká silányítják. Amikor negatív gondolatoknak és érzelmeknek adjuk át magunkat, óhatatlanul rájuk szokunk, fokozatosan belénk ivódnak, az irányításuk alá kerülünk. A vérünkké válik, hogy kellemetlen körülményekre kitöréssel reagáljunk. A lelki béke - a boldogság elsődleges jellemzője - és a harag nem tűrik meg egymás közelségét. A negatív gondolatok és érzelmek magát a béke és boldogság gyökerét támadják meg. Ha jól meggondoljuk, teljesen ésszerűtlen úgy keresnünk a boldogságot, hogy semmit sem teszünk a dühös, kárörvendő és rosszindulatú gondolatok, érzelmek mérséklésére. Dühünkben gyakran durva szavakat használunk. Az effajta durvaság barátságokat szakíthat szét. Mivel a boldogság társas kapcsolatainkkal összefüggésben alakul ki, barátságaink tönkretételével a boldogság alapfeltételeit dúljuk szét."
Erdekes mòdon, ezt a tanmesét a tanitvànyok mesélik és nem a Buddha. Miért? Mert nem elégszenek meg azzal, hogy ràbologassanak: -"igen, értettük a tanitàst.", hanem be akarjàk bizonyitani - egy tanmese elbeszélésével -, hogy valoban megértették. Tehàt nem elég elménk àltal felfogni a tanitàst, a valosàgos megértés abban mutatkozik meg, hogy az ember egész lénye megvàltozik.
Mínapa, az indiai Jónás
A náth sziddha Góraksa, a halhatatlan tehénpásztor